Pesti Hírlap, 1944. január (66. évfolyam, 1-24. szám)

1944-01-01 / 1. szám

A magyrar lutMMrjr­eferen» MI MUS Gam­e r Szomorú hírt hozott a posta: rö­vid betegség után meghalt Kassán Sziklay Ferenc. Ott hunyta le sze­mét, ahol annyit nézte bánatos te­kintettel a dómot és azt a mindig koszorúval díszített oszlopot, mely­ről nem tudták a­ csehek, hogy a magyar szabadság szobrának a ta­lapzata. Eltűnődött a múlton és a jövőn és közben szőtte-fomta kép­zelete szálaival a kisebbségi magyar sors irodalmának szőnyegét­, hogy azon lépdeljenek át a felvidékiek, a határon túlra, vám nélküli, hogy meg tudják találni egymást, a szel­lemi síkon; mert tudta azt, hogy a magyarok csak szellemi síkon tud­ják megtalálni egymást, de nem tudta, hogy ilyen sík pedig­­ nincs. Lehet, hogy ez a mondat kissé ért­hetetlen, de mégis érthető lesz, mert amikor én vezettem­ a Felvi­dék politikáját, én rábíztam a kul­­túrvezetést azokra, akik azt hitték, hogy az a kultúra, ami a könyvek­ben van. Én azonban azt tartom, hogy kultúra az, ami nincs, a köny­vekben, de a lelkekben van, és ezért részletkérdésekkel sohasem, foglal­koztam. Sohasem akartam, a ma­gyart kisebbségi öntudatra emelni, mert nem ismertem el és most sem ismerem el, hogy az lenne a szent­­istváni gondolat, hogy a sz­entistvá­­ni határok közt a magyar kisebbség. A cseh időkben a kultúra síkján akartak bennünket magyarokat egyesítgetni a csehekkel és a Hus­­erplékünnepséget használták fel ar­ra, hogy megmozgassák a magyar népet,­­mert csak a paraszt­­, nép, az úr nem nép a mostani „népi“ felfogás szerint, pedig a tokaji aszút a törkölyös mustból szűrik le.) A Hús-ünnepségen pénzen megvásá­rolt álmagyarok Csömör és Békefi Sándor vezetésével hangoztatták, hogy ime itt jöön „a máglyán meg­égett Dózsa György népe, a magya­rul beszélő, de csehül érző nép, hogy találkozzak a máglyán meg­égetett Hús népével“. Akkor hirdet­tem én, hogy igaz, hogy a máglyán megégetett Hús népe találkozott a tüzes trónon megégetett Dózsa György népével, de sem Hús, sem Dózsa lelke nem volt köztük, mert egyik sem gulyásért, napidíjért égettette meg magát és ez a kü­lönbség köztük és az álmagyarok között. Sziklay Ferenc nemes intencióit sok­ra tartottam és most is fontos­nak tartom koncepcióját, hogy a magyar és a szlovák nép megértse egymást a kultúra terén. De ne akarjuk elhitetni sem mi velük, sem oka velünk­, hogy a kulturfö­­lény hangoztatása valami bölcs do­log. A kulturfölény eredmény, de nem előzmény, mert hiába hirdeti valaki, hogy egészséges, csak azért, mert egészségi lapja van; hiába hirdeti valaki, hogy kulturfölénye van, csak azért, mert erről van neki igazolása. Ezt be kell bizonyí­tani a mindennapi élettel és a bi­zonyítás nem a vetélkedésben, ha­nem a nemes versenyben áll. A vetélkedéshez szó, a versenyhez munka kell. Sziklay Ferenc megértett enge­­met, amikor rájöttek arra, hogy én nem katasztrófa­politikus vagyok, hanem a katasztrófát is tudom po­litikui szempontból felhasználni, és akkor elfogadta alapul tételemet, amely szerint igazában nincs külön felvidéki vagy délvidéki stb. iroda­lom, csak jó vagy rossz irodalom van, melynek különféle összetevői­ből szőheti az irodalmi referens azt a szőnyeget, mely összehoz bennün­ket határon innen és határon túli kultúrnépeket. Sziklay elfogadta tételül azt, amit