Pesti Hírlap, 1943. május (65. évfolyam, 97-122. szám)

1943-05-18 / 111. szám

­ A téli csata magyar hősei A nagy téli csata egyik legelkese­­redtettebb ütközete 1943 január 16-án zajlott le Márki községnél. Ebben kü­lönösen kitüntette magát Forró Fe­renc tartalékos hadnagy és Sim­on Lajos főhadnagy, mindketten ugyan­annak­ a gyalogezrednek a tisztjei. Forró­ hadnagy zászlóaljának bal­­szárnyán­ védelmezte szakaszával a községet, amikor az ellenség roppant túlerővel megrohanta honvédeinket. Forró hadnagy nyomban szakasza élé­re állott és lendületes 1 * 3 * * 6 ellentámadással vetette vissza a bolsevistákat. Harc­közben azonban súlyosan megsebesült, önfeláldozó­­ hősiességére jellemző, hogy szakaszát még sebesülten is igen eredményesen irányította további har­caiban. Utóbb­ az ellenség újabb tá­madása miatt vissza kellett vonnia honvédeit és ennek végrehajtása köz­ben­­súlyos sebesüléseivel saját sza­kasza, valamint az ellenség közé ke­rült. Honvédei közül ketten habozás nélkül visszarohantak parancsnoku­kért és már vitték is magukkal. Az ellenség, látva a sebesült tiszt meg­mentésén fáradozó honvédeket, pusz­tító tüzet zúdított rájuk, amelyben a két önfeláldozó honvéd is megsebe­sült. A hőslelkű Forró hadnagy ekkor, nehogy megmentői is életükkel fizes­senek önfeláldozásukért, rájuk paran­csolt, hogy tegyék őt le, hagyják sor­sára s térjenek vissza a védőállásba. Amikor honvédeink a súlyos tűzben is vonakodtak ettől, a legerélyesebb hangon kényszeritette őket parancsa teljesítésére s igy maga utóbb a két vonal között lehelte ki magasztosan hősies lelkét. Százada parancsnoka, Simon Lajos főhadnagy ebben a harcban hasonló rendkívüli bátorsággal küzdött. Szá­zada élén több nagyerejü támadást vetett vissza, bár napok óta súlyos beteg volt már. Forró hadnagy vakmerő támadása után a nyomasztó túlerővel jövő el­lenségnek sikerült a Simon-század megmaradt részeit átkarolnia, de a század a betegsége miatt alig ván­­szorgó vezetővel teljesen nyílt tere­pen, negyvenfokos hidegben, éjjel és nappal körömszakadtáig védte állá­sait. Simon főhadnagy e vitéz maga­tartásával lehetővé tette, hogy a zász­lóalj a sokszoros túlerővel szemben is mindaddig védelmezze a rábízott te­rületet, amíg a többi erő elvonulásá­nak biztosítása végett erre szükség volt. Csak a visszavonuló parancs megérkezése után ürítette ki állásait Simon főhadnagy és engedte, hogy visszavonuló emberei hátravigyék. Mádi-Kovács Dénes főhadnagy hőstette Ugyanilyen rendületlenül és példás vitézséggel harcolt mádi Kovács Dé­nes főhadnagy. Miután a gyalogság támogatása közben a legsúlyosabb veszteségeket okozta az ellenségnek, de ez ennek ellenére is már mádi Ko­vács figyelőjét rohant meg, a hős­lelkű fiatal tiszt kézigránátot ragadva vette fel küzdelmet támadóival. Sza­kadatlan kézigránátharc közepette húzódott vissza tüzelőállásába, ahol ,­­saját ütegét, végül már súlyos közel­harcot vivő két másik üteg megma­radt legénységét is összevonta és sze­mélyesen vezette a küzdelmet. Az el­lenség ekkor harckocsikkal megerősí­tett újabb támadó hullámokban özön­lött