Pesti Napló, 1850. augusztus (1. évfolyam, 119-143. szám)

1850-08-05 / 122. szám

zölt is a fájdalom a megyei rendszer teljes bukása felett. A huszonnégy magyar úr emlékiratában különös nyo­matossággal emeltetik ki, hogy az ideiglenes új igaz­gatási rendszer idegen formákat hoz be, nem méltányol­va azokat, mellyek honosak voltak, de az eszme nincs tovább kifejtve. Szükséges pedig látnunk s tisztába jönü­nk az iránt, mellyek azon momentumok igazgatásunk régi szerkeze­téből , mellyek az összes állodalomnak megváltozott belpolitikai viszonyait, s hazánk uj állását tekintve, Magyarország igazgatásának állandó rendezésénél mél­­tányolhatók s méltányolandók lesznek. A városokra nézve a dolog tiszta és könnyű: az ideig­lenes községi törvény változatlan vagy inkább módosí­tott alkalmazása itt minden méltányos és józan igényt kielégíthet. A kérdés mindenek fölött a megyei igazgatásra néz­ve megoldatlan. Láttuk fenőbb, hogy a „vis m­erb­ae“ a kormányintéz­kedések iránti ellenállásban, s a tisztség megyei fele­lőssége többé meg nem állhat. A megyei képviseletnek eddigi törvénykezési jogai s teendői önként mellőzve vannak: ezek a rendes tör­vényszékek teendőit képezendik. A statútumok joga azon értelemben, hogy ezek az országos köztörvények mellett particuláris jog fogal­mával s érvényével bírjanak, hasonlókép meg nem állhat. Ezeket visszakívánni kábaság volna, mert ezek a lehetőség körén kívül esnek. De van-e hát valami, mi lehető, s mit úgy fogunk fel, hogy elfogadva s létesítve, nem engedné, hogy országos igazgatásunk merev bureaukratia jellemét ölt­se fel , s mi mégis legkevésbbé sem gátolná s parali­­zálná a kormányintézkedések sikeres és gyors végre­hajtását? Olly pont lévén ez, melly kérdés alá teljes­séggel nem hozható, s a javaslat lehetőségének, alkal­mazhatóságának első, fő ismérve. Mi közéletünknek visz­­szaadná azon egészséges élénkséget, melly azt azelőtt olly élet-vidámmá tette, mi megteremtené azon köz­­szellemet, melly közhasznú s közérdekű dolgokra irá­nyozva, elvonná a kedélyeket üres politikai ábrándok­tól, s elvenné a keblek fogékonyságát politikai izga­tások iránt? Természetesen itt nem a kivételes állapotot tartjuk szem előtt. De e pont addig is valóban megérdemel több­oldalú tárgyalást. Berlin, aug. 1.­­) A porosz sasnak egy feje van csak, de politikája mégis nagyon kétszínű. Eddig azon véleményben voltak Európában Poroszországról, hogy az ő mezején diplomatikai okosság nem terem, hogy a finom politikai mozdulatok kormányai tulajdo­naihoz épen nem tartoznak, s hogy itten csak „Vorwärts“ Ge­nerálisok születnek, kik Poroszország politikáját ütlegekkel tartják fen, —­s íme, mit nem visz véghez az idő. Az ütlegek megmaradtak, sőt nagyban virágoznak, de mellettük azon mély tudomány, mellyet diplomatikának nevezünk, el nem ha­­nyagoltatik. „Unum facere, aliud non negligere.