Pesti Hírnök, 1865. november (6. évfolyam, 251-275. szám)

1865-11-02 / 251. szám

Hatodik évfolyam 251. szám. PESTI V 'VAT^/' ATA/'AAA/W' 'VSV'JV'JV'A/'JV'ATJV'JV AAAAA/W 'APA/'JV'J\r'J\rAPJ\rA/'iT) | Előfizetési feltételek: helyben házh­ozhordás* | is sál vagy postán mindennapi megküldéssel: ^ | egész évre 20 frt; félévre 10 frt; negyedévre | | 5 frt. — Minden hónap 1-től elfogadunk 3 hó-­­ napos előfizetést. | POLITIKAI Csütörtök, november 2-án 1865. HÍRNÖK NAPILAP. lQ A/'AflJ\fJV'J\/'/v\J\flAJ'Af'ArAf'AAf\J'Af'Af'J\J'SJ'Af 'V'ATAfA/WW/VAf > Hirdetések hathasábos petitsorért egyszerű hír-f­i (zetésnél 6 kr.,bélyegdíj 30 krjával ssámíttatnak. ^ | Szerkesztőségi és kiadó hivatal: | | a Lipót­ utca 20-dik szám alatt | |. földszint. % ^ JWWWV./tfJVA/'^JWJV'JWVJWWVJWWWVJVJVJVJWWVW/V'JVÓ Előfizetési felhívás a pesti hírnök politikai napilapra. Előfizetési feltételek: Negyedévre.......................................... 5 frt Félévre ........ 10 frt E­gész évre..............................................20 frt auszt. ért. Előfizetés minden hé­t-től elfogadtatik 10T Előfizethetni: Vi­déken minden kir. postahivatalnál, h­e­l­y­­ben Pesten, ezentúl a „Pesti Hírnök“ kia­dó hivatalában, barátok tere, 7.sz., Emich Gr. újságkiadó-hivatalában. A „PESTI HÍRNÖK“ kiadó-hivatala. ‘T,'. 11 1 d • •'~ laloJ* . Hazai közügyek. Pest, nov. 2.­­ In illő tempore, midőn még a magyar al­kotmányt aristocratikus hajlamai s intézményei miatt gáncsolták, — sok szemrehányást hallottunk demo­­cratikus reformereink részéről azon visszaélések mi­att, melyek a restauratiókat s a követválasztásokat megelőzték. Különösen kiemeltetett az akkori e­r­é­n­y­e­s (!) oppositió által az erőszak és vesztege­tés, mely a hatalmas­ak által a közvéle­mény meghamisítására gyakoroltatik, s mely alig megcáfolható okokkal, mint a nemzet demora­­­isa­ti­ó­já­nak forrása állítta­tott oda. A kiterjedt befolyás végre, melyet a pártok nö­vekedő szenvedélyessége által mindig nagyobb mérv­ben használt korteskedés a bocskoros nemességnek a választásokra adott, s mindinkább feltűnőbbé tette a nem nemes osztály miveltebb s vagyonos­ tagjai­nak kizáratását az alkotmányos jogok gyakorlatából, azért is a negyvenes években már semmi merészség sem kellett hozzá, hogy valaki hazánkban a törvény előtti egyenlőséget sürgesse. A martiusi törvényhozásnak tehát semmi küz­delembe sem került ezen igazságtalanságot meg­szüntetni. Csak egyben csalódott, abban t. i. hogy té­vedett, ha az hitte, miszerint a demoralisatió forrását a jogegyenlőség kimondásával bedugta. Ötvenkét és még néhány municipális cortes­­kedés helyébe ugyanis a legislatio a követválasztások közül csak hazánkban háromszáz­harminchá­rom kerületi corteskedést rendszerezett, de mivel egyszersmind a pártszenvedélyt s a politikai éretlensé­get meggyógyítani nem tudta,­ a demoralisatio forrá­sát nem csak el nem zárta, hanem inkább hétsze­re­s­t­e. Alig van ugyanis választó­kerület az ország­ban, honnét panaszok nem érkeznének Budapestre törvénytelenségek, inconvenientiák, erőszakoskodá­sok, és vesztegetések miatt, melyeknek segélyével a különböző pártok egymást legyőzni törekednek, hogy követjelöltjeiknek szavazattöbbséget szerezhessenek. S a­mi még nagyobb baj, az, hogy nincs bíró, a­ki a törvényt, s a választás szabadságát akár a csel­­szövények, akár a nyilvános erőszakolás ellen védje, mert a megyei bizottmányok, melyek a 61-diki poli­tikai láz befolyása alatt alakultak, kisebb-nagyobb