Pesti Hírlap, 1932. december (54. évfolyam, 273-291. szám)

1932-12-17 / 283. szám

rá A Műcsarnok téli tárlata. (Két közlemény.) I. Nincs magyar művészet? Mélyen lehangolva mentem ki ma a Műcsar­nokba Mit is keressek ott? Hiszen nincs magyar művészek Véletlenségből ugyanis épen most akadt ke­zembe a legújabb német művészettörténeti könyv, mely Berlinben jelent meg. Azaz hivatalosan még meg sem jelent, mert 1033-as évszám van rajta. Va­lami Hamann R­ichárd nevű marburgi professzor írta. A kötet majdnem ezer oldalas és 1110 illusztrá­ció, meg 12 színes műmelléklet van benne. Ebben a rengeteg adattömegben, a magyarországi barok­­emlékektől eltekintve, csak két sor jut a magyar művészetnek, vagyis Munkácsynak. És még egy magyargyanus név a legújabb művészek sorában: Moholy-Nagi (zárjelben említve). Vagyis az a ma­gyar festészet, szobrászat és építészet, melyet másfél évszázad óta termelt ki a magyar gome. — a leg­újabb német kulturkönyvben nem létezik. Hamann úr egyszerűen nagyot ütött a kobak­jára és kijelenti: Ungarn? Ott magyar művészet nincs Muncaczi és Moholy-Nagi, ez az egész! Az előbbi „nehéz sötét színekbe realisztikus tartalmat szélesen és jelentősen adott bele“ — az utóbbit azok között említi, akik céltalan játékos, szellemeskedő vázlatokat készítenek, melyek inkább mérnöki kon­strukciók.“ így! És a művét úgy hirdeti, hogy az „voll­ständige“ tökéletes, teljes művészettörténet. Viszont Csehszlovákéi négy mesterrel szerepel benne: Procházka, Stursa, Kotera és Gocar. Milyen nagy művésznevek. Mennyire irigyeljük értük a cseheket! Mégis van. Mikor beléptem a Műcsarnokba, mégis bizako­dás vett rajtam erőt. Lám, egy közepes igényű téli kiállítást látok majdnem 800 műtárggyal. És a magyar művészek fele sem szerepel benne. S az egész tárlat mind újabb termék. Hátha még áttekintünk a szemközti Szépművészeti Múzeumba, ahol egy egész elmúlt század magyar műalkotásai sorakoznak. Mégis csak van magyar művészet! Human, a mi erős akaratú kultuszminiszterünk, bátran bele­rúghat a Vele majdnem rokonnevű Hamann köny­vébe, nehogy odakerüljön a magyar iskolai és köz­könyvtárakba. Ennyi elismerést igazán megérdemel tőlünk. A jubiláló „Kéve.“ A téli műtárlat egyik eseménye a „Kévé” mű­vészegyesület fennállásának negyedszázados jubi­leuma. És ezt a „Kéve“ ismert magas színvonalú tárlataihoz méltó kiállítási anyaggal ünnepli. A Műcsarnok igazgatósága nagy előzékenység­gel a csarnok első nagy termét és két kisebb oldal­termét bocsátotta a jubilánsok rendelkezésére. A nagy terem falairól friss, üde levegő árad. Igen szép két nagyobb női aktos vászon. Az egyik Frenkhard Ágost „Álmodó“-ja, a másik Rozgonyi László „Fekvő akt“-ja, ez olasz hatás alatt, drapé­riáit között, h­amar plein airben, a svéd Zornra emlékeztetve. Egy harmadik akt: Basilides Barna „Nyár“ című alkotása. A páratlanul finom érzések és megfestés jellemzik ezt a művet, mely egy pilla­natra úgy hat, mint a tengerkagylóból kikelő Vé­nusz, de ez a kagyló apró felh­őcskékből szövődött, mely a romantikus vidék fölött lebeg. Az akt maga barna husszinekben, buja