Pesti Hírlap, 1940. július (62. évfolyam, 147-172. szám)

1940-07-31 / 172. szám

Egy nagy magyar kereskedő írta: Szi­­lő Géza Most, Péter Pál idején mintha megpendülne a Halál kaszája is. A nagy kaszás rendeket vág és a rendekben nagy és értékes kalá­szok esnek az örök aratás tárló­jára. A külföld magyarjai közül né­hány nappal ezelőtt halt meg Schwaiger Imre; most olvasom, hogy meghalt lord Rothschild biharmegyei származású felesége. Meghalt Sacelláry György, elte­mették Vendrey Ferencet és Csá­szár Elemért is. Ők mind kortár­saim voltak. Nem kívánok róluk egyenként megemlékezni, csak annak az egynek az emlékét sze­retném felidézni, akiről ma már nem tudják, hogy ki volt, de aki a magyar tehetségnek, a magyar becsületnek és a magyar­ szorga­lomnak mintaképét szolgáltat­hatná és ez volt Schwaiger Imre. A világ egyik legnagyobb ré­giségkereskedője volt, akinek ne­vét ismerték Ázsiában, Kínában, Japánban, Ausztráliában, Kana­dában, Angliában, de sehol sem ismerték úgy, hogy „Emery“ Schwaiger, hanem mindenütt mint ,Imre“ Schwaiger, ő meg­maradt mindig és minden helyen Imrének. Emlékszem rá abból az időből, amikor — még a háború előtt pár évvel — Indiában jár­tam és Delhiben elmentem hozzá. India elmúlt nagyságáról, em­lékeiről, kultúrájáról, politikájá­ról igen sok könyv jelent meg és jelenik meg különböző nyelven. Nálunk ugyan aránylag még ke­vés, mert még mindig messze van, bár ma sokkal közelebb, mint akkor, amikor még nem volt automobil, szóval amikor én jártam ott, amikor még nem volt kanalizálás és nem kellett a jó­­izlés nevében az embernek düh­be jönnie, hogy a civilizáció által megölték a kultúrát. Azt a kul­túrát, amelyet már csak Ázsiá­ban lehet látni és amelyet úgy hívnak, hogy nyugalom. A civi­lizáció a munka, a kultúra a pi­henés. Ezt az ázsiai kultúrát hozta napfényre munkájával Schwaiger Imre. Delhi, ahol Schwaiger Imre lakott, miliós főváros a föld fe­lett és milliós főváros a föld alatt.­­­Delhi egy ázsiai Pom­peji, melyet ellepett nem a vul­kán, hanem a por és homok. Sok ilyen város van Ázsiában, ahol a megsemmisülés és az elhagya­­tottság kietlensége tárul elénk, aminek nem az volt az oka, hogy a természet hatalma semmisí­tette azt meg, hanem a kényurak akarata. Igazi kényurak csak Ázsiában teremnek, hiszen a ger­mánok is, a magyarok is Ázsiá­ból törtek be igazán Európába. Jaipur mellett van egy város — nem akkora, mint Delhi — me­lyet azért kellett elhagynia a la­kosságnak, mert a fejedelem egy álmot látott, amely szerint azon a helyen dinasztiáját veszély fe­nyegeti és ezért az egész nagy városnak el kellett költözködnie. Ez a város, az Ó-Jaipur, elha­gyott épületeivel ma is áll. Schwaiger Imre fiatalon ment ki Delhibe, amikor Tekléri, az első magyar nagykoncepciójú ázsiai kereskedő arra biztatta, hogy ne a „kereskedelmi mú­zeum tisztviselője“ gyanánt vi­selje hivatalát, hanem álljon be hozzá társnak és együtt keres­kedjenek Ázsia nagy kincseivel. Schwaiger beállt Teh­érihez, aki­ről ma már elfeledkeztek. Ő volt az, aki látta, mekkora gyapot- és gyapjútermelése van Indiának és mennyi kéz sorvad el munka nélkül és ő volt, aki megtanította az arab, mohamedán és hindu lakosságot, hogy szőnyeget sző­jenek és keleti fantáziájukat cso­mókba öntve adják vissza. Az indus szőnyegek mások, mint a perzsa szőnyegek, fantasztikusab­­bak mintáik, de halványabbak, az erős színeket és kontúrokat a hindusztáni vallásban rejlő ál­modozás miatt nem tudják úgy kihozni, mint a perzsák, akiknek a Napisten a hitük, vagy az ara­bok, akiké Mohamed rettenetes bosszúálló kardja. Teliéri meghalt, mert szőnye­geit és műkincseit, melyeket el­adott, ázsiai