Pesti Hírlap, 1932. december (54. évfolyam, 273-291. szám)
1932-12-17 / 283. szám
rá A Műcsarnok téli tárlata. (Két közlemény.) I. Nincs magyar művészet? Mélyen lehangolva mentem ki ma a Műcsarnokba Mit is keressek ott? Hiszen nincs magyar művészek Véletlenségből ugyanis épen most akadt kezembe a legújabb német művészettörténeti könyv, mely Berlinben jelent meg. Azaz hivatalosan még meg sem jelent, mert 1033-as évszám van rajta. Valami Hamann Richárd nevű marburgi professzor írta. A kötet majdnem ezer oldalas és 1110 illusztráció, meg 12 színes műmelléklet van benne. Ebben a rengeteg adattömegben, a magyarországi barokemlékektől eltekintve, csak két sor jut a magyar művészetnek, vagyis Munkácsynak. És még egy magyargyanus név a legújabb művészek sorában: Moholy-Nagi (zárjelben említve). Vagyis az a magyar festészet, szobrászat és építészet, melyet másfél évszázad óta termelt ki a magyar gome. — a legújabb német kulturkönyvben nem létezik. Hamann úr egyszerűen nagyot ütött a kobakjára és kijelenti: Ungarn? Ott magyar művészet nincs Muncaczi és Moholy-Nagi, ez az egész! Az előbbi „nehéz sötét színekbe realisztikus tartalmat szélesen és jelentősen adott bele“ — az utóbbit azok között említi, akik céltalan játékos, szellemeskedő vázlatokat készítenek, melyek inkább mérnöki konstrukciók.“ így! És a művét úgy hirdeti, hogy az „vollständige“ tökéletes, teljes művészettörténet. Viszont Csehszlovákéi négy mesterrel szerepel benne: Procházka, Stursa, Kotera és Gocar. Milyen nagy művésznevek. Mennyire irigyeljük értük a cseheket! Mégis van. Mikor beléptem a Műcsarnokba, mégis bizakodás vett rajtam erőt. Lám, egy közepes igényű téli kiállítást látok majdnem 800 műtárggyal. És a magyar művészek fele sem szerepel benne. S az egész tárlat mind újabb termék. Hátha még áttekintünk a szemközti Szépművészeti Múzeumba, ahol egy egész elmúlt század magyar műalkotásai sorakoznak. Mégis csak van magyar művészet! Human, a mi erős akaratú kultuszminiszterünk, bátran belerúghat a Vele majdnem rokonnevű Hamann könyvébe, nehogy odakerüljön a magyar iskolai és közkönyvtárakba. Ennyi elismerést igazán megérdemel tőlünk. A jubiláló „Kéve.“ A téli műtárlat egyik eseménye a „Kévé” művészegyesület fennállásának negyedszázados jubileuma. És ezt a „Kéve“ ismert magas színvonalú tárlataihoz méltó kiállítási anyaggal ünnepli. A Műcsarnok igazgatósága nagy előzékenységgel a csarnok első nagy termét és két kisebb oldaltermét bocsátotta a jubilánsok rendelkezésére. A nagy terem falairól friss, üde levegő árad. Igen szép két nagyobb női aktos vászon. Az egyik Frenkhard Ágost „Álmodó“-ja, a másik Rozgonyi László „Fekvő akt“-ja, ez olasz hatás alatt, drapériáit között, hamar plein airben, a svéd Zornra emlékeztetve. Egy harmadik akt: Basilides Barna „Nyár“ című alkotása. A páratlanul finom érzések és megfestés jellemzik ezt a művet, mely egy pillanatra úgy hat, mint a tengerkagylóból kikelő Vénusz, de ez a kagyló apró felhőcskékből szövődött, mely a romantikus vidék fölött lebeg. Az akt maga barna husszinekben, buja formákkal, fején a szentek koronája és glóriája, kezében érett búzakalász. Talán egy kissé a „Kéve“ szimbólumát is jelentve. Basilides különben a csoport legérdekesebb alakja. Nagy vászna, a „Mulató magyarok“, a régi kurucvilág urait juttatja eszünkbe, amint a szabadban, sátor előtt dőzsölő magyar úri társaságot varázsolja elénk, az előtérben két szilajul táncoló alakjával. Pompás magyarság jellemzi a mester „Pihenő gulyás“-át is, átfinomodott Rudnay-szerű alakjával. A csoport figuralistái között feltűnik még Szablya-Frischauf Ferenc előkelő képmásaival, Bánáti Sverák József szépen megkomponált „Szent Erzsébet“-jével, Döbröczeni Kálmán jó magyar típusaival („Kapaélesítés“, — „Munka nélkül“). Mesteri tájképeket látunk Tornyai Jánostól („Felhő a falu felett“, — „Alszik a puszta“), — Boldizsár Istvántól („Eső előtt“, — „Itatás“, — „Verőfény“) és dr. Say Gézától. A csoport grafikai termében feltűnik Lénárd Róbert gazdag rézkarcsorozata Európa minden részéből. — Sz. Lohwag Ernesztin miniature