“ — A mi kormányunk (a poroszt értem, mert mi, kik 10 év óta lakunk itten , nem ismerhetünk más kormányt) sokat tanult egy kö­zel levő kollegájától. Napról napra mindinkább átlátjuk ezt, úgy az európai, mint különösen a német és slezvigi viszo­nyokban. — Annyira jutottunk már, mint az Augsb. Alig. Ig mart, napok előtti olvasói, kik mindig annak ellenkezőjét hitték, a­mit olvastak. S ha mostanában különösen a bécsi né­met lapok a harczi trombitába fulnak, ne ijedjenek meg,­ majd nemsokára visszafúnak ismét. S ha a porosz kormány Peuker tábornokot és Mathis-t, és a berlini unióhoz szító többi kormányok küldötteiket vissza is hívják vagy hívták Frank­furtból, azért csendesen aludhatunk. Bécs és Berlin közt a a béke szele fúj, és ez addig meg nem fog változni, míg a kö­zös ellenségre, a demokratára argusz szemekkel vigyázniok kell! Palm­erstonnak minap egy klubban mondott e szavai minden kormányra alkalmazhatók : mi angolok békeszerető nem­zet vagyunk, s ha a kormányok néha néha haragusznak is, ne ijedjünk meg mindjárt.“ Meggyőződésem szerint ugyan, a po­roszok s osztrákok szívesen összeülnének a németországi su­­prematia végett, hiszen a csákók és pikisapkák már régótá­­tól nem legjobb barátok, de minek összeveszni, midőn a su­­prematiát Németország felett nem valami német­ mezőn ke­reshetni, ezt másutt osztogatják, — vagy Pétervárott, vagy Varsóban. — A mi Frankfurtot, s általában a német viszo­nyokat illeti, ezekről jövő leveleimben kimerítőleg kell szó­­lanom , mivel a magyar olvasó a múlt évben figyelemmel nem kisérhető, sőt fél évig mit sem tudott felölök, minek következtében most nehéz az epilógust — (nemsokára, re­mény­em, hogy elérjük a német kódot) — megérteni; ámbár az utolsó két év német története ez egy szóval jellemezhető: Confusio! — Hogy a szegény Slezvig-Holstein mikép áll, önök tudni s érezni fogják jobban mint mások. Hogy hő­­sieskedése e kis nemzetnek, czélhoz e mostani körülmé­nyek közt, nem vezet, mindannyian tudjuk, de hogy ez más­kép volna, ha a fönemlített egyfejű sas kötelességét tenné, — azt is tudjuk. — Mit is remélhet e kis nemzet, ha az orosz czár ek­ép nyilatkozik: „a dániai király Slezvig-féle jogait vissza akarom állítni, minden erőmmel, annál inkább, mivel a franczia kormány ugyanezen véleményű, és mivel az 1815—ki szövetséget fentartani kötelességünk, Belgiumban más tör­tént ugyan 30 óta, de bizonyosan nem történt vala, ha Orosz­ország nem fekszik olly messze Belgiumtól.“— Ez csakugyan igaz, mert a czár megmutatta, hogy ő nem beszél, hanem cse­lekszik, s hogy ő 20 hajóját nem hiába küldé a Sundba. A slezvig-holsteiniak ámbár az idstedti nagy csatát vesz­tették , bátorságukat megtartották, annál inkább , minthogy a dánok magukról mondhatják : még három illyen győzelem s veszve vagyunk. Nem csekély dolog ha a győzelmes kétszer annyi embert veszít, mint a győzött a dánok vesztesége 3400 köz­katona­­) és altiszt (legtöbb sebesült) 85 tiszt, köztük 12 halott. A slezvig-holsteini sereg, nagy hiányt szenvedvén tisztek­ben , felszólíta egész Németországot, de mint most látjuk, nem nagy haszonnal, mert a kormányok nem engedik hogy katonáik illető tartományukat elhagyják, s igy csak igen gyé­ren látjuk a jó német tiszteket oda gyűrni, é­s kevés ember van, ki feláldozná egész élete pályáját, midőn amúgy is fél­nie kell, hogy mind hiába. -- S igy a jó németek nem tehet­nek mást, mint pénzt gyűjteni és charpiet tépni a magukra hagyatott slezvigieknek. — De gyülekeznek azért német if­jak nem kis számmal, a szabadságért harczolni, sőt még öreg fiúk is, — mint most hallom épen, hogy a híres Heinrich von Gagern, miután­ tegnap a porosz királytól audientiát kapott volna , ma