Pesti Hírlap, 1944. január (66. évfolyam, 1-24. szám)
1944-01-01 / 1. szám
A magyrar lutMMrjreferen» MI MUS Game r Szomorú hírt hozott a posta: rövid betegség után meghalt Kassán Sziklay Ferenc. Ott hunyta le szemét, ahol annyit nézte bánatos tekintettel a dómot és azt a mindig koszorúval díszített oszlopot, melyről nem tudták a csehek, hogy a magyar szabadság szobrának a talapzata. Eltűnődött a múlton és a jövőn és közben szőtte-fomta képzelete szálaival a kisebbségi magyar sors irodalmának szőnyegét, hogy azon lépdeljenek át a felvidékiek, a határon túlra, vám nélküli, hogy meg tudják találni egymást, a szellemi síkon; mert tudta azt, hogy a magyarok csak szellemi síkon tudják megtalálni egymást, de nem tudta, hogy ilyen sík pedig nincs. Lehet, hogy ez a mondat kissé érthetetlen, de mégis érthető lesz, mert amikor én vezettem a Felvidék politikáját, én rábíztam a kultúrvezetést azokra, akik azt hitték, hogy az a kultúra, ami a könyvekben van. Én azonban azt tartom, hogy kultúra az, ami nincs, a könyvekben, de a lelkekben van, és ezért részletkérdésekkel sohasem, foglalkoztam. Sohasem akartam, a magyart kisebbségi öntudatra emelni, mert nem ismertem el és most sem ismerem el, hogy az lenne a szentistváni gondolat, hogy a szentistváni határok közt a magyar kisebbség. A cseh időkben a kultúra síkján akartak bennünket magyarokat egyesítgetni a csehekkel és a Huserplékünnepséget használták fel arra, hogy megmozgassák a magyar népet,mert csak a paraszt, nép, az úr nem nép a mostani „népi“ felfogás szerint, pedig a tokaji aszút a törkölyös mustból szűrik le.) A Hús-ünnepségen pénzen megvásárolt álmagyarok Csömör és Békefi Sándor vezetésével hangoztatták, hogy ime itt jöön „a máglyán megégett Dózsa György népe, a magyarul beszélő, de csehül érző nép, hogy találkozzak a máglyán megégetett Hús népével“. Akkor hirdettem én, hogy igaz, hogy a máglyán megégetett Hús népe találkozott a tüzes trónon megégetett Dózsa György népével, de sem Hús, sem Dózsa lelke nem volt köztük, mert egyik sem gulyásért, napidíjért égettette meg magát és ez a különbség köztük és az álmagyarok között. Sziklay Ferenc nemes intencióit sokra tartottam és most is fontosnak tartom koncepcióját, hogy a magyar és a szlovák nép megértse egymást a kultúra terén. De ne akarjuk elhitetni sem mi velük, sem oka velünk, hogy a kulturfölény hangoztatása valami bölcs dolog. A kulturfölény eredmény, de nem előzmény, mert hiába hirdeti valaki, hogy egészséges, csak azért, mert egészségi lapja van; hiába hirdeti valaki, hogy kulturfölénye van, csak azért, mert erről van neki igazolása. Ezt be kell bizonyítani a mindennapi élettel és a bizonyítás nem a vetélkedésben, hanem a nemes versenyben áll. A vetélkedéshez szó, a versenyhez munka kell. Sziklay Ferenc megértett engemet, amikor rájöttek arra, hogy én nem katasztrófapolitikus vagyok, hanem a katasztrófát is tudom politikui szempontból felhasználni, és akkor elfogadta alapul tételemet, amely szerint igazában nincs külön felvidéki vagy délvidéki stb. irodalom, csak jó vagy rossz irodalom van, melynek különféle összetevőiből szőheti az irodalmi referens azt a szőnyeget, mely összehoz bennünket határon innen és határon túli kultúrnépeket. Sziklay elfogadta tételül azt, amit én