képmásainak válogatott csoportja (köztük özv. Jármay Jenőné, özv. Haggenmacher Henrikné, dr. Harrer Ferencné, gróf Batthyány Bálint, a művésznő anyja képmásai és finom gyermekfejek); — itt látjuk Nagy Sándortól „A keresztelő“ c. temperát, Mihály Rudolf lágy tónusú, vízzel festett tájképeit, Haranghy Jenő szenvedélyesen mozgalmas tusfestményeit („Fergeteg a Hortobágyon“, — „Öreg juhász“, — „Kunsági szélmalmok", Boldizsár István rézkarcú tájait és a kitűnő tehetségű Reményi József kollekcióját tájfestményekből, rajzokból, kisplasztikából, mesteri érmekből. Másik szobrásza a csoportnak Erdei Dezső, néger fejeivel és két szép akt-szobrával (az égő gyertyát tartó „Női akt“ és egy jó mozgású „Fiú-akt"). Katona Nándor hagyatéka. Értékes része a kiállításnak a nemrég elhunyt Katona Nándor művészi hagyatéka. Ezúttal három teremben 150 festménye, melyet a hagyaték 2400 darabjából válogattak ki. Katona Nándor egyik legnagyobb értéke volt a magyar tájfestészetnek. A Magas Tátra hősszerelmese, aki báró Mednyánszky László tanítványaként indult meg művészpályáján. Később Párizsba jutott, ahol a fontainebleaui erdő pótolta az ő kedvenc tátrai erdei tájait. A szive azonban vissza hívta s haláláig hűséges tolmácsa volt a Tátra hegyi és erdei szépségeinek misztikus szépségű hangulatainak, a finom szürke ködöknek, az aranyglóriás napnyugtáknak, a vadszürke sziklafalaknak, a tobzódva rohanó vízeséseknek. Legszebb művei éppen a Tarpatak leomló vízesései nyomán születtek. Pompás erő van a „Murányi hegy" havas részében, szebbnél szebb művei közül is kiválik: az „Esti pír a hegyormokon“, — a „Téli alkony a fenyvesben“, — „Téli délután“, — ..Hóolvadás a hegyekben“, „ Szeles alkony“, — „Hólepel“, — „Párás idő a Vág-völgyében“, — „Esti pir“ — „őszi tarló“, — a ragyogóan tiszta „Napos téli reggel“, — a „Dunajec“, — „Köd a Dunán“, — „Zúzmara“, — „Magányos fenyő“, — „November“. Komoly tehetségére vallanak jó figurális tanulmányai is, köztük a „Maricza“, — a „Kalapos nő“, — Czóbel Minka portraitja, — s erőteljes cigányfejek. A hagyaték között látjuk a mester művészi képmását is, érdekes szép fejét, melyet László Fülöp festett le baráti emlékül. A téli tárlat általános részében szerepel még 207 festő, szobrász és építész. Ezt az anyagot legközelebb ismertetjük. Kézdi-Kovács László. Vetélytársak. írta: Balta Ignác. Öreg este volt, amikor hazaért. A Táltos, az öreg deres, fáradt megszokással állt meg a kapu előtt és térde megroppant, amikor a bricska megrekedt a kátyúban. Lihegő testéből meleg pára szilit tol és okos fejét gazdája felé fordította, amikor az öreg doktor leszállt az ülésről és kivette mellényzsebéből a fehér kockacukrot, amit a kaszinóban délutáni kapucinerjénél önmagától vont meg. Odalépett a Táltoshoz, megveregette nyakát és az okos állat bársonyos, táguló orránál hirtelen a ló szájába csúsztatta a cukrot. Aztán a kocsishoz fordult: — Mosd le a kocsit, mielőtt lefekszel. A kocsis morgott valamit, de a doktor már nem hallotta. Indult be a sűtött Szobába, ahol végre kipihenheti az egész napi, kedvtelen, rázós kocsizást, a falusi orvosok kétes örömét esőben, szélben, télvíz idején is. Az előszobában először csuklyás esőköpenyét vetette le, aztán kihámozta magát kopottas télikabátjából, kibújt sáros botosából, melyhez négy falu sara ragadt, és becsoszogott a belső szobába. A köszvényes lábú, rozoga ióasztalon majolika festésű petróleumlámpa állt. Éppen hogy felgyújtotta, amikor az ajtó kinyílt és bedugta fejét a gazdaasszonya: — Megint itt van a Toncsi! Hátra se fordult, csak úgy mondta: — Jöjjön be. A Toncsi fején divatjamúlt kalap, sötétkék kosztümje már zöldes-fekete színben játszott, keztyűjéből kikandikált két ujja. Nem volt már fiatal, de a szeme még mindég szép volt és kopottas ruhája mellett is látszott, hogy valamikor jobb időket élhetett és a falu az ő számára is kényszerű száműzetést jelent. — Na, mi baj, Toncsi! — mondta a doktor. Toncsi tétován nézett a poros könyvespolcra, melyen rendetlenül, élével, hátával kifelé álltak a tekintélyes orvosi könyvek. Aztán tekintete