én hirdettem, hogy ezek az írók és az író-jelöltek olvassanak és ne ír­janak, mert ha olvasnának, úgy­sem írnának, rájönnének arra, hogy írásuk vagy személyes impresszió, de azért még nem líra és így nem értékes; vagy utánzat, és akkor még kevésbbé értékes; vagy szokvány, ami egészen értéktelen. Inkább a régieket olvassák és a nézőponto­kat, a nemzeti sajátságokat tanul­ják meg a fiatalok. Erre vetette reá magát Sziklay Ferenc, amikor megalkotta az „Ú­j Magyar Mú­zeum“ című folyóiratot s megte­remtette a „Magyar Nevelő“ című folyóiratot. Mint tankerületi fő­igazgató, belecsepegtette a fiatal nemzedékbe, amely ellepte Kassát, hogy ne akarják a bejöttek taní­tani Kassát, míg ők meg nem ta­nulták a kassaiakat, és megértette azt, hogy nem az a magyar kultúra lényege, hogy a többség keblére ölelje a kisebbséget, vagy hogy a kisebbség beleömöljék a többség árjába, hanem az, hogy az a kul­túra, ha megértjük egymást. Ami­kor valamit cselekszünk, ne feled­jük, hogy a cselekedetben benne van az elv és az elvben benne van a cselekedet, akkor megértettük egymást és megérttettük magunkat mással. Sziklay Ferenc nehéz küzdel­mekkel látta el feladatát, de töké­letesen eleget tett annak. Csen­des ember volt, nem hivalkodott a húsz évvel, mint annyian, nem tüntetett mártírsággal, pedig szen­vedett, nem úgy, mint annyi,­­ akik közt olyan is akadt, aki szesz­csempészésért „ült börtönben a cseh iga alatt“ és itt mártír lett! Ő némán tűrt, dolgozott, küzdött a magyarért! Mi magyarok álljunk meg lehajtott fejjel emléke előtt, mert bizony mondom, akit elvesz­tettünk, azt nem tudjuk pótolni. Sziklay hazafisága benne volt min­den cselekedetében, mert nála a hazafiság nem elv volt, hanem lé­nye; nem méltatták, amíg élt, de halóporában él — ez a magyar sors!... Olim meminisse jubabit. Nagyvállalat keret nagy gyakorlattal rendelkező konzervmestert őskeresztény, magyar állampolgárságú ajánlkozók küldjék be részletes aján­lataikat, életkor, eddigi működés, refe­renciák, fizetési igény megadásával, fénykép kíséretével „Konzervmester 117“ jeligére Blocknerhez, Városháza u. 10 A regény írta Fa Itt Tamás Anna néni nagyon művelt asz­­szony volt. Több nyelvet beszélt, kisujjában volt a világirodalom, de otthonos volt a történelemben, földrajzban s a természettudomány­ban is. Szép számmal gyűjtött ösz­­sze könyveket. Gyereke nem volt, ezért rám pazarolta érdeklődését. Mindig el kellett hozzá vinnem a bizonyítványomat, elkérte tanköny­veimet, nemcsak engem akart el­lenőrizni, hanem önmagát is. Mikor a hatodik gimnáziumot befejeztem, s elvittem hozzá a bi­zonyítványt, így szólt: — Most már kezdesz fiatalember lenni, hatodik gimnazistának­ már meg van engedve a cigarettázás, tánciskolába jár, biciklizik, a fel­nőttek már nem tekintik egész gye­reknek. Erre az alkalomra vártam, hogy átadjak neked olvasás végett egy könyvet. Ez a könyv egy an­gol regény. Tele van bölcseséggel, a lélekhez szól, gondolkodóba ejt, rávilágít az élet útjaira. Vidd haza, ne olvasd gyorsan, két hónapig tart a vakáció, ráérsz visszahozni au­gusztus végén, majd ha búcsúzni jössz. Anna néninek nem volt kifeje­zett könyvszekrénye. Összevissza pihentek a könyvei, az almárium tetején, a sublót fiókjaiban, az edényállvány egyik reteszében, s a szalonasztalon. Az angol regény, mely vakációmat akarta