Pesti Hírlap, 1929. május (59. évfolyam, 98-120. szám)

1929-05-01 / 98. szám

J­L­I BUDAPEST, 1929. PL ÉVFOLYAM, 98. ( Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­dány szám­ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér. ~~ Külföldön az előfizetési ár kétszeres.Pesti faAtfL /f, SZERDA, MÁJUS 1. Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon­­számunk: kat. 122-95. Főkiadók: Vilmos cs.-ut. 78. Tel. mint a szerkesz­tőségnél. Erzsébet-krt. 1. Tel. J. 352-96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közülük. 9 „Mussolini karja“ Budapesten. Csütörtökön délelőtt Budapestre érkezik Dino Grandi, Olaszország külügyi államtit­kárja. Odahaza, Itáliában így szokták emle­getni Grandit: „Mussolini karja“. Amivel azt akarják kifejezni, hogy Itáliában ma Musso­lini a kigondoló elme, a rendelkező akarat, Grandi pedig, aki a fasiszta mozgalom legelső szervezői és a legelső harcosai közé tartozik, a cselekvő erő, a megvalósító gyakorlati té­nyező. Grandi pályafutása külsőségeiben is visszatükrözi azt a viszonyt, amely közötte és Mussolini között az évek hosszú sora alatt ki­fejlődött. „Mussolini karja“ mindig ott és azon a helyen működik, amelyen a kigondoló agy és a céltudatosan előretörő akaratnak, Mussolininak az ítélete szerint a legfontosabb és a legnehezebb munkát kell elvégezni. Az első években, amikor a káoszban kell rendet teremteni, amikor a fasiszta uralom alapjait kell kiépíteni, a fasisztapárt igazgatóságának tagja, a fasiszta szervezkedés kiépítésének egyik tényezője. Az az időszak volt ez, amikor egy haldokló és egy megszülető korszak ösz­­szekeveredő zűrzavarában az ország tulajdon­­képeni kormánya a fasisztapárt igazgatósága volt. A belső építésben eltelt évek meghozták az eredményüket, a fasizmus szilárdan össze­ácsolta a maga belpolitikai kormányzásának az :• ár hat önzött az › olasz . ’ .'í.-menné­gon itott a ••••a. C)n­ y ‚ fitvs aló* lemiiilolíc­ ' l· ■ ■ ■ ■ L-Vn.ap'W ló önzéssel előretörő „uuin na Maországnak az intrikái meglehetősen be­szorították az olasz érdekeket és az kezdeményezést. Pontosan abban az idő­­amikor Mussolini figyelme a belpolitikai ősekről a külpolitika felé irányult Grandi eszi az olasz külügyminisztérium államtit­­oki méltóságát. „Mussolini karjáénak­ a he­lye megint csak ott van, ahol Mussolini elha­tá­rozóan fontos dolgok végrehajtására készül. A tulajdonképeni külügyminiszter Olasz­országban ma tudvalevőleg Mussolini. A duce azonban a külügyi tárca mellett még egész sor más minisztériumnak a gondját viseli. Rómából érkező sürgönyök épen ma jelentik, hogy a lemondott Giuliati helyébe a király Mussolini kormányelnököt nevezte ki köz­munkaügyi miniszternek is. Mussolini amel­lett, hogy a kormány feje, eddig hat tárca gondját viselte. Ő volt a külü­gyek, belügyek, hadügy, tengerészet, aviatika és a fasiszta korporációk minisztere is. A közmunkák leg­főbb vezetésével tehát a kormányelnökséggel járó teendőket nem is számítva, a hetedik mi­niszterség terhe szakadt a nyakába. Azért hi­vatkozunk itt erre, mert ezzel is ki akarjuk emelni Dino Grandi pozíciójának a jelentő­ségét. Legendákat beszélnek arról, hogy Mus­solini, — aki amióta az állam élére került, soha egy pillanatra sem hagyta el Olaszor­szág területét — pihenés és megállás nélkül mennyit dolgozik. Azért szemtől-szembe any­­nyi súlyos, sorsdöntő feladattal még az ő tü­neményes munkaereje is csak arra szorítkoz­­hatik, hogy nagy vonásokban rajzolja meg az egyes szakminisztériumok tevékenységének az irányát, a részletek kidolgozását és végre­hajtását azután rábízza a gondosan összeválo­gatott munkatársakra. A külü­gyek intézésében is így történik. Mussolini zsenialitása, kiváló piolit­ikai érzéke megszabja, Olaszországnak hogyan, melyik irányok felé kell törekednie? Grandi azután azt, amit Mussolini elhatáro­­zott, meg is csinálja.