Pesti Hírlap, 1929. április (51. évfolyam, 74-97. szám)
1929-04-03 / 74. szám
BUDAPEST, 1929. Előfizetési árak: Egynapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 10 fillér. Egyes példányszámára (pályásulvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fillér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres. L. ÉVFOLYAM: 74. (16.842) SZÁM. Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefonszámunk: Aut. 122-95. Főkiailók :+Vilmos cs.-Ut 78. Tel. mint a szerkesztőségnél. Erzsébet-krt. Tel. 1. 352-96. A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük. A vidék. Mozdul a vidék. Nem akar hátramaradni a főváros mellett. Több ambiciózus polgármester szövetségeket alakított a vidéki városok között. Ezek egyike, a Dunáninneni városok kulturális szövetsége, most igen szép programmot és munkatervet állapított meg, melyet a legközelebb Miskolcon tartandó kongresszuson vitatnak meg. Csodálatos dolog: nemcsak szónokolni fognak, hanem örökké élő intézményeket is akarnak létesíteni, például Debrecenben az egyetemi hallgatók számára internátust — angol rendszerre. Ami a rendszert illeti, helyes az angol kollégiumok mintája, amelyekben a testnevelésre és sportra is súlyt helyeznek. De mi teljesen megelégszünk, ha a régi magyar konviktusok szellemét fölelevenítik, akár a nagyenyedi, akár a sárospataki református kollégiumok, akár a piarista és bencés internátusok történeti hagyományait, amelyekben még a reverendás tanárok is együtt labdáztak a fiatal emberekkel s mindenféle tudományon kívül szerénységre, jó modorra és hazafias érzésre is nevelték az ifjúságot. Általában a vidéki kulturális programoiban üdvözöljük első helyen a jövő nemzedék nevelését. S ha sokszor a vidékről várja Budapest a hamisítatlan magyar érzést és romlatlan őserőt, akkor igazán nem árt, ha a mulatós fővárosból lehetőleg az erkölcsösebb vidékre decentralizálják a jövő nemzedéket. A vidéknek s főként a vidéki városoknak kulturális, emelése és gazdasági megerősítése igazán nem vicinális kérdés, hanem országos fontosságú ügy. Mert igen egészségtelen fejlődés például az, ami Franciaországban észlelhető, hogy Párizs mellett egy-egy francia vidék annyira hátramaradt, hogy csupán a bolózatíóknak tud szállítani komikus figurákat. Az államok és társadalmak szervezetének is olyan arányosan beosztottnak kell lenni, mint aminő az egészséges emberi test, amelyben minden ér a központba, a szívbe lükteti a vért, de minden végtagnak mozdulatát a központi idegrendszer, az egészséges agy szabályozza. Ahol a főváros túl nagyra nő a vidék elkorcsosodása mellett, az a vízfejű emberre emlékeztet. Egészségesen fejlődött a német birodalom, amelyben több egyenrangú nagy város van a főváros mellett s ehhez közel áll Itália, melynek több városa versenyez Rómával. Az igaz azonban, hogy úgy Német mint Olaszországban külön kis államok fővárosai voltak ,politikailag a német és olasz egység előtt például München, Drezda, Nápoly és Milánó. Ahol a történeti fejlődés nem adta meg ezt a versenyképességet az egyes városok között, ott modern kultúrával és önálló gazdasági tevékenységgel kell nivellálni a főváros és vidék színvonalát. S erre kötelességük törekedni nemcsak a vidéki városoknak, hanem a kormánynak is. A régi világban egyes vidéki városok csak abban versenyeztek egymással, hogy melyik kapjon törvényszéket, pénzügy igazgatóságot vagy fegyházat. Hála Istennek, ebből a bürokrata fölfogásból már kinőtt a magyar vidék s a komoly kulturális és gazdasági verseny megindult. Az államférfiak közül talán első volt Szilágyi Dezső, aki megkezdette a kulturális decentralizációt, amikor királyi táblákat szervezett a vidéken. Ezzel egy-egy kulturális csapatot telepített a vidéki városokba. Később követte ezt a vidéki akadémiák és egyetemek szervezése. Aztán jöttek a kultúrházak és színházak építése. Fájdalom az utóbbiakból a legszebbeket, e legerősebb magyar vidéki városokkal együtt elszakítottak tőlünk. A vidéknek ez a területi megcsonkítása még inkább indokolttá