nemeseb­bé tenni, a sublótból került a ke­zembe. A könyvet selyempapírba cso­magolva kaptam, ami néma figyel­meztetés akart lenni a tekintetben, hogy a könyvre vigyázni kell. Mikor a könyvet otthon kicsoma­goltam, egy szürketáblás, négy­százoldalas, régi nyomású, rossz be­­tűjű regény meredt rám. A szerző nevét sohasem hallottam, s a for­dító neve is ismeretlen volt. Tévedés volna azt hinni, hogy a könyvnek nincs sex appealje. Igen­is van. A könyv vonzóerejét a szer­ző iránt érzett megbecsülésen kí-s bármikor beletekinthessen, s üdü­vül a megjelenési forma, a tábla ízlésessége, a betűk arányossága, s a papír fogása adja. Az Anna néni által kölcsönadott könyv nélkü­lözte a külső kellemességeket. Azonnal nekifogtam tehát olvasá­sának, hogy a tartalommal fegyve­rezzem le ellenérzésemet. A könyv olyan unalmasan kez­dődött, s akkora érdektelenséget árasztott, hogy képtelen voltam a harmadik oldalnál tovább olvasni. Visszacsomagoltam tehát a selyem­papírba, s eltettem a szekrényem aljára, hogy mentve legyen min­den balesettől a nyár végéig. Semmi sem múlik el olyan gyor­san, mint a nagyvakáció. Elmen­tem búcsúzni Anna nénihez, s kö­szönettel visszaszolgáltattam neki a könyvet. — Remélem tetszett? — kérdez­te, s a szemembe nézett. — Nagyon tetszett — feleltem, messzire eltávolodva az igazságtól. — Ne felejtsd el, amit olvastál, vond le a történetből az erkölcsi tanulságot — mondta Anna néni, amíg az ajtóig kísért. A hetedik osztály elvégzése után megint nagy vakáció követke­zett, Anna néni törvényszerű meg­látogatásával. A bizonyítvány jó volt, dicséretet kaptam érte, Anna néni levitt a gyümölcsös kertbe, s legkedvesebb szilvafáit bocsátotta étvágyam rendelkezésére. A tönzött uzsonna után Anna nénit a — Hopp — mondta — majd el­felejtettem. Megint odaadom azt az angol regényt, melyet tavaly olyan szépnek és bölcsnek találtál. Ol­vasd el újra, az ilyen könyveket nem elég csak egyszer végigolvas­ni. Az ilyen könyvnek állandóan az ember asztalán kell feküdnie, hogy lést és okulást szerezzen belőle. A könyv újra megjelent Anna néni kezében, újra óvatos csoma­golást kapott, hogy baj ne érje a nyáron. — Megint ráérsz vele — jegyez­te meg Anna néni — elég, ha au­gusztus végén hozod vissza. Másnap délután nagyon ráértem, gondoltam, mégis megtudom, hogy mi rejlik abban az angol regény­ben, melyet Anna néni életem út­­ravalójául szegődtetett mellém. Tíz oldalt elolvastam belőle hű­ségesen, egyetlen betűt sem hagyva ki, de dacára szilárd elhatározá­somnak, nem ment tovább az olva­sás. Mintha megbabonázott volna valaki, egy nagy ásítás kíséretében letettem a könyvet. Még két hónap volt hátra, gondoltam, majd előve­szem később s folytatom, ahol ab­bahagytam, de mindig elodáztam a dolgot, úgy, hogy mire augusztus vége elérkezett, a könyvet megint olvasatlanul kellett visszaszállíta­nom. — Remélem — kérdezte Anna néni —, most még jobban­­tetszett, mint tavaly? — Még jobban — feleltem el­szántan és erkölcstelenül. — Nemsokára kilépsz az életbe — magyarázta Anna néni —, majd »meglátod, hányszor eszedbe jut,­­majd a regény ^y-egy fejezete­s «találó bölcs maratásai. Az életből van merítve a ijcigpy n^dan ——^mHI' lllllil.HI Hidd el, ha csak ilyen könyveket írnának az írók, akkor nem is vol­na szükség könyvtárakra, elég vol­na néhány ilyen mű s az emberi­ség