Pesti Hírlap, 1933. november (55. évfolyam, 249-272. szám)

1933-11-03 / 249. szám

1939. november 3., péntek. PESTI HÍRLAP GAZDÁK:ADÓSSÁGOK­­ ! KORMÁNY:­TAKARÉKOK. IRTA: HEGEDŰS LÓRÁNT. Minden ember halandó. Caius ember, Ca­i­­us halandó. Ezt igy tanultuk mind a logiká­ban. Erre a mintára alapítottam a gazdaadós­ságok rendezése tekintetében, a következő téte­lemet: A mezőgazdasági válság hosszúlejára­túvá változott. A gazdaadósságok a mezőgazda­­sági válság egy része, a gazdaadósságokat hosz­­szúlejáratúvá kell átváltoztatni. Ma is azt hiszem, hogy tételem megdönt­hetetlen. Ezen alapult az a nyáron kidolgozott tervezetem, melyet a kormányhoz a gazdaadós-­­ ságok rendezéséről fölterjesztettem. A tervezet nem fogadtatott el, ennek dacára nem érzem azt visszautasítottnak. Az, hogy a végleges ren­dezés mikor történik, a kormány és a nemzeti bank meglatolásától függ, mert a külpolitikai, valutáris és a külföldi hitelezői érdekeknek oly­­ hálózatában vagyunk benne, aminek megítélé­séért más, mint a pénzügyminiszter és a nemzeti bank, a felelősséget nem vállalhatja. Ha tehát a jelen pillanatban az a terv, mely jogilag is h­osz­­szúlejáratúvá akarta tenni a mezőgazdáknak a valóságban amúgy is hosszúlejáratú adósságát, még nem lépett életbe, nem azt teszi, hogy nem ez lesz a végleges rendezés alapja, hanem azt, hogy ma még egy ideiglenes átmenetet akarnak életbe léptetni, jobban mondva a helyzet végle­ges kialakulás irányában tapogatódzás törté­nik. Ebbe bele kell nyugodnunk és ma is hang­súlyozom, hogy ha majd a végleges rendezésre kerül a sor, az oly alapon fog megtörténni, amint tervem úgy a gazdák, mint a magyar hi­telélet érdekében elgondolta. A kormánynak időközben nyilvánosságra jutott tervezete nemcsak érdekes, hanem any­­nyiban megnyugtató is, hogy amit e helyen mindig hangoztattunk, azt a maga részéről is vallja, nevezetesen, hogy amennyiben a gazda­­adósságok az általános mezőgazdasági válság folytán jutottak mai problematikus állapo­tukba, lehetetlenség azokon mással, mint köz­­erő­vel segíteni, vagyis össze kell fogni minden tényezőnek és nem egyik vagy másik gazda­­­­sági osztályra hárítani az egész terhet. Alig hi­szem, hogy oly ember részéről, aki a magántu­lajdon alapján áll — amit mi nagyzási hóbor­tunkban kapitalizmusnak szoktunk nevezni —, más elgondolás lehetséges legyen, mert hiszen akár a földbirtok, akár az ingótőke egyoldalú megrövidítése mindig vagyonelkobzásnak vagy ha úgy tetszik, a kommunizmusnak magvait hordja magában. Ezt a kormány szerencsésen elkerüli tervezetében. Bekövetkezett az, amit előre sejtettünk, sőt meg is írtunk, nevezetesen, hogy végle­ges rendezést lehetetlenség csinálni addig, míg azok a külpolitikai tényezők is nem vallanak szint, amelyeket annyiszor kérdezgettünk, de pontos feleletet nem kaptunk: t. i. külföldi hi-­­­telezőink. Tervem és a kormány között tehát e tekintetben nincs ellentét és nem is hiszem, hogy akár a gazdák, akár a takarékok részéről ezen a ponton támadás érhetné Imrédy Béla pénzügyminiszternek sok tekintetben meglepő s ezért érdekes elgondolását. Egy másik tekin­­­­tetben is helyeselnünk kell a kormány állás­pontját, már csak azért is, mert következetes­nek kell lennünk magunkhoz. Kezdettől fogva azt