Pesti Hírlap, 1941. december (63. évfolyam, 275-297. szám)
1941-12-02 / 275. szám
V' ■' 'U- i.x ín. (20.598) Posti Htja a. Légrády Terrtfci^.^ rek r.-t. nyomdája. Szefir kesztpség, és főkiadók: Budafpest,.^.'v Vllflitos és.ut 78. T. 112—295'- és Erzsébet-köráll 1.^, I 1 1341 DEC. Előfizetési ára 1 hónapra 2 P 50 fillér. Két hónapra 5 P. Negyedévre 7 P 30 fillér. Félévre 14 P 60 fillér. Egy évre 23 P 20 fillér. Egyes szám ára hétköznap 10 fillér, vasárnap 16 filléra pályaudvarokon is. Itthon Vas megye és Szombathely városa Széchenyi emlékünnepén megjelent Bárdossy miniszterelnök is, akinek Szombathely szülővárosa. Újra beszélt Széchenyiről, akinek alakjáról és a magyar történetben való szerepéről nemrégiben az országos ünnepen adott maradandó értékű méltatást. A miniszterelnök mostani beszéde szintén Széchenyi szellemét sugározta. Mikor a hitről és a küzdelemről beszélt s az alázatos bizalmat hirdette az Isten igazságosságában és a harcot ezért az igazságért, valóban Széchenyi lelkét szólaltatta meg. : — Hazajöttem és itthon vagyok. Ezek a szavak pedig, amelyeket beszédének elején mondott, a maguk egyszerűségében sokat jelentenek azok számára, akik tisztán látják azt a harcot, amelyet Bárdosy László szünet nélkül folyta a magyarságért. Mert az a is a régi Pannónia földje, ly szűkebb hazája volt a legobb magyarnak és a minisztekkel együtt hazájáért mináldozó sok más derék maiak is. Klasszikus talaja voltak a kultúrának és annak a mát mindig óva féltő szelleme, amely szerencsésen egészíti ki az ország egyéb tájékainak erényeit és áldozatait. Nem csoda, ha Bárdossy László eghatottan s érzését szétárasztörvendezett annak, hogy láttja azt a földet, ahol magába vhatta népének fanatikus szerét s ahol a régi római világ isturája üzenetét, küldi minden ap nekünk. Hazament a miniszterelnök szebb hazájába, hogy ünnepeljen a megyei, dunántúli testvéreivel jütt s ott az ünnepen az egyik fejedelem és az ország miszterelnöke egyformán hirdeti, hogy az uj világban, amely lesz ránk tör, csak akkor tartatjuk meg helyünket, ha magyaok maradunk. S ezt az igazságot Bárdossy miszterelnök, mielőtt most hazament a szép vasmegyei városba, rangos szóval hirdette azon a nagy konferencián is, amelyen Magyarországot néhány nappal ezelőtt képviselte. A különböző országok államférfiainak ebben a gyülekezetében önérzettel mondhatta el, hogy minden idők legnagyobb önvédelmi harcában a magyar honvéd éppen úgy helyt .11, mint ahogy ezeréves történelmünk folyamán mindenkor helytártunk, ha arról volt szó, hogy z európai népek közösségévelemben kötelességünket teljesítük. Amit a magyar miniszterelnök így az egész világ színe előtt mondott, ugyanaz, amit most itten mondott, mikor arra emlékezetett bennünket, hogy földünket .indig megvédtük vérünk hulláival az ellenség ellen. Magyarok maradtunk mindig s ezért joggal emelhetjük, hogy ez a magyarig elegendő erő lesz minden megpróbáltatással szemben, amink várhat. A hétköznapok nehéz küzdelmeiben, a szülői otthontól távol is élnie kell öntudatunkban annak a magyarságnak, amelyet szülőföldünk levegője, talaja, embereinek lelkes elődeink példája ajándékozott nekünk. De azért mégis jó, ha mindnyájan, akiket sorsunk eltávolított szülőhelyünktől, néha-néha ellátogatunk oda, ahol először hallottunk magyar szót s először ébredt bennünk magyar érzés. Az utóbbi napok folyamán rohamosan fejlődtek az események, a jelek szerint nagy kihatású fejlemények küszöbén állunk, mind a harctereken, mind pedig a politikában. A háború elkeseredett hevességgel tombol: keleten elsősorban is Moszkva