Pesti Hírlap, 1943. január (65. évfolyam, 1-25. szám)

1943-01-01 / 1. szám

­2 ?ig.Jv hétköznap, 20 fillér izárnap (a pálya­­*’varokon is). Elő­­zetési ára egy óra 3.30 P. Két i­jra 6.60 P. Ne­­fi ved évre 9.50 P. *fél évre 19.— P. évre 38.— F. PÉNTEK 1943 jan. 1. évf. 1 (20.916) sz. Kiadja: Pesti Hír­­lap r.-t. Előállítja­ Légrády Testv. r.-t. nyomdája. Szer­k­­es fők. V., Vilmos cs.­ut 78. T. 112-295 és Erzsébet-krt 1. Kormányzó Urunk hitvesének felhívása a társadalomhoz „A tehetősebbektől ezreket és százakat, a szegényebbektől filléreket, de mindenkitől kérünk“ Országos gyűjtés lesz az itthonmaradottak támogatására A Magyar Távirati Iroda jelenti: Nagybányai vitéz Horthy Miklósné, a kormányzó Úr hitvese rádiófelhívással for­dult a magyar társadalomhoz, azzal a kérés­sel, hogy siessen azok családjai támogatá­sra, akik most sokezer kilométerre ottho­nuktól, fegyverrel kezükben védik a hazát. A f­őméltóságú Asszony szózatát Szilveszter estéjén 6 óra 35 perckor vitéz Náray Antal nyugalmazott vezérőrnagy, a Rádió elnöke olvasta be a mikrofonba. A felhívást éjfél után megismételték a rádióban. A szózat így hangzott: Az áldozat és a kötelesség jogán hívok minden igaz magyart újabb áldozatokra. Negyedik esztendejében jár a világszerte omboló háború s hazánk immár második éve fegyveres résztvevője, szenvedője, de minden megpróbáltatás ellenére is a nemzet örökkévalóságában hivő harcosa a népek sorsát eldöntő küzdelemnek. A háború, amelyet az Úristen akaratából egy ideig pol­gári nyugalomban szemlélhettünk, immár a mi életünkben is viharzik, kérlelhetetlenül szedi áldozatait azok közül, akik nekünk a­egdrágábbak. Sok anya velem együtt tudja, milyen súlyos az a kereszt, amelyet hordo­­zunk: meglátogatott bennünket a Minden­­ható s mi mindnyájan egyek vagyunk a fájdalomban, mi érezzük legjobban, mi az, magyarnak lenni. Éppen ezért most, amikor arról van szó, hogy meggyógyítsuk a háború sebei közül azokat, amelyeket emberi erővel meg lehet gyógyítani, jogunk van kérni, sőt kérnünk kell! Meg szeretnénk érinteni a szíveket, egyenként szembe szeretnénk nézni minden­kivel s hozzáintézni a kérdést: „Felelj! Meg­­tetted-e te is kötelességedet a hazáért, eny­­hítetted-e azoknak a bánatát és gondját, akik hozzátartozójukat, atyjukat, fiaikat, testvéreiket, családjuk támaszát és remény­ségét, vagy pedig egyetlen kenyérkeresőjü­ket veszítették el a becsület mezején? Levet­­ted-e a gondot azoknak a válláról, akiknek családfői most is odakünn harcolnak a mi biztonságunkért és életünkért?“ Válaszoljon erre a kérdésre mindenki be­csülete és lelkiismerete szerint. Ne szavak­kal, ne az együttérzés hangoztatásával, ha­nem némán: cselekedetekkel. Amikor ez év augusztusában azzal a ké­réssel fordultam a társadalomhoz, hogy ad­jon mindenki tehetsége szerint téli holmit messze orosz földön harcoló véreink részére, kérő szavam meghallgatásra talált. Most még többet, még bensőségesebben kérek: a hadbavonultak családjainak, az emberfeletti áldozattal harcolók itthonmaradottainak. Január 1­7-é­től február 7-é­ig or­szágszerte minden eddiginél na­­gyobb arányú gyűjtést rende­zünk a harctéren lévők itthon­maradottainak támogatására. Ezúttal pénzt kérünk: a tehetősektől ezreket és százakat, a szegényebbektől filléreket, de mindenkitől kérünk. Sok könnyet akarunk letörülni, a