­zándék­kal érkezik Bu­c­­hour 192-? ’ auiálisul­an Bethlen István’'' '-'e» !? személyén keres/.._­­­los olasz körökben milyen tünkc­ó­k­­ . c­sel és ragaszkodással ünnepelték Magyaror­szágot. Most mirajtunk a sor, hogy ezt megfe­lelő formák között viszonozzuk. Nem kételkedünk benne, hogy e tekin­tetben nem is lesz semmi hiba. Hiszen a ma­gyar lélekben mindig mélyen benne gyökere­zett az olasz nemzet iránt érzett, rokonszenv. Azokhoz a tradíciókhoz pedig, amelyek a Habsburg elnyomás és a Habsburg kizsákmá­nyolás ellen folytatott közös harcainkban gyö­kereznek, a legutolsó évek alatt újabb, még erősebb kötelékek járultak, hogy még szoro­sabb ragaszkodással fűzzenek bennünket az olasz nemzethez. Minden magyar szívében ott visszhangoznak még ma is Mussolininak azok a szavai, amelyekben megbélyegezte a tria­noni szerződés igazságtalanságait és az­ olasz politika egyi­k­­fontos cél­kitűzésévél emelte " a Magyarország ellen elkövetett igazságtalan­ságok­­jóvátételét. Grandi a külföldön Musso­linit magát jelenti. Az olasz külügyi államtit­kár személyében maga Mussolini lép Masdciar­­ország vérző és meggyötört földjére. Grifani látogatása ezért a mi számunkra újabb­ vi­gasztalással, újabb­ reménységgel és újabb ígérettel egyértelmű. Gondoljunk arra, hogy­­Grandi, aki a múlt év novemberében Angolában járt és, Musztafa Kemállal tárgyalt, most Al­báni­ból érkezett hozzánk. Gondoljunk a­rra, am­i a cikkünk elején már mondottunk: Mussolini Olaszországa az utolsó évek alatt egyre kife­jezettebben aktív külpolitikát űz, mert nem­ hajlandó annak a tűrésére, hogy Franciaor­­­szág az európai, különösen pedig a középeuró­­pai problémák végső elintézéséből kirekessze. A párizsi békekonferencián egyszerűen félre­tolták Olaszország képviselőit, meg sem l^*r- Mezték tőlük, Közép-Európa uj. berendezésé­ben mi Olaszország érdeke? Ezt a területet kiszolgáltatták Franciaország kénye-kedvé­£i ívsplí.kpdptí a m­iir:) i' mil u r- : ácM; J 1 ... .w— . U * - ■ - - - j --1-kodó H­absburg-hol áU Co ah 0..oli«-«'kí^ívV­ 1.^ egyszerre a hátában érezte a kisantantot, más szóval: Franciaország még erősebb, még kel­lemetlenebb nyomását. És ami még közvetle­nebb veszedelmet jelentett számára: hátában érezte az Európa szíve felé­ törő szláv terjesz­kedés fenyegetését, amelyet csak időre-órára bénít­hatott meg a minden szlávok patrónusá­nak, Oroszországnak a bolsevista büdöse. A végrendelet írta: Lantos Judit. A három orvos mozdulatlan arccal, nyugodt, könnyű léptekkel ment ki. A betegszobában hárman maradtak. A férfi az ágyban össze­szor­ tolt ajakkal, vadul dobogó szívvel «és vibráló szempillákkal, az asszony az ágy melletti karosszékben, izgatottságát titkolva, erőltetett nyu­galommal, a harmadik — a halál — láthatatlanul és némán húzódott meg valamelyik sarokban és gú­nyosan vigyorogva nézett az orvosok után. A der­medt, vastag csönd körülöttük összefogta a kezüket, egy puha fehéret, egy kékkörmös összeaszottat és a csontvázkezet. Nem sokáig maradtak az orvosok, az ajtó nyí­lott és abban a sorrendben, melyben eltávoltak, bejöttek ujra­ elől a híres egyetemi tanár. Oda­lépett a beteghez és az orvosok v­igasztosztó, jósá­gos, megnyugtató mosolyával beszélni kezdett. — Gróf úr kérem, befejeztük a konzultációt és annak eredményeként örömmel közlöm, hogy a ke­zelőorvos kollégám­ az első pillanattól kezdve helye­sen állapította meg a diagnózist, minden, amit ren­delt helyénvaló volt, méltóságod a jövőben is bízza magát teljes bizalommal rá és kövesse utasításait, mert azok hozzák a gyógyulást. A beteg sápadt ajka körül valami mosolyféle rángatózott, mondani akart valamit, de aztán fel­emelte erőtlen kezét és némán újra visszaejtette a takaróra. A fejével intett csak, hogy: — Köszönöm. Amikor a tanár és kisérője az asszonnyal ki­ment, odasugta a kezelőorvosnak: — Doktor kérem, maradjon még! — Parancsoljon. Behunyta a szemét és szaggatott mély léleke­zetet vett, nyakán az ütőér nekivadulltan lüktetett, kezei reszkettek. — Doktor úr... napok? Az orvos meglepetten nézett rá., ■ — Parancsol?, vannak-e még, vagy talán... máE­ y&tk óráim? Az orvos fölényesed, apásan^ásá^ilyított,.. . 