előre, mádi Kovács főhadnagy rendületlen szívvel biztatta további kitartásra embereit s azok parancsno­kuk példáján felbuzdulva, emberfe­letti hősiességgel viaskodtak tovább. Sikerült is három harckocsit kilőniük. Ezzel hosszabb ideig feltartóztatták a bolsevistákat s igy időt biztosítottak a gyalogságnak az elvonulásra. Mádi Kovács főhadnagy azonban súlyosan megsebesült e harcban. Járőrével négy szovjet erődöt robbantott fel és több foglyot ejtett Szalai Sándor szakasz­vezető A Kolybelka mellett végrehajtott vállalkozásban tüntette ki magát ha­­lált megvető bátorságával és fáradha­tatlan tetterejével Szalai Sándor sza­kaszvezető. 1942 december 13-án egy válogatott katonákból álló honvédkö­telék hajtott végre felderítő és rom­­­­boló vállalkozást az ellenséges kiserőd­­rendszer ellen. Szalai Sándor e vállal­kozásban mint roham járőrparancsnok vett részt. Az ellenség­védő övezet megközelítése után halálmegvető bá­torsággal vetette rá magát járőre élén az erődvonal földerődeire. Járőrével négy erődöt robbantott fel és több foglyot­ ejtett. E közben maga is meg­sebesült, de hallani sem akart arról, hogy kivonják a harcból, hanem bát­ran és vitézül küzdött tovább egészen a vállalkozás befejeztéig, amivel min­den időkre emlékezetes példát adott alárendeltjeinek. Megállapítható, hogy Szalai szakaszvezető hősiessége és ne­mes példamutatása jelentősen hozzá­járult a vállalkozás sikeréhez. A Kormányzó úr jelenlétében folyt le az Akadémia ünnepi záróü­lése József kir. herceg Zrínyi Miklósról Vasárnap tartották meg a Magyai Tudományos Akadémia nagyhetének ünnepélyes záróülését. Az ülésen részt vett a Kormányzó Úr is, és ott voltak Auguszta királyi hercegasszony le­ányával, Magdolna királyi hercegnő­vel, Szinyei Merse Jenő kultuszmi­niszter, Tasnádi Nagy András, Amb­­rózy Gyula, a Kormányzó kabinetiro­dájának főnöke. A Kormányzót, akit az Akadémia bejáratánál József ki­rályi herceg, tábornagy, az Akadémia elnöke fogadott, a teremben lelkes él­jenzéssel fogadták. József királyi herceg elnöki meg­nyitójában Zrinyi Miklós jellemét és céljait méltatta. Az ő hadtudományi elvei — fejtegette a királyi herceg — sokban egyeztek a világháborúban is bevált módszerekkel, így Zrinyi sem volt híve az ellenfél támadását meg­váró hadviselésnek, inkább a kezde­ményezést állította előtérbe. Zrinyi nagy súlyt helyezett a fegyelemre, a bátorságra, a vezetésre, amely eré­nyek a túlerővel szemben is győze­lemre vezethetnek, amint Savoyai Jenő, Nagy Frigyes és Napóleon pél­dái igazolták. Zrinyi azt is megállapí­totta, hogy nincs a hadakozásnak ok­vetlenül megtartandó szabálya, ha­nem a körülményekhez kell alkalmaz­kodni. Ezt az elvet vallotta Napoleon is és erre adott példát legutóbb Rom­inel tábornagy. Azt kívánta minden­kor Zrinyi, hogy a csapatok elváltan vonuljanak előre, de együtt vívják a csatát. Ez a régi német elv is: ge­trennt marschieren, vereint schlagen. A királyi herceg értékes és időszerű tanulmánya igy ment sorra Zrinyi elvein, azokat párhuzamba állította a két világháború eseményeivel s mind­ebből kiemelkedett az a meggyőző­dése, hogy