birtokáért, délen, Afrikában pedig az egész arcvonalon. A nemzetközi politikai helyzet is újabb fejezet elé érkezett, amióta Japánkormánya megadta válaszát Hull amerikai külügyminiszter jegyzékére. A keleti arcvonáson a legtöbb hír Moszkva ostromáról érkezik, ez azonban nem jelenti, mintha az északi és déli szakaszokon nyugalmi állapot következett volna be. Sőt, éppen ellenkezőleg, a jelek szerint Leningrád környékén éppen úgy megélénkült a katonai tevékenység, mint az arcvonal ellenkező, déli szögletében Rosztov térségében. A német jelentések arról számolnak be, hogy a Leningrádba zárt szovjetorosz katonai védők „nagyobb erőkkel“ hajtottak végre kitörési kísérleteket. A csaknem teljesen körülzárt város védőrsége már hónapok óta ismételt kísérleteket tesz, hogy valamiképpen robbantsa az ostromgyűrűt. Ezek a kirohanások mindezideig kisebb arányúak voltak. Úgy látszik, azonban, hogy most már nagyobb erőket vetnek harcba, miután a Ladoga-tó befagyott és lehetővé teszi a csapatok könynyebb mozgását. A német jelentés szerint a tó egyik befagyott öblén keresztül indult meg az a támadás, amellyel a leningrádi védőrség egyik ezrede a német csapatok háta mögé került. Ez a vállalkozás is éppen olyan kudarcot vallott, mint az előző kisebb méretű kísérletek: a szovjetorosz „elit ezred“ teljesen felmorzsolódott. Az ilyen és hasonló jellegű csatározások mutatják a keleti arcvonal északi szakaszának igazi képét most, a téli időszakban, amikor e területen nem kerülhet sor átfogó és nagyarányú, egyetemesebb jellegű hadműveletekre. Eltérő a helyzet a déli szakaszon, Rosztov környékén és a Donee kanyarulatban, ahol, ugyancsak német jelentések szerint, nagyarányú ütközetek folynak. A Német Távirati Iroda arról ad hírt, hogy a szovjetorosz hadvezetőség hatalmas tömegeket vetett harcba. Felvonultatta a tüzérséget, a legnagyobb méretű páncélkocsikat és igen sok repülőgépet, nem volt tekintettel a rendkívül súlyos veszteségekre. Sűrű tömegekben hajszolták a szovjetorosz gyalogságot a németek elhárító tüze elé. Mint ismeretes, a szovjetorosz polgári lakosság az arcvonal mögött is orvtámadásba ment át, úgyhogy a német hadvezetőség kemény megtorlást határozott el. Rosztov kiürítése is azért történt, hogy szabad kezet nyerjenek a város ellen tervezett katonai jelegű intézkedésre. A legnagyobb arányú ütközetek azonban mégis az arcvonal középső szakaszán Moszkva körzetében folynak. A német csapatok szívósan nyomulnak előre és egyre közelebb kerülnek a városhoz. Úgy látszik, hogy a legnagyobb nyomást az a hadseregcsoport fejti ki, amely északnyugati irányból tör délkelet felé. Ez a támadás Kalinin városa felől indult ki, a Leningrádot és Moszkvát összekötő fővasútvonal mentén. A súlypont már több mint egy hete áttolódott Kalininból Kivn városára, ami annyit jelentett, hogy a németek megtették a fele utat Kalnin és Moszkva között. A legújabb jelentés arról számol be, hogy a német csapatok elfoglalták Szolnecsnogorszki várost. Szolnecsnogorszki már Kim és Moszkva között fekszik a fele után, még mindig a már említett leningrád—moszkvai vasútvonal mentén. A Pravda azt írja, hogy a német erők térhódítása nyomán „komoly az óra és a főváros védőinek meg kell sokszorozniok erőfeszítésüket“. A német csapatok ez északnyugati irányból történő támadásuk folyamán igen nagy nehézségeket győztek le. A bolsevista védelmi állásokat már előzőleg gondosan építették ki, miközben alaposan kihasználták a terep nyújtotta összes előnyöket. Ugyancsak a Német Távirati Iroda számol be arról az elkeseredett ellenállásról, amelyet az elenség kifejtett. A szovjetorosz