Pesti Hírlap, 1931. április (53. évfolyam, 74-97. szám)

1931-04-25 / 93. szám

— A fátyolos hölgy. — A ttrogí­ns-per egyik szereplője. — Életpályák néha ugyancsak szeszélyesen alakul­nak. Nagyszerű példája ennek Orrien­s Albans grófné érdekes, változatos élete. A grófné a napokban hunyt el a kis vidéki városban, Ilyéresben. Itt­ töltötte napjait szerényen, visszavonulva, pedig volt idő, ami­kor az egész világon ismerték nevét, amikor az egész művelt társadalom lélekzetét visszafojtva leste a kö­rülötte hullámzó, a személyével kapcsolatos esemé­nyeket. A grófné Reimsbirn született. Nagyon szegény családból származott. Szülei a piacon elárusítók vol­tak és Antoinette Sanjou hordta haza a kis tolókocsi­ban a vevőknek a vásárolt árukat. És talán Antoi­nette életében nem is állott volna be változás. Ő is ott élte volna le napjait, ahol a szülei, fáradságos robot­ban harcolva a mindennapi megélhetésért, ha egyik napon az utcán két jól öltözött férfi beszélgetését meg nem hallja. Antoinette ott állott kis zöldséges kocsija mellett, amikor azt hallotta, hogy valaki mellette így szól: — Nézd csak, milyen elragadóan szép ez a kis leány. Erre a másik így felelt: — Csakugyan. Micsoda nemes, finom vonások. És az ajkak csodás ívelése. Ma ez úri nőnek születik, nagy sikerei lennének. A két férfi barátságosan biccentett. Antoinette felé, az idősebb meg is cirógatta arcát és azután el­mentek. De Antoinette nem tudta kiverni a hallott sza­vakat fejéből. Nem felejtette el, hogy ő nagyon szép. És kár, hogy ő nem úri nőnek született. Ettől a naptól Antoinette öltözködésére nagy gondot, fordított. Szegényes ruháit figyelemmel tisz­togatta, csinosítgatta, vigyázott magára, mindig tiszta, rendes volt. Ha úri nők állottak meg boltjuk előtt, megfigyelte mozdulataikat, beszédjüket, visel­kedésüket és titokban utánozta őket. És boldogan ta­pasztalta, hogy mindez neki milyen könnyen megy. Egy napon Antoinette kijelentette szüleinek, hogy ő nem tologatja tovább a kocsit, hanem Pá­rizsba megy és ott valamilyen állást fog vállalni. Nem ijed meg a munkától, a tanulástól, a nélkülö­zéstől, de ő nem akar mint piaci zöldségárus élni. A megrémült szülők persze semmit sem akartak tudni erről a vakmerő tervről, de a leány nem enge­dett és amikor édesapja ellentállását nem tudta meg­törni,­­ megszökött. Akkor tizenhatéves volt. Párizsba érve egy távoli rokonát kereste fel és ennél húzódott meg. Nemsokára női divatszalonban van alkalmazásban mint kifutóleány, de néhány hó­nap múlva már az egyik kis mulatóban mint tán­cosnő arat nagy sikereket. Feltűnő szépsége, elragadó kedvessége, előkelő modora a közönség kedvencévé avatják. Esténként lelkesedéssel ünnepült. Sikere n­apról-napra fokozódott és még nem volt tizenkilenc éves. Amikor mint Jean de Borgen­ne grófnő fellépett az­ egyik legelőkelőbb kabaréban. A grófi rangot ugyancsak úgy vette fel, de hódolói között bőven vol­tak a főurak is képviselve. Minden fellépése esemény volt és a ragyogó szépségű .Antoinette a mulató leg­főbb vonzereje lett. A legfényesebb szerződtetésekkel ostromolták ugyan a táncosnőt, de ebből még nem tellett volna a gyönyörű lakásra, amelybe nem régen beköltözött a­ kápráztató Antoinette, és nem tellett a költekező életre, amelyet folytatott ... A titok csak­hamar