hirdettem, hogy ezek az írók és az író-jelöltek olvassanak és ne írjanak, mert ha olvasnának, úgysem írnának, rájönnének arra, hogy írásuk vagy személyes impresszió, de azért még nem líra és így nem értékes; vagy utánzat, és akkor még kevésbbé értékes; vagy szokvány, ami egészen értéktelen. Inkább a régieket olvassák és a nézőpontokat, a nemzeti sajátságokat tanulják meg a fiatalok. Erre vetette reá magát Sziklay Ferenc, amikor megalkotta az „Új Magyar Múzeum“ című folyóiratot s megteremtette a „Magyar Nevelő“ című folyóiratot. Mint tankerületi főigazgató, belecsepegtette a fiatal nemzedékbe, amely ellepte Kassát, hogy ne akarják a bejöttek tanítani Kassát, míg ők meg nem tanulták a kassaiakat, és megértette azt, hogy nem az a magyar kultúra lényege, hogy a többség keblére ölelje a kisebbséget, vagy hogy a kisebbség beleömöljék a többség árjába, hanem az, hogy az a kultúra, ha megértjük egymást. Amikor valamit cselekszünk, ne feledjük, hogy a cselekedetben benne van az elv és az elvben benne van a cselekedet, akkor megértettük egymást és megérttettük magunkat mással. Sziklay Ferenc nehéz küzdelmekkel látta el feladatát, de tökéletesen eleget tett annak. Csendes ember volt, nem hivalkodott a húsz évvel, mint annyian, nem tüntetett mártírsággal, pedig szenvedett, nem úgy, mint annyi, akik közt olyan is akadt, aki szeszcsempészésért „ült börtönben a cseh iga alatt“ és itt mártír lett! Ő némán tűrt, dolgozott, küzdött a magyarért! Mi magyarok álljunk meg lehajtott fejjel emléke előtt, mert bizony mondom, akit elvesztettünk, azt nem tudjuk pótolni. Sziklay hazafisága benne volt minden cselekedetében, mert nála a hazafiság nem elv volt, hanem lénye; nem méltatták, amíg élt, de halóporában él — ez a magyar sors!... Olim meminisse jubabit. Nagyvállalat keret nagy gyakorlattal rendelkező konzervmestert őskeresztény, magyar állampolgárságú ajánlkozók küldjék be részletes ajánlataikat, életkor, eddigi működés, referenciák, fizetési igény megadásával, fénykép kíséretével „Konzervmester 117“ jeligére Blocknerhez, Városháza u. 10 A regény írta Fa Itt Tamás Anna néni nagyon művelt aszszony volt. Több nyelvet beszélt, kisujjában volt a világirodalom, de otthonos volt a történelemben, földrajzban s a természettudományban is. Szép számmal gyűjtött öszsze könyveket. Gyereke nem volt, ezért rám pazarolta érdeklődését. Mindig el kellett hozzá vinnem a bizonyítványomat, elkérte tankönyveimet, nemcsak engem akart ellenőrizni, hanem önmagát is. Mikor a hatodik gimnáziumot befejeztem, s elvittem hozzá a bizonyítványt, így szólt: — Most már kezdesz fiatalember lenni, hatodik gimnazistának már meg van engedve a cigarettázás, tánciskolába jár, biciklizik, a felnőttek már nem tekintik egész gyereknek. Erre az alkalomra vártam, hogy átadjak neked olvasás végett egy könyvet. Ez a könyv egy angol regény. Tele van bölcseséggel, a lélekhez szól, gondolkodóba ejt, rávilágít az élet útjaira. Vidd haza, ne olvasd gyorsan, két hónapig tart a vakáció, ráérsz visszahozni augusztus végén, majd ha búcsúzni jössz. Anna néninek nem volt kifejezett könyvszekrénye. Összevissza pihentek a könyvei, az almárium tetején, a sublót fiókjaiban, az edényállvány egyik reteszében, s a szalonasztalon. Az angol regény, mely vakációmat