Pesti Hírlap, 1929 augusztus (51. évfolyam, 172-196. szám)
1929-08-01 / 172. szám
BUDAPEST, 1929. LI. ÉVFOLYAM, 172. (16.940) SZAl jf I tiAUa lgyikCSUTplTÖK: AUGUSZTUS 1. Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefonszámunk: Aut. 122-95. Főkiadók: Vilmos cs.-ut 78. Tel. mint a szerkesz. .tőségnél. Erzsébet-krt. 1. Tel. J. 352-96. A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük-Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő S0 fillér. Egyes példányszém ára (pályaudvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fillér. Külföldön az előfizetési ár kétszeres. Évforduló. Évfordulókat meg kell ülni, akár vidám, akár szomorú emlék fűződik hozzájuk. Mert a vígemlékezés legalább egy kis verőfényt sugároz a mai sötét napokra. A kellemetlen emlékek pedig mindig tanulsággal járnak. S az egész emberiségre ráférne, hogy tanuljon a múltból. Különösen a holnapi nap, augusztus elseje, alkalmas erre. Mert tizenöt évvel ezelőtt e napon indult meg tulajdonképen a világháború. Szomorú évforduló az egész világra. Nekünk magyaroknak azonban a bánat mellett egy kis vidám emlékezésünk is van: e napon szabadultunk meg a proletárdiktatúra véres szennyétől. S ugyane napot a világ minden részén emlékezetessé igyekszenek tenni most a szovjet parancsára a kommunisták: véres tüntetéseket akarnak rendezni. Moszkva urai beírták az előjegyzési naptárjukba aug. 1-je rovatába e szót: „Világforradalom“. Most aztán igyekeznek végrehajtani. Véres komédiát rendeznek. Oly sok pénzt loptak össze, hogy juttatni akarnak ebből az összes külföldi városokba szétszórt ügynökeiknek is. Ezek mindenesetre meg akarják szolgálni a propagandabért, tehát bolondítják napidíjért a hiszékeny embereket. Egy nap múlva már jelenteni fogják minden országból, hogy hány naiv embert sikerült föllázítani, hogy a rendőrség és katonaság fegyvere elé álljon. Mert hiszen ez a cél és eszköz egyszerre. Őrült eszközökkel dolgoznak egy politikai téboly terjesztésére, amiből az egész emberiségnek s az egész civilizációnak kára lesz, csupán a vezető és izgató propagandistáknak jut belőle kenyér, sőt kalács és a brilliáns. Akik ráérnek egy biztos buometrró páholyából csöndesen, nyugodtan és gondtalanul szemlélni az eseményeket, sőt van kedvük el is gondolkodni azon a sok ostobaságon, amit az emberek csinálnak, azok bizonyos sablont találnak az események ismétlődésében s abban is, amit a politikában csinálnak vagy írnak az emberek, úgyhogy meg lehet állapítani azt a szomorú tényt, hogy az emberiség óriási haladást ér el évről-évre a technikai haladásban, az élet megkönnyítésében, a találmányok leleményességében, szinte azt lehet mondani, a föld tökéletesítésében, csak az emberek nagy része maradt meg régi politikai harcainak taposó malmában. Tessék az egyik oldalon fölsorakoztatni a materiális tökéletesedést a delizsánctól a kormányozható léghajón keresztül a repülőgépig s a sátoros szekértől az automobilig, a vándordistrióktól a rádió-előadásig, a mozgó és beszélő filmig. Vagy ha cinikusan akarjuk folytatni az összehasonlítást, akkor még a bűnkrónikákban is van haladás a futó betyártól a gummikettyűs betörőig. Csak a politikai harcokban, a társadalmi evolúciókban, az államformák fölforgatásában még mindig ott tartunk, hogy a művelt és munkás társadalmaknak tartani kell a csőcselék uralmától, amely századokon át különböző nevek alatt szerepelt a históriában. Ma kommunistáknak s bolsevistáknak nevezik magukat és ugyanazt cselekszik, amit elődeik: szép jelszavak alatt lopni és rabolni akarnak azoktól, akik becsületes munkával valamit tudtak maguknak szerezni és kevés műveltséggel kormányozni akarják a világot, amihez még az úgynevezett művelt emberek többségének sincs néha elég bölcsesége. Minden szerszám, amivel az ember dolgozik vagy szórakozik, tökéletesebb lett, csak az ember maradt oly tökéletlen, hogy az egész művelt világ nyugalmát fenyegethetik a terroristák. Nem magunkról