Pesti Hírnök, 1865. március (6. évfolyam, 49-74. szám)

1865-03-22 / 67. szám

Hatodik évfolyam 67. szám. PESTI CVV/WW'A/'u'V'AAA/'yV'Ar^V'AAA/'AryV'AAA/'/t/ ATATiA/'A/'A/'AAA/'j\T j-TA/\AAT) | Előfizetési feltételek: helyben házhozhordás-sal vagy postán mindennapi megküldéssel: ^ | egész évre 20 frt; félévre 10 frt; negyedévre 1 ? 5 frt. — Minden hónap 1-től elfogadunk 3 bó- 1 napos előfizetést. éW\fJWV\AfJVM/WV’é\fJWO’y\AA/y\fiV’JWAMflVAfJWUVWW’AAA10 L POLITIKAI NAPILAP. Szerda, martius 22-én, 1865 ^/U'A/'AOAAA/'AAArATA/’jVA/'j'V'AAA/VVWAAA/'AAAAArAA/UW'A/W'AAAAA/'sA | Hirdetések öthasábos petit sorért egyszerű hir- | | detésnél 6 kr.,bélyegdíj 30krjával számíttatnak. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: \ ? a hímző- és kalap-utca sarkán 1-ső sz. alatt, | f a 2-dik emeleten. i Svwvw^jv^wwwwvjwwv'jwwwvva^jvjvwvwvvwwwwwv' 3 Előfizetési felhívás PESTI HÍRNÖK című politikai napilapra Előfizetési feltételek: Negyedévre......................................... 5 frt. Félévre...................................................10 frt. Egész évre . 20 frt. auszt. ért. Előfizetés minden hó 1-től elfogadtatik. Előfizethetni: Vidéken minden kir. postahivatalnál, helyben Pesten, csupán a „Pesti Hirnök“ kiadó hivatalában, a hímző- és kalap-utca szegletén, 1-ső szám, 2-dik emelet, 14-dik ajtósz. A „PESTI HÍRNÖK“ kiadó hivatala. Hazai közügyérz. Pest., mart. 21. A legkisebb társadalomnak is , mihelyt az az állami lét feltételeivel bir, — joga van geniusához s politikai érettségéhez mért , s történeti fejlődéséhez alkalmazott rendszeres, szilárd, normális kormányzathoz. Ily normális kormányzatot még azon szomorú időkben sem nélkülözött a magyarországi társadalom, a magyar állam, midőn a királyválasztás felett összeveszett országot, a félhold dúlásai közt, a factiók rongyokra szaggatták. E részben hazánk mindig nagy előnynyel birt bármelyik európai állam felett, mert a magyar nemzet, Hunnia megszerzésétől kezdve, a szónak legvalódibb értelmében, az önkormányzat szakadatlan élvezetében és törvényes gyakorlatában neveltetett, — s azért még oly nehéz pillanatokban is, midőn akár ellenséges had, akár polgári háború egyes vidékeket a törvényes közhatalom gondviselésétől megfosztott, — a közigazgatás minden háboritás elmúltával mindenütt önmagától megújult és helyt állott. S ennél semmi sem volt természetes. Egy évezreden keresztül b. Eötvös koráig soha sem találkozott Magyarországban azon bureaucraticus gyámrendszernek szószólója, mely a társadalmat kormányzó s kormányzott osztályokra különzi el, s mely rendszer a francia ministeri biablonban, némely elkülföldiesült doctrinak kolomposaink ezen ideáljában, nyert legraffinirozottabb kifejezést. A mit III Napóleon atyja, a hollandi király, midőn egykor az angol parlament történetét *) irta, Montesquieu classicus munkájából jeligéül kölcsönzött, hogy t. i. „la republique se cache en Angletterre sous les formes de la monarchie,“ — az ös Magyarországról még alaposabban mondható. Határozottabban s rendszerezettebben mint a britteknél, fejlett ki a hatalom üdvös egyensúlya a korona és nemzet között hazánkban. A magyar megyei rendszerben s municipiumokban, a végrehajtó hatalom orgánuma, politikai, közigazgatási és bíráskodási feladataival, a legtökélyetesebben egyesült egy politikailag érett nemzet önkormányzatának s polgári szabadságának józan postulátumaival, a nélkül, hogy a király országlási hatalomkörét egy hajszálnyira is korlátozta volna. A Fejedelem által nevezett főispányok, kapitányok vagy biztosok őrködtek az országlási s municipális jogok határai felett, és bárminek voltak is a municipiumok utasításai, az országgyűlési határozatokat a királyi ‘veto’ mindig a kellő korlátok között volt