Pesti Műsor, 2003. július (52. évfolyam, 27-31. szám)

2003-07-24 / 30. szám

MAGAZIN RAIFFEISEN GALÉRIA, AUGUSZTUS 17 EIG V annak bogaras emberek, akik olykor, nem tudni mitől vezérel­ve, menthetetlenül beleszeret­nek egy városba, egy utcába vagy akár egy házba, és őrült módjára ra­gaszkodnak hozzá. Ilyen ember Gáti György is, csakhogy ő nem egy kö­zönséges épület szerelmese, hanem egy hídé, a Szabadság hídé. Történe­tesen Gáti György professzionális fényké­­pész is (a nyolcvanas években a Pesti Mű­sor képszerkesztőjeként dolgozott többek között), így nem jelent számára nehézséget, hogy hídhóbortját képi formába öltse és be­mutassa a széles közönség számára. A Szabadság híd mindenki előtt nyitva áll, mi is átkelünk rajta, a zötyögő 49- esen, a dugóban araszoló autónkban vagy akár gyalogosan. Mégsem vesszük észre azokat az apró szépségeket, amelyeket Gáti György megszállottan hajszol. A rozs­da apró foltjától narancsra színezett sze­gecs fejét, az ellenfényben kirajzolódó vas­dísz sziluettjét, a lepattogzott festékű sa­rokelem báját, a rácsok által kirajzolt ár­nyékjátékot az aszfalton vagy az ezer helyről lefotózható turulmadarat. Ez a „kor­látgomb esztétikája”, a kicsiny szépségeké, a valóságból kiragadott költői részleteké, amelyeknek a holland festők adtak első­ként polgárjogot, diadalukat viszont a fo­tográfia hozta el. Azonban Gáti nem csak ehhez ért. Ha nem részletet fotografál, ak­kor az egész hidat, a 6m tartószerkezet zöld rácsozatát, a Duna fölött átívelő híd­­testet, a városba simuló monstrumot. Mint Monet a roueni katedrálishoz, Gáti vissza­visszatér, hogy fotózza a hidat minden idő­ben: villámfényben, a lemenő Nap sugarai­tól aranyra festett felhők alatt, a harsány neonreklámok között. Ez már nem doku­mentáció, ez, kérem szépen, művészet! Dér Gabi Gáti György fotói A híd Japán üvegművészet Palackposta a Távol-Keletről A­z Üvegpiramis Galéria jóvoltából betekintést nyerhetünk a japán üvegművészet nemzetközi hírű kiválóságainak birodalmába. Huszonnyolc kortárs alkotó művészi üzenete a Távol-Keletről. Vajon meg tudjuk-e érteni őket, tudunk-e szabatos módon beszélni a Felkelő Nap Országának üvegformálásáról, innen, Európa közepéről? A klasszikus fogalompárjaink érvényüket vesztik, nem lehet kijátszani egymás ellen a ter­mészetest és a mesterségest. Japán nem a vagy-vagy országa, nem vagy az anyag ere­dendő, természetes mivoltát juttatják érvényre (jelen esetben az üveg kristályos­­ságát, fénytörését), vagy pedig a civilizáció technikai mesterfo­gásait domborítják ki (az üveg hi-tech simaságát, tö­kéletes csiszoltságát). Hanem egyszerre mind a kettőt, szétválaszthatatlan egységben. Üvegjeik barokkosan, bravúrosan részletgaz­dagok, miközben tökéletesen letisztultak, mint a kavics a folyómederben. Ezért nehéz róluk be­szélni, mint a Zen kertekről. Inkább nézni kell őket és csodálni a hagyományos formák csiszolt nagyszerűségét, a lélegzetelállító szakmai magabiz­tosságot, az időrabló technikák végtelen finomsá­gát, a nagyvonalú aprólékosságát, az átszellemült humort és a színharmóniák keresetlen egyszerűségét. Megpróbálni megsejteni valamit a japán szellemről - amely most üvegbe („palackpostába") zárva érkezett el hozzánk —, az annyira nem európai elegancia csendes egyszerűségéről, a sibui leheletéről. Amely nem okos­kodásra késztet, hanem csodálatra, elmélyülésre, sőt, talán nem túlzás, meditációra. Rieder Gábor Pesti Műsor

Next