hirdettük, hogy nem tudunk minden gazdá­nak a baján segíteni, tehát azt a kis erőnket, ami van, szedjük össze és kezdjük a legkisebb gazdákon való segítéssel. Végre most látunk először egy magyar kormánytervet, amely csakugyan a tízholdas gazdának nyúl először a hóna alá. Ezt mindenki helyeselheti, mert éppen ezek az exisztenciák vannak azon a ha­táron, hogy ha kicsúszik a lábuk alól az a kis magántulajdon, amijük van, a nincstelenségbe sodródnak és esetleg oly politikai áramlatokhoz csatlakozhatnak, amelyek a magántulajdon el­len fordulnak. Ha azután lesz több pénzünk, — hangsúlyoztuk mindig —, akkor mehetünk fölfelé birtokkategóriánként. De ennek a sze­gény országnak annyi közereje sohasem lesz, hogy könnyelműen eladósodott nagyuraknak adóssági terheit az adózóknak vagy a polgár­ság bármely osztályának nyakába sózza. E ki­áltó igazságtalanság ellen mindig tiltakoztunk, s akkor is, mikor az nem volt népszerű, például­­ a dollárrendelet kiadása alkalmával. De annak a tervnek, amelynek bizonyos tekintetben szerzőjének vallom magam, amelyet a közönség TUBE tervként ismert meg, van egy oldala, amit újra a közönség elé kell hoz­nom, mert nem látom, hogy a kormány kellően számolt-e azokkal a tekintetekkel, amelyekről szó van. Láttam tudniillik egy kiváló elméleti közgazda tervét, amely azt akarta, hogy a vi­déki takarékpénztárak önállóságát feladják és ily módon a mezőgazdasági adósságok rende­zése egy nagy hitelügyi klíringbe olvadna bele. Kezdettől fogva elleneztem minden ily törek­vést és nagyon sajnálnám, ha a kormány bár­milyen lépést tenne az önálló vidéki takarék-­ pénztárak megtámadására. Nemcsak az i­r hangsúlyozom ezt, mert hiszen az elszakított ré­szeken gondos megfigyeléssel látjuk, hogy min­denütt, ahol a cseh­, jugoszláv vagy román ha­talom a régi magyar takarékpénztárakat meg­ölte, ugyanakkor megölte a magyar középosz­tályt, amely a városi műveltségnek hordozója; nemcsak azért elleneztem, mert minden ok nél­kül exisztenciákat dobna az utcára, anélkül, hogy azokat el tudjnák helyezni, de elvi alapon is, mint olyan, aki a hitelélettel hivatásomnál fogva foglalkozom, szerencsétlen gondolatnak tartanám, ha a vidéki pénzintézeteket akár ön­állóságuk feladására, akár pedig erőszakolt fú­ziók által halálra ítélnék. Aki a magyar gazda­sági életet ismeri, tudja, hogy a megmaradt csonka ország is még annyi sokszerűséget mu­tat, minden vármegye, minden járás, sőt min­den község gazdasági, felekezeti, nyelvszokás tekintetében annyira különböző, hogy a tőke­kezelés központosítva nem vihető keresztül. Mindenütt ott kell lennie valamely speciális szervnek, amely éppen az illető vármegye, já­rás vagy talán község tőkegyűjtését és szétosz­tását intézi. Ha eltüntetjük ezeket az intézete­ket, a falusi gazdatársadalom mérhetetlen ká­rát fogja látni. Éppen olyan volna ez, mintha valamely vidéken teljesen lecsapolnák a vizet, — ott többé sem itatni, sem inni nem lehet ote. Ha pedig Budapestről irányítanának minden vidéki intézetet, akkor a nagybankok olyan feladatra kényszerülnének, amelyre gépezetük nem alkalmas. A kisemberek hitelszükségletét csak kis intézetek gondos utánjárása elégítheti ki. És mert a statisztika bizonyítja, hogy ba­bona és hamis jelszó az, mintha a