mértékben solidaritásban állanak legtöbb megyében az egyoldalú párttörekvésekkel. Ezen egyoldalú irányban vannak közpa­nasz szerint majd a választási, majd az összeírási helyek felállítva, már t. i. úgy, hogy nem éppen a kerületi választók valódi többsége, hanem a megyei bizottmány követjelöltje legyen minden eshetőségek közt előnyben. Ezen egyoldalú irányban intéztetik el, mint halljuk, sok helyen a választók össze­írása is, csakhogy az ellenjelölt minél kevesebb­­ szavazatról rendelkezhessék. A bizottmányok, mint halljuk, ennél is tovább mennek, mert a 48-diki törvények által megállapított választási qualificatiók önkényű­ interpretatiójába is bocsátkoznak ; — s ha­bár az V. t. c. e qualificatió­­ban amúgy is túlzásig ment, — ezzel ott, hol a párt számára még szavazat szükséges, nem elégesznek meg, hanem ugye szólván a suffrage universel alapjáig terjeszkednek. Igaz, hogy a választási törvény rendkívül hiá­­nyos, s nagyon is megismerni rajta, hogy mint köszö­rűs publicistánk mondja , — „az alkotmányozás gőzerővel folyt,“ mert m­ig egy részről politi­kai bőkezűségében a 100 frtos jövedelemig leszállt, más részről a mivelt és vagyonos osztályokban egész cathegoriákat kihagyott; — mindamellett vélemé­nyünk az, hogy a törvények magyarázatát anticipál­­nunk nem szabad, s míg azok hiányait helyreigazítni egyedül a törvényhozás feladata lehet, nagy sérel­met követnek el a központi bizottmányok, midőn pártkedvezésből, vagy democratikus túlteltségből a szavazatokat per analogiam szaporítják. Annyi bizonyos, hogy mindezen mozgalmak élén, a dolog természete szerint még most a mivel­tebb nemesi osztály áll. De igen tartunk, hogy a jelenlegi pártvezetők, egyoldalú eljárásuk által, a vezetett néptömegnek igen rész­oktatást s igen veszedelmes politikai neve­lést adnak, úgy hogy néhány ily lecke is­métlése után a professorok el fognak iszonyodni attól, a­mit a nép tőlük a haza bizonyos romlására megtanult. Municipalis mozgalmad HORVÁTH BOLDIZSÁRNAK a vasmegyei szombathelyi vá­r­a­s­z­­ e­­­kerület követjelöltjének politikai program­­ja. (Vége.) A legfontosabb kérdésről szóltam, a­mely, hogy úgy nevezzem, hazai ügyeinknek külügyi részét al­kotja ; de ennek tárgyalását és megoldását megelőzni fogja egy más belügyi kérdés t. i. az 1848-iki törvé­nyek tettleges elismerése s életbeléptetése. Törvényeket alkotni, módosítani, eltörölni az országgyűlés jogaihoz tartozván, legkevésbé sem lep meg, a midőn tőlünk az 1848-diki törvények revisió­­ját követelik ; de nagy veszélyt látnék abban magá­nak az alkotmányosságnak alapelvére nézve, ha va­lamely törvény módosításába belebocsátkoznánk, még mielőtt anna­k gyakorlati érvényt szereztünk. Mert a létező törvény mindaddig fennáll s országot s feje­delmet egyaránt kötelez, a­míg törvényhozási uton nem módosíttatik vagy el nem töröltetik. E sarkala­tos elvnek, a­melyet jogfolytonosságnak nevezünk, elégtételt szerezni legelső feladata lesz az egybegyű­­lendő országgyűlésnek. E nélkül oly veszélyes előz­ményt állítana fel az ország, a­mely idő folytán az összes alkotmány bukását maga után vonná. Erre hi­vatkozva, bármely törvény életbeléptetését fölfüg­geszthetné a fejedelem, azt mondván : „ez nekem nem tetszik , ezt mielőtt a gyakorlati életnek átadnám revideáltatni kívánom,“ — a­mi lassanként oda ve­zetne, hogy csak azon törvények nyernének gyakor­lati érvényt, a melyek a fejedelemnek tetszenek, a többi pedig holt betű és írott malaszt maradna. — Vagy egy újabb trónöröklés alkalmával azt mond­hatná a trónörökös : „e törvény engem nem kötelez, mert azt én nem szentesítettem s azért felfüggesztem mindaddig, a­mig nem revideáljátok.