beszélünk most. Mert hiszen a magyar nemzet be van már oltva a kommunizmus ellen. Nálunk olyan embereket mindig lehet találni, akik jó pénzért bármiféle politikai tüntetésre, vagy verekedésre, különösen pedig harácsolásra hajlandók. Politikai színnel bemázolt visszaélésekre mindig lehet kapni vállalkozókat és áldozatokat. De minden dolgozó ember tudja, hogy a kommunizmus szerencsétlenség minden emberre s tudja azt, hogy akik ilyen tüntetésekre, zavargásokra, lopásra, rablásra, emberkínzásra és gyilkosságra vállalkoznak és uszítanak, azok minden józan és ideális céltól távol állanak és csak a saját önző céljaikat szolgálják. Nagyon helyesen teszik tehát a bolsevisták, hogy emlékeztetnek az évfordulóra, mikor kiszabadultak a magyar közélet jelesei a börtönökből s a terroristák pincéiből. Emlékezzünk az évfordulóra, amikor Kun Béla és rablógyilkos társasága elmenekültek és föllélegzett az egész magyar társadalom. Nem is szabad elfelejteni ezeket az időket. Még feketéllik az özvegyi fátyol a kommunisták által meggyilkolt nemzeti hősök feleségein. Az árvák is örökké emlékezzenek, hogy milyen gaz hazugságokkal kik pusztították el szüleiket a proletárdiktatúra alatt? Nincs felejtés! Nincs bocsánat!. A világháború is vérontás volt, aminek emlékét szintén jubilálják, de abban a vér a hazáért folyt. Emlékezzünk igenis azokra a rémnapokra, amikor a művelt úriembereket éjszaka kiráncigálták ágyaikból részeg vörös katonák, börtönbe vetették, megkínozták és meggyilkolták. Csak azért, mert tehetségben, becsületességben fölöttük állottak s mert az országnak különböző állásaikban hasznot hajtottak. A csőcselék uralma volt ez, amely a világháborúban kimerült társadalom nyakára ült. Szinte örvendeni lehet, ha a civilizált államok társadalmának is megkísérlik bemutatni magukat a politikai vérebek. Hadd lázadjon föl végre a művelt világ a saját parazitái ellen és rendezzen nemzetközi politikai féregirtást egész Moszkváig. Ki kell égetni ezt a sebet az emberiség testéből. S arra kell egyesülni, hogy tisztességes szociális reformokkal egyenlítsék ki az élet igazságtalanságait. Felfelé kell nivellálni a társadalmat. A proletárságból kell jómódú polgárságot teremteni s nem lefelé pusztítani a társadalmat. Maga MacDonald, a munkás miniszterelnök hirdeti, hogy a szocialista munkásságnak nyíltan meg kell vívni a harcot a kommunistákkal. Az nem elég, hogy a nagy városokban rendőrség és katonaság vonul föl a fölforgatók ellen. Ki kell irtani a szektájukat minden rendes államból, nők segítségével vissza akarta szerezni elvesztett boldogságát, megkétszeresedett figyelemmel kísérte azokat, akiket útjába sodort a sors. És mivel egyáltalában nem volt szükséges, hogy a környezete tudomást szerezzen arról, amit az agyában forgatott, gondoskodott egy villámhárítóról, amely levezetné a saját személye iránti érdeklődést. Erre, anélkül hogy tudatára ébredt volna, Finstein Rudi gróf vállalkozott. Chmialovszky grófné, az „Amyr“ utolsó előadása alkalmával történtek után oly ügyesen vonta be ismét mindennapi életébe, hogy a gróf, aki szerelmesebb volt, mint valaha, boldogan kötélnek állt és egy újabb vallomás után még azt a súlyos feltételt is elfogadta, hogy érzelmeiről majd csak akkor fog ismét beszélni, mikor Izabell erre felhatalmazza. Ebbe az állapotba Finstein annál is inkább belenyugodott, mert látta, hogy a „mami kisfia“ komédiának vége; ez volt, szerinte, mindig a legnagyobb akadály, így a társaság, amely heteken át élénken pertraktálta Izabell szakítását Tölgyes Ádámmal, bizonyos megnyugvással vette, mikor a még mindig feltűnően szép és kívánatos özvegyasszony állandó kísérőjeként Finstein grófot látta a színházban, a golfpályán, de még a Horánszky utcai palotában is, biztosra vette mindenki, hogy ennek előbb-utóbb mégis csak házasság lesz a vége. Izabell szűkebb köre is megbarátkozott ezzel a gondolattal, bár sohasem tudott nagyon felmelegedni a gróf iránt, akinek egész