Pesti Hírlap, 1933. november (55. évfolyam, 249-272. szám)
1933-11-03 / 249. szám
1939. november 3., péntek. PESTI HÍRLAP GAZDÁK:ADÓSSÁGOK ! KORMÁNY:TAKARÉKOK. IRTA: HEGEDŰS LÓRÁNT. Minden ember halandó. Caius ember, Caius halandó. Ezt igy tanultuk mind a logikában. Erre a mintára alapítottam a gazdaadósságok rendezése tekintetében, a következő tételemet: A mezőgazdasági válság hosszúlejáratúvá változott. A gazdaadósságok a mezőgazdasági válság egy része, a gazdaadósságokat hoszszúlejáratúvá kell átváltoztatni. Ma is azt hiszem, hogy tételem megdönthetetlen. Ezen alapult az a nyáron kidolgozott tervezetem, melyet a kormányhoz a gazdaadós- ságok rendezéséről fölterjesztettem. A tervezet nem fogadtatott el, ennek dacára nem érzem azt visszautasítottnak. Az, hogy a végleges rendezés mikor történik, a kormány és a nemzeti bank meglatolásától függ, mert a külpolitikai, valutáris és a külföldi hitelezői érdekeknek oly hálózatában vagyunk benne, aminek megítéléséért más, mint a pénzügyminiszter és a nemzeti bank, a felelősséget nem vállalhatja. Ha tehát a jelen pillanatban az a terv, mely jogilag is hoszszúlejáratúvá akarta tenni a mezőgazdáknak a valóságban amúgy is hosszúlejáratú adósságát, még nem lépett életbe, nem azt teszi, hogy nem ez lesz a végleges rendezés alapja, hanem azt, hogy ma még egy ideiglenes átmenetet akarnak életbe léptetni, jobban mondva a helyzet végleges kialakulás irányában tapogatódzás történik. Ebbe bele kell nyugodnunk és ma is hangsúlyozom, hogy ha majd a végleges rendezésre kerül a sor, az oly alapon fog megtörténni, amint tervem úgy a gazdák, mint a magyar hitelélet érdekében elgondolta. A kormánynak időközben nyilvánosságra jutott tervezete nemcsak érdekes, hanem anynyiban megnyugtató is, hogy amit e helyen mindig hangoztattunk, azt a maga részéről is vallja, nevezetesen, hogy amennyiben a gazdaadósságok az általános mezőgazdasági válság folytán jutottak mai problematikus állapotukba, lehetetlenség azokon mással, mint közerővel segíteni, vagyis össze kell fogni minden tényezőnek és nem egyik vagy másik gazdasági osztályra hárítani az egész terhet. Alig hiszem, hogy oly ember részéről, aki a magántulajdon alapján áll — amit mi nagyzási hóbortunkban kapitalizmusnak szoktunk nevezni —, más elgondolás lehetséges legyen, mert hiszen akár a földbirtok, akár az ingótőke egyoldalú megrövidítése mindig vagyonelkobzásnak vagy ha úgy tetszik, a kommunizmusnak magvait hordja magában. Ezt a kormány szerencsésen elkerüli tervezetében. Bekövetkezett az, amit előre sejtettünk, sőt meg is írtunk, nevezetesen, hogy végleges rendezést lehetetlenség csinálni addig, míg azok a külpolitikai tényezők is nem vallanak szint, amelyeket annyiszor kérdezgettünk, de pontos feleletet nem kaptunk: t. i. külföldi hi-telezőink. Tervem és a kormány között tehát e tekintetben nincs ellentét és nem is hiszem, hogy akár a gazdák, akár a takarékok részéről ezen a ponton támadás érhetné Imrédy Béla pénzügyminiszternek sok tekintetben meglepő s ezért érdekes elgondolását. Egy másik tekintetben is helyeselnünk kell a kormány álláspontját, már csak azért is, mert következetesnek kell lennünk magunkhoz. Kezdettől fogva azt hirdettük, hogy