védelem nehéz páncélosokat vetett ütközetbe a német bekerítés ellen, a szovjet hadosztálytörzset csak úgy lehetett elintézni, hogy előbb leverték a páncélosokat, majd felrobbantották a hadosztálytörzs tartózkodási helyéül szolgáló házat. A moszkvai csata a város egész körzetében a legnagyobb hevességgel tombol, Szolnecsnogorszki előtt éppen úgy, mint Mozsajszk, Volokolamszk és Tula környékén. Észak-Afrikából csak kevés és szűkszavú hír érkezik a líbiai csatáról. A német jelentések szerint tovább tartanak a német és olasz ellentámadások. A harcokkal kapcsolatban általánosan megállapítják, hogy a helyzetet a csatatér óriási kiterjedése jellemzi. Ennek megfelelően a hadműveletek nem tekinthetők át a maguk összefüggésében. Úgy látszik, hogy az ütközetek jellege az első napokhoz viszonyítva némileg megváltozott. Az angol támadás kezdetekor úgyszólván kizárólag páncélkocsik mérkőztek egymással, közben azonban egyre nagyobb szerephez jut a gyalogság is. A legnagyobb ütközetek még mindig Szidi Rezegh környékén folynak, ahol jelentékeny egységek zárt tömege áll egymással szemben. Az egész világ, a hadban áló hatalmak éppen úgy, mint a semleges országok, feszült figyelemmel nézett Tokió felé, ahol a japáni kormány hétfőn rendkívüli ülésre jött össze. A minisztertanács a japáni-amerikai kérdésben akarta megállapítani további állásfoglalását, miután kézhez vette Kuruszu különmegbízott részletes jelentését. Egyes vérmesebb amerikai és japáni lapok egyenesen azt írták, hogy a hétfői tanácskozáson a béke vagy háború kérdése dől el véglegesen. Mérsékeltebb körök azonban nyomban rámutattak, hogy a mai külpolitikai helyzet nem kedvez a „vagy-vagy“ megoldásoknak. Aligha hihető, hogy akár az Egyesült Államok, akár pedig Japán véglegesen élére akarnák állítani a helyzetet. Az események ezt a felfogást igazolták, amelyet egyébként napokkal ezelőtt mi is kifejtettünk. A Domei-iroda jelentése szerint a japáni kormány rendkívüli ülésén elhatározta, hogy az Egyesült Államokkal folyó tárgyalásait, ,,az utolsó pillanatig“ folytatni kívánja. A kormány elismerte, hogy a japáni és az amerikai alapvető álláspont között igen nagy a különbség. Miután azonban a japáni kormánynak mégis érdeke a csendesóceáni béke, tovább folytatják a folyamatban levő tárgyalásokat és felszólítják az Egyesült Államok kormányát, hogy vizsgálja újból felül magatartását. A japáni kormánynak e nagyjelentőségű elhatározása azt mutatja, hogy Tokió sem kíván olyan helyzetet teremteni, amelyben egyik vagy a másik, fél „vagy,vagy“ alapon terjeszti elő kívánalmait. Hull amerikai külügyminiszter és Kuruszu japáni küldött között már eddig is hosszadalmas megbeszélések folytak, amelyek természetszerűen nem vezethettek gyors eredményre, hiszen, amint a japáni kormány most megállapította, „igen nagy“ a két felfogás közti különbség. Vigasztaló és bíztató tünet, hogy mind Tokió mind pedig Washington legalább egy elvi ponton megegyeznek. Ez pedig, hogy a csendesóceáni béke fenntartása mindkettőjüknek érdeke. Közben— legalább is mind a legutóbbi napokig — mindkét részről mereven ragaszkodtak bizonyos követelményekhez. A japáni kormányhatározat nyomán most már bizonyosra lehet venni, hogy a rövid időre megszakadt tárgyalások tovább folytatódnak. Kuruszu ezután is felkeresi majd Hull külügyminisztert, hogy vele eszmecserét folytasson, a sajtó továbbra sem tud majd meg részleteket az egyes ilyen bizalmas öszszejövetelekről, találgatja majd, szakítás lesz-e vagy megegyezés, közben pedig lehetséges, hogy még hosszú ideig egyikre sem kerül sor és fennmarad a mai „átmeneti