Pesti Hírlap, 1930. május (52. évfolyam, 98-122. szám)

1930-05-01 / 98. szám

im május I., CstiWrftV. PESTI HÍRLAP Búzaár és politika. Irta: Hegedűs Lóránt. „Westward ho!“ — kiáltottuk a Pesti Hírlapban öt évvel ezelőtt, mikor a nemzet uj külpolitikai orientációt keresett a nagy káoszban s nyugaton az angol barátság meg­szerzését tűztü­k ki célul. Nagy örömünkre a kormány is ez után indult, Lord Rothermere igazat adott vágyódásainknak s később ebbe a körbe csatoltatott be barátkozásunk avval az Italiával, mely a magyar lélek mélyén mindig ottlakott. E kitűnő indulás után azonban a magyar külpolitika meddővé vált. Mint ma már mind­inkább világos, nagy szerencsétlenségünkre az optánskérdésben látta a kormány a külpo­litika egyetlen irány­tűzését s ez sem kint, sem bent nem használt az országnak. Ennek is megvan a maga tanulsága, melyet a nemzet­nek kötelessége levonni. A német kormány most 208 oldalas könyvben adta ki a­ Young­­tervre vonatkozó összes tárgyalásait hiteles okmányok alapján. Ha a mi kormányunknak eszébe fog jutni, ami szerény nézetünk szerint kötelessége volna, az optánsper összes okmá­nyait kinyomatni, attól félek, hogy némely részlete operettszerűen fog hatni a közönség­ben, mert ha ma feltárjuk azt a sok diadalmi jelentést és különösen azokat az uralkodókhoz illő üdvözlő sürgönyöket, amelyekkel a ma­gyar és román bizottságok egymást köszön­tötték, kevés ember fogja megállni, hogy ne kacagjon. Nagyobb baj azonban, hogy mióta ez az egyetlen kérdés, amelynek felfuvása és a külpolitikai láthatárra való fölvetítése, amint most kitűnik, már az ország belső békéje szem­pontjából sem volt szerencsés, nagyobb baj, mondom, az, hogy ezalatt minden más irány­ban meddő volt külpolitikánk, mert azt senki sem mondhatja diadalnak, hogy ugyan az amúgy is barátságos lengyel nemzettel barát­sági szerződést és rendjeleket váltottunk, el­lenben ugyanakkor Lengyelország a mi hoz­zájárulásunkkal keresztülvitte azt, hogy a ma­gyar lisztet kitiltotta Lengyelország területé­ről. A következő héten azután összes minisz­tereink az ég felé nézegettek és kérdezték: honnan van a búzaár esése, amely tönkreteszi az országot?! Erről a színjátékról nemcsak egy jut eszembe, az, amikor közvetlenül a költ­ségvetés beterjesztése előtt a miniszterelnök­ségen nagy ankét volt ezzel a jelszóval: „a munkanélküliséget meg kell szüntetni!“ és három nap múlva beterjesztette a kormány az új költségvetést, amelyben csökkentette a be­ruházásokat, tehát azokat a munkaalkalma­kat, amelyek egyedül lettek volna alkalma­sak arra, hogy a munkanélküliséget leszállít­sák, holott ezek apasztása minden emberi szá­mítás szerint növelni fogja azt a munkanél­küliséget, amelyet a kormány nagy ankétjén akart elhessegetni. Nem ok nélkül emelem ki e külpolitikai meddőségünknek gazdasági viszonyainkkal való összefüggését, azért, mert még mindig azt hiszem, hogy gazdasági válságunknak köz­pontja a mezőgazdasági krízis és hogy ezen segíteni tudunk, vagy legalább is tőlünk függ, hogy ne súlyosbítsuk ezt a szörnyű válságot, akkor, ha igazi külpolitikát követünk, még­pedig olyat, amely az ország gazdasági érde­keinek is megfelel. Nem akarok zsákban macskát árulni s ennélfogva a célkitűzést már most megmon­dom, dacára annak, hogy nem hiszem, hogy e cikkben fejtegetéseim­ végére tudok érni. Nem is új a célkitűzés, mert annak egy részét már több ízben elárultam a Pesti Ifii lap olvasói előtt. Valahányszor alkalmam volt akár a kor­mány­ képviselőivel, akár más, a politikára vagy a közvéleményre ható magas szemé­lyekkel beszélni, sohasem