Pesti Hírlap, 1930. március (52. évfolyam, 50-73. szám)

1930-03-01 / 50. szám

1931­. március 1., szombat. ptéri hírlap napon az országból és fővárosából Főméltóságod felé áradnak, a magyar néplélek legmélyebb és legtisz­tább forrásaiból fakadnak. Fakadnak abból az ösztö­nös megsejtésből, hogy a kormányzó úr megjelenése történelmi szükségszerűség volt, hogy a nemzet újjá­születését és a nemzeti lét fennmaradását jelentette számunkra. Ezért ezen a napon a nemzeti társada­lom nemcsak a kormányzó úr jubileumát, hanem a saját maga új életre ébredésének jubileumát is ün­nepli. De fakad mindez az ösztönös szeretet annak megérzéséből is, hogy az új életre ébredt magyar a maga eszményeit látja egy magyar férfiban megvaló­sítva. Érzi, hogy ez a nagy ember a véréből való vér, a lelkéből való lélek, a magyar erőnek, a magyar ki­tartásnak, a magyar bölcsességnek megtestesítője, így lett a kormányzó úr legendás alak, jelkép. Jel­képe a kemény, viharral dacoló magyarnak, jelképe a dicső múltnak és a személyéhez fűződő nemzeti cé­lokban hordozója a magyar jövendőnek. Mindez az érzés ösztönösen él a nemzet lelkében, de mint az egyénnél, úgy a nemzetnél is ezek az ösztönös érzé­sek a legszebbek, legnemesebbek. De amit a nemzet ösztönösen megértett, azt tízévi kormányzás után a fontolgató ész is igazolja. A Főméltóságú kormányzó úr tíz évi kormány­zata alatt megteremtette a nemzeti létet, a külső biztonságát, a belső békét, a társadalmi rendet, a nyugalmat, amely az állandó folyamatos munká­nak, a jelen és jövő boldogulásának a záloga. Érzés és megfontolás viszi tehát ma a tízéves évfordulón az or­szág társadalmát és a főváros népét fűméltó­­ságok elé. Az ország társadalma az imént nyilatko­zott meg. Hálás szívvel, teljes együttérzéssel csatla­kozik ehhez a székesfőváros népe, lakossága, társa­dalma is. — Az, hogy külön szólunk, nem elkülön­zést jelent, hanem az együttérzésnek megerősítését, erő­sebb hangsúlyozását. De külön kell szólalnunk, mert nekünk még külön van köszönni valónk. Köszön­jük, hogy főméltóságod állandó ittlakásával valódi székvárossá tette fővárosunkat. Köszönjük, hogy itt él közöttünk és részt vesz örömünkben, bánatunkban. Köszönjük hangsúlyozva is, hogy megteremtette a belső békét, a társadalmi rendet, amely lehetővé teszi a budapesti polgárnak — a munkást is ide­értve —, hogy verejtékes munkájának gyümölcsét élvezhesse. És engedje meg, hogy bálatelt szívvel köszöntik meg, hogy fenkölt élettársa, a főméltóságu asszony, vigasztalója lett Budapest szenvedőinek, gyámolitója szegényeinek. Országnak, fővárosnak szive összedobban e napon a szeretet, ragaszkodás, hála szent érzéseiben. — De ez nem elég. Mi azért is jöttünk, hogy ünnepélyes fogadalmat tegyünk, hogy a kormányzó úr lelki erejét, bizalmát, kitartását belevisszük az országnak és a fővárosnak társadalmába egyaránt. De érezzük, hogy fogadalmunknak csak akkor lesz foganatja, ha rajta lesz az Isten áldása. — Arra kérjük az Egek Urát, hogy a kor­mányzó, úr továbbra is összeolvadva maradjon a nemzettel és fővárosával szent érzésekben és szent kötelességekben és hosszú időn át vezethesse a nem­zetet és annak fővárosát azon az uton, amely a nemzetnek a régi nagy országot, fővárosának pedig a ragyogó fejlődést bizton ígéri. — Az Ég áldása legyen a főméltóságú kor­mányzó- uron, és családján! Antropológia, ír­a : Majthényi György. Amikor Dezső hosszabb távollét után megjött Londonból, azzal lepett meg, hogy összetapogatta a koponyámat, végigvizsgálta a két kezemet és min­dennek eredményeképpen meglepően pontos adato­kat mondott jellememről, képességeimről, törekvé­seimről és családi származásomról. Egészen elköl­teni, annyira vágott minden. Faggatásomra né­hány angol könyvet mutatott meg és elmondta, hogy odakint megismerkedett egy antropológussal, aki viszont, őt vizsgálta meg és anélkül, hogy bár­mit is tudhatott volna felőle, kitalálta, hogy egy a Balkánnal szomszédos országból való, hogy ne­gyedik gyermeke a családnak és három előbbi test­vére korán elhalálozott. • • — Azt, hogy magyar vagyok, talán valami jellel közölhette vele az az úr, ki hozzá bevezetett, — gondoltam akkor magamban, de hogy negyedik gyermeke vagyok szüleimnek, nem tudhatta rajtam kívül itt senki sem. Ez annyira elragadott, hogy megkértem, vállaljon el tanítványának. És attól kezdve vele jártam a klinikákra, a börtönökbe, a márgba. De egyelőre csak a tenyér­vizsgálattal va­gyok tisztában. Maga az antropológia nagyobb tu­domány, azzal még sokat kell