a magyar a hadakozásra a legalkalmasabb és ha akarja, a leg­vitézebb nemzetség. Nagy sikere volt József királyi her­ceg elnöki­s megnyitójának. Azután Voinovich Géza főtitkár terjesztette elő jelentését és megállapította, hogy az Akadémia munkássága ezekben a súlyos időkben sem hanyatlott Szily Kálmán államtitkár, levelező tag, gróf Klebelsberg Kunóról tartott emlék­beszédet. József királyi herceg záró­szavaival fejeződött be az ünnepélyes ülés. Kalandjaink La Fontaine körül írta Vikár Béla Huszonhárom évvel ezelőtt alakítot­tuk meg La Fontaine Társaságunkat az Akadémiában. Ott voltak: Rákosi Jenő, Kozhia Andor, Cser­gery János, Radó Antal és még sokan mások az irodalmi és tudományos élet köréből. Társaságunk céljául a művelt nem­zetek közt való szellemi együttmű­ködést jelöltük meg. Újabb alapsza­bályaink szerint francia nyelven is: Académie Jean de La Fontaine pour la coopération intellectuelle des na­tions. Nagy volt a lelkesedés a nehéz órák­ban megvalósult szép terv sikere fe­lett. De csakhamar mutatkoztak a merész kezdemény fattyúhajtásai lép­­ten-nyomon. Péczely József magyar La Fontaine­­je, Czuczor Gergely finom átültetései rég feledve voltak nálunk. La Fon­taine nevét nem ismerte itt már sen­ki, a néhány száz beavatotton kívül. Még hivatalos helyről is kaptunk átiratot, amelyben La Fontaine Tár­saságnak címezték egyesülésünket, nyilván a gépírónő hibájából... Sőt az iránt is puhatolóztak az ország há­zába intézett írásbeli megkereséssel, hogy mennyibe kerül egy La Fontai­­ne-részvény. Alapítókat fogtunk ezen a réven. Egyik ülésünkön, az Akadémia heti üléstermében, azt kérdezte tőlem va­laki — Hol ül az a Lafontasiné? No, nekem sem kellett több. Szere­tem megtréfálni a balekeket. Azt fe­leltem: — Ott balról az elnöki pódiumtól, az első sorban. — De hiszen az a méltóságos asz­­szony! — Igen, mondtam, most az, de előbb Lafonta­ine volt, ezt a nevet viseli most, mert ez sokkal híresebb a Vi­kár névnél. A kérdező beérte ennyivel A tájé­kozottak természetesen kinevették. Egy vidéki úr azzal a kérdéssel for­dult Bokor Imre igazgatónkhoz: — Él-e még az a La Fontaine és hány éves lehet? Bokornak sem kellett több. — Jóval túl van bizony a századik esztendőn. Tavaly ott jártam Páris­­ban és felkerestem őt Moliére-rel együtt Virágot is vittem neki a Pere la Chaise-be. Nagy kacaj köv­ette a pajkos felvi­lágosítást. Ily apróságok nem ártottak sem ne­künk, sem a szent ügynek. Kitűzött nagy feladatunk, hogy La Fontaine összes meséinek teljes ma­gyar fordítását nyélbe üssük, ha kis­sé elkésve is, egy évvel patrónusunk születésének 300. évforulója után, tes­tet öltött. Szebben, mint elképzeltük. De sajnos, már Zempléni Árpád nél­kül, ő nem érhette meg Társaságunk megalakulását. Beteljesedett rajta La Fontaine egyik remek meséjének jós­lata: „Tíz év alatt háromból meghal egy.