képes tartani. S az önkormányzati befolyás s a személyes szabadság ily példátlan magas mértéke mellett, a minőnek hazánk közel egy évezreden át örvendett, — royalistikusabb , kormányozhatóbb, monarchikusabb, s törvény- : tisztelőbb népe a földnek a magyarnál nem volt soha; s hasztalan törik fejüket korunk , Platói , Sigesei , s a divatos constitutiók s nyugtalan championjaik, — a közszabadságnak s polgárisodásnak megfelelőbb, egyszersmind pedig practicusabb, egyszerűbb s a népek erkölcsi és anyagi erejével öszhangzóbb alkotmány mintáját a világon soha nem fogják feltalálni, mint a magyar önkormányzat municipális formái, a mint azok 1848-ig, a kor szelleméhez és a közjogi fejleményekhez képest javíthatólag s tökélyetesíthetőleg fennállottak. Az utókor valóban nehezen fogja egykoron megmagyarázni tudni, mikép történhetett az hogy a magyar nemzet, ősi alkotmányát és önkormányzatát, melyhez századokon keresztül rendületlenül ragaszkodott, 48- ban a legkisebb komoly megfontolás nélkül hirtelen eldobta, s becserélte a francia alkotmány éppen azon biablonjáért, mely éppen akkor elégtelensége s hiányai miatt a korlátozott polgári szabadság nevében véres forradalmat idézett elő Párisban. Hogy e csodás, és szomorúan rejtélyes fordulatot az utókor megérthesse, s szükséges, hogy a nemzet annálisai közé lenyomatva, nemzedékről nemzedékre olvashassa nagy Széchenyink „Kelet népét“ s „Programmtöredékét,“ melyekben az akkori magyar politikai ellenzék, s különösen Kossuth L. destructiv iránya ellen kezdötti j ------ ol v adiapoa D o o v vv ff j D ui 1 1 lelkesült vezércikkeit a Kossuth utáni „Pesti Hírlap“ programmja, s nevezetesen a báró Eötvös József által sürgetett, habár még 1845-ben mindenkitől méltán agyrémnek tartott, s általa úgynevezett „törvényhozási központosítás ,“ helyesebben mondva, centralizáló ministeri bureaucratia , s mindazon gyanúsítások és vádak ellen, melyekkel b. Eötvös József ur már akkor igazolhatatlan gyűlölettel a magyar megyei rendszert ostromolta, —s olvashassa végre b. Kemény Zs. „Forradalom után“ című jeles korrajzát, melyben koszorús publicistánk centralista barátjait meg és elitéli, s pártatlan bizonyságot szolgáltat arról , miszerint : b. Eötvös öszpontosítás megyeellenes programmja s csak „ábránedzóknak“ tartott centralista barátai akkor még egészen izolálva állottak, „s minden jel arra mutatott, hogy a parlamentáris kormány, melyet Kossuth b.Eötvös veszszőparipájának evezett, még sokáig fog alodrinák országban heverni;“ s hogy „a régi ellenzék nem viseltetett iránta rokonszenvvel,“ mert ,kereteiének egész kincstárát a megye életre áldozta,“ ettől várvan „Magyarország önállóságának meg oltalmazását,“ ebben remélve a későbbi időkre is az alkotmányos szabadig erős és állandó biztosítékait.“ Mikép következhett tehát ily ellenszenvvel, e hangulattal semközt oly váratlan fordulat a megyék elre s a centralisatió javára oly hirtelen a majusi napokban ? Erről is felvilágosást ad koszorús publicistánk. Kossuth, ki a pási forradalom után a „felső és alsóház urai jön“ - - bizonyosan a ministeri omnipotent végett jónak találta Eötvösék programmjá magáévá tenni. „Kossuth, a megyék bajnoka, verte le, úgymond le. Kemény, a megyei ndszert. Kossuth, ki a birodalmi iszonyok irányában kezdt óta gyanús helyzetet fogalt el, illesztette be az új alkotmányu Magyarországot a szintén alkotmányosnak reclamált ausztriai birodalomba.