akarta nemesebbé tenni, a sublótból került a kezembe. A könyvet selyempapírba csomagolva kaptam, ami néma figyelmeztetés akart lenni a tekintetben, hogy a könyvre vigyázni kell. Mikor a könyvet otthon kicsomagoltam, egy szürketáblás, négyszázoldalas, régi nyomású, rossz betűjű regény meredt rám. A szerző nevét sohasem hallottam, s a fordító neve is ismeretlen volt. Tévedés volna azt hinni, hogy a könyvnek nincs sex appealje. Igenis van. A könyv vonzóerejét a szerző iránt érzett megbecsülésen kí-s bármikor beletekinthessen, s üdüvül a megjelenési forma, a tábla ízlésessége, a betűk arányossága, s a papír fogása adja. Az Anna néni által kölcsönadott könyv nélkülözte a külső kellemességeket. Azonnal nekifogtam tehát olvasásának, hogy a tartalommal fegyverezzem le ellenérzésemet. A könyv olyan unalmasan kezdődött, s akkora érdektelenséget árasztott, hogy képtelen voltam a harmadik oldalnál tovább olvasni. Visszacsomagoltam tehát a selyempapírba, s eltettem a szekrényem aljára, hogy mentve legyen minden balesettől a nyár végéig. Semmi sem múlik el olyan gyorsan, mint a nagyvakáció. Elmentem búcsúzni Anna nénihez, s köszönettel visszaszolgáltattam neki a könyvet. — Remélem tetszett? — kérdezte, s a szemembe nézett. — Nagyon tetszett — feleltem, messzire eltávolodva az igazságtól. — Ne felejtsd el, amit olvastál, vond le a történetből az erkölcsi tanulságot — mondta Anna néni, amíg az ajtóig kísért. A hetedik osztály elvégzése után megint nagy vakáció következett, Anna néni törvényszerű meglátogatásával. A bizonyítvány jó volt, dicséretet kaptam érte, Anna néni levitt a gyümölcsös kertbe, s legkedvesebb szilvafáit bocsátotta étvágyam rendelkezésére. A tönzött uzsonna után Anna nénit a — Hopp — mondta — majd elfelejtettem. Megint odaadom azt az angol regényt, melyet tavaly olyan szépnek és bölcsnek találtál. Olvasd el újra, az ilyen könyveket nem elég csak egyszer végigolvasni. Az ilyen könyvnek állandóan az ember asztalán kell feküdnie, hogy lést és okulást szerezzen belőle. A könyv újra megjelent Anna néni kezében, újra óvatos csomagolást kapott, hogy baj ne érje a nyáron. — Megint ráérsz vele — jegyezte meg Anna néni — elég, ha augusztus végén hozod vissza. Másnap délután nagyon ráértem, gondoltam, mégis megtudom, hogy mi rejlik abban az angol regényben, melyet Anna néni életem útravalójául szegődtetett mellém. Tíz oldalt elolvastam belőle hűségesen, egyetlen betűt sem hagyva ki, de dacára szilárd elhatározásomnak, nem ment tovább az olvasás. Mintha megbabonázott volna valaki, egy nagy ásítás kíséretében letettem a könyvet. Még két hónap volt hátra, gondoltam, majd előveszem később s folytatom, ahol abbahagytam, de mindig elodáztam a dolgot, úgy, hogy mire augusztus vége elérkezett, a könyvet megint olvasatlanul kellett visszaszállítanom. — Remélem — kérdezte Anna néni —, most még jobbantetszett, mint tavaly? — Még jobban — feleltem elszántan és erkölcstelenül. — Nemsokára kilépsz az életbe — magyarázta Anna néni —, majd »meglátod, hányszor eszedbe jut,majd a regény ^y-egy fejezetes «találó bölcs maratásai. Az életből van merítve a ijcigpy n^dan ——^mHI' lllllil.HI Hidd el, ha csak ilyen könyveket írnának az írók, akkor nem is volna szükség könyvtárakra, elég volna néhány ilyen mű s az