“ Már csak ketten maradtunk Kozma Andorral. Zempléni hátrahagyott mű­fordításai — 9 darab — elkésve ju­tottak hozzánk. De Kozma sem győzte a reá hárított részt. Helyette is ne­kem kellett sorompóba állnom. Erre vonatkozik az éppen elkészült új ki­adásról szóló versikém: Mese, mese, mess kenyeret ■— mond a gyerek, ha mesét szeret. La Fontaine apánk zsebébül annyit szed, hogy beleszédül. Kétszázötvenhárom mese! Nem Kismiska a fele se, s pénzbe kerül, — nem a próba! — de megéri. Itt a próba. A 253 mesének túlnyomó többségét, kétszáz darabot én fordítottam. Éjjel­nappal kellett igyekeznem, hogy a nyomda fennakadást ne szenvedjen. És mégis baj történt. De ezt csak most árulom el. Javában folyt a szedés, gőzerővel dolgoztak rajta. Meleg nyár volt, ki­nyitották az ablakokat. Szélvihar ke­rekedett, fölkapta a szedő előtt feküdt kéziratokat­ és két, egymást követő mesét úgy elvitt az ablakon át, hogy többé színe­ világát sem láttuk. A sze­dő nem vallotta be — talán észre és vette — a súlyos balesetet. Folytató­lag szépen tovább számolta az oldala­kat, a másik szedő a jegyzetek körül szorgoskodott, s így a két eltűnt me­­sére vonatkozó fontos jegyzeteket szintén beiktatta a maguk helyére. A kötet hiányos lett, de a hiány senki­nek sem ötlött fel, kivéve a derék Iro­dalomtörténeti Társaságot, amely ki­tűnő elismerés során a mondott hiányt is szóvátette a pro futura. Meg kell itt említenem, hogy a „tíz év alatt háromból meghal egy“ jóslat másodszor is betelt rajtunk: a harma­dik műfordítót, Kozma Andort is el­vesztettük csakhamar. Most ime itt van előttünk az újdo­natúj, teljes magyar La Fontaine. S hogy a végzet tréfacsináló kedve itt se szüneteljen, pompás kiadványunk művészi címlapját egy szerénykedő kis sajtóhiba ékesíti: nagynevű tag­, társunk, Hankiss János neve egy s-sel tündököl a díszhelyen. Pedig a két is itt nem kétes. Hankiss János a párisi rádiótól debreceni egyetemünkhöz ke­rült professzornak és ő intézte onnan La Fontaine meséinek immár kezünk közt levő, bővített és javított, teljes kiadását. Az elsőből oly furcsa módon kirekedt két mesén kívül La Fontainé­nak egy Theokritos-ból átköltött mű­ve: „A két hordó“ is benne van a kö­tetben, új előszóval bevezetve. Büszkék vagyunk erre a munkára és szentül hisszük, hogy két év múlva beköszöntő, jubiláns ünnepünk fényét a mesék harmadik, de nem utolsó kiadásával fogjuk emelni. ­ A „Corriere della Sera" olasz napilap Horvátország­ba küldött szerkesztője, Vir­­gilio Lillio, az alábbi cikk­ben számol be a partizánok­kal történt találkozásáról és arról a harcról, amely a kor­­mányhű csapatok és a felke­lők között folyt le. A Horvátországot átszelő vonalon utaztam, nemzetközi gyorsvonaton. A pályatest semmiben sem különbözik a nyugati országok rendes vasútvo­nalaitól. Utaztunk­ és unatkoztunk. Rövidesen beesteledett, a fölkelő teli­hold bevilágította az egész vidéket, amely ebben az időszakban kopárnak és elhagyatottnak látszott A hálókocsi szűk folyosóján beszél­gettünk és vártuk a lefekvés idejét. A nemzetközi kocsi külföldi kalauza minden egyes ablakot gondosan le­függönyözött. Kérésünkre, hogy hadd gyönyörködjünk még a holdfényes vidékben, udvariasan azt a választ adta, hogy ezt nem engedheti meg, mert­ a kivilágított kocsi ablakai ki­tűnő célpontul szolgálhatnak a buj­káló partizánoknak. Egyik útitársunk