gondok áradatát feltartóztatni, tehát anyagi erőink határáig kérjük a társadalom támogatását. Gondoljunk arra, hogy a magyar haza ezer és ezer családja némán és zokszó nélkül so­ványabb kenyérrel, aggodalommal és ön­megtagadással áldoz naponkint a magyar igazságnak, mert hozzátartozója mindnyá­junk fennmaradásáért harcol vagy szolgál. Gondoljunk katonáinkra, akiknek fegyve­reit megacélozza, bátorságát és hősiességét fokozza az a tudat, hogy itthon mindenki részt vállal családjának gondjaiból. A létünkért és népünk igazságáért folyó harctól függ minden. Az állam ezért minden fillért a háborúra áldoz és a lehetőség ha­tárain belül gondoskodik a harctéren lévők itthonmaradottairól. De ez még nem elég! Szükséges, hogy maga a társadalom vegyen részt az áldozatban, kell, hogy az áldozatot egyenlően osszuk meg s ennek az emberi harcnak egyetlen eredményes fegyvere van: a jó szívvel adott fillérek és pengők tömege. Ez a gyűjtés több mint jótékonykodás, több mint emberi együttérzés megmutatása. Most látjuk majd, mennyire szereti népünk minden rétege, lakosságunk minden egyes része családját és azt a nagy közösséget, amelynek tagjai vagyunk s amellyel együtt élünk vagy pusztulunk ebben az országban. Adjatok! Avassa a magyar társadalom ezt az alkalmat nemzeti áldozatkészségünk leg­szebb ünnepévé! Adjatok, hogy a legtöbbet áldozok hozzátartozóit, gyermekeit minél erősebben és melegebben ölelje át az örök Hungária istápoló karja! Adjatok, hogy az elkövetkező nemzedékek áldással emlékez­zenek a ma élőkre, akik a szeretet és a jóság erőit is mozgósítani tudták! Adjatok azért a Magyarországért, amely­nek eljöveteléért imádkozunk! Budapest, 1942 december hó 31. napján. Horthy Miklósné. Még magasan lobognak a há­ború tüzei, de már előmerészked­tek odújukból a vérontás parazi­­ái. Azok, akiket a nép szája a ■csatatér hiénáinak nevez. Vájjon mit jelent a megjelenésük? Ki­nél volna már a vég vagy egysze­rűen nem győzik kivárni a fosz­togatás és osztozkodás napját? Mert ők olyan hazárdjátéknak tekintik a világháborút, amely­­ben maguk nem vállalnak koc­kázatot, de a nyereségből orosz­­.­ánrészt követelnek. A hadispekulánsok fekete­ tőzs­­déjének talán legvakmerőbb és­egcikvnusabb játékosa Renes Sduard. A világtörténelem egyik leggyászosabb politikai csődje után, mely az ő köztársasági el­nökségét köztársaságostól elsö­pörte, újból a fórumra lép és ko­moly arccal tanácsokat és utasí­tásokat ad a szövetkezeti hatal­maknak. Mi ez? Annyira bízik az emberek rossz emlékezőtehet­ségében vagy arra számít, hogy a háborús pszichózis megzavarta a világ józan ítélőképességét.­ A páriskörnyéki szerződések, melyek Közép-Európa békéjé­nek megvédését Cseh-Szlovákia, Nagy-Románia és Jugoszlávia egyesült erejére bízták, Benes buzgó bábáskodása mellett szü­lettek. Emlékezetes még a föld­rajzi, történelmi és néprajzi té­nyek meghamisítása, mellyel az új hatalmi rendszert megalapoz­ta. Benesék, mikor már hazafias érdemet lehetett belőle csinálni, maguk is eldicsekedtek az ügyes­ségükkel, mellyel Trianonban a szerencsét korrigálták. Az ő ha­talmi rendszerük tulajdonképpen csúcsára állított piramis volt, a természetes erőviszonyok és az egyensúly törvényeinek kigúnyo­lása. Egy-egy politikai rendszer ér­tékmérője az az ellenálló képes­ség, melyet alkotásai mostoha­­aszonyok