mulasztottam a figyelmüket felhívni — akár Budapesten, akár a külföld nagyvárosaiban — arra, hogy a Duna-probléma nincs megoldva és ha mi nem vesszük kezünkbe a kezdeményezést, akkor azt nélkülünk fogják megoldani. A Duna-pro­bléma megoldása most egész Európának fájó sebe és meg vagyok győződve arról, hogy ha a kormány öt év óta nem különféle meddő kí­sérletekben merítette volna ki a maga — és nem reprezentációra fordította volna a nem­­­zet erejét, hanem bátran odaállt volna Európa f­elé, hogy igenis, hajlandó egész Középeurópa gazdasági érdekében az utódállamok elé tervet terjeszteni, akkor jóval tovább tartanánk, mint most és nem látnák a gazdasági válság­derült, hogy saját hajának egy kitagadott fosz­lánya. — Erről nem tehet — gondolta Lajos bácsi. — Ez a kalap hibája. Hát nem tehetett az sok egyébről se. Az ember helyett minden felelősség az öltözetét ter­helte. Egy hosszú pecsétes szalonkabátot, melyet gombok és gomblyukak helyett kóczsinegek és akácfapeckek tartottak össze s egy lábikráig érő pepita nadrágot, melynek nyitott száraiból feke­tén tört elő a kabáthoz tartozó pantalló: — vagy mert az volt rajta rossz, ami a felsőn jó, — vagy mert az volt rajta jó, ami a felsőn hiányzott, de az is lehet, hogy a „könnyebben szállíthatóság“ princípiuma jutott általa kifejezésre, hiszen ván­dorember valóban jól teszi, ha nem csomagolja szanaszét a nadrágjait. Lajos bácsi jóakaratú mosolygással vette szemügyre a „vendéget“ is, meg a ruháját is s szives hangon szólt ki az udvarra. — Isten hozta! No, fáradjon csak beljebb. Mi jót hozott? De már előbb körülnézek egy kicsit — mondta az idegen arca — hogy nem uszítják-e rám a kutyákat. S botját és esernyőjét előre-hátra bocsátva, olyan szorongó léptekkel ódalgott végig a kert felé vezető keskeny sikátoron, mint­ aki tapasztalatból tudja, hogy nem mindig mézeskalács az, amire ebéd előtt meginvitálják az embert. — No, mi a barátom? Mi újság? — Instállom, valami javítani valót keresek- Megéheztem. — No, barátom, magát a jó szelleme hozta ide Éppen ma reggel adta be a kulcsot a fali órám Ért-e az órajavításhoz? Az idegen szerényen moso­ygott. — Az a mesterségem. — Jöjjön! Akkor bemegyü uk tobban dolgozhatik . . . Rozi, hét Gyorsan egy kis­nak azt a feneketlenségét, amelytől egyes igen kiváló közgazdasági tekintélyeink már any­­nyira megrémültek, hogy lassanként teljesen elhallgatnak és a közéletben részt venni nem akarnak. Az igazat megvallva, nincs meg az a bátorságom, hogy meg tudjak rémülni és mert komolyan hiszem, hogy igenis, nagyrészt tőlünk függ sorsunk, dacára annak, hogy most jóval kisebb befolyást tudunk gyakorolni a világra, mint akkor, amikor az osztrák-ma­gyar monarchiának tagjai voltunk. Ennél­fogva elérkezettnek látom a pillanatot, úgy utoljára kérjem a kormányt, minden mást fél­retéve, próbálja meg létrehozni a dunai álla­moknak oly közeledését, amely egyrészt ná­lunk lényegesen javítani fogja a földbirtok értékét és a mezőgazdasági termények érté­kesítését, másrészt pedig a körülöttünk levő államokat egész Európa előtt az elé az alter­natíva elé fogja állítani, hogy vagy egyes osz­tályaik makacs önzésével elzárkóznak a ma­gyar mezőgazdaság termékeinek fölvétele elől, vagy pedig velünk együtt hozzájárulnak ah­hoz, hogy igazán megértsük egymást, mert a megértésből már annyit megértettünk, hogy a nagyhatalmak ezt a megértést kívánják. A po­litika tudománya, bár Arisztotelész óta igen keveset haladt előre, mégis rájutott annak föl­ismerésére, hogy a történelemben ható nagy és­ embertől független erők megláthatók és az a