Rendsburg felé utazott, hol mint kapitány lépend a slezvig-holsteini seregbe. — Ő Waterloo mellett mint 16 éves ifjú már egy századot vezetett. — Németország nem igen nagy köszönettel van iránta, az egységet nem igen moz­­ditá elő, de tán többet teend — Gagern a katona (?) mint Gagern a praesidens! Bécsből elhatárzó depéd­ek érkeztek Frankfurtba, — lesz tehát ismét lárma. — Partum­ant mon­tes,----------------1 A bécsi kormány szövetség­törésnek nézi a mainzi történetet és a kormányokhoz már köröztetett egy erős körjegyzéket. — Mint ismeretes, a badeni katonák, kik egy külön szerződés következtében Oroszországba tétetnek át, Mainz mellett el akarván menni, az ottani osztrák parancs­nok, ez ellen protestált, mig a Bundes Plenumtól, erre enge­delmet nem kap. — A frankfurti urak pedig csakugyan Ausz­tria értelmében adták véleményüket a „passirozást“ illetőleg. Erre a porosz parancsnok feleli, hogy ha az osztrákok ellen­szegülnének , ő erővel fog utat csinálni a badeni katonáknak, s ha szükséges, a várt is fogja ostromoltatni. — Ezen felelet ijedtséget okozott s az ausztriai parancsnokság többé ellen nem szegült, de a kormány protestált, és mint fén említem, ezt szövetség­törésnek nézi. Slezvigből semmi újság, mint hogy a németek koncentrálva az Eider innen és túlsó részén állnak, a főhadiszállás Rends­­burgban van. A sereg már ismét ki van egészítve. Épen midőn levelemet be akarom rekeszteni, ablakom előtt kocsiban látok egy roppant nagy bajuszt: ez másé nem lehet, mint K. Haynaué, — és alkalmasint úgy lesz, mivel tegnapelőtt Boroszlóba várták őt. Bécs , auguszt 2-án. A forradalom ideje alatt zászlósokhoz hű maradt magyar­­országi s erdélyi hadcsapatok azon legényeinek, kik annak idejében tiz vagy több éves, vagy épen holtiglani capitulatiora soroztattak volt be, s folyó 1850-dik évi május hó végéig nyolcz éves szolgálati időt töltöttek be, a császár Ő felsége, i. e. jun. 30-tól kelt legfelsőbb határozata által, azon kegyel­mi engedélyt adta meg, hogy ha e betöltött nyolcz éves szol­gálati idejök után nem kívánnak újra szegődni, a capitulatio hátralevő részének elengedésével fele számban még ez idén, fele számban pedig jövő évben a katonaságból végkép elbo­csáttathatnak. Rendelete továbbá­­ felsége, hogy azon legényeknek, kikre az elbocsátás sora csak jövő évben kerülend s addig szolgá­latban maradnak, fejenként naponkénti 1 kvnyi díjpótlék szol­gáltassák ki. A hadügyminisztérium ehez képest meg is tette már in­tézkedéseit, s rendeletet adott ki minden országos katonai parancsnokságokhoz, hogy a legényeknek, kik a nyolcz éves szolgálati időt már kitöltötték, fele, azok t. i., kik legtöbb időt szolgáltak s kik otthon legszükségesebbek, 1850. októ­ber végével, másik fele pedig jövő évben egy ezután meg­határozandó időpontban elbocsáttassanak. S nagyobb köny­­nyebbség végett meghatározta, hogy mindezen legények, tekintet nélkül arra, várjon ezen vagy a jövő évben lesznek elbocsátandók, azonnal szabadsággal hazabocsáthatók, a sze­rint , mint az illető hadcsapatban a legénység száma a rendes létszámot túlhaladja. A „Wiener Zeitung“ auguszt. 