“ — Ismétlem, ily veszélyes előzményt, a melyet az alkotmány töké­letes paralysise követne, az országgyűlésnek felállí­­tania nem lehet, nem szabad. E szerint elvem és nézetem az , hogy ha a ki­békülés munkáját őszintén megindítani, annak folya­mat gyorsítni és sikeres bevégzésére biztosítékot nyerni és adni szándékunk, úgy a kezdeményezést egy felelős magyar kormánynak kell kezeibe venni. Hitem pedig az , hogy az országgyűlésnek eme ki­­vánata nem fog eredmény nélkül elhangzani. E hi­temnek alapot kölcsönöz a fejedelem jó akarata s azon bizalom, a melylyel a hatalom gyeplőit tartó kormány férfiak becsületes hazafiai törekvése és éles belátása iránt viseltetem, a kiknek lehetetlen fel nem ismerniük, hogy a birodalom kétfele közti viszály magva soha sem a magyar felelős kormány, hanem a közös ügyek kérdésében feküdt, s a birodalom má­sik felére nézve az , ha váljon a mi saját belügyein­­ket dicasteriumok vagy egyénileg felelős kormány­férfiak kezelik-e ? teljesen közönyös. Ellenben reánk nézve e kérdés életfontossággal beír először a jogfoly­tonosság szempontjából; másodszor azon tekintetből, mert a kibékülés kölcsönös bizalom nélkül nem kép­zelhető ; — e nemzetnek annyi csalódás által meginga­tott bizalmát pedig tények által kell támogatni, a­melyek egy tenger szónál és ígéretnél többet bizonyí­tanak ; és harmadszor még azért is , mert mi nem is­merünk alkotmányos életet alkotmányos megyék nélkül ; ezek újraalakulásának pedig oly akadályai vannak, a­melyeket egyelőre csak kivételes rendsza­bályok által lehet az útból elhárítani ; ezen kivételes rendszabályokat azonban az országgyűlés csak a fe­lelős kormánynak szavazhatja meg. Látom többek arcán a kétkedést, a­mely a felelős kormány s a megyék együttes felemlítésére lelkü­kben támadt, s ezért e kérdésnél meg kell állapodnom. Az eszmék zavarában, a­melynek a hosszú pro­­visorium oly kedvező volt, hazánkfiai két táborra sza­kadtak : az egyik parlamentarismust, a másik a municipiumot tűzte ki zászlójára jelszavuk Mint ellenségek állanak egymással szem­közt, holott mindketten ugyanazon célért küzdenek. Úgy jártak, mint ugyanazon hadseregnek roszul ve­zényelt vagy a sötétben eltévedt egyes osztályai, a melyek egymásra tüzelnek, egymás sorait tizedelik, s csak midőn a sötétség szétoszlik, ismerik fel egymást, s kezdik sajnálni a lőport, a melyet egymás ellené­ben elpazaroltak. Nekünk is csak a homályt kell szét­oszlatnunk, a­mely eszméink látkörét elbob­ta, hogy hogy mint jó barátok, s ugyanazon ügy hivei ismer­jük fel egymást. Bocsássák meg tehát nekem uraim a szerénytelenséget, hogy egyike akarok lenni azok­nak, a­kik e célra fáklyát gyújtanak addig, a­mig a nap sugarai beköszöntenek, s a mi gyenge fáklyáink fényét feleslegessé teszik. Az eszmezavarra az adott okot, hogy a szabad­ságnak az államélet gyakorlati terén kettős életnyil­­vánulása van, de a melyek egymást kölcsönösen tá­mogatják és kiegészítik, s a­melynek harmonikus ösz­­szeműködése nélkü­lözhetlen feltétel arra, hogy egész­séges államélet, valódi szabadság fejlődhessék. Az egyiket polgári szabadságnak, a má­sikat politiki szabadságnak nevezzük. Mindkettőnek forrása s hivatása ugyanaz, csak mű­ködési köre más, s azért e kettőnek functióit egy­mással összezavarni szintoly hiba