közt tanúsítani képe­sek. A három trianoni állam ösz­­szeomlott és törmelékké vált ab­ban a pillanatban, mikor az idők változásának első lehellete érin­tette őket. Egy berlini telefon­­üzenet elég volt arra, hogy meg­szüntesse a Cseh-Szlovák Köz­társaságot és vad futásra ösztö­nözze Benes elnököt. Nagy-Ro­­mánia, mihelyt megértette a szomszéd nagyhatalmak ilyen természetű kívánságát, ellent­mondás nélkül kisebb Romániá­vá zsugorodott. Jugoszlávia pe­dig, amint határai felé közeled­tek a német elővédek, két darab­ra szakadt. Húszéves fennállása idején a három állam még csak kísérletet sem tett,, hogy teljesít­se azt a hivatást, amelynek szol­gálatában életre keltették. A közel­múltban a volt köz­­társasági elnök beszédet mondott a nemzeti liberális klub londoni lakomáján és ha elolvassuk a fej­tegetéseit, szinte fantasztikusnak kell találnunk azt a biztonságot, mellyel angol hallgatóságának politikai tudatlanságára épít. Né­hány hónappal ezelőtt még az egész nyugateurópai közvéle­ményben az volt a jelszó, hogy nem szabad mégegyszer beleesni a páriskörnyéki békeszerzők vég­zetes hibájába, most pedig Benes úr Londonban újból a csúcsára állított piramist, a megujrázott kisantantot ajánlja, mint ideális hadicélt. Jellemző, hogy Németországra nem is haragszik annyira, mint Magyarországra, amely ellen mindenképpen fel akarja szítani a szövetkezett hatalmak bosszú­vágyát. Mert Németország csak eltörölte a független cseh álla­mot, Magyarországot azonban adott esetben ki lehetne fosztani. Talán érdemes a beszéd magyar vonatkozású részeivel bővebben foglalkoznunk. A legsúlyosabb vád, amit Magyarország ellen emel, a feudális-arisztokratikus osztályuralom. Ezt már Trianon­­ban is hallottuk a szájából, de a vádló Trianonban épp annyira óvakodott tőle, hogy állításait a magyar törvénygyűjteménnyel a kezében bizonyítsa, mint óvako­dott Londonban. Pedig az intéz­ményes osztályuralomnak csak kell valamelyes nyomának lenni az ország törvényhozásában? Be­nes azonban beéri azzal a ku­­ruzsló­ szabállyal, hogy ha valaki százszor egymásután megismétli ugyanazt a hazugságot, akkor az átlagember értelmében igazság lesz belőle. Különös mégis, hogy feudális gyermekmeséjét éppen Angliában mondja el, Európa egyetlen országában, ahol ma még számos romantikus marad­ványa él az arisztokratikus ura­lomnak. Mindenki, aki akárcsak felületesen beletekintett a ma­gyarság életébe, tisztában van vele, hogy ebben az országban száz esztendő óta nincs nyoma osztályuralomnak. A szociális haladás terén pedig a kifosztott és elszegényedett magyar állam előbbre jutott, mint az előző vi­lágháború győztes nagyhatalmai. Egy másik vádja Benesnek, hogy „Magyarország ebbe a há­borúba ugyanazokkal a módsze­rekkel és célokkal lépett be, mint Németország. Meg akarta sem­misíteni Közép-Európa háború előtti államait“. Ezzel ugyancsak kegyetlen terhelési próbának ve­tette alá hallgatóinak politikai érettségét. Hiszen minden lon­doni újságolvasó tisztában lehet vele, hogy mikor Magyarország belépett a háborúba, akkor már sem Cseh-Szlovákiát, sem Jugo­szláviát nem lehetett megsem­misíteni, mivel Magyarország hozzájárulása nélkül mind a ket­tő már megsemmisült. Csehor­szág akkor már német protekto­rátus volt, tehát biztosítva volt a magyarok megsemmisítő szán­déka ellen. Ami pedig a harma­dik