Pesti Hírlap, 1940. július (62. évfolyam, 147-172. szám)
1940-07-31 / 172. szám
Egy nagy magyar kereskedő írta: Szilő Géza Most, Péter Pál idején mintha megpendülne a Halál kaszája is. A nagy kaszás rendeket vág és a rendekben nagy és értékes kalászok esnek az örök aratás tárlójára. A külföld magyarjai közül néhány nappal ezelőtt halt meg Schwaiger Imre; most olvasom, hogy meghalt lord Rothschild biharmegyei származású felesége. Meghalt Sacelláry György, eltemették Vendrey Ferencet és Császár Elemért is. Ők mind kortársaim voltak. Nem kívánok róluk egyenként megemlékezni, csak annak az egynek az emlékét szeretném felidézni, akiről ma már nem tudják, hogy ki volt, de aki a magyar tehetségnek, a magyar becsületnek és a magyar szorgalomnak mintaképét szolgáltathatná és ez volt Schwaiger Imre. A világ egyik legnagyobb régiségkereskedője volt, akinek nevét ismerték Ázsiában, Kínában, Japánban, Ausztráliában, Kanadában, Angliában, de sehol sem ismerték úgy, hogy „Emery“ Schwaiger, hanem mindenütt mint ,Imre“ Schwaiger, ő megmaradt mindig és minden helyen Imrének. Emlékszem rá abból az időből, amikor — még a háború előtt pár évvel — Indiában jártam és Delhiben elmentem hozzá. India elmúlt nagyságáról, emlékeiről, kultúrájáról, politikájáról igen sok könyv jelent meg és jelenik meg különböző nyelven. Nálunk ugyan aránylag még kevés, mert még mindig messze van, bár ma sokkal közelebb, mint akkor, amikor még nem volt automobil, szóval amikor én jártam ott, amikor még nem volt kanalizálás és nem kellett a jóizlés nevében az embernek dühbe jönnie, hogy a civilizáció által megölték a kultúrát. Azt a kultúrát, amelyet már csak Ázsiában lehet látni és amelyet úgy hívnak, hogy nyugalom. A civilizáció a munka, a kultúra a pihenés. Ezt az ázsiai kultúrát hozta napfényre munkájával Schwaiger Imre. Delhi, ahol Schwaiger Imre lakott, miliós főváros a föld felett és milliós főváros a föld alatt.Delhi egy ázsiai Pompeji, melyet ellepett nem a vulkán, hanem a por és homok. Sok ilyen város van Ázsiában, ahol a megsemmisülés és az elhagyatottság kietlensége tárul elénk, aminek nem az volt az oka, hogy a természet hatalma semmisítette azt meg, hanem a kényurak akarata. Igazi kényurak csak Ázsiában teremnek, hiszen a germánok is, a magyarok is Ázsiából törtek be igazán Európába. Jaipur mellett van egy város — nem akkora, mint Delhi — melyet azért kellett elhagynia a lakosságnak, mert a fejedelem egy álmot látott, amely szerint azon a helyen dinasztiáját veszély fenyegeti és ezért az egész nagy városnak el kellett költözködnie. Ez a város, az Ó-Jaipur, elhagyott épületeivel ma is áll. Schwaiger Imre fiatalon ment ki Delhibe, amikor Tekléri, az első magyar nagykoncepciójú ázsiai kereskedő arra biztatta, hogy ne a „kereskedelmi múzeum tisztviselője“ gyanánt viselje hivatalát, hanem álljon be hozzá társnak és együtt kereskedjenek Ázsia nagy kincseivel. Schwaiger beállt Tehérihez, akiről ma már elfeledkeztek. Ő volt az, aki látta, mekkora gyapot- és gyapjútermelése van Indiának és mennyi kéz sorvad el munka nélkül és ő volt, aki megtanította az arab, mohamedán és hindu lakosságot, hogy szőnyeget szőjenek és keleti fantáziájukat csomókba öntve adják vissza. Az indus szőnyegek mások, mint a perzsa szőnyegek, fantasztikusabbak mintáik, de halványabbak, az erős színeket és kontúrokat a hindusztáni vallásban rejlő álmodozás miatt nem tudják úgy kihozni, mint a perzsák, akiknek a Napisten a hitük, vagy az arabok, akiké Mohamed rettenetes bosszúálló kardja. Teliéri meghalt, mert szőnyegeit és műkincseit, melyeket eladott, ázsiai