legkisebb in­tézetek üzemvitele oly drága volna, hogy ká­rosan hat a kamat magasságára, nem tudok okot arra, hogy miért gyilkoljunk le egy csomó egészségesen felnőtt magyar gazdasági szervet, amikor eltüntetésük után olyan sivárság tá­mad, amelyet azután semmiféle „végleges ren­dezés“ nem tud megint átmenetinek visszake­resztelni. MEINL GYULA A AIR FRANCE repülőjáratait egész télen át fenntartja! Fűtött utasfülkék! AIR FRANCE, IV. ker., Vörösmarty-tér 2. szám. Telefon: 82-7-16, 82-7-23, fejjel nekiesett a karosszéria üvegfalának és az asszony lába elé zuhant. Az asszony alig tudott felocsúdni önkívületé­ből. Lehajolt a férfihoz. Az autó halk, puha bú­­gással siklott tova, a motort kikapcsolta a soffer, a kerekek maguktól futottak a lejtőn. Az asszony hí­zelegve, szerelmesen suttogta: — Kelj fel szivem .. Szivem ... Édes! ... A férfi meg sem moccant. — Gyere... szeretlek... Drágám, csókolj meg... A kocsi fenekén egyet rándult a férfi teste, az­tán elnyúlt, hanyatt esett a feje és egy utcai gáz­lámpa fénye rávilágított a halott fehér, nyitottszájú, üvegesszemű megmerevedett arcára. Az asszony halkan felsikoltott. Az autó újra berregni kezdett Hegynek ka­paszkodott fel. Már nem járhat messze a lakásától, irtózattal nézte a lába alatt heverő halottat. Aztán a nevén szólította: Csend. Szent Isten, ez az ember meghalt! És ő viszi, viszi magával a lakása elé, igen, az ura elé, a cselédség elé.... viszi «az egész világ elé, hogy holnap már mindenki róla beszél­jen .. Néhány pillanatig az őrület, a borzalom, a düh, a szégyen, a félelem végletei között vergődött, sikoltani, sírni, átkozódni és imádkozni próbált... éh, az én meggyalázott, tönkrement, nyomorult életem!... Lehajolt, megrázta a halottat, felrán­totta az ülésre, a halott visszacsúszott... Hiába... E pillanatban a soffőr fékezett, az autó meg­állt. Az asszony kiugrott a kocsiból. Ránézett a sirfőrre. Aztán körültekintett. Ismeretlen utca, ide­ge­­n házak. — Hol vagyunk? — kérdezte a soffőrt. — Ahova a nagyságos úr parancsolta. Bajza­­utca 165. Egyszerre megkeményedett a hangja. — Jól van. Most hajtson az Úri Kaszinóba. Az autó elszáguldott. Az asszony egy ideig a zih­áló mellét nyomkodta jéghideg kezével. Aztán majdnem futva sietett vissza a néptelen útvonalon. Egy döcögő bérkocsit megállított. —­ Vár. Mindszentek­ utca 18. Beugrott a kocsiba és keservesen zokogott. IV. Másnap a rendőrségen kihallgatták a soffőrt. — Kérem, a Muzeum­ utcában ült fel a ko­csimba az az úr egy hölggyel. A hölgy a Bajza-utca 165. szám alatt kiszállt, az ur bennmaradt. — Ki mondta, hogy az Úri Kaszinóba vigye? — A hölgy. — Nos? — Hát ahogy odaérek, kinyitom az ajtót és látom, hogy vége. A rendőrség a Bajza-utca 165. szám alatt ki­hallgatta Adélt. Adél kicsit gondolkozott s aztán vallani kezdett. Elmondta, hog­y mint rendesen, a zeneszerző hazakisérte őt a lakására, de mivel még valami megbeszélni valója volt a barátaival, ki sem szállt az autóból, hanem a klubjába vitette magát. . .Én voltam az a hölgy, aki a soffőrt az Úri Kaszinóba küldtem. Csak nem gondolják, hogy más valaki ült a kocsijában? — Akkor tisztán áll az ügy — jelentette ki a rendőrtisztviselő és lezárta a jegyzőkönyvet. Ilyen vége lett a regénynek ... 3 NONC1EN

Next