szokás szerint hi­telbe adta a nagyuraknak, akik ő előtte meghaltak és az utódok a fizetést megtagadták. Telléri halála után Schwaiger a csődbe jutott üzlet élén állt és akkor, talán sétálás közben, ta­lán kétségbeesett járás-kelés kö­zepette kiment Delhi halott vá­rosába és ott eszébe jutott, hogy megnézze, mi van ott eltemetve, kincsek-e, vagy csak romlandó anyagok. Schwaiger Imre sokat tanult, mert siker tanulás nélkül nincs e világon. A siker olyan, mint amikor a pozitív és negatív drót összeér és akkor hangot vagy erőt teremt, feltéve, ha elektromosság van­ benne. A si­kernél az elektromosság a tehet­ségben van. Ha ez nincs, hiába ér össze a drót, elvész az egyik és elvész a másik. Schwaiger ta­nult és tudott, tudta, hogy Indiá­ban először a hindosztáni tan vette a vallás által uralma alá a népet. Aztán kisarjadzott a hin­dosztáni hitből az új vallás, ami­kor a tudás kiviláglott Buddha szemei előtt a mangója árnyéká­ban és úr lett a lelkek felett a buddhizmus. Aztán elnyomta a buddhizmust egy darabig Timur Lenk kardja alatt a próféta tana. Aztán ez is elmúlt, mert minden elmúlik és ur lett ismét a hin­dusztáni hit. Ezek a kultúrák ré­­tegeződtek, a por belepte a nyo­mokat, a buddhista hit minden emlékét befedte a feledés, és ezt kereste ki és tárta fel Schwaiger. Ami buddhista kincs ékesíti ázsiai és amerikai milliárdosok termeit, az majdnem mind azok­nak az ásatásoknak az eredmé­nye, melyeket Imre Schwaiger műértő keze végeztetett nagy parszi tőkékkel. Két óriási pa­lota fogta össze a kincseket, me­lyeket ezek az ásatások terem­tettek, az egyik Delhiben, a má­sik Simlában, — ez a nyári üdülőhelye az ázsiai angol nagy­uraknak. — Arany, ezüst, gyé­mánt, türkiz, kardok, istenek, bálványok, emlékek, mindezek felhalmozva, katalogizálva. Hogy mennyire műértője volt Schwai­ger a hindusztáni és buddhista kincseknek és mennyire értékel­ték tudását, mutatja, hogy VII. Edward és VI. György király indiai császárrá való koronázá­sát, a „Durbart“, Delhiben és Kalkuttában Schwaiger Imre rendezte. Szaktudását igazolja, hogy Colombóban, ahol a hellén és buddhista kultúrák egymásra való hatását kiállításon akarták bebizonyítani és a ghandarai is­kola és a hellén szobrászat re­mekei egymás mellett voltak ki­állítva, a kiállítás rendezését is­mét Schwaigerre bízták. Schwaiger Imre nem felejtette el soha, hogy magyar. A háború alatt nem akart lemondani ma­gyarságáról - és csak 1918 után, amikor születési helye következ­tében amúgyis elvesztette ma­gyar állampolgárságát (mert az Romániához tartozott), mondott arról le. De mindig járatott ma­gyar újságot és amikor két év­vel ezelőtt legutoljára beszéltem vele Londonban, biztatott, hogy hiszi és reméli — akkor még csehszlovák állampolgár voltam —, hogy megérem, hogy ma­gyar leszek vele együtt. Most Schwaiger Imre sírját ásták meg Delhiben, most az ő sírkövét fogja befújni a por, de el akarom hessegetni az emléke­zés borostyánjával az elmúlás gondolatát annak a magyarnak a sirkantjáról, aki gyönyörű kin­csei közül sokat önzetlenül aján­dékozott oda a budapesti Hopp Ferenc Keletázsiai Művészeti Múzeumnak. S ha azokat nézzük, gondoljunk arra, hogy az ado­mányozó mindig szívében hordta a hazafiság alapját, a nosztal­giát. Garuda, Vishnunak mint napistennek jelképes állata. India, Mathura, V—VI. század. Schwaiger Imre fiatalkori arcképe. Alsó képek, balról jobbra: Bodhisattva, Nepál, XVII—XVIII. század. — Gyertyatartó­ alak egy javi templomból. India, XVI—XVII. század. — Buddha, Nepál, XVII—XVIII. század. A műtárgyakat Schwaiger Imre ajándékozta a budapesti Hopp Ferenc­ Keletázsiai Művészeti Múzeumnak.

Next