volna, mint azokat egymással ellentétbe állítani. Menjünk közelebb a tárgyhoz. Miért alapítottunk társadalmat? Semmi más­ért , minthogy az egyénnek Istentől kitűzött célját, er­kölcsi és anyagi jólétét vagyis tökélyesbülését köny­­nyebben elérni segítsük. Alkotmányos fo­­galmak szerint tehát a társadalom az egyénért van s nem megfordít­­va;s azon, a mely az ellenkező elv­ből indulva ki az állam minden­­hatóságáról tart leckét, az abso­­lutismus tana, mely az embert vak eszközzé aljasítja le. Ezen elvből önként következik, hogy az egyén a társadalomban vagyis a mi ennek culminatiója az államban csak annyiban köteles a természettől örö­költ jogairól lemondani, a­mennyiben ezt a társas együttlét igényei követelik, s ennélfogva a velünk született ősjog t. i. a szabad akarat gyakorlatában bennünket az állam csak annyiban korlátozhat, a­men­nyire a szabad akarat érvényesítése az együtt élhe­­tést vagyis az állam fennállását lehetlenné tenné. A szabad akaratnak ezen csak a tár­sa­d­a­l­o­m célja által korlátolt aka­dálytalan gyakorlata, a­mely nem csak az egyént, hanem a jogi személyeket is egyformán megilleti, akár nevezzük azokat egyletnek, akár köz­ségnek vagy megyének,­­ vagy­is az önkor­mányzat joga, képezi a polgári szabadságot. És mit értünk a politikai sza­badság a 1­a 11 ? A jogot­ megállapí­tani a társadalmi együttlét felté­teleit s ellátni az álladalmat oly szervezettel s intézményekkel, a melyek az együttlét feltételei­nek gyakorlati érvényt, s a társa­dalomnak belső és külső biztos­á­­got szerezzenek. E szerint tehát a politikai szabad­­ság is az önkormányzat ős jogából és elvéből foly, s tulajdonképen nem más, mint az önkormányzat elvének al­kalmazásá a társadalom összegét illető ügyekben. Nagyon természetes to­vábbá, hogy mivel a társas együttlét feltételei az egyéni akaratnak szűkebb, vagy tágabb korlátokat szabhatnak, s mivel az állam szervezetének s intéz­ményeinek minőségétől függ kisebb vagy nagyobb biztossága a polgári szabadságnak, a­melyet az állam oltalma alá helyeztünk, — ennélfogva, mondom, na­gyon természetes , hogy a polgári szabad­ságnak tulajdonképe­ni biztosít­é­­ka a politikai szabadságban rejlik. Kézzelfogható tehát, hogy a polgári s politikai szabadság nem csak nem ellentétek, sőt feltételezik egymást. Politikai szabadság nélkül a polgári szabad­ság felett folyvást a Damocles kardja függ, ellenben a politikai szabadság polgári szabadság nélkül egy tű­zmentes szekrényhez hasonlítható, a­melynek bel­seje üres. Csak saját történelmünket kell más népekével párhuzamba állítanunk, hogy a mondottakat igazolva találjuk. A­míg például Franciaország parlamentáris szabadságának legszebb napjaiban sem kell menekül­ni bajaitól, s ismételt forradalmakban keresett siker­telen orvoslatot,­­ mert csak a szószéken gyakorol­ható szabadságát, ellenben családi, községi és megyei élete a rendőrség békéiban nyögött, mi viszont, akik századok óta a legszélesebb alapokon nyugvó muni­cipális önkormányzatot birtuk, hányszor voltunk ta­núi az alkotmányos élet szünetelésének, s annak, hogy a hatalom szeszélye szakállunk rendezésébe is beavatkozott? S hol feküdt a baj oka? Mindenütt a szélsőségekben, ott, hogy a­míg Franciaország min­den súlyt a politikai szabadságra helyzett, mi az el­lenkező hibába estünk, s a polgári szabadság ábrán­dos szerelmétől elvakítva, közönynyel viseltettünk annak palládiuma, a politikai szabadság iránt. Azt mondják önök uraim , hiszen ott volt