megkereste az orvos szemét: — Kedves doktor úr, csak még ez egyszer segítsen! Az öreg doktor mosolygott: — Már megint valami komplikált baj? — Nem tudom. Folyton láza van, egyre fogy, gyönge. Azt hiszem, tüdőhurut, mert köhög is. — Pantopont kell adni neki. — Nem, azt nem, orvosságot nem, mert akkor oda a tekintélyem! Azt orvos is rendelhet. Nekem mást kell adnom. Valami kis gúny is csillogott most az öreg doktor mosolygó szemében: — Persze, a javasasszony nem adhat azt, amit az orvos! Toncsi lesütötte szemét és lemondással sóhajtotta: — Mit tegyek! Tőlem mást kivánnak! Az orvos párszor fel és lesétált a szobában. Látszott rajta, hogy gondolkozik. — És ki az a beteg? — kérdezte azután. — Takács Éva, a bognár lánya. A doktor megállt sétájában: — Az terhelt. Az anyja is tuberkulózisban halt meg. Nem tüdőhurut lesz az! Még néhányszor végigsétált a szobán, majd megállt és komoly arccal mondta: — Nézze, Toncsi, én már ötven esztendeje vagyok itt doktor. Lehet, hogy nemsokára jön egy fiatalabb, aki nemcsak hogy nem jár majd a maga kezére, de még elnéző sem lesz magával szemben. A fiatal orvosokban nincs annyi megértés, mint bennünk, öregekben, és azok egyenest üldözik a javasasszonyokat. Én tiszta lelkiismerettel teszem, amit teszek, de más ezt nehezen értené meg. A maga férje nekem jóemberem volt. Amikor aztán meghalt és maga a hátam mögött gyógyítani kezdte a parasztokat, én voltam az, aki magamhoz kérettem. — De hát mit tehettem volna most? — mondta siránkozva a nő. — Pénzem nem volt, hogy valamihez kezdjek. Hivatalt vállalni? Hiszen nem értek semmihez. És nem is olyan könnyű ma álláshoz jutni . .. Éhen kellett volna halnom .. . — Nem is azért hivattam magát, hogy elvegyem azt a kis kenyerét, hanem, hogy galibát ne csináljon. És hogy, az istenért, orvosi műtétre ne vállalkozzon. Én magam ajánlottam, ha valami komolyabb bajjal fordulnának magához, hát tőlem kérdezze meg, hogy mit csináljon. És ez így is folyt, ki tudja, már hány esztendeje. Maga esténként, amikor a sötétben már senki sem láthatta, eljött hozzám, elmondta, kik a betegei, mi a bajuk, és én megmondtam, mit csináljon velük. Csak éppen patikaszer helyett háziszert ajánlottam mindig. Eddig rendben lettünk volna. De most már gondoljon arra, hogy magának is nyugalomba kell vonulnia, mert nemsokára én is nyugalomba megyek. Akkor aztán új orvos jön. Új orvos, fiatal orvos . . . És ebben a pár szóban már fenyegető figyelmeztetés is volt, úgyhogy Toncsi ijedten nézett a doktorra: — De hiszen akkor . . .! Megint szelíden, jóságosan mosolygott az orvos, de tekintetében volt némi elutasítás is: — Most már nem fog éhen halni! Valami kis vagyonkát már összekuporgathatott, — mondta most már keményebben. — Ez egyszer még a kezére járok, de többé ne lássam! — és egyszerre ko- PESTI HÍRLAP 1932. december 17. szombat. A román király kihallgatáson fogadta Vajda-Vojvodát. Bukarest, dec. 10. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) Itteni politikai körökben nagy feltűnést keltett az a hir, hogy Károly király kihallgatásra kérette magához Vajda-Vojvoda volt miniszterelnököt. Emlékezetes még, hogy Vajda-Vojvoda, kormányának lemondása után, visszavonult Kolozsvárra és belátható időn belül egyáltalában nem szándékozott visszatérni Bukarestbe. A király meghívása következtében a volt miniszterelnök pénteken a fővárosba érkezett. A király, noha meghalt és ágyban fekvő beteg, délután 3 órakor hosszabb kihallgatáson fogadta Vajda Vojvodát. Eddig nem tudódott ki, hogy, mi ennek a kihallgatásnak oka és politikai háttere. Kommunisták okozták a genfi vérengzést. Bern, dec. 16. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) A nemzeti tanács ülésén megvitatták a Genfben november 9-én lezajlott véres zavargásokat, hogy tisztázzák a felelősség kérdését. A polgári pártok két képviselője ezzel kapcsolatban állást foglalt a szociáldemokraták és kommunisták állandó izgatása ellen. Rámutattak arra, hogy a genfi kommunistapropaganda azóta fokozódott, amióta Genfben időzik a leszerelési konferencián résztvevő orosz delegáció.