megtalálná a mécsvilágokat az éjszakában. Mire egyetemi hallgató lettem, Anna nénit súlyos és végzetes be­tegség kezdte ki. Az eszes, erélyes asszony megtört, lefogyott, hogy nemsokára egészen eltűnjék. A te­metés után férje, Mihály bácsi, vállamra tette kezét s igy szólt: — Boldogult Anna néni egy könyvet hagyott számodra. Gyere be hozzám, majd átadom. A könyvet meghatottan vettem át s kegyelettel helyeztem köny­veim közé. Az évek múltak, fölöttem is el­járt az idő. Az idő a könyvek fö­lött is eljár, vannak, melyek meg­­vénhednek, de vannak, melyek örök fiatalok maradnak, sőt még fényesebbre csiszolódnak a szálló esztendők alatt. Könyvrakosgatás közben rábukkantam Anna néni ajándékára. Levettem a polcról, megsimogattam, épp nálam volt hetedik gimnazista keresztfiam, fe­léje nyújtottam a könyvet: — Nézd Jancsikám, ezt a köny­vet szegény Anna nénitől kaptam. Ő nagyon szerette s fontosnak tar­totta, hogy mint gimnazista szív­jam magamba erkölcsi tanításait. Most éppen vakáció van, átadom neked, olvasd el. Nem kell nagyon sietned vele, jobb, ha kényelme­sen, apró részletekben olvasod. Ráérsz visszahozni augusztus vé­gén, amikor vége lesz a szünidőd­­nek. A hagyományokhoz híven, annak jeléül, hogy különös becsben kell­tam a könyvet s átadtam Jancsi-­ nak. Jancsi köszönettel fogadta az ol­vasnivalót s augusztus végén tisz­tán, rendben, ugyanabban a se­­lyempapírban hozta vissza. — Tetszett? — kérdeztem tőle. •— Nagyon tetszett — felelte Jancsi határozatlanul. Hangjából azonnal kiéreztem, hogy ő sem olvasott többet három oldalnál. A könyv egy évre újra visszake­rült a polcra, amikor újra Jancsi útjába álltam vele, mondván: — Jancsikám, ezt a könyvet nem elég csupán egyszer elolvasni. Olvasd el mégegyszer, gondolkoz­va, türelmesen. Az eleje egy kicsit unalmas, de később, a közepe fe­lé... no, majd rájössz te is. Augusz­tus végén hozd majd vissza. Augusztus végén Jancsi eljött hozzám búcsúzni s köszönete kísé­retében letette asztalomra a se­lyempapirosba csomagolt könyvet. Vártam, hogy megszólaljon, hogy csak egy szót is mondjon a könyv­vel kapcsolatban. De egy árva szó sem jött ajkára. Nem akart ha­zudni, ami nagyon szép volt tőle. Egy pillanatig sem volt vitás, hogy a könyvben ő sem lapozott tovább, mint én annak idején. Anna néni szelleme meg fog bo­csátani nekem, a regényt tovább ajándékoztam keresztfiamnak, mi­kor már a komoly fiatalemberek sorába lépett. A könyv sötétszür­ke, makulátlan táblájában, négy­száz oldalával, sűrű soraival, hosz­­szú fejezeteivel a következő nem­zedék tulajdonába ment át, hogy a későbbi korok is levonhassák a rejlő erkölcsi tanulságokat. Tokió hetedik Japán hetedik "háborús telét éli. A hetediket, mert itt nem Japánnak a tengely oldalán való hadbalépésétől számítják a háborús éveket, hanem a kínai konfliktus kitörése óta. Tokión, Japán fővárosán, legalábbis ami a város külső képét illeti, mind­­ezideig nem látszott meg erősebben a hét éve tartó háború. Talán csak any­­nyiban, hogy Tokió arca most nyu­­godtabb, szinte azt mondhatná az ember: európaiabb, mint azelőtt volt. Azelőtt egyik üzlet a másik mellett sorakozott a város utcáin, úgyhogy szinte érthetetlen volt, miből él ez a sokszor tízezer kereskedő, sokszor százezer alkalmazottjával? Az üzle­tek száma a háború óta erősen meg­fogyatkozott, a