állapot“. Kuruszunak további megbízatása kétségtelenül rendkívül nehéz és kényes diplomáciai feladat lesz. Egyfelől szem előtt kell majd tartania, hogy kormánya meg akarja menteni a csendesóceáni békét, másfelől pedig szembe kell helyezkednie olyan amerikai követelményekkel, amelyeket Washington conditio sine qua non számba vesz. Sok türelmet igénylő munka vár Kuruszura és Hullra, mert több alapvető kérdés van, amelyekben nem tudnak, talán nem is akarnak megegyezni, de amelyeket valahogy mégis át kell hidalni. Nem lehetetlen, hogy a japáni amerikai feszültség megoldása, esetleg „vagy-vagy“ alapon való eldöntése még hosszú ideig a vajúdás állapotában marad. A japáni kormányhatározat lényegének közzététele óta lényegesen veszít jelentőségéből az a két nyilatkozat, amely Tokióban hangzott el. Tozso japáni miniszterelnök üzenetet intézett Japán, Mandzsukuo és a megszállott Kína népeihez. Hangsúlyozta a három ország összetartozását és Amerikának, valamint más nyugati nemzeteknek „távolkeleti kizsákmányoló tevékenységéről“ szólt. Ugyancsak éles és határozott hangon beszélt Togo japáni külügyminiszter is a parlament legutóbbi ülésén. Igaz ugyan, hogy Togo, már ekkor „sajnálkozva emlékezett meg“ az Egyesült Államok magatartásáról, valamint azt követelte, hogy Washington és Tokió között fennálló nehézségeket „kemény eltökéltséggel kell eltüntetni“. A diplomáciai nyelv árnyalatait ismerő hallgató e kifejezésekből nyomban következtethetett arra, hogy Japán politikája nem hajlandó a húrt a szakításig feszíteni. Lehetséges, hogy a politikai légkör, enyhülése kedvezően befolyásolja majd azokat a katonai természetű intézkedéseket is, amelyeket a Távol-Keleten mindegyik érdekelt fél életbe léptetett, sőt egyre nagyobb mértékben fokozott. Ha az ilyen természetű híreket csoportosítjuk, akkor tényleg olyan kép alakul ki, amely a legnagyobb fokú feszültséget mutatja. a Csendes-óceán tűzfészke most az a terület, amely Japántól Kínán, Indokínán, Sziámon és Burmán keresztül érinti Kelet- Ázsiát, tovább nyúlik Manilán, valamint a brit és holland szigeteken keresztül Ausztráliáig. Egyaránt érdekelt fél Japán, a csungkingi és a nankingi kínai kormány, a japáni megszállás alatt álló Francia-Indokina, a független Thaiföld, ismertebb nevén Sziám, a brit Burma, az Egyesült Államok mint a Fülöp-szigetek birtokosa, a menekült holland kormány, valamint Ausztrália. Nagyhatalmi érdekek találkoznak itt a Csendes-óceán korántsem csendes szögletében, ahol komoly katonai készülődések folynak. Brit részről Hongkongban elrendelték, hogy valamennyi csapat, az ott állomásozó haditengerészet és a polgári védelmi szolgálat teljes készenlétben álljon. Egyidőben minden elővigyázatossági intézkedést megtettek Hongkong védelmére. Az Egyesült Államok japáni és kínai külképviseleteinek példájára a hongkongi amerikai főkonzulátus is felszólította a hongkongi brit gyarmaton lakó amerikai állampolgárokat a sürgős elutazásra. A szingapúri csapatoknál is felfüggesztették a kimaradási és eltávozási engedélyeket. Thaiföld — Sziám — katonai bizottságot küldött Szingapúrba, hogy az ottani brit katonai hatóságokkal tanácskozzék. A Maláj félsziget részben Thaiföldhöz tartozik, részben angol gyarmat. A félszigeten elrendelték a riadókészültséget, a haditengerészet és a légierő valamennyitartalékomsát mozgósították. Japán az Egyesült Államokat magatartásának újból való felülvizsgálására szólítja fel A rosztovi térségben a szovjet hadvezetőség embert és hadianyagot nem kímélve folytatta ellentámadásait A Moszkva körüli térségben a németek újabb tért nyertek