Pesti Hírnök, 1865. október (6. évfolyam, 225-250. szám)
1865-10-14 / 236. szám
Hatodik évfolyam 236. szám. PEST* AT AJ A/'A/'^V/'A/'A/’A/'. V ATJV’JV'JV'A/'A/'AAA/ '«ÁAA/WW Af'A/WJ'J'JV'JXTA/'A/'d') I Előfizetési feltételek: helyben házhozhordás| | sál vagy postán mindennapi megküldéssel : ^ | egész évre ‘20 frt; félévre 10 frt; negyedévre | 55 frt. Minden hónap 1-től elfogadunk .‘1 hó- | | napos előfizetést. ^ tjXi-JV'A/^A/W'A/'AAtV’A/'rAAA/VWV/'vA/'AAA/'iA/W'AAA/'ArATA/'A/'AAA/VVW' .S POLITIKAI Szombat, October 14-én 18 HÍRNÖK NAPILAP. I Hirdetések hathasábos petitsorért egyszerű hir-3 frdetésnél 6 kr.,bélyegért 30 krjával számíttatnak. 5 I Szerkesztőség és kiadóhivatal: ^ | a Lipót utca 20-dik szám alatt | § földszint. i> O JVA/WyWVJVA/W éVrAfMAW^WVéWWVéWVAA/’éVJWWWWWVO f]fé fizetési felhívás PESTI HÍRNÖK politikai napilapra. Előfizetési föltételek: Negyedévre.............................. 5. frt Félévre................................................10 frt Egész évre..........................................20 frt auszt. ért. Előfizetés minden hé 1-től elfogadtatik DÜF* Előfizethetni: Vidéken minden kir. postahivatalnál, helyben Pesten, ezentúl a „Pesti Hírnök“ kiadó hivatalában, barátok tere, 7.sz., EmiehGr. újságkiadó hivatalában. A „PESTI HÍRNÖK“ kiadó hivatala. Hazai közügyérz. Pest, oct. 14. áj. Tisztelt hazánkfia báró Kemény fih Zsigmond, a „Forradalom után“ cimű jeles korrajzának egyik helyén a meghiúsult martiusi törvényekről elmélkedve, a következő emlékezetes tételt állítja fel : „Anélkül, hogy nagy véleményben lennék a centralistákról mint pártról, mégis, ha egyébből nem, legalább doctrinai modorukból, s abból, hogy minden kérdést a tudomány szemüvegén át szerettek vizsgálni, igen természetesen azt kell következtetnem, hogy midőn Magyarország felelős kormányzatát formulázták volna, ugyanakkor intézetten nem hagyandják a kérdés másik részét, a birodalmi közös viszonyokat.“ „Mert, úgymond a báró úr, a demagógokon és az izgatottsági koron kívül, midőn az állományi test agyveleje is oly égetté lesz, mint a demagógoké, nincs ember és közvélemény, azt be nem látó, hogy, ha a márciusi törvényekkel együtt nem kerekíttetnek ki a birodalmi összeköttetést rendező szabályok,akkor majdnem felszólítás intéztetik a mellőzött szövendőjük iránt kétséges érdekekhez, egy ellenforradalom által visszaszerezni. Mert minden nagy érdeknek joga van, el nem tűrni, hogy provisorie is kirekesztessék oly szervezetből, mely a többi érdekek iránt tekintettel volt. Ezt tagadni a történészet és az emberszív félreismerése.“ A kemény kritika, melylyel a nemes báró e szavakban a 48-diki törvények s nevezetesen a ministeri III-dik törvénycikk szerzőinek, a centralistáknak államférfim ildomosságát és képességét a posteriomi rostálja, annál tanulságosb és figyelemreméltóbb, minthogy az bekövetkezett tényeken alapul s minthogy maga is a nagyérdemű bíráló ugyanazon centralista párt főegyéniségei, ugyanazon doctrinák hívei közé tartozott. Az, ki a tények előtt be nem hunyja szemét , s ki a történet útmutatásain okulni szeret, nem tagadhatja, hogy a mód, mely szerint hazánk autonomikus kormánya a 48 diki lázas napokban formuláztatott, nem felelt meg sem a célnak, sem a reménynek, mely hozzá csatoltatott. Örömest megengedjük, hogy a martiusi törvényhozás, akkor, midőn a párisi események európai hatása alatt erélyesb fellépésre bátorítva, általa a ‘független felelős magyar ministerium’ intézménye rögtönöztetett, s e végett az 1848. III. t. c. alkottatott, — azon hiedelemben ringatta magát, hogy már most a leghelyesb kormányformát feltalálta, mely Magyarország törvényes önállását s autonómiáját biztosítani, s az 1790. 