nemzet lesz szabad, amely saját akaratát ugyanabba a folyamba tudja beállítani, amely felé a világtörténelem nagy erői dolgoznak. Ha más, nálunk nagyobb s jóval hatalmasabb országokra nézve a politikai törvénynek ilyen megmarkolása hasznos és az országokat elő­segítő, úgy ma nálunk egyenesen létkérdés, mert értsük meg, hogy oly kicsinyek lettünk részben az eseményeknél, részben pedig saját rántották kolbászt az órásmester úrnak. Üres has­sal csak a sakk­ok dolgoznak! Igaz-e barátom? Az idegen az igazhivők áhítatával nézett fel Lajos bácsira s csak reszkető ádámcsutkája mu­tatta, hogy ennél magvasabb igazságot soha nem hallott életében. Azután leemelte a falról az órát, megrázo­gatta, megkopogtatta s komolyan bólintott — Ki kell tisztítani! Mindjárt elő is vett a zsebéből egy srórhúzat, egy harapófogót, meg valami pipaszurkálót s csendes megadással ereszkedett le az óra mellé. — Szét fogom szedni — mondotta gyenge hangon. — Helyes — pöffentett egyet a csibukból Lajos bácsi. — Csak szedje szét, barátom. Közben a zsir sistergése egyre sokatmon­dóbban csipkézte végig a levegőt, az ajtó hasadé­­kain keresztül be-beütött a kolbász szaga s az órásmester keze meg-megállt a szerszámai között. — Kérem, — mentegetődzött az idegen — nagyon éhes vagyok. — Szegény ember! — csóválta a fejét Lajos bácsi s türelmetlenül szólt ki a konyhába. — Rozi! Hamar már azt a harapni valót. Mondtam, hogy éhes ember várja! Bekerült a kolbász — lehetett úgy félről, — s a rántotta: — vagy tizenkét tojásból. Az idegen félretolta az órát s enni kezdett. De ehhez a mű­velethez semmi se hasonlított, amit eddig Daróczon evésnek neveztek. Ropogott a két fékevesztett állka­pocs, mint a mángorló. A megszorított nyeldeklő görcsös szisszenő hangokat adott, mint a hurka­­töltő. A két szem bezáródott, a két fül előre-hátra mozgott s a nélkülözéstől letaposott bajusz szá­lanként emelkedett fel a gyönyörűségtől. Lajos bácsi elérzékenyülten nézett a kitörül­­getett serpenyőbe. — Váljék egészségére, barátom. Maga napi látszik régóta nem evett meleg ételt. Egész gusztust Bölcsek, órások és egyéb mesteremberek. Irta: Maróthy Jenő. Hej, nem ér semmit a világ azóta, mióta mi emberek olyan nagyon kiismertük egymást. Az volt az igazán szép idő, amikor még akkora volt az emberszeretet Daróczon, hogy Sziráky Lajos bácsi reggel óta éppen tizedszer szólt oda a diófa alól a konyhaablakban sürgölődő­ Rozinak: — Rozi te, nem látszik még valami vendég? — Nem a — mondotta Rozi és egy marék kásás húst nyomott a kezében tartott öblös pap­rikába. — Másféle ember se? — Másféle se, — nyúlt a következő paprika után Rozi. — Olyan „félig ember— félig ür“ se. — Olyat se látok, — rázta a fejét Rozi. — No teremt uccse, — emelte ki kedvetlenül szájából a csibuk hatalmas borostyánkő szopóká­­ját Lajos bácsi — akkor ma egyedül ebédelünk. Hanem megírták már azt a jó öreg házi áldások, hogy: „Ahol legnehezebb a veszély, ott van legközelebb a segély.“ Odakint megnyikordult a kapu s egy külö­nös szerzet óvakodott be az udvarra. Már első látásra is pontosan olyan „félig ember félig úr“ volt, ahogy Lajos bácsi az imént elképzelte. De már hogy melyik fele tartozott az emberhez s melyik felét vindikálta a maga részére a száz­nyolc úri nemzetség, azt emberi ésszel bajos lett volna eldönteni. Ütött-kopott kemény kalap volt a fején, ol­dalt valami ismeretlen tollal, melyről rövidesen ki­ . Legjobb mosószappan a tiszta, hamisítatlan színszap­­pan. Erősen habzik, a piszkot, zsírt gyorsan és tökéletesen feloldja. Mindezekkel a jó tu­lajdonságokkal rendelkezik a

Next