erre megkérdezte, hogy várjon erre­felé még mindig vannak-e partizá­nok, s a kalauz egy sokatmondó kézmozdulatot tett. A kalauz titokzatos viselkedése föl­keltette az utasok érdeklődését. Kö­rülöttünk rövidesen a partizánokra terelődött a szó. A zágrábi spanyol követ leánya, Florinda kisasszony, annak a véleményének adott kifeje­zést, hogy ezen a gyönyörű éjszakán nem fenyegethet bennünket semmi veszély. Egy olasz csellista, aki Hor­vátországban vendégszerepelt, kije­lentette, hogy­­nem a saját személyét, hanem csak a csellóját félti. Támadás a vonat ellen Elhatároztam, hogy aludni megyek, azonban a hálókocsi ellenőre még arra kért, maradjunk fenn, amíg az úgynevezett veszélyes zónát el nem hagyjuk. A vonat megszokott­ ütemé­ben robogott tovább és mi, a hálóko­csi nemzetközi utasai, gondolatokban elmélyedve vártuk a lefekvés idejét. A folyosón két csoport alakult, olasz, német, spanyol és horvát szavak hal­latszottak. A beszélgetők a partizá­nokról már régen más tárgyra tértek át, amikor a vonat zakatolását egy dörrenés szakította meg. Mint régi katona, azonnal megismertem a gya­logsági fegyver hangját. Ugyanakkor a vonat sebessége is csökkent, mire egyik olasz útitársunk elégedetlenül dörmögte. Mégis csak hallatlan, hogy Horvátországban milyen lassan jár­nak a gyorsvonatok. Alig hangzott el a kijelentés, ami­kor közvetlen közelről a falvak soro­zata dördült el. A hálókocsi egyik utasa, egy spanyol miniszter, rám néz és kérdőleg mondja: Partizánok? Én némán igent intek, amikor a közelből gépfegyver kattogása hallat­szik és nemcsak a golyók lecsapódá­sát, hanem a golyófüttyöt is tisztán halljuk. A vonat már csak lépésben halad és mi tanácstalanul állunk a folyosón. Óvatosan fölemelem az egyik függöny sarkát, azonban a bé­késen megvilágított kopjik­ vidéken semmi gyanúsat sem látni. A lövöl­dözés változatlanul tovább tart, mire a társaság egyik tagja azt tanácsolja, hogy az ablakokat és az ajtókat a csomagokkal torlaszolják el. Az érté­kes bőrtáskák néhány perc múlva az ablakok és ajtók mögött tornyosul­nak. A veszedelmes okiratok közben a vonat megáll, a folyosók kiürülnek, az utasok fülkéikbe hú­zódnak vissza. Mialatt ülésemen félig fekve, félig ülve gunnyasztok, eszem­be jut, hogy ha a partizánok a ko­csiba behatolnak, könnyen átkutat­hatják és kirabolhatják a poggyászo­kat. Ugyanakkor agyamba,, villan, hogy egyik bőröndömben horvátor­szági cikkeimnek másolatai vannak. Ezekben a cikkekben nem a legbarát­ságosabb hangon foglalkoztam a par­tizánokkal. Egy beszélgetésem leírása Paveliccsal, a horvát államfővel szin­tén a cikkek között van. Ha ezeket a cikkeket megtalálják nálam, azt hiszem, támadóinknak kü­lönös gondjuk lesz rám. Diplomata­útlevelem, katonai ajánlósoraim, a horvát szürke könyv a partizánok rémtetteiről, egy sem lesz különösen jó ajánlólevél. Fülketársam, a csellista, mintegy önmaga megnyugtatásául a fogai közt dörmögi: „én muzsikus vagyok, de van itt kereskedő, gyáros és diplo­mata. Bennünket bizonyára nem fog­nak bántani. Azonban ön volt Pave­­licsnél, usztasák őrizték, ezeknek az embereknek ezer meg ezer kémük és ügynökük van, jó lesz vigyázni.