kipattant: Antoinette Sanjou-t, a reimsi zöld­ségén i­s­ leányát eljegyezte Ovrien­­ Albans gróf, Franciaország egyik legrégibb és leggazdagabb csa­ládjának tagja, aki a táncosnőnek igazi rabja lett. Az eljegyzést nemsokára házaság követte. A bárok­ból, a mulatókból Antoinette az előkelő kastélyba köl­tözött. Azután férjével hosszabb külföldi utazásra ment, Antoinette mindig erről ábrándozott. Előkelő, úri nő akart lenni. És amikor a sors teljesítette forró vágyát, amikor elérte azt, amiről ábrándozott,­­ nem becsülte meg. Az előkelő világ kimért, ceremóniás, korlátokkal körülrakott élete sehogy sem felelt meg Antoinette természetének. Neki vidám, zajos élet kel­lett. A mulatók könnyelmű, léha levegője hiányzott. A hódolók serege, az ünnepeltetés, a bálványozás nem zsongta körül. Szerette férjét, hű volt hozzá, de unta magát. Megpróbált mindent, komolyan, józanul fon­tolgatta az eshetőségeket, küzdött magával, de a vége mégis csak az lett, hogy egy napon ismét megjelent neve a színlapon. Orrien­­Albans grófné! — harsogták a mulató plakátjai és a szenzációkra éhes közönség tódult a színházba, hogy a valóságos grófnét láthassa, hogy volt kedvencét ismét ünnepelhesse. Antoinette sikerei szédítőek voltak. Hírnév, gaz­dagság szegődött hozzá. Gyönyörű ékszereit éppen úgy megbámulhatták, mint kis palotáját, remek autóját. Néhány évig tartott ez a dicsőség. A sikerek azonban könnyelművé tették. Elbizakodottá. Szeszé­lyes lett, két kézzel szórta a pénzt és csak akkor érezte jól magát, ha beszéltek róla. Ha a nagy nyil­vánosság, az újságok foglalkoztak furcsa ötleteivel, különös kalandjaival. Egyszerre azonban a grófné észrevette, hogy sikereinek napja lemenőben van. Már nem rajonga­nak érte annyira. Az embereket kezdik nem érdekelni az ő dolgai. Hódolói száma nagyon megfogyatkozik. Érezte, hogy valamit kell tennie. Valamit, hogy ismét az ő személye legyen az érdeklődés központja. És az okos asszony megtalálta a jó utat. A kínálkozó alkal­mat pompásan felhasználta. Ebben az időben az egész világot csak egy dolog foglalkoztatta: a Dreyfus-ügy. Ez a per mindent hát­térbe szorított. És a végletekig izgatta a közvéle­ményt­, hogy ki lehet a fátyolos hölgy, akinek az áru­­lási perben oly nagy szerep jutott Minden kutatás, hajsza hasztalan volt. Nem derült ki. Végre azonban mégis csak kipattant a nagy titok: Oorien dAlbans grófné leleplezte magát. Ő volt a titokzatos, fátyolos nő, aki a Luxembourg-parkban a fontos állami okmá­nyokat Eszterházy tábornoknak átadta. A meglepetés óriási volt.. Antoinette híresebb lett, mint valaha. Többet beszéltek róla, mint bármikor. Ismét ünnepelt csillag lett. De a dicsőség nem sokáig tartott­. Antoinette —­ hogy miért, azt senki nem tudja — hirtelen eltűnt Párizsból. Évekig nem hallatott magáról semmit. Nem is tudták, merre jár. Lassan­­kint elfelejtették. Mikor visszakerült Párizsba, már nem a régi volt. Szerényen élt. A hitelezők sokat zak­latták. Hégi adósságait nagyon kíméletlenül kezdték követelni. Nem volt maradása Párizsban. Vidékre költözött. Hyéresben vett egy kis villát és itt élt. Sen­kivel nem érintkezett. Öreg házvezetőnőjén kívül más nem volt a közelében. Ezt tette meg végrendeletében örökösének. Ettől kezdve azonban állandóan üldözési rémképei voltak. Folyton