kereskedőket és ipa­rosokat­ háborús munkára hívták be. Estefelé azonban még mindig felállít­ják a város különböző pontjain azo­kat a jellegzetes árusító sátrakat, amelyek a városnak oly színes és, mozgalmas képet adnak. Az árucik­kek ma már persze nem olyan sok­félék és tarkabarkák ezekben a sát­rakban, mint azelőtt, de az idegent még ma is elbájolják, különösen jel­legzetesen japán holmijukkal. Talán legerősebben a tokiói nők megváltozott viseletén látszik meg a háború. A hullámzó, bőujjú kimonó, amelynek kiegészítője a széles se­ háborús tele­ nyemöv volt, szinte teljesen eltűnt az utcákról. A háború hetedik felén­ a legtöbb asszony, akár háziasszony, akár iskoláslány vagy gésa, a „mom­­pei“-t viseli, a bokán összeköthető hosszú nadrágot. Ennek a viseletnek általános elterjedése már teljesen háborús okokra vezethető vissza. Egyrészt az egyszerűséget hangsú­lyozza, másrészt megfelel a légvé­delmi óvintézkedések követelmé­nyeinek. Hogy is volna elképzelhető, hogy a japán asszonyok esetleges légitámadás esetén bő selyemkimonó­­ban végezzék el légoltalmi tevékeny­ségüket? A villamosok és autóbuszok persze Tokióban is zsúfoltak. Itt is kalauz­nők teljesítenek szolgálatot a hadba­­vonult férfiak helyett és ők is a „mompei“-t viselik. Igen sok olyan japán hölgy, akinek kézifelszerelésé­hez még néhány évvel ezelőtt legfel­jebb a púderes doboz és a szájpiro­sító tartozott, most nehéz kalauztás­kával teljesíti szolgálatát, a villamo­sokon. A mindennapi élet is nehe­zebbé vált. Mint Európa nagyváro­saiban, Tokióban is sok gonddal, asz­­szonyi ravaszsággal és leleményes­séggel jár a háztartás vezetése. Szinte azt mondhatná az ember, hogy Japán csak most ismerkedik az élet terheivel, amelyek kizökkentik keletázsiai nyugalmából és bőségé­ből. Még sohasem­­dolgoztak annyit és olyan nagy erőfeszítéssel Japánban, mint most. Sokan, akik azelőtt teát szürcsölve és faszénparázs mellett melegedve üzletükben üldögéltek és fonott kosarakat, rizsbort, vagy ha­sonlókat árusítottak, most napi tíz órát dolgoznak egyfolytában. De nemcsak azok, akiket háborús szol­gálatra vagy munkára hívtak be, ha­nem általában mindenki jóval többet dolgozik, mint régebben. Az utcákat „szomszédsági szövetségekre“ osztot­ták be és ezeknek maguknak kell tisztán tartani a hozzájuk tartozó utcarészt, az iskolák, üzletek, de még a minisztériumok is maguk gondos­kodnak épületeik rendbentartásáról. A takarítási napokon seprővel és fe­jükre csavart takarítóronggyal jár­kálnak az iskolásgyerekek az utcá­kon. A nép egész életformája gyöke­res változáson ment át, de hét év alatt mindenki beleélte már magát és a néphangulat jobb mint valaha. Nemrégiben tartották meg Tokió­ban a Nagykeletázsiai kongresszust és e napokban Tokió utcáin úgyszól­ván egész Ázsia képviselve volt a kü­lönböző kiküldöttek és diplomaták nemzeti viseleteivel. Tudni kell, hogy Tokió mindezideig gőgösen őrizte ja­­páni jellegét és ez abban is megnyi­latkozott, hogy utcáin — kevés euró­paitól eltekintve —, csak japánokat lehetett látni. Annál nagyobb volt a derék tokiói polgárok ámulása, ami­kor e kongresszus napjaiban tanúja lehetett az Ázsia minden népét kép­viselő kiküldöttek színpompás fsi­­vonulásának a császári palotába. SZÉPHANG­RÁDIÓ Sternberg hangszergyár Rákóczi-út i.o. Leírás, árjegyzék ingyen.

Next