10. t. c. szellemét valósítani képes, a nélkül, hogy a trón közössége s a pragmatica sanctia által megállapított birodalmi viszonyok megingattatnának. S meg vagyunk győződve, hogy akár a törvényhozók, akár az ország lakosainak nagy többsége nem óhajtottak oly reformokat, melyek Magyarország és Ausztria közt konfliktusra vezessenek. Negyvennyolcadik új törvényeink gyártása azonban,ellentétben a józan angol praxissal, mely minden törvényjavaslatot végleges elfogadtatás előtt háromszor visz az alsóház elé, oly hanyathomlok történt, vagyis mint báró Kemény mondja , ‘az alkotmányozás gőzerővel folyt’ annyira, miszerint nemcsak az új törvények horderejét s következéseit megfontolni, de még ama törvényeknek természetét s közvetlen alkalmazhatóságát, s ősi alkotmányos institutióinkkal való combinatióját megítélni s megvitatni sem maradt idő. S igy nem csoda, hogy alig néhány héttel a sanctió után már kitűnt az 1848: III-dik törvénycikknek, vagyis az uj magyar kormányzatnak tarthatatlansága azon túlterjeszkedő széles elkülönzött alapon, mint az hevenyében terveztetett. Az 1848-dik III. t. c. oly merev alakban osztotta ketté az országlást a monarchiában, s oly kevés figyelemmel volt a feloszolhatatlan birodalom közös érdekeire, miszerint kevés napok alatt be kellett a b. Kemény által a posteriori jósolt és indokolt összeütközésnek a monarchia két része között következni. A 48-diki törvények , s nevezetesen a mereven elkülönzött országlás kieszközlésének könnyűsége által támasztott illusiók, s a democraticus átalakítás által felszínre hozott túlkapási lázas ösztönök s politikai szédültség csakhamar oly ellenállatlan nyomást gyakoroltak fölfelé, hogy a már eredeti körvonalaiban mérkőző és provocá-ó jellemű ministeri kormány kevés idő alatt még eltorzultabb s elszigeteltebb alakot vett fel az örökös tartományok kormánya s a közös Fejedelem ellenében. A király személye mellé a közügyek érdekében rendelt minister, a szent István óta létezett cancellárok ezen ügyetlen pótléka, csakhamar külügyministeri nimbusba jön öltöztetve, és a ministeriumi a centralista doctrinák által oda sodortatta magát, hogy elkülönözve a közös Fejedelem képviselőitől külön meghatalmazottat küldjön a frankfurti gyűlésre. Ezen diplomatiai önáltatásból csak későn gyógyíta ki az ábrándozókat Palmerston Londonban, midőn a magyar kormány nevében nála jelentkező követet a közös Fejedelem rendes képviselőjéhez utasítá. Még drasticusabb alakot öltött autonómiánknak ministeri formákba öntött eszméje, midőn az úgynevezett honvédelmi ministerium az 1848. III. t. c. 8-dik §-nak balértelmezése folytán külön magyar hadügyministerré torzíttatott, s ennek folytán a közös Fejedelem egységes parancsa alá tartozó hadsereg két külön, s mint a gyászos eredmény bizonyító, egymással szembeállítható részre osztatott fel, s szerencsétlen alkalmat nyújtott arra, hogy a pragmatica sanctióval elfogadott kölcsönös védelmi kötelesség ellenére a 48-diki pesti parlament a királytól , a közös Fejedelemtől, olaszországi birtokainak, a monarchia kiegészítő részének védelmében a magyar hadsereg részvétét megtagadja! így jártunk a magyar pénzügyministériummal is. A közös teherviselet elvének elfogadása után megszűnvén a szükség, hogy a magyar kormányzat szükségeiről kizárólag . király gondoskodjék, s a korona speciális jövedelmeinek kezelése is oly feltétellel bízatott a magyar pénzügyminiszerre, hogy az országgyűlés a közös birodalmi költségek fedezéséről időnkint gondoskodjék. E célra a közös Fejedelem a magyar korona kincstárából 48 előtt évenként 10 -16 milliót fordíthatott, s azzal tovább is beérte volna, ha az illető források kívánsága szerint kezében hagyatnak. Ma boldogok lennénk , ha ily csekély áron alkudhatnánk meg. A vezérlő államférfiak 48-ban ez összeget sokalták, s egyelőre csak három millió ígéretébe egyeztek bele. Jól tudjuk, hogy nem csak e csekély összeg nem fizettetett ki