“ A nem éppen megnyugtató kijelen­tés ideges kacagásra késztet. A lövöl­dözés még mindig tart, mire én pil­lanatnyi ötlettől sugallva, az ablak mögött felállított útitáskámból, kissé bizonytalan kézzel, kiszedem az újság­írói működésemet bizonyító írásokat és elrejtem az ágy előtti szőnyeg alá. Ebben a pillanatban a vonat meg­mozdul, sebessége egyre gyorsul, a lövések ritkulnak és egy negyedórás robogás után egy kis állomáson meg­állunk. A kocsi utasai, ki sápadtan, ki pirosan a folyosóra lép. Felhúzzuk a függönyöket és látjuk, hogy a mel­lettünk levő vágányon egy vonat, horvát katonákkal abba az irányban, ahonnan. .jöttünk, éppen indulóban van. Gyalogsági és gépfegyverek csil­lognak a holdfényben. A katonák las­san gyülekeznek, a gépfegyver heve­derjeit befűzik, a karabélyokat élesre töltik. A „lázas készülődés“ közel két óra hosszat tart, amíg végre a bün­tető expedíció elindul útjára. A­ kato­nák a nyitott­ kocsikon homokzsákok­­mögött kémlelik a terepet. A mi vo­natunk rendületlenül áll a kis állo­máson. A felrobbantott pályatest Az éjszaka hátralévő óráit alvással igyekszünk eltölteni. Ruhástul dőlünk ,és a kényelmes ágyakra, azonban a távolból újra meg újra fel-felhangzó Partizánmerénylet egy nemzetközi gyorsvonat ellen Pesti Hírlap 1943 május 18. kedd 3 fegyverropogás és gépfegyverkatto­gás nem hagy aludni. Végre mégis el­nyom az álom és amikor azt álmo­dom, hogy teljes világosságban ébre­dek fel, hallom a hálókocsikalauz hangját: Már a határon túl vagyunk. Erre a kijelentésre kiröppen az álom szememből, azonban legnagyobb meg­lepetésemre még mindig a kis állo­más épületét látom kocsinkkal szem­ben. Végül megjelenik az állomásfő­nök és jelenti, hogy a partizánok kö­rülvették az állomást és az olaszok és családjaik kiszolgáltatását követelik. Újabb néhány óra telik el a feszült várakozásban. Csak elvétve hallatszik egy-egy puskadörrenés, különben kí­sérteties a csönd mindenfelé. Végre a déli órákban egy tehervonat indul el előttünk, hogy megállapítsa, nem aknázták-e alá a felkelők a pályates­tet. Rövidesen a mi vonatunk is meg­indul. A lejtős vasútvonal sűrű er­dőbe vezet. Az ablakokat és ajtókat ismét eltorlaszoljuk csomagjainkkal és ezek mögött várjuk az újabb fejle­ményeket A vonat lépésben halad előre és a fordulókban látjuk, amint mozdo­nyunk vezetője és fűtője előre hajol­va figyelik a pályatestet. Egyre lejebb ereszkedünk a hegyekben, mind sű­rűbb lesz az erdő. Már három órája haladunk ebben a tapogatózó tempó­ban, amikor hirtelen ismét megál­lunk. A pályatest előttünk teljesen szét van rombolva, a biztosításunkra kiküldött tehervonat felrobbantva még ég a töltés mellett. Alig egy ki­lométer távolságra azonban ott áll már a segélyvonat és az egész kör­nyéket a kormányhoz hű csapatok tartják megszállva. Ismét az iratok Csomagjaink súlya alatt görnyedve, a feldúlt vágányok mellett elérjük az elénk küldött segélyvonatot. Alig ren­dezkedem be új hálókocsim fülkéjé­ben, amikor eszembe jut, hogy a fel­robbantott pályatest mögött veszteglő