attól rettegett, hogy meg­ölik. A halál megváltotta szenvedéseitől. Hagyatéká­ban majdnem kétmillió frank értékű gyönyörű ék­szereket, drágaköveket találtak. PESTI HÍRLAP 1931. április 25. szombat A Műcsarnok tavaszi tárlata. Az idei tavaszi tárlat tulajdonképen kibővítése a nemrég bezárult tavaszi csoport-kiállításnak. A Mű­csarnok vezetősége e tárlattal alkalmat kíván adni a Nemzetközi Vásár vidéki és külföldi látogatóinak arra, hogy tárlata keretében jobb magyar festménye­ket és szobrokat vásárolhasson. Az­ alkalom megvan, a tárlat is elég jó — csak a művá­sárlás kétséges. Több mint bizonytalan. A Műcsarnok tíz termében 215 művésztől 460 műtárgy van kiállítva. A színvonal inkább vásári jellegű s ehhez képest változatos, sok tetszetős kép­pel. Modern áramlatot csak a szentendrei művészko­­lónia kis képsorozata visz az anyagba. Viszont ör­vendetes jelenség, hogy a magyar népviselet és a ma­gyaros képtárgyak lényegesen megszaporodtak. A Műcsarnok rendes szereplői is hűségesen meg­jelentek. Mindjárt az első nagy teremben szembetűnik Karlovszky Bertalan három mesteri képmása, köztük egy kitűnő katonai portrait és Gerlóczy Tamás szép színes feje. Karakterben kitűnő Kukán Gézától Pász­tor János szobrászművész feje és Weltmann Róbert­­től ■ Koesler János arcképe. Kövesdy Gézától három nagy teremben három életnagyságú női képmást lá­tunk, finom ízléssel megfestve, a legjobb mégis dr. Balonyi Gusztávné feketében és Györgyi Dénesné li­lában festett portraitja. A tárlat többi képmása közül kiválik még Tuni Gyulától Preusz Gusztáv, Kun­máld Cézártól G. Mollinári Gizella, Müller Ágostától P. K. ezredes, Szánthó Máriától Eliser Ernőné, Nád­iéi Róberttól Berán Lajosné a feje, Vigh Bertalan női arcképe, Turmayer Sándor „Martin bácsi"-ja, Edvi- Illés Átadámnétól egy fiatal leány, Gábor Mórictól Scheuer Róbert megfestett feje. Mesteri ceruza rajz­­képmások Li­hnsdorf Károlytól, gróf Bethlen István, Babits Mihály és Gombaszögi Frida arcképei, vitéz Pa­tnky Ferenctül Zierlich Rezső szobrász feje, Kun- Icáidtól Ella libák feje. A figurális művek sorában feltűnnek Benkhard Ágoston szép színes matyó-népviseletü genre-tárgyai („Harangszó hallik“, Matyó menyecske ünnep- és hétköznapja), Áldor János László mohácsi viselete („Tóth Vica pártában"),­­Nyilassy Sándor leánycso­­portja szegedi viseletben, gyügyei Nagy Zsiga „Vá­sárosok“ c. színes képe és mesterien finom félaktja, Mihalovits Miklós magyar menyecskéje cicával (és némi erotikával), Mér­ész Gyula „Vallomás"-t (somo­gyi népviseletben), Prohászka József két szép női aktja plein-airben, Czencz János szép magyar me­nyecskéje, Udvary Géza komoly történelmi vászna: „A pindaco“, Lengyel Rheinfuss Ede csataképe az „Első tűz“, Szüle Pétertől az „Újságárus", Komáromi- Eder Endrétől a finom poézissal festett „Látomás", Garay Ákos magyar témája: a „Somogyi lovas csősz", Viski János hortobágyi csikós­ képe, Juszkó Lélától a „Sólyomvadászok“, Zombory Lajos szép magyar tár­gyai („Kukoricahordás“, „Magyar bika“), Pá­llya Ce­­lesztin mesteri piac­képei, Rökk Károly élénken be­népesített vásári jelenetei, Gulyás Sándortól a „Föld­munkások“, Nagy Vilmostól a „Leány rézüsttel“ és „Naca levelet olvas", Udvary Páltól az „Uzsonna után“, Szöllősy Jánostól a „Fekvő akt", Tóth-Bartók Jenő „Erdélyi leány“-a, Csálnyi Lajostól az „Öreg ta­nyai ember“, Bukat Takoldi Jenőtől a frissen festett „Cigányok“, Vujovich Irmától „A kis modell“. Tájképekben igen gazdag a kiállítás. Itt sora­koznak Bosznay István finom hangulatai („Estszür­kület“, „Mikosdi kastély“), Komárom­i-Racz Endrétől a „Vihar után“, Iláry Gyula mesteri vászna: „A Va­tikán a Pamphia parkból“, maróth­i Mayor Jenő ha­tásos tájrészletei (Naplemente a Balatonon“, „Kora­tavasz a Balatonon“), Burghardt Rezsőtől a lágy tó­nusban tartott „Felhők“ s a „Tabán téren“, Barkósz Lajos nagy vászna az „Őszi virágszedés", Kiss Kál­mántól egy még nagyobb vászon, az „Elhagyott park“, Káripáthy Jenőtől a „Malompatak Zebegény­­ben", Horváth Béla, mely tájhangulatai közül a ko­mor „Ködös téli táj“ s a színesebb Téli táj a bu­dai hegyekben“, Sordy Brutus intim szépségű zúz­marác téli tája, Gimes Lajos bátor ecsettel fölkent „Magyar táj“-a és „Raguzai kikötő“-je, Silányi Lajos behavazott faluvégi házai és virágos „Tavasz“-a, Mérő István tehenekkel benépesített „Alkonyat“-a, Szabó Dezsőtől a finom „Fűzfák" és „Présház“, Poll Hugó lágy pasztellje, „A Balaton somogyi partján", Wágner Géza balatoni képei és az „Egyetemi temp­lom" látképe, Dietrich Adolftól az érdekes „Izzó nap­lemente" és „Felhők a Dunán“, Turmayer Sándor gyulai utca­ részlete, Radnay Józseftől a „Nyári fel­hők", Feleky György hatásos „Vihar“ja, Uitz János­tól a „Csendes utca", Moltray Vilmos bükkös erdő­­részlete, Csirik Gyula finoman rajzolt tájai, Gy. Ta­koldi Béla artisztikus aquarelljei, Halasi-Horváth István friss pasztell-tájai, id. Dörre Tivadar szép táj­tanulmányai, Paris Erzsi tájrészletei rézkarcban és monotypiában, Karanghy Jenő hortobágyi rézkarcai, és a szentendrei művésztelep mestereitől: Heinti Hen­rik, Jeges Ernő, Ónody Béla­, Bolnovszky Miklós, bá­náti Sze­rdk József, Reyss­er Ottó, Homos-Mattioni Eszter művei, leginkább szentendrei motívumok. Interiuer-képekben Vidovszky Béla (néhány szép tájképe is van) és Aradi­ Edvi Ilés válik ki. Még Győrffy Istvántól a „Régi templom belseje", Koszkol Jenőtől a „Leányszoba" és Hómon Károlytól a „Műterem-sarok“ említendő. Állatképekben Edvi­­llics Aladártól a „Csacsi" és »Borjuk“, Heyer Arthur­tól a veszekedő angora­macskák, Rainerné Zsk­olnffzy Gabriellától a „Tehenek a Balatonban“ és a bábolnai ménesben festett tanulmánya kér­ figyelmet. Csend­­életképekben Beinek Árpád kitűnő vásznai („Mese­­figurák", „Édességek”), Komáromi-Kan Endréné és Dolányi-Benczur Ida pompás virágképei, Henczné Deák Adrienne és Tamássy Miklós krizanthémumjai, Klammer Mariska szép flex-csokra, Kövér Gyulától az ötletes „Palóc-früstök", Mányay József virágcsend­élete és Szlávik Dezső gyümölcsös csendéletei tűn­nek fel. A szobrászat mesterei mérsékelték szereplési vá­gyaikat. Néhány mester mégis igen jól van képvi­selve. Ilyen Szam­osi-Soós Vilmos, akinek márványba faragott önarcmása, azután fiáról és Medgyessy Ist­­vánnéről faragott feje kitűnő,­­ szép plakett-soroza­tot állított ki Szödy Szilárd is, megörökítve a köz­élet több kiváló szereplőjét (Wolff Károly, dr. Sipőcz Jenő, dr. Csilléry András, Buday Dezső és neje, Szendy Károly és neje s mások képmását). Igen szép aktokat látunk Petri Lajostól („Pygmalion“, „A bá­nat“, „Akt“), erőteljes fejeket