1 _ Igen, méltóságod uram, ig.^n, Napok és órák. De sok, nagyon sok. líbgy egész pontosan mennyi, azt bizony nem tudom .Megmondani az orvosi tudo- . many mai... *' ;— Ne kerteljen vajszor — szül­ közi)# rekedten a beteg — tudni 'akarom! Ihdnayi'keil! Hisz A'* végrendeletet kell előbb csinálnom. Az orvos arca komoly lett, kereste a megfelelő szót és hangot. — Nincs még végrendelete méltóságodnak? Azt természetesen feltétlenül el kell intézni mielőbb. Nem azért, mert talán halálos beteg, de annak, aki ilyen nagy vagyonnal rendelkezik és gyermektelen, még akkor is rendeznie kell az örökösödést, ha makkegészséges. — Igen.­.. Igen... Tehát a betegségem... A ma­ már megkezdte­­a zsugorodást... sőt talán már ré­gen, ugye? És az természetesen kiszámíthatatlan meddig tart, mikorra állítja meg ezt a rossz kis gé­pezetet, ugye? Bocsássa meg — folytatta az orvos csodálkozó pillantására — belekontárkodom a mes­terségébe. Egy kicsit tanulmányoztam a napokban a betegségemet, kiváncsi voltam. Az orvos már összeszedte magát, mosolygott: _ Á. könyveket olvasott, gróf úr? Laikusoknak irt könyveket? Kár volt az időt azzal tölteni... _ Az igazat! Okvetlenül tudnom kell! Meg kell mondania, nem vagyok gyerek vagy asszony ! Mit mondott a tanár? — Nem adhatott ő sem határozott feleletet. — Kiszámíthatlan ugye? Maximum? — Nem lehet ilyesmit, határozottan állítani? Maximum? — Maximum ... három nap. — De.­.. ugye... lehet előbb is? A láthatatlan gúnyosan mosolyogva nézte az órát. Az orvos némán bólintott. A beteg szempillái ránehezültek a szemére és halkan mondta: — Köszönöm doktor úr. És kérem­, ne az ápoló­nőt, hanem az inasomat küldje be hozzám. • — Mihály. A .mondta'a 'fehérjéjű szolgának —­ a sofi'őr azonnal­ bemegy a Városba a közjegyzőért, egy órán belül itt legyen. És adja ide nekem a fekete kazettát. A szolga a fejvánkosa alá nyúlt, kivett egy kulcscsomót, egyikkel kinyitotta a sarokban álló nagy páncélszekrényt és kivett onnan egy kis fekete acéldobozt. Odaadta az Urának. A beteg felhúzta egy kissé fejét és reszkető ke­zeivel lassan kinyitotta a dobozt. Egy fehér levél­­boríték feküdt benne, nagy betűkkel ráírva: — Feleségemnek adandó halálom után. Nézte, nézte a borítékot, aztán mintha kény­szernek engedve, lassan kivette. Belenyúlt és kivett belőle egy levelet. Nehéz sóhaj szakadt ki belőle. A feje megrándult, szemei elhomályosodtak, de azért olvasta, hisz kívülről tudta már: — Édes egyetlen anyám! Velencében minden gyönyörű szép, napfény, ragyogás és én mégis­ halá­losan szomorú vagyok. Utálom, édesanyám, gyűlö­löm és megborzongok, ha rám néz. Minden szép itt, csak ő csúnya, undorító, mint egy csúf varangyos béka. Anyám, miért kényszerítettek? ... Leejtette a levelet, mint oly sokszor már . . . A felesége irta az anyjának. Régen. Harmincöt, év előtt, Velencéből irta, a nászútjukról. És az, aki­ről szó van benne, —­ aki csúf volt, mint egy va­rangyos béka, — akitől undorodott —,az..­. ő volt,­ a párnapos férj. A levél nem­ találta meg a cimzettet, visszajött és a figyelmetlen inas a többi postával­­ felvágta, egy szép napon odatette eléje. A nász­­u­tjükön. Régen volt, harmincöt éve és ez az idő ennek az undornak és ennek a gyűlöletnek a jegyében per­gett le. Mindössze annyi változás történt, hogy az ő eszeveszett szerelme is csúnya sötét érzés lett. Annak is sok éve már, hogy beletette ezt a le­velet a fekete kazettába és ráírta: — Feleségemnek adandó halálom után. Hosszú volt ez a házasság nagyon hosszú. Két egymáshoz láncolt boldogtalan ember. Az asszony gőgös volt és semmibe sem vette. Mások előtt sem. Eszébe jutottak azok a fényképek, melyek királyi és főúri látogatások alkalmával készültek náluk, elől a vendégekkel egy ragyogó szépségű asszony: a le­ 1928 MÁJ. - 1.

Next