3-diki számában közöltetik a vallás és közoktatási miniszternek ő felségéhez a bécsi, prá­gai , pesti, graetzi, lembergi, krakkói, olmützi, insbruki, egyetemnél a jövő iskolai év kezdetével behozandó collegiumi pénzek iránt tett előterjesztése, mellyel ő felsége helyben­hagyni s egyúttal a közoktatási minisztert felhatalmazni mél­­tóztatott kellő rendeletet adni az említett egyetemekhez ezen ügy foganatosítása iránt; — továbbá a közoktatási mi­niszter által e m­eghatalmazás nyomán a fenebbi tárgyban ki­adott rendelet, melly által elhatároztatik, hogy a fen elé számlált egyetemeknél a jövő 185% iskolai évtől kezdve a tan­­pénz , hol eddig fenállott, eltöröltetik; ellenben a tanulók ál­talában minden egyes collegiumért (előadásért), mellyre jár­nak , collegiumi pénzt tartoznak fizetni, melly az illető tanár­­vagy privát docensnek képezendi illetékét. Annak idejében élénk vita folytattatott volt a bécsi lapok közt a collegiumi pénzek behozatalának czélszerűsége iránt: a miniszteri elő­terjesztés ezeknek behozatalát részletesen és alaposan indo­kolja, m­indenekfölött azzal, hogy csak így remélhetni vi­rágzó tenyészését a privát­ docensi intézménynek, melly a tanszabadsági rendszernek nélkülözhetetlen alapját képezi, a privát docensek pedig díj mellett tartott előadásaikkal rende­sen nem versenyezhetnének a fizetéses tanárok ingyen elő­adásaival , mi okból megkivántató, hogy ha a privát­ docensi intézet meghonosulása s kifejlődése óhajtatik, a fizetéses ta­nárok előadásai is csak díjért legyenek hallgathatók, mellyek alól fölmentés csak szegénység, jó erkölcs és kitűnő tudo­mányos haladás kellőleg bebizonyított eseteiben adassák *) Csáktornyából. 30. Muraközben alig olvas kívülem valaki Pesti Naplót. Én sem jutok hozzá az itteni posta útján, hanem magyar barátim szí­vességéből Lendván vagy Kanizsán olvasom. Nem tudom, má­sik nevét azon cerberusnak, melly őrködik a postaajtónál, vagy a Mura hidjai valamelyikénél, hogy amott elő ne fizethesse­­senek, emitt pedig valahogy be ne csempésztessék, — a nap­lói haeresis. — Hja ! eretnekség minden, mi magyarul van! szegény betűk, megjött reátok is az átok. Igen is, van Muraközben néhány úr, szerencse, hogy ke­vés van, a­ki mindent mi és ki magyar, haeresis- s haereti­­kusnak tart. A néhány az ügyek élén áll, s elég lelkiismeretes: útját állani akarni mindennek, mi a muraköziek magyarok iránti sympathiáját növelhetné, vagy fentarthatná. Azt hiszik a jámborok, hogy szolgálatot tesznek trón és kormánynak, ha a népeket egymás ellen hüthetik. Uraim, ösz­­szefűzni, nem széttépni kell őket! Ezen urak épen rész számolók s politikusok, combinálni nem tudnak, s számítani nem akarnak. Urak, nem kell felejteni azt, miszerint az emberiség erőre nézve sokkal épebb, izmosabb; erkölcseire nézve sokkal romlatlanabb; fejedelmek, kormányok s egyéb főnökök irá­nyában sokkal hűségesebb, szívre, lélekre nézve sokkal ne­mesebb lenne, ha neki annyi minden nem tiltatott volna. — Az ember természete mesterkélten rontatott meg. „Nitimur in vetitum“ mondá egykor a költő. Muraközieknek ígértek sokat, megtiltottak többet a horvá­­tok, ha hozzájok csatlakozandottak. — Az Ígéretekre nem hajtott a nép, mert hive, hogy az Ígéret fájának adhatás nél­kül keserű szokott lenni gyümölcse; a­mit pedig ígértek, sem nem adták,sem nem adhatták meg: tehát a csalatott nép látván, miszerint az ígéretek gyümölcsének neve semmi, neki rohant