formákkal, fején a szen­tek koronája és glóriája, kezében érett búzakalász. Talán egy kissé a „Kéve“ szimbólumát is jelentve. Basilides különben a csoport legérdekesebb alakja. Nagy vászna, a „Mulató magyarok“, a régi kuruc­­világ urait juttatja eszünkbe, amint a szabadban, sátor előtt dőzsölő magyar úri társaságot vará­zsolja elénk, az előtérben két szilajul táncoló alak­jával. Pompás magyarság jellemzi a mester „Pihenő gulyás“-át is, átfinomodott Rudnay-szerű alakjával. A csoport figuralistái között feltűnik még Szablya-Frischauf Ferenc előkelő képmásaival, Bá­náti Sverák József szépen megkomponált „Szent Er­­z­sébet“-jével, Döbröczeni Kálmán jó magyar típusai­val („Kapaélesítés“, — „Munka nélkül“). Mesteri tájképeket látunk Tornyai Jánostól („Felhő a falu felett“, — „Alszik a puszta“), — Boldizsár Istvántól („Eső előtt“, — „Itatás“, — „Verőfény“) és dr. Say Gézától. A csoport grafikai termében feltűnik Lénárd Róbert gazdag rézkarcsorozata Európa minden ré­széből. — Sz. Lohwag Ernesztin miniature képmásai­nak válogatott csoportja (köztük özv. Jármay Jenőné, özv. Haggenmacher Henrikné, dr. Harrer Ferencné, gróf Batthyány Bálint, a művésznő anyja képmásai és finom gyermekfejek); — itt látjuk Nagy Sándortól „A keresztelő“ c. temperát, Mihály Rudolf lágy tó­nusú, vízzel festett tájképeit, Haranghy Jenő szenve­délyesen mozgalmas tusfestményeit („Fergeteg a Hortobágyon“, — „Öreg juhász“, — „Kunsági szél­malmok"­­, Boldizsár István rézkarcú tájait és a ki­tűnő tehetségű Reményi József kollekcióját tájfest­ményekből, rajzokból, kisplasztikából, mesteri érmek­ből.­­ Másik szobrásza a csoportnak Erdei Dezső, néger fejeivel és két szép akt-szobrával (az égő gyer­tyát tartó „Női akt“ és egy jó mozgású „Fiú-akt"). Katona Nándor hagyatéka. Értékes része a kiállításnak a nemrég elhunyt Katona Nándor művészi hagyatéka. Ezúttal három teremben 150 festménye, melyet a hagyaték 2400 da­rabjából válogattak ki. Katona Nándor egyik legnagyobb értéke volt a magyar tájfestészetnek. A Magas Tátra hősszerel­­mese, aki báró Mednyánszky László tanítványaként indult meg művészpályáján. Később Párizsba ju­tott, ahol a fontainebleaui erdő pótolta az ő kedvenc tátrai erdei tájait. A szive azonban vissza hívta s haláláig hűséges tolmácsa volt a Tátra hegyi és erdei szépségeinek misztikus szépségű hangulatai­nak, a finom szürke ködöknek, az aranyglóriás nap­nyugtáknak, a vadszü­rke sziklafalaknak, a tobzódva rohanó vízeséseknek. Legszebb művei éppen a Tarpatak leomló víz­esései nyomán születtek. Pompás erő van a „Mu­rányi hegy" havas részében, szebbnél szebb művei közül is kiválik: az „Esti pír a hegyormokon“, — a „Téli alkony a fenyvesben“, — „Téli délután“, — ..Hóolvadás a hegyekben“, „ Szeles alkony“, — „Hó­­lepel“, — „Párás idő a Vág-völgy­ében“, — „Esti pir“­ — „őszi tarló“, — a ragyogóan tiszta „Napos téli reggel“, — a „Dunajec“, — „Köd a Dunán“, — „Zúzmara“, — „Magányos fenyő“, — „November“. Komoly tehetségére vallanak jó figurális tanul­mányai is, köztük a „Maricza“, — a „Kalapos nő“, — Czóbel Minka portraitja, — s erőteljes cigányfejek. A hagyaték között látjuk a mester művészi kép­mását is, érdekes szép fejét, melyet László Fülöp fes­tett le baráti emlékül. A téli tárlat általános részében szerepel még 207 festő, szobrász és építész. Ezt az anyagot leg­közelebb ismertetjük. Kézdi-Kovács László.