Pesti Hírlap, 1929. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1929-01-13 / 11. szám
36 PESTI HÍRLAP 1929. január 13., vasárnap. KELETI LEVELEK. Látogatás Stein Aurélnál. India (Kasmír), 1928 december. Csendes alkony ereszkedik alá a kasmíri „Boldog Völgy“-n, mikor Gandarbalból elindulok, hogy fölkeressem dr. Stein Aurélt, a világhírű magyar tudóst, akit az angolok Sir Aurél Stein-nak neveznek, amióta az angol király lovagi rangra emelte. Évekkel ezelőtt még Budapesten mutattak be neki, mikor felolvasást tartott az Akadémián, de akkor csak néhány percig beszélgethettem vele. Most azonban saját otthonában fogom látni, abban a megszokott környezetben, amely mindennél jellemzőbb az egyéniségre. Sehol sem ismerhetünk meg egy embert alaposabban és közvetlenebbül, mint otthonában, szokott tevékenysége közepette. Csakhogy Stein Aurélt meglátogatni nem olyan egyszerű dolog. Mindenesetre körülményesebb, mint fölkeresni valami más „rendes tudóst“, aki civilizált környezetben, nagyvárosban él és dolgozik. Hanem Stein Aurél nem tartozik a tudósoknak ebbe a csoportjába. Több mint harminc éve a Szind-folyó völgye fölé emelkedő Mohandmarg havasán tölti a nyarat, télen pedig — hacsak nem megy újabb kutatóútra, vagy nem utazik Londonba, hogy az ásatások folyamán fölszínre került régiség-anyagot földolgozza a British Múzeumban —, Kasmír fővárosa, Szrinagar mellett lakik egy régi, csendes kertben, amely a Nagymogulok idejéből való. Most azonban nyár van s a látogatónak szép kis sétára kell rászánnia magát, s körülbelül olyan kirándulás vár reá, mintha a Lomnici csúcs megmászásának vágna neki Mert Mohandmarg csekély tizenegyezer láb (kb. 3300 méter) tengerszin fölötti magasságban van és ezernyolcszáz méternyire emelkedik a Szindvölgy fölé. Korán reggel szedem föl sátorfámat Ganderbálban, ahol a Szind folyó a Dzsélámba torkollik. A „sátorfa felszedése“ ezúttal nem képletes kifejezés, mert valóban sátorban töltöttem az éjszakát, minthogy Kasmírban, ha az ember eltér a „Boldog Völgy“-et végigszelő Dzselam folyó vonalától (ahol bárkaházakban lehet lakni és bolyongani), a „táborozás“ az egyetlen lehetséges berendezkedési forma. Tehát a szó szoros értelmében fölszedjük sátorfánkat (muzulmán szolgámnak is külön sátra van), a málhát kulik hátára csomagoljuk, míg én felszállok a kicsiny, de erős és biztos léptű farklandi ló hátára. Aztán elindul a kis karaván, a Szind-völgy felé kanyarodva. A sebesvizű hegyi folyó mentén vezet az óst. Csak hét angol mérföldet kell megtennünk Moingam-ig; kis falu ez a hirtelen emelkedő hegy tövében. Itt felváltjuk a ganderbali kulikat és moingami erőteljes legények pakkolják hátukra a cókmókot. Lovacskámtól is meg kell itt válnom. — innen már csak gyalogszerrel lehet tovább jutni. És milyen utón! Az ösvény aggasztóan meredek szög alatt kúszik fel a lejtőn, — valójában nem is ösvény, hanem csak kitaposott nyomdok, amely a hegy alakulatainak legjárhatóbb hajtásait követi. A hegymászáshoz szokott izmos kasmíri legények szaporán lépdelnek fölfelé, hanem belőlem hamarosan kifogy a szusz, — ami nem csoda, tíz hónapig tartó malária után, amely még az atlétáról is leszed minden izmot. És közben egyre perzselőbben süt le reánk a nap. Ezernyolcszáz méter! — a forróság dacára is hideg szalad végig a hátamon, mikor fölnézek a csúcsra, melyet el kell érnünk. A hosszas betegeskedés után elgyöngülten, elszokva hasonló erőteljes testgyakorlatoktól, bizony kegyetlen feladatnak tetszik, hogy mindjárt első vállalkozásom ilyen kemény munkát jelent. De mindegy — csak