“ Hogy tehát b Eötvös óhajtása szerint az ősi magyar megyendszer felforgattatok, s centralizáló progrmja a ‘független ministerium’ illusorius vitája alatt egy pillanatra valósult, b. Eötvös gonolatja ugyan, de Kossuth dicsősége, ki azonban szerencsétlenségünkre, mint hazánk szomorú sorsa tanúsítja, nagyobb költői lelkesüléssel s ambitióval, mint államférfiul be- és messzelátással volt megáldva. De méltán csodálkozik l. Kemény a 48- diki győztes pártvezérek azon gondolatlansága felett, hogy a birodalom egységének kockáztatásával keresztül vitt merénylet biztosításának megkísértése végett, „sem a státusadósságbeli méltányos osztozás eszméjét, sem a pragmatica sanctiónak a kölcsönös védelemre vonatkozó értelmezését nem igtatták be a 48-diki törvényekbe ?“ Helyesen kritizálja továbbá a nemes báró ugyanazon jeles korrajzában a 48-diki törvények szerzőit amiatt, hogy sem azon veszélyt nem fontolák meg, mely előrelátható volt mind a korona integritására, mind a magyar nemzetiségre nézve, ha a 48- diki elszigetelési magyar példaadás nyomán a dualismusból a monarchiában foederalismus és Pluralismus fejlődnék, sem azon válságos eshetőséget nem vették számba, ha „egy birodalmi centralisatio fogna felállíttatni a dualismus ellenében, mely mindent összeolvasztó, mindent egy gyálpontra vonó erejével vagy merőben assimilálná Magyarországot, vagy a budapesti kormányzatot örökös foglalások által árnyékká és hazánkat oly függővé teendené, amilyen az absolutismus alatt volt, egy különbséggel, azzal t. 1. hogy a megyerendszer csökönyösségét a visszaélések gátlására nézve soha ki nem pótolhatja a parlamiultuse foldorvég Ka aa írott malfiatnak marad.“ S a monarchia dolgai, mint b. Kemény kiszámító, e stádiumra csakugyan eljutottak a februári intézmény létrejötte által, mielőtt Magyarország akár mártiusi parlamentáris ministeriumát életre ébreszthette, akár az ennek árában eldobott ősi alkotmányát visszaszerezhette volna. S ugy látszik, maga b. Eötvös József úr is elég korán belátta a teljes mártiusi vívmány visszahódítása lehetetlenségét, mert már 1859-ben alkudozni kezdett, s a „Grarantien der Macht und Einheit Oesterreichs“ című könyvében a legfontosb ministeriumok feláldozásával él alapon kezdett tervezni, mely a februári intézménynek, minden módosítás nélkül, hűségesen megfelel. A doctrinákhoz inkább mint a lényeghez ragaszkodván, b. Eötvös József úr, úgy látszik hajlandóbb a beolvasztás veszélye mellett a ministeri kormányzat némi fragmentumával kialkudni, mint az ősi megyerendszer útján hazánk autonómiáját minden beolvadás ellen megőrzeni. S igen sajnáljuk, hogy a 61-diki országgyűlésen azon párt, mely a „jogkontinuitás“ elvének egyetemes védelme által akaratlanul is. Eötvös József doctrináinak szövetségese lön, átalánossága által a nemes bárót gátolta, felérintett könyvének szellemében nyílt indítványokkal fellépni, mert ez alkalmat nyújtott volna részletesb és meritoriusb discussiókra, a különböző pártszinezetek és politikai meggyőződések kifejlesztésére , s komoly megvitatására annak , váljon a parlamentáris vagy municipális rendszer közül melyik nyújtja a politikai jogoknak nagyobb összeget ? melyik alkalmast a magyar nemzet geniusához? és melyik biztosítja leginkább hazánk törvényes önállását a birodalommali összeütközés nélkül ? És mi meg vagyunk teljesen győződve, hogy dacára azon egyoldalú agitatióknak, melyeknek tévesztő befolyása alatt 61-ben az orsággyűlési választások történtek, komoly és független discussió esetére azok, kik a municipális alkotmány értéke felett elfogulatlan ítéletet hozni képesek, — habár tán számra minoritásban voltak, — magasb államférfiai felfogásuk s legyőzhetetlen argumentumaik által, a hazaszeretet kapcsainál fogva bizonyosan magukhoz ragadták volna a többséget, s ennek folyamában megtalálván, a kölcsönösen megnyugtató kiegyenlítés legbiztosb fonalát, fényesen győzedelmeskedtek volna azon töredék felett, mely b. Eötvös József úr vezérlete alatt a divatos doctrinákat, még autonómiánk kockáztatásával is, fölibe helyzi a