teszi, hogy a főváros és az állam mindent megtegyen a vidék erősítésére. A végső cél tulajdonképen, ami felé törekedni kell az, hogy egyáltalán megszűnjék a nagy különbség és ellentét a főváros és a vidék között. Közelíteni kell a kettőt egymáshoz. A főváros legyen olyan erkölcsös és nemzeti, mint a vidék, az utóbbi pedig a kultúrában, a gazdasági életben s a jótékony áldozatkészségben közeledjék a főváros színvonaléhoz, így tudunk kis területen is egységes nemzeti államot s egészséges szellemű, egységes társadalmat teremteni. Embereket, társadalmat, államokat, városokat két dolog nivellál s emel egyforma színvonalra: a műveltség és a pénz. Fájdalom, még nem művelődtünk annyira, hogy azt mondhatnánk: ez a kettő —egy. Mert bizony a pénz és műveltség nem mindig járnak egy után. Az általános civilizációnak ép az a hivatása, hogy ezt a kettőt egyesítse. Koldus műveltség nem boldogítja az egyént, sőt talán még boldogtalanabbá teszi és nem sokat használ a nemzetnek. A műveletlen pénz pedig a kulturális és gazdasági magtalanságot jelenti, amelyből sohasem születhetik se művelt, se igazán gazdag ország. Az élet filozófiája szabja meg tehát a vidéki városok munkaprogrammját, amelyet talán könnyű felállítani, de nehéz végrehajtani. És itt elérkeztünk egy kényes ponthoz, amit a vidéki városok kongresszusán is elő kell hozni. Ez pedig azoknak a gazdasági ereje, a kölcsönök hovafordításának ügye. Ha a parlament számon kérte az egyes minisztériumoktól, hogy mire költötték a beruházásra szánt összegeket, meg kell vizsgálni, hogy eléggé produktív célokra fordították-e vidéki városaink a külföldi kölcsönöket, amelyek országos örömet keltettek, mikor megkaptuk, de hosszú szenvedést jelentenek, amíg azokat a rendes bevételekből ki kell fizetni. Ugyanazt a lelkiismeretes takarékosságot és gyakorlati szempontot kell követnünk és követelnünk a vidéki városokban, mint a fővárosban. Ez a szemle takik nem lesz mindenütt olyan szép és ünnepi, mint a kongresszus a maga szép szónoklataival, díszelőadásával és bankettjeivel, de époly szükséges. A városok kongresszusán hivatalosan szerepel a programaiban az irodalom és művészet pártolása is. Nagyon szeretnénk, ha ez a két pont kiemelkednék a szónoklatok tengeréből s végre cselekedeteket látnánk. A vidéken az intelligens, de kisszámú úri családokon & A Tigris. Regény. — Irta: Max Brand. (1) Fordította: Gáspár Miklós. I. FEJEZET. Egy úttörő a huszadik században. Aki Lodge Jacket az íróasztalánál ülve látta, elámult a feje aránytalan nagyságán, a kezei óriási méretein. De ha felállt Jack az asztal mellől, az aránytalanság látszata azonnal megszűnt és a legszigorúbb kritika is kénytelen volt elismerni, hogy ennél tökéletesebb atlétatermetet ritkán lehet látni. Hat láb és két hüvelyk magas volt az alakja, és mégis karcsú és hajlékony. Látszott rajta, hogy olyan ember, aki megszokta, hogy mindenkivel és mindennel bátran szembenézzen. Mindig magasan hordta a fejét, és az emberek ezt nem vették rossz néven tőle. A gőgös fejtartással szemben talán enyhítő körülménynek fogadták el azt, hogy a halántéka körül, bár még harminc esztendős sem volt, őszülni kezdett a haja, szája mellett pedig, néhány kis ránc alakjában, nyomot hagyott fizikai fáradalmakban gazdag élete. Ezekből a külső jelekből azt következtette mindenki, hogy keserű csalódásokkal teli múlt áll Jack háta mögött és ezért megbocsátották zárkózottságát is. Ezen a délutánon úgy viselkedett, mint az olyan ember, aki tudja, hogy kellemetlenség vár rá. Nem találta helyét a szobában, hol felállt, hol leült, könyveket vett elő, lapozgatott bennük, azután félre- dobta őket. Szórakozottan a hamutartóra tette a cigarettát, amelyre csak az előbb gyújtott rá és egy üres, kihűlt pipát szívott rendületlenül. Inas lépett a szobába és jelentette, hogy Lodge Williamné beszélni óhajt a fiával. Abból, ahogy Jack félredobta a könyvet, amelyet éppen olvasott, látszott, hogy ezt az üzenetet várta egész délután és hogy most elérkezett a döntő perc. Meg is könynyebbült