mindannak, mit neki megtiltottak, s még most is tiltanak ; mert azt hiszik, hogy roszak tudnak csak jót tiltani, tiltóit pedig mind foszaknak tartja. Megtiltaték a népnek: magyar szelleműnek lenni, s mivel tiltatott, kedélyeit még most sem sikerül, s nem fog sokáig sikerülni lecsillapítani. A nép nem értette, mi az, mitől tiltják; de mert a paradicsom Évájának maradéka, teszi a tiltottat, s nem teszi mit vele tétetni akarnak. Muraköz népét, mert a nagy tilalom nyomán „nyakasan ma­gyar érzelmű,“ az impolitikus hivatalnokok magyaránnak gú­nyolják. Gúnyolnak oktalanul; a nép eszesen torolja vissza gúnyaikat; mert állandón az marad, mi nekik nem tetszik, s ők­ nem veszik magukat észre. Aztán mondja valaki, hogy a népnek nincs esze! Az érintett néhányan különbféle csúfságokkal illetik a ma­gyar nevét, s a nép őket dicséretekkel, s nem egyszer csak­nem demonstrálni akaró enthusiasmussal c­áfolja. — Aztán mondja valaki, hogy a népnek nincs taktikája. Néhányan örömmel s örökre véget vetnének a muraközi nép magyarokkali érintkezhetésének, felejtve azt, hogy a nép murántúli földről kapja borát, fáját, kenyerét. — Ez teszi tán a népet megnyerni akarni, ezt hiszik ők eszköznek, hogy a nép barátiul tanúsítsák magukat. — A nép jól ismeri néhány­nak antipathiáját a magyarok iránt, s annál többször, több­ször mint azelőtt, megy magyar földre, minél kevesebbszer — habár Horvátországhoz csatoltnak prédikálják őt­e kel által a Dráván. — Vágyainak, kivánatinak határi messze ben van­nak magyar földön. Dráva neki hidegebb választó fal, mint valaha gyaníthatta, hogy lehessen. — És a horvátok még örülnek az aquisitionak. — A kenyér, mellynek lisztjét drá­­va-vizi malmok őrlik, keserű neki, keseríti a Dráváral visz­­szaemlékezés. Mura malmait dicséri csak , s ezek adta liszt­ből édesben esik neki a mindennapi. — Aztán mondja valaki, hogy a népnek nincs szive! -- Van s érzékenyebb, mint gondolnák néhányan. S miért mind­ez, s épen Muraközben ? — azért, mert a néppeli bánásmód, a­helyett, hogy eszélyes lenne, nagyon is hibás. Hisszük azonban erősen, miszerint a kormány mindenüvé terjedő gondjai, nem sokára Muraközt is érendik, s e nép, melly adóját s egyéb tartozásit mindig pontosan, sokkal ha­marább leszokta róni, mint másutt; melly buzgón szereli meg­adni istenének, mi istené, s császárának, mi a császáré, s e nép, mondom, azzá lesz, minek lennie kell. — Óhajtjuk, hogy a segítség érkezzék mi­hamarább, — mert egyébként a jó nép velejéig megrontatik. Sietünk közölni a pest-kerületi ideigl. tanodai felügyelőnek a gymnasiumi tanárságra pályázók megvizsgálása iránt kiadott figyelmeztetését: Figyelmeztetés a gymnasiumi tanszékekre pályázni kívánókhoz. A közoktatási miniszter rendelete, melly jövőre a gymnasiumi tanszékek elnyerésére megkívántató próbatételeket szabályozza, úgy h­iszszük, az illetők előtt már eléggé ismeretes, közöltetett az kisebb-nagyobb kivonatokban, de lényegesen majd minden hírla­pok utján is. Azonban tekintve ezen próbatételek magasb igényeit, és szigo­ ') Az első levél véletlenül a Magyar Hírlap szerkesztőségéhez kül­detett. Szerk. ‘) A dániai hivatalos lap szerint csak 2300. ') Közölni fogjuk egész terjedelmében, mind e miniszteri rendeletet, mind pedig az indokoló előterjesztést. Szerk.

Next