nem tudunk minden gazdának a baján segíteni, tehát azt a kis erőnket, ami van, szedjük össze és kezdjük a legkisebb gazdákon való segítéssel. Végre most látunk először egy magyar kormánytervet, amely csakugyan a tízholdas gazdának nyúl először a hóna alá. Ezt mindenki helyeselheti, mert éppen ezek az exisztenciák vannak azon a határon, hogy ha kicsúszik a lábuk alól az a kis magántulajdon, amijük van, a nincstelenségbe sodródnak és esetleg oly politikai áramlatokhoz csatlakozhatnak, amelyek a magántulajdon ellen fordulnak. Ha azután lesz több pénzünk, — hangsúlyoztuk mindig —, akkor mehetünk fölfelé birtokkategóriánként. De ennek a szegény országnak annyi közereje sohasem lesz, hogy könnyelműen eladósodott nagyuraknak adóssági terheit az adózóknak vagy a polgárság bármely osztályának nyakába sózza. E kiáltó igazságtalanság ellen mindig tiltakoztunk, s akkor is, mikor az nem volt népszerű, például a dollárrendelet kiadása alkalmával. De annak a tervnek, amelynek bizonyos tekintetben szerzőjének vallom magam, amelyet a közönség TUBE tervként ismert meg, van egy oldala, amit újra a közönség elé kell hoznom, mert nem látom, hogy a kormány kellően számolt-e azokkal a tekintetekkel, amelyekről szó van. Láttam tudniillik egy kiváló elméleti közgazda tervét, amely azt akarta, hogy a vidéki takarékpénztárak önállóságát feladják és ily módon a mezőgazdasági adósságok rendezése egy nagy hitelügyi klíringbe olvadna bele. Kezdettől fogva elleneztem minden ily törekvést és nagyon sajnálnám, ha a kormány bármilyen lépést tenne az önálló vidéki takarék- pénztárak megtámadására. Nemcsak az ir hangsúlyozom ezt, mert hiszen az elszakított részeken gondos megfigyeléssel látjuk, hogy mindenütt, ahol a cseh, jugoszláv vagy román hatalom a régi magyar takarékpénztárakat megölte, ugyanakkor megölte a magyar középosztályt, amely a városi műveltségnek hordozója; nemcsak azért elleneztem, mert minden ok nélkül exisztenciákat dobna az utcára, anélkül, hogy azokat el tudjnák helyezni, de elvi alapon is, mint olyan, aki a hitelélettel hivatásomnál fogva foglalkozom, szerencsétlen gondolatnak tartanám, ha a vidéki pénzintézeteket akár önállóságuk feladására, akár pedig erőszakolt fúziók által halálra ítélnék. Aki a magyar gazdasági életet ismeri, tudja, hogy a megmaradt csonka ország is még annyi sokszerűséget mutat, minden vármegye, minden járás, sőt minden község gazdasági, felekezeti, nyelvszokás tekintetében annyira különböző, hogy a tőkekezelés központosítva nem vihető keresztül. Mindenütt ott kell lennie valamely speciális szervnek, amely éppen az illető vármegye, járás vagy talán község tőkegyűjtését és szétosztását intézi. Ha eltüntetjük ezeket az intézeteket, a falusi gazdatársadalom mérhetetlen kárát fogja látni. Éppen olyan volna ez, mintha valamely vidéken teljesen lecsapolnák a vizet, — ott többé sem itatni, sem inni nem lehet ote. Ha pedig Budapestről irányítanának minden vidéki intézetet, akkor a nagybankok olyan feladatra kényszerülnének, amelyre gépezetük nem alkalmas. A kisemberek hitelszükségletét csak kis intézetek gondos utánjárása elégítheti ki. És mert a statisztika bizonyítja, hogy babona és hamis jelszó az, mintha a legkisebb