­ ­ Vetélytársak. írta: Balta Ignác. Öreg este volt, amikor hazaért. A Táltos, az öreg deres, fáradt megszokással állt meg a kapu előtt és térde megroppant, amikor a bricska megre­kedt a kátyúban. Lihegő testéből meleg pára szilit tol és okos fejét gazdája felé fordította, amikor az öreg doktor leszállt az ülésről és kivette mellény­­zsebéből a fehér kockacukrot, amit a kaszinóban délutáni kapucinerjénél önmagától vont meg. Odalépett a Táltoshoz, megveregette nyakát és az okos állat bársonyos, táguló orránál hirtelen a ló szájába csúsztatta a cukrot. Aztán a kocsishoz fordult: — Mosd le a kocsit, mielőtt lefekszel. A kocsis morgott valamit, de a doktor már nem hallotta. Indult be a sűtött Szobába, ahol végre kipihenheti az egész napi, kedvtelen, rázós kocsi­zást, a falusi orvosok kétes örömét esőben, szélben, télvíz idején is. Az előszobában először csuklyás esőköpenyét vetette le, aztán kihámozta magát kopottas télika­bátjából, kibújt sáros botosából, melyhez négy falu sara ragadt, és becsoszogott a belső szobába. A köszvényes lábú, rozoga i­óasztalon majo­lika festésű petróleumlámpa állt. Éppen hogy fel­gyújtotta, amikor az ajtó kinyílt és bedugta fejét a gazdaasszonya: — Megint itt van a Toncsi! Hátra se fordult, csak úgy mondta: — Jöjjön be. A Toncsi fején divatjamúlt kalap, sötétkék kosztümje már zöldes-fekete színben játszott, kez­­tyűjéből kikandikált két ujja. Nem volt már fiatal, de a szeme még mindég szép volt és kopottas ru­hája mellett is látszott, hogy valamikor jobb idő­ket élhetett és a falu az ő számára is kényszerű száműzetést jelent. — Na, mi baj, Toncsi! — mondta a doktor. Toncsi tétován nézett a poros könyvespolcra, melyen rendetlenül, élével, hátával kifelé álltak a tekintélyes orvosi könyvek. Aztán tekintete megke­reste az orvos szemét: — Kedves doktor úr, csak még ez egyszer se­gítsen! Az öreg doktor mosolygott: — Már megint valami komplikált baj? — Nem tudom. Folyton láza van, egyre fogy, gyönge. Azt hiszem, tüdőhurut, mert köhög is. — Pantopont kell adni neki. — Nem, azt nem, orvosságot nem, mert akkor oda a tekintélyem! Azt orvos is rendelhet. Nekem mást kell adnom. Valami kis gúny is csillogott most az öreg doktor mosolygó szemében: — Persze, a javasasszony nem adhat azt, amit az orvos! Toncsi lesütötte szemét és lemondással só­hajtotta: — Mit tegyek! Tőlem mást kivánnak! Az orvos párszor fel és lesétált a szobában. Látszott rajta, hogy gondolkozik. — És ki az a beteg? — kérdezte azután. — Takács Éva, a bognár lánya. A doktor megállt sétájában: — Az terhelt. Az anyja is tuberkulózisban halt meg. Nem tüdőhurut lesz az! Még néhányszor végigsétált a szobán, majd megállt és komoly arccal mondta: — Nézze, Toncsi, én már ötven esztendeje vagyok itt doktor. Lehet, hogy nemsokára jön egy fiatalabb, aki