kisappant államot, Romániát illeti, az­ ma Magyarország fegy­vertársa az orosz fronton. Benes mindezt természetesen épp oly jól tudja, mint tudjuk mink, de úgy látszik rendületlenül bízik angol asztaltársai tudatlanságá­ban. „Magyarország megsértette a kötelezettségeket, melyeket ön­ként vállalt a szomszédaival szemben. Hatalmi erőszakkal megszállta ezek jelentős terüle­teit“ — folytatja vádbeszédét Benes Eduard. Csakugyan meg­szegte Magyarország valamely önként vállalt kötelezettségét? Reméljük, a trianoni diktátumot, mellyel szemben a nemzet min­denkor jogfenntartással élt, ma­ga Benes sem tekinti önként vál­lalt kötelezettségnek. Marad te­hát az örök baráti szerződés, me­lyet Magyarország Jugoszláviá­val kötött. Ezt a baráti közele­dést elég kedvezően fogadta a magyar közvélemény, mely bizo­nyos rokonszenvet érzett a bátor szerb nép iránt, bár ez az érzés sohasem talált viszonzásra. Meny­nyiben van most már az örök ba­ráti szerződés dolga? Röviden a szerződés ratifikálása után bekö­vetkezett az a különös helyzet, hogy a belgrádiak egy katonai puccs segítségével elkergették azt az államfőt és kormányát, akikkel Magyarország szerződött, ugyanakkor fölborították az ösz­­szes politikai alapokat, amelye­ken az örök barátság fölépülhe­tett volna; április tizedikén pe­dig megszűnt maga a jugoszláv állam. Mindez a déli szomszéd belü­gye volt, a magyaroknak nem volt hozzá közük, de szá­­molniuk kellett azzal az elemi igazsággal: ha megszűnt létezni a másik szerződő fél, akkor vele szemben sem megtartani, sem megszegni nem lehet a szerző­dést. Jugoszláviából két új állam vált ki, az orthodox Szerbia és a katolikus Horvátország. Az­í­ét ország közül, amelyeknek érint­kezési formája mindmáig a guerilla-háború, vajjon melyik­hez fűzte Magyarországot az örök barátság? Horvátországhoz vagy Szerbiához? A magyar nép rokonszenve inkább a horvátok felé fordult, akikkel nyolcszáz éven át szoros és zavartalan szö­vetségben éltek, amire különbö­ző fajú népek között talán nincs is több példa a világtörténelem­ben. Azok az ősi magyar terüle­tek, melyeket Szerbia Trianon-­­ban elragadott (és ahol a szerb lakosság mindenkor kisebbség­é­ben volt), gazdátlanok lettek és csetnik-bandák garázdálkodásá­nak színhelyévé lettek. Semmi­féle szervezett államhatalom nem volt a Délvidéken és ilyen kö­rülmények között Magyarország kormányzója bizonyára köteles­ségét teljesítette, midőn paran­csot adott a honvédhadseregnek, hogy helyezze a gazdátlan terü­leteket ismét az anyaország ol­talma alá. Hangsúlyozni kell, hogy a magyar csapatok csak az ■ ezeréves magyar határokig nyo­multak elő, de sem szerb, sem horvát területre nem léptek. A liberális díszebéden Benes fölvetette a kérdést: „Szabad-e megtartania Magyarországnak azokat az országrészeket, ame­lyeket szomszédaitól ellopott?" Lám, ugyanabban a beszédében a magyarok egyszer „hatalmi erőszakkal megszállnak jelentős területeket“, azután mégis „el­lopják“ azokat. Ez kriminális fo­galomzavar, pedig Benes Eduard államférfias múltjából következ­tetve azt hihetné a világ, hogy otthonosabb a büntétemények világában. Érdekes volna tudni, várjon­­volt-e a liberális klub tagjai között olyan, aki mosoly nélkül meg tudta állni, midőn Benes Eduard mint a becsület bajnoka és mint történelmi iog HERCZEG FERENC: LONDONI LAKOMA

Next