emberiség megtalálná a mécsvilágokat az éjszakában. Mire egyetemi hallgató lettem, Anna nénit súlyos és végzetes betegség kezdte ki. Az eszes, erélyes asszony megtört, lefogyott, hogy nemsokára egészen eltűnjék. A temetés után férje, Mihály bácsi, vállamra tette kezét s igy szólt: — Boldogult Anna néni egy könyvet hagyott számodra. Gyere be hozzám, majd átadom. A könyvet meghatottan vettem át s kegyelettel helyeztem könyveim közé. Az évek múltak, fölöttem is eljárt az idő. Az idő a könyvek fölött is eljár, vannak, melyek megvénhednek, de vannak, melyek örök fiatalok maradnak, sőt még fényesebbre csiszolódnak a szálló esztendők alatt. Könyvrakosgatás közben rábukkantam Anna néni ajándékára. Levettem a polcról, megsimogattam, épp nálam volt hetedik gimnazista keresztfiam, feléje nyújtottam a könyvet: — Nézd Jancsikám, ezt a könyvet szegény Anna nénitől kaptam. Ő nagyon szerette s fontosnak tartotta, hogy mint gimnazista szívjam magamba erkölcsi tanításait. Most éppen vakáció van, átadom neked, olvasd el. Nem kell nagyon sietned vele, jobb, ha kényelmesen, apró részletekben olvasod. Ráérsz visszahozni augusztus végén, amikor vége lesz a szünidődnek. A hagyományokhoz híven, annak jeléül, hogy különös becsben kelltam a könyvet s átadtam Jancsi- nak. Jancsi köszönettel fogadta az olvasnivalót s augusztus végén tisztán, rendben, ugyanabban a selyempapírban hozta vissza. — Tetszett? — kérdeztem tőle. •— Nagyon tetszett — felelte Jancsi határozatlanul. Hangjából azonnal kiéreztem, hogy ő sem olvasott többet három oldalnál. A könyv egy évre újra visszakerült a polcra, amikor újra Jancsi útjába álltam vele, mondván: — Jancsikám, ezt a könyvet nem elég csupán egyszer elolvasni. Olvasd el mégegyszer, gondolkozva, türelmesen. Az eleje egy kicsit unalmas, de később, a közepe felé... no, majd rájössz te is. Augusztus végén hozd majd vissza. Augusztus végén Jancsi eljött hozzám búcsúzni s köszönete kíséretében letette asztalomra a selyempapirosba csomagolt könyvet. Vártam, hogy megszólaljon, hogy csak egy szót is mondjon a könyvvel kapcsolatban. De egy árva szó sem jött ajkára. Nem akart hazudni, ami nagyon szép volt tőle. Egy pillanatig sem volt vitás, hogy a könyvben ő sem lapozott tovább, mint én annak idején. Anna néni szelleme meg fog bocsátani nekem, a regényt tovább ajándékoztam keresztfiamnak, mikor már a komoly fiatalemberek sorába lépett. A könyv sötétszürke, makulátlan táblájában, négyszáz oldalával, sűrű soraival, hoszszú fejezeteivel a következő nemzedék tulajdonába ment át, hogy a későbbi korok is levonhassák a rejlő erkölcsi tanulságokat. Tokió hetedik Japán hetedik "háborús telét éli. A hetediket, mert itt nem Japánnak a tengely oldalán való hadbalépésétől számítják a háborús éveket, hanem a kínai konfliktus kitörése óta. Tokión, Japán fővárosán, legalábbis ami a város külső képét illeti, mindezideig nem látszott meg erősebben a hét éve tartó háború. Talán csak anynyiban, hogy Tokió arca most nyugodtabb, szinte azt mondhatná az ember: európaiabb, mint azelőtt volt. Azelőtt egyik üzlet a másik mellett sorakozott a város utcáin, úgyhogy szinte érthetetlen volt, miből él ez a sokszor tízezer kereskedő, sokszor százezer alkalmazottjával? Az üzletek száma a háború óta erősen