rögtön, mert azok közé az emberek közé tartozott, akiket idegessé tesz a hiábavaló töprengés, de rögtön tettre készek, ha elérkezik a cselekvés pillanata. Sok ilyen ember van és sokan csak azért hiszik magukat gyávának, mert mindig csak töprengeniük kell, sohasem cselekedhetnek. Jack már régen várta ezt a percet, amelyben egy fontos kérdésnek kellett eldőlnie. Amióta kikerült az iskolából, egyetlen foglalkozása volt a vadászat. Igaz, hogy mindig csak nemes vadra vadászott. Ha az ember ismerte a természetét, akkor nem is csodálta, hogy Jack nem próbált karriert csinálni, bár minden módja meglett volna erre. Atyja ősrégi család sarja és hatalmas vagyon ura volt. Még manapság is, amikor csapatostul szaladgálnak az utcán a milliomosok, ritkaság az olyan gazdagság, amely Lodgeék vagyonához mérhető volna. Jacknak csak választania kellett volna, bármely téren fényes jövő állt volna előtte. De ő azok közé az emberek közé tartozott, akik akkor is inkább pipára gyújtanak, ha nagy doboz Havannaszival áll előttük az asztalon. Ha szegény fiúnak születik, bizonyára átrágja magát az összes iskolában és aztán vagy mérnök lett volna belőle, vagy kriminalista ügyvéd". Mindenesetre valami nehéz, fárasztó mesterséget választott volna, mert azok közül a telivér amerikai emberek közül való volt, akik még nem felejtették el, hogy őseik valamikor baltával és késsel kezükben teremtettek otthont övéik számára az őserdőben. Egy szenvedélye volt, kikerülni a szürke mindennapi életből, távoli idegen országokban csatangolni, ahol csak magára van utalva, ahol szabadon élhet, mert csak egy törvénye van, a saját akarata. Ha az ember meggondolja ezt, akkor nem nehéz megérteni, hogy miért nem foglalta el Jack azt a helyet a pénzvilágban, amely jogosan megillette Lodge William fiát. Vagy hogy miért nem lépett a diplomáciai pályára, mikor pedig ezt is felajánlották neki. Ezek után azt is könnyen elképzelhetjük, hogy nem volt rokonszenves neki az a rendszeres és kitejező naplopás sem, amelyet általában társadalmi életnek neveznek. Csak akkor érezte jól magát, ha puskával a kezében bolyonghatott szabadon az őserdőben, Délamerikában vagy Afrikában, a civilizáció legszélső határán. Mindez nagyon szép lett volna, ha az édesanyja halálra nem bánkódja magát fia életmódja felett. Az édesanyja Stone-lány volt, a Winthrop Stone családból és a családja hagyományait szinte vallásos tiszteletben tartotta. Három nemzedéken át vezető szerepet játszott ez a család a társaságban. Lodgené úgy találta, hogy ideje volna, hogy most már a fia is alkalmazkodjék a családi tradíciókhoz, hozzáillő leány után nézzen, megházasodjék és végre rendes életet éljen. De múltak az évek és minden év csak újabb csalódást hozott. Idén végre, amiikor hosszú vadászkirándulásáról tért vissza Jack Brazília belsejéből, az édesanyja rögtön visszaérkezése után elővette őt és leplezetlenül feltárta előtte a helyzetet. Megmagyarázta neki, hogy nem gyermek többé, sőt néhány éven belül már fiatalemberszámba se fog menni. A harminc éven felüli gavallérok már nem érdeklik a lányokat és a lányos mamákat, pár év múlva senki sem fog törődni vele, és ami még ennél is fontosabb, ő maga sem lesz már abban a korban, amikor az ember még alkalmazkodni tud. „A magányos ember lelke idővel megkérgesedik“ — mondta Lodgené — „és akkor már nem lehet változtatni rajta.“ Végül is győzött az erélyes mama. Jack megígérte, hogy harminc napon át részt vesz az úgynevezett társadalmi életben és asszony után néz. Ez nagy diadal volt Lodgené számára, akinek az esküvője óta nem volt ilyen boldog napja. Végtelen diplomáciával bevezette fiát a társaságba, vigyázott, hogy túlságosan igénybe ne vegyék az idejét és időnkint pihenőnapokat is engedélyezett neki. Gondosságáért meg is kapta a jutalmat. Egy hétig, tíz napig állandóan társaságban volt Jack és sok sikert aratott. Ahova ment, mindenki tudta róla, hogy sok-sok milliónak a terhe nyomja a vállát és egyhangúlag megállapították, hogy elegánsan viseli ezt a kellemes terhet. Ha nem