előre, excelsior! Itt-ott kevés árnyék kínálkozik pihenőül, a kulik letelepednek, valami szikladarabra támasztva a hátukon tornyosuló málhakötegeket, de már három-négy perc múlva újra friss erővel kocognak fölfelé a meredek nyomon, vagy természetalkotta szirtlépcsőkön. Irigylem titkon ezeket a földhözragadt szegény, félmeztelen fickókat, a pompás testalkatú, rugalmas izmú férfiak egytől-egyig. A kasmiri — legalább testre — kitűnő faj, csak a karaktere hitvány, gerinctelen, gyáva és hazug. (Tisztelet a kivételeknek, mert, hála Istennek, ilyen is akad. Olyan szerencsés voltam, hogy szolgám, a derék Abdullah is, mint arról később, hosszú ladáki utam folyamán meggyőződhettem, ezek közé a kasmiri fehér hollók közé tartozott.) Órák óta másszuk már a hegyoldalt s a csúcs csak nem akar közelebb jönni. Már úgy lihegek, mint egy fáradt mozdony. Gondolom magamban: kevés tudós lakik ilyen magas helyen, s valószínűleg kétszer is meggondolja magát a látogatni szándékozó, mielőtt nekivágna Stein Aurél felhőkarcolójának. Nyilván épen ez teszi kedvessé tanyáját a tudós szemében. Itt aztán igazán nem zaklatják az alkalmatlankodik ... llogy rövid legyek: reggel tíz órakor indultunk el Moingamból és este fél hét lett, mire Mohandmarg platója kitárult előttünk. Engem már csak a „l’honneur du drapeau“ tartott lábon . . . Mikor a fennsík sziklaszegélyén, terebélyes fák közt fehérlő sátortáborhoz közeledtem, látom, hogy Stein Aurél fürge léptekkel jön elém. Levelemből értesült a látogatásról és szolgái nyilván jelentették neki, mikor karavánom előhadai megjelentek a meredély szélén. Melegen, barátságosan fogad a kiváló tudós és sajnálkozva veszi tudomásul, milyen nehéz feladat volt számomra felkúszni havasi tanyájára. — Nem kapta meg a levelemet? — kérdi és kiderül, hogy sokkal kényelmesebb útja is van Mohandmargnak, fólutig lóháton lehet feljönni s a hátralévő útszakasz is szelidebb lejtőkön vezet végig. De az kétnapos út, közepén sátrat kell verni és átéjszakázni. Sebaj, — most már tulvagyok a nehezén s egy napot nyertem azzal, hogy nem ért el idejében a levél. . Stein Aurél elkalauzol egy másik facsoporthoz, amely vagy ötszáz lépésnyire áll tanyahelyétől és utasításokat ad szolgámnak s a buliknak, hol állítsák fel sátraimat. Aztán teára invitál magához, ami bizony üdítő biztatás kimerültségemben, és aztán meg napnyugta után meglehetősen csiltos ájer váltotta föl a nappal hevét. Szinte merőlegesen alászálló sziklameredély szélén áll Stein Aurél sátortábora. Egy nagy, duplaboritású, kétoszlopos sátor szolgál dolgozószobájául s ebédlőül; egy kisebb sátor a hálóhelyiség, míg egy másik magazinként szerepel. Lejjebb, száz lépésnyire, a szolgaszemélyzet s a konyha sátrai csoportosulnak. Stein Aurél meleg felöltet erőltet reám s pár perc múlva már az asztalon párolog a forró tea. A tágas sátor puritán egyszerűséggel "Van berendezve, de otthonos és barátságos., Legfontosabb benne a nagy íróasztal, s mellette egy másik asztal, amelyen többé-kevésbbé repedezett agyag- és kőedények s egyéb régiségek sorakoznak, a mar télen Perzsiában folytatott ásatások eredményei. Stein Aurél most dolgozza fel téli munkája anyagát. Tea után nemsokára elkövetkezik a vacsora ideje. Közben megfigyelhetem, hogy házigazdám személyzetének minden egyes tagjával az illető anyanyelvén beszél: a munsixel (titkár vagy irnokféle) kasmiri, szálas pathán szolgájával pasthu nyelven értekezik, a többivel szólva is kinek-kinek anyanyelvét, a pandzsábi, urtu vagy kind idiómát használja. Csekélység:Stein Aurél csaknem egyforma