hálókocsiban hagytam legfontosabb irataimat. Ijedten kiáltok fel és meg akarom húzni a vészféket, azonban útitársaim ebben megakadályoznak. A késő délutáni órákban érjük el a határt. Biztonságban vagyunk! Engem azonban kimondhatatlanul bosszant irataim elvesztése és bár az egész éjszakát a határállomáson tölt­jük, mégsem tudok nyugodtan aludni. Reggel a hálókocsikalauz örömmel jelenti, hogy a felrobbantott pálya­testet ideiglenesen kijavították és el­hagyott" vonatunk is befutott a ha­tárállomásra. A mellettünk levő vá­gányon áll. Félig felöltözve ugrom le kocsink­ról és rohanok a vonathoz. A négyes számú fülkében, ahol az előző napot töltöttem, kopogtatás nélkül rántom fel az ajtót és belépek. Egy utas, aki az előző napi kalandtól bizonyára kifáradva aludt ágyán, megrémülve emelkedik fel párnáiról. Döbbenve néz rám, mire én olaszul rászólok: „Megengedi?“ — és máris letérdelve hajtom fel a szőnyeget­ és keresem irataimat. Pár pillanatnyi keresés után hiánytalanul megtalálom vala­mennyit. „Itt vannak!“ kiáltással ki­rohanok a fülkéből. Útközben még látom az álmából felriasztott öregúr megdöbbent arcát és ijedt tekintetét Bizonyára azt gondolta magában, hogy egy vakmerő partizán hatolt be hálófülkéjébe olyan irományokért, amelyeket akaratlanul ő csempészett át a­ határon.________ Oroszlány Endre az új­vidéki főkapitány A kormányzó Oroszlány Endre rendőrfőkapitányhelyettest a rendőr­ség vidéki főkapitányává nevezte ki. Oroszlány Endre 1883-ban született Marosvásárhelyen. Jogi tanulmányai végeztével előbb mint rendőrfogal­mazó, utóbb mint rendőrkapitány mű­ködött Marosvásárhelyen és az össze­omlás előtt a város főjegyzője volt. A megszálló románok elbocsátották ál­lásából. A trianoni békekötés után Csonka-Magyarországba jött és itt mint rendőrtanácsos, a szombathelyi kapitányság vezetőhelyettese, majd vezetője lett. 1935-ben — mint főta­nácsost — Budapestre, a vidéki főka­pitányság központjába helyezték át és itt 1940 óta, mint főkapitányhelyet­tes, a vidéki főkapitány állandó he­lyettese volt. Oroszlány Endre jelentős érdemeket szerzett a rendőr szervezet fejlesztése körül. A visszatért területek felsza­badulásakor , az új rendőrhatóságok megszervezése körül dolgozott. Az új­vidéki főkapitány rendőrségi érde­meiért megkapta a bronz és az ezüst Signum Laudist, majd a Kormányzó Úr a Magyar Érdemrend középke­resztjével tüntette ki. Kinevezése rendőrségi körökben általános örömet keltett. fizetek":""" 14 kötet Szinnyei: Magyar Írókért 300 P-t 13 „ Nagy I.: M. o. családaiért 200 ,, 50 „ Mikszáthért-------------------200 ” 46 „ Gárdonyiért------------------iso „ 18 „ Brehmért-----------------------reo- „ 3 „ Hunfalvy: M.o. képekben 150 „ 3 „ Szabó: Régi m. könyv­tárért ---------------------------120 14 „ M. népkölt. gyű­jtemé­nyért — — —--------------100 „ 16 „ Szabó Dezsőért----------------80 „ 6 „ Czuczor—Fogarassy-szótár 50 „ 3 „ Karácsony: M. nemzet­ségek----------------------------------46 „ 1 ■­­■ Aigner: M. o. lepkéiért 30 „ Rers­, lexikont, könyvtárat veszek. i’Kek'it’ kifrgyisziet. Vili..cs­etászá,--..l 27

Next