történetjogi fejlődés biztonságának. Különösen pedig meg vagyunk győződve arról, miszerint részletes, s terrorizálatlan discussió esetére találkozott volna férfiú, ki Magyarország számára mindenek előtt reclamálta volna egy normális határozott kormányrendszer megállapítását, melyre mint bevezető sorainkban mondtuk, minden polgári társadalomnak joga van, s melynek élvezetétől nem is valamely külellenség, s nem is az úgynevezett hagyományos ausztriai politika, hanem saját törvényhozásunk a legmélyebb béke napjaiban fosztott meg bennünket, midőn 48-ban az ősi alkotmány helyébe új rendszert rögtönözvén, nem vett magának időt a feldúlt megyéket állandóan rendezni, hanem az összes hazai közigazgatást a provisorium és felbomlás esélyeinek tette ki, mint ezt most már 17 éven keresztül keservesen tapasztaljuk. Mi lehetett ezen eljárás célja, arról, valóban megérdemli, hogy egy külön cikkben tájékozzuk magunkat. Székesfehérvár, mart. 18. Olvastuk már s olvassuk folytonosan e becses lapnak hasábjain bőven kimerítve Horvátországnak államjogi viszonyait Magyarország irányában. Ilusz év óta különféle tudós kutatásoknak és közjogi vitáknak tárgyát képezték már ezen viszonyok , de a magyar nemzet soha oly nyomott, beteg és lealázó hangon ez ügyben nem nyilatkozott, mint 60- és 61-dik években. Még a legkisebb hiba volt az, hogy a magyar politika a humanitás köntösébe öltözött, s a sociális téren diplomatizált. Cirógattuk, majdnem koldulva kértük őket, s velük még gazdászati küldöttségek ürügye alatt is ölelkeztünk; és mindennek mi lett a vége ? az, hogy 1861-ben „Dalmátia, Horvát- és Tótország egyesült háromegy királysága, jelen területi kiterjedésében . . . kinyilatkoztatta az ő Zágráb fővárosában székelő országgyűlése által, hogy az 1848-as események következtében minden más bárminemű, akár törvényhozási, akár administrativakár igazságszolgáltatási kötelék, Dalmátia, Horvát- és Tótország egyesült három királyság és Magyarország közt közjogilag megszűnt!“ Ha már a sok százados szoros és törvényes kapcsolat által hazánkba úgyszólván teljesen beolvadt Horvátország így egy nyilatkozattal Magyarországtól jogosan elszakadhat, hogyan lehet Magyarországtól kívánni a jelen körülmények közt, hogy ezen ország, melynek dualistikus autonómiája és függetlensége annyi törvény által biztosíttatott, Ausztriával mindig szorosabb re a junioba keveredjék a birodalmi tanácsban eszközlendő belépte által ? Horvátország ezen isolált, elszigetelt vagy elszakadt állásának megkísértése, — ha csakugyan sikerülendne — Magyarországra nézve valóban „esset res pessimi exempli.“ Ugyanis mit gondoljon Magyarország? Mi karjainkat tárjuk ki Horvátország után, és ez megszalad előlünk. — A horvátok fegyvert fogtak ellenünk, mi pedig szelíden kimondjuk egynémely nemes hazánkfiával, hogy igen természetesen, fegyverrel őket nem kényszeríthetjük. Felidéztük saját Fejedelmeink irányában (a 61- ki országgyűlési feliratban) legutolsó betűjét a kötelező, — de eddig még helyre nem állított — törvényeknek , de Horvátország viszonyait az egyezkedés tárgyává tettük, fejér lapot hagytunk számára a törvénykönyvben: az „o c tr o y“t, melytől Bécs irányában irtózunk, a horvátoktól elfogadtuk , és hgy a törvény fegyverét is kezünkből eldobtuk. És mi sikerrel ? T. i. itt is bebizonyult a hírneves Lamartine-nak azon mondata, hogy „a politikai pártoknak nincs sem szívük, sem szerelmük, nekik csak érdekeik vannak.“ „Les factions politiques n’ont pas ni du coeur, ni d’amour, ils ont seulement des interêts.“ „Csak hogy ne bántsák a horvátok a 48-diki creatiót, — némely 48-as vezéreink készek *) Histoire du parlament anglais, par Louis Bonaparte. Avec des notes autographes de Napoleon (Empereur). Paris 1820.