megfogyatkozott, a kereskedőket és iparosokat háborús munkára hívták be. Estefelé azonban még mindig felállítják a város különböző pontjain azokat a jellegzetes árusító sátrakat, amelyek a városnak oly színes és, mozgalmas képet adnak. Az árucikkek ma már persze nem olyan sokfélék és tarkabarkák ezekben a sátrakban, mint azelőtt, de az idegent még ma is elbájolják, különösen jellegzetesen japán holmijukkal. Talán legerősebben a tokiói nők megváltozott viseletén látszik meg a háború. A hullámzó, bőujjú kimonó, amelynek kiegészítője a széles se háborús tele nyemöv volt, szinte teljesen eltűnt az utcákról. A háború hetedik felén a legtöbb asszony, akár háziasszony, akár iskoláslány vagy gésa, a „mompei“-t viseli, a bokán összeköthető hosszú nadrágot. Ennek a viseletnek általános elterjedése már teljesen háborús okokra vezethető vissza. Egyrészt az egyszerűséget hangsúlyozza, másrészt megfelel a légvédelmi óvintézkedések követelményeinek. Hogy is volna elképzelhető, hogy a japán asszonyok esetleges légitámadás esetén bő selyemkimonóban végezzék el légoltalmi tevékenységüket? A villamosok és autóbuszok persze Tokióban is zsúfoltak. Itt is kalauznők teljesítenek szolgálatot a hadbavonult férfiak helyett és ők is a „mompei“-t viselik. Igen sok olyan japán hölgy, akinek kézifelszereléséhez még néhány évvel ezelőtt legfeljebb a púderes doboz és a szájpirosító tartozott, most nehéz kalauztáskával teljesíti szolgálatát, a villamosokon. A mindennapi élet is nehezebbé vált. Mint Európa nagyvárosaiban, Tokióban is sok gonddal, aszszonyi ravaszsággal és leleményességgel jár a háztartás vezetése. Szinte azt mondhatná az ember, hogy Japán csak most ismerkedik az élet terheivel, amelyek kizökkentik keletázsiai nyugalmából és bőségéből. Még sohasemdolgoztak annyit és olyan nagy erőfeszítéssel Japánban, mint most. Sokan, akik azelőtt teát szürcsölve és faszénparázs mellett melegedve üzletükben üldögéltek és fonott kosarakat, rizsbort, vagy hasonlókat árusítottak, most napi tíz órát dolgoznak egyfolytában. De nemcsak azok, akiket háborús szolgálatra vagy munkára hívtak be, hanem általában mindenki jóval többet dolgozik, mint régebben. Az utcákat „szomszédsági szövetségekre“ osztották be és ezeknek maguknak kell tisztán tartani a hozzájuk tartozó utcarészt, az iskolák, üzletek, de még a minisztériumok is maguk gondoskodnak épületeik rendbentartásáról. A takarítási napokon seprővel és fejükre csavart takarítóronggyal járkálnak az iskolásgyerekek az utcákon. A nép egész életformája gyökeres változáson ment át, de hét év alatt mindenki beleélte már magát és a néphangulat jobb mint valaha. Nemrégiben tartották meg Tokióban a Nagykeletázsiai kongresszust és e napokban Tokió utcáin úgyszólván egész Ázsia képviselve volt a különböző kiküldöttek és diplomaták nemzeti viseleteivel. Tudni kell, hogy Tokió mindezideig gőgösen őrizte japáni jellegét és ez abban is megnyilatkozott, hogy utcáin — kevés európaitól eltekintve —, csak japánokat lehetett látni. Annál nagyobb volt a derék tokiói polgárok ámulása, amikor e kongresszus napjaiban tanúja lehetett az Ázsia minden népét képviselő kiküldöttek színpompás fsivonulásának a császári palotába. SZÉPHANGRÁDIÓ Sternberg hangszergyár Rákóczi-út i.o. Leírás, árjegyzék ingyen.