foglalkoznom. - De hiszen rólam is miket meg nem állapi­tottá­k! — Az csak laikusokat lephet meg, —* szerény* keiler­­ Dezső. Engem azonban egészen feltüzelt a dolog és addig okoskodtam, amíg egyet most meg belli ma­gyarázott. — Csütörtökön Tostyékhoz vagyunk meg­hívó. Micsoda fúróról csinálhatnánk ott! —■ mond­tam lelkesen. — A, nem szabad ezzel sarlatánkodni! Ne is említed, kérlek, senkinek, hogy effélével foglalko­zom, mert még jós hírébe keversz, — figyelmezte­tett J­ezse. De bennem nem állt meg a szó és Tostyéknál hamar kikottyantottam a dolgot. Erre az asszonyok és a leányok rögtön körülvették Dezsőt és akár­hogy szabadkozott is, kénytelen volt engedni a ké­résüknek. Csakhogy a dolog fárasztó voltára hivat­kozva, kikötötte, hogy csupán három hölgynek nézi meg a tenyerét és azt a hármat is ő fogja ki­választani. Ez nem nagyon tetszett a többségnek és a ki nem választottak egyike-másika duzzogva vonult félre. A kis Torday Olga meg odajött hoz­zám és azt kérdezte, hogy ért értek-e a tenyérjós­láshoz? — Dehogy értek, — feleltem — különben is, most itt a „mester“ és az ő jelenlétében csak nem fogok garlatánkodni! — Kár, —– mondta Olga elszontyolodva. — Úgy szerettem volna tudni, hogy mit lát a tenye­remben. No, valamit talán mégis csak ért hozzá? Nézze csak meg egy picit. — tolta felém a kis kezét. Kedves, behízelgő hangja megvesztegetett. Jobban az arcába néztem. — Ejnye, de csinos ez a gyerek! Eddig észre se vettem. Nagy merészen azt mondtam egyszerre: — Tudja, Olgi, a tenyérjósláshoz nem igen értek még, de a koponyavizsgáláshoz annál jobban. Csodálkozva nézett rám. — Ha megengedné, hogy a koponyáját meg­vizsgáljam . . . illetőleg a fejét . . . Szeretném meg­tapogatni, mert a csont dudorai, mélyedései, vég­telen jellemző dolgokat mondanak ám! Elpirult kissé, a szája szétnyílt, gyönyörű fehér fogai ingerlően villantak elő. — Tessék, — mondta . — .szabad. — fia­­előre­­­hajtotta fejét. — Talán . . . itt . . . mégis feltűnő volna, — jegyeztem meg némi idegességgel. Olgi minden habozás nélkül átment a szom­széd szobába. Az ajtók ugyan tárva-nyitva állot­tak, mégis egyedül voltunk. Bátortalanul nyúltam selymes hajához, de minél tovább motoztam a fürtök között, annál job­ban fölvillanyozódtam. — Igen . . . hát először a homlok, — kezd­tem a hasd fáét. — Bátor . . . nem is bátor, inkább elszántnak mondhatnám- Igen, ez a hajlat elszánt­ságra vall. Ha valamit keresztül akar vinni, nem nézi az akadályokat . . . — Ez igaz. — mondta Olgi és rám nézett. De ahogy a szemét rám vetette, olyan édes zavarodott­ság vett erőt rajtam, hogy akaratom ellenére meg­szorítottam a fejecskéjét. — No, ne bántson, — mondta csöndesen és a hangsúly olyan szolid volt, hogy megdobbant tőle a szívem. Azt értettem ki belőle, hogy jól esett neki, hogy nem bánja és csak illendőségből tiltakozik. Komolyságot erőltettem az arcomra, ujjaim­­mal a nnyakszirt felé tapogatóztam, de a finom kör érintése annyira megzavart, hogy hamarjában nem tudtam mit mondani — Na és? — Roppant érdekes, — dadogtam — maga a harmadik gyerek a családban. Az előbb született két testvére azonban meghalt... Szinte felsikoltott a meglepetéstől. . — Csodálatos! Ezt igazán senki se tudhatja! ... Dehát hogy lehet? . . . Elfogott a láz. A siker és az a gyönyörűség, hogy finom fürtjeit gyűrögethettem, hogy szabadon nyúlhattam a füléhez, a halántékához, a bársonyos arcocskájához, egészen mámorossá tett. Egy pilla­natot se akartam elszalasztani és lücsköt-bogarat összehadartam. — Félév óta valami különös gátlás uralko­dik magán, amely megakadályozza szabad cselek­vésében ... de elszántsága ezen is győzedelmes­kedni fog . . . Itt impulziv erőket érzek . . . Olgi, maga boldog lesz, szerencse fogja kisérni... — Bárcsak beteljesülne mindez. — rebegte Olgi. A szemébe néztem és meghökkentem, könny­ű ragyogott benne. — Mi történt? Nem hisz talán nekem? — kérdeztem bizonytalankodva. — Ó, úgy szeretnék hinni magának, de fia nem szeret, — suttogta szomorúan. — Nem szeretem? — Igen, ha nem szeret, akkor . . . nem fogom tudni leküzdeni azt az izét... gátláét, vagy mit...­ ­ Az egészséges üde arcbőr a hölgyek legdrágább kincse. Ez a kincs sikert,­­ diadalt jelent! Az Elida Favorit Szappan rendszeres használatától az arcbőr szebb lesz, mint valaha! A legnemesebb parfüm harmatával dúsan átitatott Elida Favorit Szappan enyhe és kellemes, kristálytiszta bőséges habja tisztít, ápol és üdít. Egy díszes és ízléses burkolása, kiadós darab ára... 80 fillér.

Next