szokás szerint hitelbe adta a nagyuraknak, akik ő előtte meghaltak és az utódok a fizetést megtagadták. Telléri halála után Schwaiger a csődbe jutott üzlet élén állt és akkor, talán sétálás közben, talán kétségbeesett járás-kelés közepette kiment Delhi halott városába és ott eszébe jutott, hogy megnézze, mi van ott eltemetve, kincsek-e, vagy csak romlandó anyagok. Schwaiger Imre sokat tanult, mert siker tanulás nélkül nincs e világon. A siker olyan, mint amikor a pozitív és negatív drót összeér és akkor hangot vagy erőt teremt, feltéve, ha elektromosság van benne. A sikernél az elektromosság a tehetségben van. Ha ez nincs, hiába ér össze a drót, elvész az egyik és elvész a másik. Schwaiger tanult és tudott, tudta, hogy Indiában először a hindosztáni tan vette a vallás által uralma alá a népet. Aztán kisarjadzott a hindosztáni hitből az új vallás, amikor a tudás kiviláglott Buddha szemei előtt a mangója árnyékában és úr lett a lelkek felett a buddhizmus. Aztán elnyomta a buddhizmust egy darabig Timur Lenk kardja alatt a próféta tana. Aztán ez is elmúlt, mert minden elmúlik és ur lett ismét a hindusztáni hit. Ezek a kultúrák rétegeződtek, a por belepte a nyomokat, a buddhista hit minden emlékét befedte a feledés, és ezt kereste ki és tárta fel Schwaiger. Ami buddhista kincs ékesíti ázsiai és amerikai milliárdosok termeit, az majdnem mind azoknak az ásatásoknak az eredménye, melyeket Imre Schwaiger műértő keze végeztetett nagy parszi tőkékkel. Két óriási palota fogta össze a kincseket, melyeket ezek az ásatások teremtettek, az egyik Delhiben, a másik Simlában, — ez a nyári üdülőhelye az ázsiai angol nagyuraknak. — Arany, ezüst, gyémánt, türkiz, kardok, istenek, bálványok, emlékek, mindezek felhalmozva, katalogizálva. Hogy mennyire műértője volt Schwaiger a hindusztáni és buddhista kincseknek és mennyire értékelték tudását, mutatja, hogy VII. Edward és VI. György király indiai császárrá való koronázását, a „Durbart“, Delhiben és Kalkuttában Schwaiger Imre rendezte. Szaktudását igazolja, hogy Colombóban, ahol a hellén és buddhista kultúrák egymásra való hatását kiállításon akarták bebizonyítani és a ghandarai iskola és a hellén szobrászat remekei egymás mellett voltak kiállítva, a kiállítás rendezését ismét Schwaigerre bízták. Schwaiger Imre nem felejtette el soha, hogy magyar. A háború alatt nem akart lemondani magyarságáról - és csak 1918 után, amikor születési helye következtében amúgyis elvesztette magyar állampolgárságát (mert az Romániához tartozott), mondott arról le. De mindig járatott magyar újságot és amikor két évvel ezelőtt legutoljára beszéltem vele Londonban, biztatott, hogy hiszi és reméli — akkor még csehszlovák állampolgár voltam —, hogy megérem, hogy magyar leszek vele együtt. Most Schwaiger Imre sírját ásták meg Delhiben, most az ő sírkövét fogja befújni a por, de el akarom hessegetni az emlékezés borostyánjával az elmúlás gondolatát annak a magyarnak a sirkantjáról, aki gyönyörű kincsei közül sokat önzetlenül ajándékozott oda a budapesti Hopp Ferenc Keletázsiai Művészeti Múzeumnak. S ha azokat nézzük, gondoljunk arra, hogy az adományozó mindig szívében hordta a hazafiság alapját, a nosztalgiát. Garuda, Vishnunak mint napistennek jelképes állata. India, Mathura, V—VI. század. Schwaiger Imre fiatalkori arcképe. Alsó képek, balról jobbra: Bodhisattva, Nepál, XVII—XVIII. század. — Gyertyatartó alak egy javi templomból. India, XVI—XVII. század. — Buddha, Nepál, XVII—XVIII. század. A műtárgyakat Schwaiger Imre ajándékozta a budapesti Hopp Ferenc Keletázsiai Művészeti Múzeumnak.