könnyűséggel beszél magyarul, angolul, németül, franciául, a latin és görög nyelvekben is járatos, a keleti nyelvek közül pedig bírja a szanszkritot, klasszikus és modern perzsát, az afgán határszéli pasthut, no meg az indiai idiómákat, a hindi, urdu, pandzsábi és kasmíri nyelvjárásokat. Érdeklődésemre kiderül, hogy törökül is tud, de a kínai nyelvet — amint szerényen megjegyzi — csak kulináris formájában beszéli . . . Velem azonban magyarul beszél és meglepő, milyen könnyedséggel és biztossággal cseveg anyanyelvén, amelyet pedig vagy harmincöt év óta csak nagyritkán, rövid hazai, látogatásai, alatt ...volt „alkatára használni. Meg is jegyzi, hogy én vagyok az első magyar, aki őt kasmíri magányában fölkereste, és hogy harminc év óta most először beszél magyarul Indiában. (Utoljára a korán elhunyt nagytehetségű magyar íróval, Justh Zsigmonddal" beszélt " magyarul Lahorban, harminc évvel ezelőtt.) Végtelen közvetlenséggel társalog Stein Aurél, szó kerül néhány kedves, közös otthoni barátról, ismerősről. Minden érdekli. Be kell számolnom indiai tanulmányaimról és utazásaimról is, és bizony jólesik, mikor rámutat arra a tényre, hogy eddig egyetlen magyar ember sem járta, be egész Indiát és Kasmírt, vagy ismerte meg olyan intim közelségből az indiai életet, mint én. Jólesik ez, mert ugyan ki volna inkább hivatva az ilyesminek megítélésére, mint Stein Aurél? Szavára egyszerre bizonyossággá érlelődik bennem a tudat, hogy közel háromévi indiai tartózkodásom, asok nehézség, betegség s egyéb alkalmatlanság dacára sem volt hiábavaló vagy eredménytelen. Stein Aurél elismerésében jutalmamat érzem . . . Hanem itt nem magamról akarok beszélni. — amit látszólag „hazabeszéltem“, azzal is Stein *) *) Justh Ksigmond indiai tartózkodásáról több érdekes adatot és epizódot hallottam, amelyekről legközelebb külön számolok be. Aurélt, a melegszívű, megértő, ösztönző és segítségre mindenkor kész ,embert akartam jellemezni. Mert Stein Aurélban, amint így meghitten szemben ülök vele, nem a világhírű tudós, nem a nagysikerű kutató áll előtérben, hanem az egyszerű, igénytelen, végtelen jóakaratú ember. És most egyszerre megértem Stein Aurél életét és tudományos eredményeinek titkát. ..A Munka Szerzetese“ötlik fel agyamban, s valóban ez a legjellemzőbb elnevezés reá. Elvonult magányban élte s éli éveinek legnagyobb részét; távoli, járatlan, vad tájakon, nélkülözések közt küzdötte ki tudományos teljesítményeit; s kasmiri „otthonában“ fa remete módjára, szakadatlan munkában él. A Mohandmargon töltött három nap alatt megfigyelhettem szokott életmódját. Korán kel és könnyű reggeli után mindjárt munkájához lát. Az ebéd csak rövid időre szakítja meg a munkát, aztán megint dolgozik, megszakítás nélkül esti hat óráig. Akkor sétára indul. Bejárja birodalmát, Mohandmarg havasát, a környező bérceket s a köztük rejlő katlanokat. Ottlétem alatt vele tartottam sétáin. Könnyű, friss léptekkel jár és én szinte szégyenkeztem, mikor reám való tekintettel meglassította tempóját a meredek sziklás kapaszkodókon. Minden virágot ismer, nem egy fajtát ő maga honosított meg a havason. Mikor vad, fantasztikus, — a Walkür sziklájára emlékeztető — szakadékba készülünk alászállni, előveszi sípját és háromszor élesen füttyent. — Medve lakik itt, — magyarázza —, de tisztességtudó és szépen félrekotródik, ha az ember jelzi közeledtét. — Minket is figyelmeztetett mindjárt első este, hogy sátraink környékén olykor átsétál egy mackó, de csak kiáltsunk rá hangosan, akkor odébb áll. Sípjával különben a marindákat is szólitgatja. Mint