pénzügyminiszerünk által, de oly zavartak valának a fogalmak, s oly abnorm is az álélról való nyomás hatása, hogy a magyar kormány a státusadósságokban való megosztozást 10 milliónyi kamatfizetéssel, vagy a diplomatiai közös költségek quotáját országgyűlés elé hozni nem is merte, sőt magának b. Eötvös József urnak régi orgánuma, a „Pesti Hírlap“ április 23-iki számában a státusadósság elvállalása ellen nyilván kikelt. Az elkövetett hibát a legértelmebbek is csak a bukás után látták, vagy legalább ismerték be, de még ekkor is csak kevesen merték azt oly bátran mint báró Kemény Zs. kimondani, ki fennidézett korrajzában e botlást következő szavakkal rója meg : „A ministerium tagjai tudták, hogy a bankárokat a státusadósságra, a diplomatia embereit pedig a pragmatica sanctio széles értelmezésére nézve megnyugtatni kell, — és mégis sem a státusadósságbeli méltányos osztozás eszméjét, sem a pragmatica sanctiónak a kölcsönös védelemre vonatkozó értelmezését nem igtatták be az 1848-diki törvényekbe. “ Egyszóval, az 1848-diki III-dik törvénycikk formulája nemcsak nem oldotta meg az 1790. 10-dik törvénycikket helyesen, s nem csak nem biztosította hazánk autonómiáját s ősi alkotmányos létünket, sőt inkább merev elkülönzése és provocatiója által az országot a legválságosb bonyodalmakba sodorta, s mindent kockára tett, a minek békés élvezetében századokon keresztül voltunk. Csak a legártalmnabb tévedést és önáltatást ápolja tehát nemes hazánkfia báró Eötvös József úr, ha a ministeri centralisatió rendszerét az által igyekszik megmenteni, hogy az 1848. III. t.-cikket, in concreto mint törvényes önállásunk garantiáját tünteti fel. A nemes báró maga is jól tudja, hogy nem úgy van ez, mert politikai hitvallása folyamában, igen bölcsen, szintén kijelenti a ma t.-cikk revisiója kívánatosságát, mert úgymond „azon befolyást, melyet Magyarország a közügyek elintézésére igényelhet , több fontos ügyre nézve, mint például akad a küz- és közös pénzügyre, az 1848-diki törvények által kellőleg biztosítva nem látja.“ Ennél őszintébb vallomást nem is kívánhatunk, de annak még sokkal nagyobb értéket tulajdonítanánk, ha a nemes báró minden álszemérem nélkül bevallotta volna, hogy azon garantia, melyet az idézett törvénycikkben autonómiánkra nézve reméltünk, puszta illusió , hogy ama garantia a közös ügyek helyes elrendezésében rejlik ; s hogy az, mi a revisió után a III ik törvénycikkből fenmarad, nem egyéb, mint az egymással kiegyenlíthetlenül szemközt álló municipális f öszpontosítási rendszer, a szabadság és gyámság közt elintézendő nyílt kérdés. Ennek elemezését folytatandjuk. LAPSZEMLE. Pest, oct. 14. A régi „Presse“ oct. 10 számában, vonatkozólag gróf Eszterházy Móric minister államférfius egyéniségére, következőleg okoskodik: „A közvélemény Eszterházy Móric grófot mondja a jelenlegi cabinet lelkének, Beleredi gróf ennek német, Majáth cancellár pedig magyar sarkpontja, de mindkettő felett Eszterházy gróf egyesítő szelleme leng, mint magasabb, túlnyomó elem, mint ősanyag, melyből aztán különböző condensiv műtétek által az összministerium alakult. És úgy látszik, hogy a közvélemény ez alkalommal valóban nem csalódik. Ha megfontoljuk , hogy Eszterházy gróf volt, kinek tanácsa az utolsó rendszerváltoztatásnál döntő befolyással birt, hogy ő mozdította elő leginkább az Uralkodó pesti útját, hogy mint egy uj cabinet központja tántoríthatlanul szilárdan állott meg, mialatt maga Rainer főherceg az előbbi ministerelnök is lelépett a színhelyről; úgy megfogható, ha rendkívüli érdek csatlakozik e férfi lépteihez, kinek véleménye, mint látszik, mérvadó lett a korona tanácsában. Feléledni érezzük magunkban azon jogosult ösztönt, ily fontos politikai férfit a nyugodt lelkiismeretes vizsgálódás mérlegével mérni, annál inkább, mert jól tudjukhogy