nemcsak hogy nem jár majd a ma­ga kezére, de még elnéző sem lesz magával szem­ben. A fiatal orvosokban nincs annyi megértés, mint bennünk, öregekben, és azok egyenest üldö­zik a javasasszonyokat. Én tiszta lelkiismerettel teszem, amit teszek, de más ezt nehezen értené meg. A maga férje nekem jóemberem volt. Amikor aztán meghalt és maga a hátam mögött gyógyítani kezdte a parasztokat, én voltam az, aki magamhoz ké­rettem. — De hát mit tehettem volna most? — mondta siránkozva a nő. — Pénzem nem volt, hogy vala­mihez kezdjek. Hivatalt vállalni? Hiszen nem ér­tek semmihez. És nem is olyan könnyű ma állás­hoz jutni . .. Éhen kellett volna halnom .. . — Nem is azért hivattam magát, hogy elve­gyem azt a kis kenyerét, hanem, hogy galibát ne csináljon. És hogy, az istenért, orvosi műtétre ne vállalkozzon. Én magam ajánlottam, ha valami ko­molyabb bajjal fordulnának magához, hát tőlem kérdezze meg, hogy mit csináljon. És ez így is folyt, ki tudja, már hány esztendeje. Maga estén­ként, amikor a sötétben már senki sem láthatta, el­jött hozzám, elmondta, kik a betegei, mi a bajuk, és én megmondtam, mit csináljon velük. Csak ép­pen patikaszer helyett háziszert ajánlottam min­dig. Eddig rendben lettünk volna. De most már gondoljon arra, hogy magának is nyugalomba kell vonulnia, mert nemsokára én is nyugalomba me­gyek. Akkor aztán új orvos jön. Új orvos, fiatal orvos . . . És ebben a pár szóban már fenyegető figyel­meztetés is volt, úgyhogy Toncsi ijedten nézett a doktorra: — De hiszen akkor . . .! Megint szelíden, jóságosan mosolygott az or­vos, de tekintetében volt némi elutasítás is: — Most már nem fog éhen halni! Valami kis vagyonkát már összekuporgathatott, — mondta most már keményebben. — Ez egyszer még a ke­zére járok, de többé ne lássam! — és egyszerre ko- PESTI HÍRLAP 1932. december 17. szombat. A román király kihallgatáson fogadta Vajda-Vojvodát. Bukarest, dec. 10. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) Itteni politikai körökben nagy feltűnést keltett az a hir, hogy Károly király kihallgatásra kérette magához Vajda-Vojvoda volt miniszterelnö­köt. Emlékezetes még, hogy Vajda-Vojvoda, kormá­nyának lemondása után, visszavonult Kolozsvárra és belátható időn belül egyáltalában nem szándékozott visszatérni Bukarestbe. A király meghívása követ­keztében a volt miniszterelnök pénteken a fővárosba érkezett. A király, noha meghalt és ágyban fekvő beteg, délután 3 órakor hosszabb kihallgatáson fo­gadta Vajda­ Vojvodát. Eddig nem tudódott ki, hogy, mi ennek a kihallgatásnak oka és politikai háttere. Kommunisták okozták a genfi vérengzést. Bern, dec. 16. (A Pesti Hírlap tudósítójának táv­irata.) A nemzeti tanács ülésén megvitatták a Genf­ben november 9-én lezajlott véres zavargásokat, hogy tisztázzák a felelősség kérdését. A polgári pártok két képviselője ezzel kapcsolatban állást foglalt a szo­ciáldemokraták és kommunisták állandó izgatása ellen. Rámutattak arra, hogy a genfi kommunista­­propaganda azóta fokozódott, amióta Genfben időzik a leszerelési konferencián résztvevő orosz delegáció.

Next