or­szággyűlésünk, a­mely egyedüli illetékenységgel bírt a nemzet sorsa felett intézkedni, a felmerült bajokat elhárítani, s újabbaknak elejét venni. Azt mondják önök : őseink bölcsesége nem feledkezett meg a polgári szabadság biztosítékairól sem, a­midőn az önkormányzat elvét az országos ügyekre is kiterjesz­­ték, s a jogot — a nemzet sorsa felett őrködni, ma­gának a nemzetnek kezeibe tevék le. Igaz uraim , s mégis hány üdvös törvényünk maradt, mint holt betű, a papíron; mennyi sérelmet gyűjtöttünk halomra a nélkül, hogy azok orvosoltat­­tak volna; hányszor borították el az országot pa­tensekkel az ország törvényei ellen; s magától azon jogtól is, hogy az országgyűlés három évről há­rom évre összegyűlhessen szemlét tartani a történtek felett, hányszor fosztott meg bennünket a hatalom ? ! Igen, mert habár nagy nehezen s nagy sokára sike­rült is törvényt alkotnunk, mely megszüntesse a sé­relmeket, s e nemzet jogait a jövőj­e megóvja : e tör­vény végrehajtását mindannyiszor a jó Istenre bíz­tuk, — vagy nem, hiszen az még jó lett volna, ha nem oly kezekre bíztuk, a melyeket nem a nem­zet akarata tartott mozgásban; oly végrehajtó «»ily­nek alakítására a nemzet semmi befolyást nem gyakorolt, a­mely a nemzetnek semmi felelősség­gel nem tartozott, s a­mely ennél­fogva a nemzeti akarat hű és pon­tos teljesítése iránt semmi biz­tosítékot nem nyújtott az ország­nak. Innen magyarázható azon abnormitás, hogy ná­lunk megszokta a nemzet a kormányt nem is mint saját közegét, nem mint az alkotmány épületének tetőzetét, hanem úgy mint valami különvált idegen hatalmat tekinteni, innen magyarázható a nemzet csaknem folytonos bizalmatlansága, sőt ellenszenve a kormány iránt; innen a kormány elleni oppositio azon hagyományos rendszere, a­mely nemzedékről nemzedékre szállt, s magával a hazafiság eszméjével egy­beolvadott. E bajon csak az 1848-ks törvények segítettek a felelős kormányzati rendszer, vagyis a Parlamenta­rismus életbeléptetése által, mely ama törvényhozás­nak legüdvösebb és legnagyobb horderejű vívmányai közé tartozik. Tehát miben áll a Parlamen­tarismus, a­melynek nevétől so­kan szent borzalommal riadnak vissza?Abban, hogy a nemzet köz­vetett befolyást gyakorol a kor­mány megalakulására, s ez­által az önkormányzat elvét a végre­hajtó hatalom régióiba is átviszi, abban, hogy a kormányt azzá te­szi, a­minek lennie kell:a nemzet legfelsőbb közegévé, a­melynek hivatása a nemzeti akaratot nem el­nyomni vagy ellensúlyozni, ha­nem becsülettel végrehajtani. És mikép eszközli ezt a Parla­mentarismus? Egyszerűen az­ál­tal, hogy a kormány tagjait egyen­­ként felelőssé teszi az ország­gyűlés előtt, minek gyakorlati eredménye az, hogy a kormány kénytelen vagy teljesíteni a nemzetnek az országgyűlésen alkotmányosan nyilatkozó aka­ratát, vagy pedig, ha ezt tenni vonakodnék, visszalépni. És már most mondják meg önök uraim,váljon nem sajátságos jelenség-e az,hogy éppen az önkormányzat, elvének legmelegebb hivei, a municipális élet legbuz­góbb apostolai folytatják a a legelszántabb harcot a Parlamentarismus ellen s azon elvet, a­melyhez a pol­gári szabadság szűkebb körében oly indokolt hűséggel ragaszkodnak, a politikai szabadság magasabb réte­geiben feladni akarják ? — Megadják a jo­got a a községnek, hogy a falu biráját szabadon választhassa; a szabadság életkérdését látják abba­n, hogy a megyei tisztvise­lők a megye választásától függ­jenek, s annak felelősséggel tar­tozzanak, ellenben közönynyal

Next