életfelfogásától, hiába, egy világ választotta el. E villámhárító védelme alatt kereste óvatosan, céltudatosan Izabell grófné azt a nőt, aki alkalmasnak látszott arra, hogy számára kikaparja a gesztenyét. És a végén meg is találta. Igaz, hogy nem ott, ahol kereste. Egy napon Császár Miklós ajánlatával, fiatal nő kért tőle kihallgatást. Az író levele így szólt: „Kedves grófnő, * fogadja kérem megszokott szeretetreméltósággal e sorok átadóját, Ilmér Kriszta bárónőt Nem AMYR. — Regény. — Irta: Drasche-Lázár Alfréd. (42) ő is mesélt az ifjúságáról, a nyomor és nél- külözés éveiről, a mostoháról, aki még abból a kevésből is kiforgatta, amijük a háború után maradt. Beszélt akkori nagyratörő terveiről, eszméiről, amelyeket később egy kényelmesebb, gondnélküli élet kedvéért hűtlenül elhagyott, hogy végül, Amyr befolyása alatt, újból felkarolja őket. De, amint beszélt, üresnek, erőltetettnek tűnt neki a saját hangja; hiányzott valahogyan az összeköttetés közte és hallgatósága között, épúgy, mint egy évvel ezelőtt, mikor a hálátlan debrecenieknek szavalt anélkül, hogy magához bírta volna ragadni a figyelmüket. Mi volt ez? Hiszen azóta megváltozott, újból hirdette régi elveit és eszméit, igaz volt és önmagát adta! És, mialatt élénken, erőltetett vidámsággal folytatta, újabb rémkép tűnt fel előtte: hátha most sem adta önmagát, hátha most sem volt igaz, hanem csakis álarc mögül szólt a hallgatóságához, olyan álarc mögül, amelyről csupán hitte, hogy annak, aki hallgatja, kellemes? Ez a gondolat annyira elhatalmasodott rajta, hogy egyszerre félbeszakította azt a kis történetet, amelyet éppen elmondott, egészen meglassította az autó sebességét és zavartan oldalt pillantott nejére. — Nem tudom, miért, de az az érzésem, hogy hazugság minden szavam, amit hozzád intézek, — mondta ijedt mosollyal. — Pedig esküszöm mindenre, ami szent, hogy ennyit se változtattam a tényeken! Amyr gyöngéden belekarolt. — A szó és a gondolat nem mindig egy, — szólt hozzá helyes tudákossággal. — Lehet, hogy másra gondoltál, mint amiről éppen beszéltél; bizonyára onnan ered a különös érzésed is. Ne törődj vele. Hiszen az igazra való törekvés szebb, mint maga az igazság! XXV. Deus ex machina. Nem volt csupán frázis Chmialovszky grófné részéről, mikor az „Amyr“ utolsó előadása alkalmával kiszaladt a száján, hogy sokkal jobban ragaszkodik Tölgyes Ádám lelkéhez, mintsem hogy letenné a fegyvert. Ha nem is hallatott magáról azóta, mégis csak egy gondolattal foglalkozott: visszahódítani azt, aki, amióta életkörébe lépett, egyúttal életcél is lett számára. Ha látszólag ellene is szólt minden, hogy meg tudja valósítani reményeit, de bízott a végső győzelemben. Azzal persze tisztában volt, hogy még sok türelemre, nagy önmegtagadásra lesz szüksége. De azt is tudta, hogy nem várhatja be tétlenül a jó szerencsét. A deus ex machina nemcsak a színpadon vált be néha nélkülözhetetlen segítőtársnak, lehetett annak hasznát venni a való életben is. Minél többet és minél higgadtabban foglalkozott a kérdéssel, annál világosabban látta, hogy azt a nőt, akinek ideig-óráig kénytelen volt helyét átengedni, onnan csakis ismét nő mozdíthatja el, aki az újdonság varázsával, vagy éppenségel bizonyos éles kontrasztusok révén képes volna elhomályosítani a vetélytársnő pillanatnyi presztízsét. Erre a szerepre maga nem vállalkozhatott. Mást kellett a tűzvonalba küldeni, hogy helyette kaparja ki a gesztenyét. Ha ez sikerül, akkor a többi már csak gyermekjáték. . " Társadalmi és emberbaráti tevékenysége révén, amelyet sohasem hagyott abba, állandóan tartott fenn összeköttetést a fővárosi lakosság minden rétegével. Nem volt nap, hogy újabb emberekkel meg nem ismerkedett volna, úgy mint eddig is, mikor csak tehette, segítette azokat, akik hozzá fordultak, másrészt annyi szívességet tett az ismerőseinek, hogy ezek csak a legvégső esetben zárkóztak el kívánságainak teljesítése elől. Amióta kijegecesedett benne a haditerv, amely