keleti Kasmír minden magas platóján. .Moha mi margón is százával tanyáznak ezek a furcsa állatkák, amelyek kiülnek odúik elé és füttyentve társalognak egymással. A síp görgő füttyszava csalódásig utánozza a marindák nyelvét és olykor egész „párbeszéd“ fejlődik ki Mohandmarg ura és a barnabundájú „őslakók“ közt. Mohandmarg ura, valóban ez Stein Aurél. A kasmíri Máhárádzsa teljesen átengedte neki használatra ezt a területet, amely most „reservation“-nak számít, ahová még a ,,9.d..?dr"-ok (pásztorok) sem, hajthatják föl legelésre állatjaikat. Olyan, mintha Stein Aurél birodalma volna az egész havas. Odalenn, a moingam-i parasztok semandár-juknak (földesuruknak) tekintik a Bara, Szahábot (Nagy Urat) és Stein Aurél, ha nem is földesuruk, bizony az indiai zomindároknál emberségesebb módon áll mindig készen segítségükre és támogatásukra. A szegény moingamiak sok mindent köszönhetnek Sir Aurél Stein jóságos közbenjárásának. Stein Aurél maga fedezte föl jelenlegi tanyáját. Több mint harminc évvel ezelőtt, a nehezen megközelíthető Haramukh örök hóval borított csúcsáról (5700 méter) pillantotta meg először Mohandmarg platóját és elhatározta, hogy ott fogja berendezni állandó nyári táborhelyét. És valóban méltó környezet ez a „Munka szerzeteséhez“. Olyannyira félreeső, bajosan megközelíthető zug, hogy még az elszánt angol turisták sem szokták útba ejteni. Itt zavartalanul élhet az olyan ember, akinek számára az élet savát a szakadatlan munka jelenti. Stein Aurél maga látta el nevekkel a havas egyes pontjait. Mégpedig stílusos nevekkel, szanszkrit nyelven. Meg is mutatja például a Krittika-pákaszthánát, vagyis a Boszorkányok Konyháját, egy vad, komor, kísérteties sziklakatlant, amely karakterével pompásan jellemzi elnevezőjének eleven fantáziáját. Fantázia — mert Stein Aurél nemcsak tudós, hanem művészi érzésű ember is. Amint a középázsiai „porba temetett városokból“ kiásott remek ókinai festmények pompás színes reprodukcióit mutogatja, a finomizlésű, minden szépért lelkesedő műértő szól belőle. És csak művészlelkű ember találhat olyan mély örömet a felséges kőszálak és lakatlan havasok szépségében, mint amilyen szeretettel Stein Aurél méltatja magánya színhelyét.. Ez nem a turista természetszeretete, aki csak „kirándul“ a hegyek közé, hanem valami nagy és pótolhatatlan ragaszkodás, amely csak a szűz természet környezetében érzi magát egészen otthon. Stein Aurél kasmiri téli tanyája is távol esik a „civilizáció“ körétől: Szrinagarral szemben a Dál-tó partján, magányos kertben, terebélyes csénárfák alatt, ugyancsak sátortáborban lakik lenn a, völgyben is, mikor szeptember végén a hó átveszi birodalmát egy félévre Mohandmarg fennsíkján. Eredetileg két napra tervezett látogatásomat háromra kellettnyújtanom, mert Stein Aurél kijelentette, hogy „nála ez a szokás“. Ugyancsak a szokásra hivatkozott, mikor negyednap reggel, búcsúzáskor megjegyezte, hogy „a bulik ki vannak fizetve“ . . . így tetézte be Stein Aurél igazi úri, magyar vendégszeretetét. Szolgám is úgy élt Mohandmargon, mint Marci Hevesen, — Stein Aurél szakácsa ellátta minden jóval. A friss hegyi levegő, a pompás, ragyogó reggelek, a kedélyes, étkezések Stein Aurél sátrában, az esti séták, a nagy tudóssal folytatott beszélgetések, — mindez hihetetlenül felfrissített. Élmény volt a mohandmargi három nap, és amikor búcsút vettem Stein Auréltól, aki távozásomkor a fennsík széléig kisért, az volt az érzésem, hogy egy kiváló embert s egy gazdag, nemes életet ismertem meg Mohandmarg havasán . .„ Baktar Ervin. Dr. STEIN AURÉL