Vastagh Lászlótól (Lippay György és Lósy Imre hercegprímások), szép fejet Papp Józseftől (Wenczell Gusztáv arcmása), Iz­­bégi Villám Rózsától (Izsák Elemérné arcmása), Lux Elektől (csehi Pogány Jenő arcmása). Poétikusan szép Bory Jenő ,Alsók"-kompozíciója, monumentális ditrói Siklódy Lőrinc nagy Krisztus-alakja és fino­mak a kisplasztikái („Templomba menők“, „Prédi­káció közben", „Körmenetben"), jó kis­ szobrok Sóváry János, Gaudi-Kaiser Lajos, Kalotai Kreipel Ottó, Es­ted Erzsébet művei. Jól szerepel még Kasztner Lajos (önarcmásával), Tóth Gyula (id. Dörre Tivadar fe­jével), Nemes György Páduai Szent Antal szobrával, Gosztonyi Alice „Magyar gazda“ szobrával. Két szép üvegfestmény terv Un­grádry Sándortól (..Zrínyi, a költő i­s „Raffael és Botticelli“), azután Gregersen Hugó építészeti vázlatai s a „Nagyvárosi útkereszteződés“ megoldásának tervezete tartozik még e tárlat keretébe. Kézdi-Kovács László: A pápa megjelent a hittérítők székházának felavatási ünnepén. Ezúttal hagyta el harmadízben a Vatikánt. Vatikánváros, ápr. 24. (A Pesti Hírlap tudó­­sítójának távirata.) Pénteken délelőtt Xl­ ik Piva pápa — immár harmadizben — elhagyta a Vatikánt és a Janiculus halmára ment, hogy részt vegyen az ott épült, új hitpropaganda-kollégium fölavatá­sán. Ezt a kollégiumot­ 1627-ben alapította Urban pápa és a kollégiumnak a Piazza Hispánián levő régi épülete 150 teológust fogadott magába, az új épület ellenben 300 at. A kollégium a missziós munka szolgálatában áll, amely iránt a pápa nagy mértékben érdeklődik. Az új kollégium felavatásán megjelent vala­mennyi római bíbornok, valamint a chicagói ér­sek, Mundleyn bibornok, aki Amerikában jelenté­keny összegeket gyűjtött a kollégium céljaira. Minthogy Róma lakossága előre nem tudott arról, hogy a pápa elhagyja a Vatikánt, a pápa, szinte észrevétlenül tehette meg a Vatikánból a Ja­­niculus-halomra­­vivő utat. A valamennyi nemzet lobogóival díszített új kollégium főtermében felállí­­toták a pápai trónt, amelyet a bíbornokok és a többi főpap székei vettek körül. A pápa, aki bíbor ornátusban volt, udvara körében a kápolnába ment, miközben a jelenvoltak hangosan éltették. Van frossum bibornok, a hit­­propaganda kongregációjának prefektusa, beszédet mondott, amelyre a pápa a következőket válaszolta: — Szavaknál beszédesebbek a cselekedetek. Miután megáldhattam e csodálatos ház alapkövét, Isten azt az elégtételt nyújtotta nekem, hogy az építkezés befejezését, is szemlélhetem. Köszönetet mondok ezért az isteni gondviselésnek és mind­azoknak, akiknek részük volt e mű befejezésében“. A pápa ezután megtekintette az épületet és a tetőn levő forraszról sokáig élvezte a­önyörű ki­látást. A minisztertanács ezer vagon nemesített b­úza vetőmagot utalt ki a termelőknek. A pénteki minisztertanácsban Mayer János föld­­rhivelésügyi miniszter javaslatot tett az egységes búzatermelési akció nagyobb arányú kifejlesztésére. A minisztertanács, méltányolva a probléma megoldá­sának belső vonatkozásban, de főként exportviszony­­latban való nagy jelentőségét, felhatalmazta a föld­­mivelésügyi minisztert arra, hogy az 1931. év folya­mán ezer vagon nemesített búzavetőmagot bocsát­­hasson a termelők rendelkezésére. A minisztertanács még folyó ügyeket tárgyalt és este fél tízkor ért véget.

Next