az eszmék és elvek rendesen mindaddig hatálytalanok maradnak, míg imposant erő azokat teste s vérré nem változtatja. A Schmerling- cabinet már régóta aggódva tekintett gróf Eszterházy Móricra. A hir jelenti, hogy a gróf rendesen hallgatólag viselte magát a miniszertanácsban, ha abban nem Ő Felsége a császár elnökölt; de ha ez utóbbi volt az eset, és elvi fontossággal biró tárgy állott napirenden, a gróf tűzzel és szellemdúsan nyilatkozott, és az előbbi rendszert gyakran kérlelhetetlen szigorral támadta meg. Ez állítás a legnagyobb mértékben valószínűnek tűnik fel, mert az gondolható, hogy a gróf egy új ministerium központját képezhette volna a nélkül, hogy előbb ebbeli hivatását kellő helyen documentálná. A magánéletben nehezen megközelíthető, s a bámuló tömeg hódolatait megvetve, Eszterházy gróf örömestebb másokat hegy cselekedni. A drámai költő jogos büszkeségével nem veszi figyelembe, ha a közönség némely sikerült jeleneteknél tapsokkal halmozza el a szereplőket, míg ellenben, ha a darab kedvezőtlenül fogadtatik, többnyire ő kényszerül magát a részrehajlatlan bírálatnak alávetni, mivel ez esetben a színészeknek mentségül szolgál, hogy középszerű szerepekből keveset vagy semmit sem lehet teremteni. De politikai ügy- és szakembernek Eszterházy grófot nem mondhatni. Előbb különböző udvaroknál s később Rómában mint diplomata működvén, gondosan figyelmezett, és conjecturákat vont. Az államiroda lajstromozó hivatalából eredő homályos monda tudni akarja, hogy nem éppen teveszállítmányok módjára küldteéczbe a sürgönyöket és emlékiratokat, és most a tárca gondjaitól menten, elég időt talál, hogy Ausztria fejlődésének legmagasabb és legfinomabb problémái felett, a legtökéletesebb tárgyilagossággal elmélkedjék. Mint értesülünk, a gróf ama conservativ iránynak hódol, mely az összes politikai viszonyokat vallási ősalapra vezeti vissza , úgy hogy katholikus államban gyakran anélkül, hogy tudnák, sőt olykor még kormányaik akarata ellen is, a katholicismus az elhatározó elem. E felfogással legbensőbb kapcsolatban áll a törekvés mindazon elemeket conserválni, melyek az egyháznak Ausztriában eddig támaszul szolgáltak ; s innen van, hogy Eszterházy Móric gróf az osztrák társadalom tagolását kiválólag katholico-aristocraticusnak gondolja.“ Erre a „Debatte“ f. hó 11-i számában a következő talpraesett választ adja : A „Press©“ vezércikke tegnap igen érdekes anyag után nyúlt, mely nem volt csekélyebb dolog, mint tanulmány Eszterházy Móric gróf felett. Mi e szellemdús kísérletet nagy feszültséggel tekintettük át, de végre is csak kedvetlenséget olvastunk ki annak soraiból. Különös! Bizonyára lehetetlennek tartanák, hogy valaki bírálatot írjon oly könyv felett, melynek csak első lapjait olvasta, ellenben igen könnyen vélnek egy államférfit teljes integritásában megítélhetni, noha cselekvésének még csak kezdetét ismerik. Ez érdekes tanulmányt illetőleg, mi talán gazdagabb anyaggal rendelkezhetnénk, mint mélyen tisztelt collegánk, de bármennyire csábíttassunk is journa- l i s t i c u s tekintetben e példa követésére, mint politikusok nem vagyunk oly gyorsan készen a felszólalásra. Ha mind a mellett a „Presse“ türelmetlenül és haragosan igyekszik „felismerni“, mi tartja össze bensőleg Eszterházy Móric gróf eszmevilágát, úgy mindenesetre kötelezetteknek és illetékeseknek tartjuk magunkat, őt e felett barátságosan felvilágosítani. Lehetséges mindenesetre, hogy e férfi nem restél gróf lenni. Mondják, miszerint nem csak nálunk, hanem a példányképül szolgáló Angolországban is sok tisztességes egyén találkozik, kik hasonló hibába esnek. De fel kell tennünk, hogy a „Presse“ kegyesen fog eljárni. Egy valódilag democrataira mondása szerint, oly tévedés, melyet milliók osztanak, mindig valami tiszteletre méltót foglal magában, a polgári-