intézetek üzemvitele oly drága volna, hogy károsan hat a kamat magasságára, nem tudok okot arra, hogy miért gyilkoljunk le egy csomó egészségesen felnőtt magyar gazdasági szervet, amikor eltüntetésük után olyan sivárság támad, amelyet azután semmiféle „végleges rendezés“ nem tud megint átmenetinek visszakeresztelni. MEINL GYULA A AIR FRANCE repülőjáratait egész télen át fenntartja! Fűtött utasfülkék! AIR FRANCE, IV. ker., Vörösmarty-tér 2. szám. Telefon: 82-7-16, 82-7-23, fejjel nekiesett a karosszéria üvegfalának és az asszony lába elé zuhant. Az asszony alig tudott felocsúdni önkívületéből. Lehajolt a férfihoz. Az autó halk, puha búgással siklott tova, a motort kikapcsolta a soffer, a kerekek maguktól futottak a lejtőn. Az asszony hízelegve, szerelmesen suttogta: — Kelj fel szivem .. Szivem ... Édes! ... A férfi meg sem moccant. — Gyere... szeretlek... Drágám, csókolj meg... A kocsi fenekén egyet rándult a férfi teste, aztán elnyúlt, hanyatt esett a feje és egy utcai gázlámpa fénye rávilágított a halott fehér, nyitottszájú, üvegesszemű megmerevedett arcára. Az asszony halkan felsikoltott. Az autó újra berregni kezdett Hegynek kapaszkodott fel. Már nem járhat messze a lakásától, irtózattal nézte a lába alatt heverő halottat. Aztán a nevén szólította: Csend. Szent Isten, ez az ember meghalt! És ő viszi, viszi magával a lakása elé, igen, az ura elé, a cselédség elé.... viszi «az egész világ elé, hogy holnap már mindenki róla beszéljen .. Néhány pillanatig az őrület, a borzalom, a düh, a szégyen, a félelem végletei között vergődött, sikoltani, sírni, átkozódni és imádkozni próbált... éh, az én meggyalázott, tönkrement, nyomorult életem!... Lehajolt, megrázta a halottat, felrántotta az ülésre, a halott visszacsúszott... Hiába... E pillanatban a soffőr fékezett, az autó megállt. Az asszony kiugrott a kocsiból. Ránézett a sirfőrre. Aztán körültekintett. Ismeretlen utca, idegen házak. — Hol vagyunk? — kérdezte a soffőrt. — Ahova a nagyságos úr parancsolta. Bajzautca 165. Egyszerre megkeményedett a hangja. — Jól van. Most hajtson az Úri Kaszinóba. Az autó elszáguldott. Az asszony egy ideig a ziháló mellét nyomkodta jéghideg kezével. Aztán majdnem futva sietett vissza a néptelen útvonalon. Egy döcögő bérkocsit megállított. — Vár. Mindszentek utca 18. Beugrott a kocsiba és keservesen zokogott. IV. Másnap a rendőrségen kihallgatták a soffőrt. — Kérem, a Muzeum utcában ült fel a kocsimba az az úr egy hölggyel. A hölgy a Bajza-utca 165. szám alatt kiszállt, az ur bennmaradt. — Ki mondta, hogy az Úri Kaszinóba vigye? — A hölgy. — Nos? — Hát ahogy odaérek, kinyitom az ajtót és látom, hogy vége. A rendőrség a Bajza-utca 165. szám alatt kihallgatta Adélt. Adél kicsit gondolkozott s aztán vallani kezdett. Elmondta, hogy mint rendesen, a zeneszerző hazakisérte őt a lakására, de mivel még valami megbeszélni valója volt a barátaival, ki sem szállt az autóból, hanem a klubjába vitette magát. . .Én voltam az a hölgy, aki a soffőrt az Úri Kaszinóba küldtem. Csak nem gondolják, hogy más valaki ült a kocsijában? — Akkor tisztán áll az ügy — jelentette ki a rendőrtisztviselő és lezárta a jegyzőkönyvet. Ilyen vége lett a regénynek ... 3 NONC1EN