Pesti Napló, 1850. augusztus (1. évfolyam, 119-143. szám)
1850-08-05 / 122. szám
zölt is a fájdalom a megyei rendszer teljes bukása felett. A huszonnégy magyar úr emlékiratában különös nyomatossággal emeltetik ki, hogy az ideiglenes új igazgatási rendszer idegen formákat hoz be, nem méltányolva azokat, mellyek honosak voltak, de az eszme nincs tovább kifejtve. Szükséges pedig látnunk s tisztába jönünk az iránt, mellyek azon momentumok igazgatásunk régi szerkezetéből , mellyek az összes állodalomnak megváltozott belpolitikai viszonyait, s hazánk uj állását tekintve, Magyarország igazgatásának állandó rendezésénél méltányolhatók s méltányolandók lesznek. A városokra nézve a dolog tiszta és könnyű: az ideiglenes községi törvény változatlan vagy inkább módosított alkalmazása itt minden méltányos és józan igényt kielégíthet. A kérdés mindenek fölött a megyei igazgatásra nézve megoldatlan. Láttuk fenőbb, hogy a „vis merbae“ a kormányintézkedések iránti ellenállásban, s a tisztség megyei felelőssége többé meg nem állhat. A megyei képviseletnek eddigi törvénykezési jogai s teendői önként mellőzve vannak: ezek a rendes törvényszékek teendőit képezendik. A statútumok joga azon értelemben, hogy ezek az országos köztörvények mellett particuláris jog fogalmával s érvényével bírjanak, hasonlókép meg nem állhat. Ezeket visszakívánni kábaság volna, mert ezek a lehetőség körén kívül esnek. De van-e hát valami, mi lehető, s mit úgy fogunk fel, hogy elfogadva s létesítve, nem engedné, hogy országos igazgatásunk merev bureaukratia jellemét öltse fel , s mi mégis legkevésbbé sem gátolná s paralizálná a kormányintézkedések sikeres és gyors végrehajtását? Olly pont lévén ez, melly kérdés alá teljességgel nem hozható, s a javaslat lehetőségének, alkalmazhatóságának első, fő ismérve. Mi közéletünknek viszszaadná azon egészséges élénkséget, melly azt azelőtt olly élet-vidámmá tette, mi megteremtené azon közszellemet, melly közhasznú s közérdekű dolgokra irányozva, elvonná a kedélyeket üres politikai ábrándoktól, s elvenné a keblek fogékonyságát politikai izgatások iránt? Természetesen itt nem a kivételes állapotot tartjuk szem előtt. De e pont addig is valóban megérdemel többoldalú tárgyalást. Berlin, aug. 1.) A porosz sasnak egy feje van csak, de politikája mégis nagyon kétszínű. Eddig azon véleményben voltak Európában Poroszországról, hogy az ő mezején diplomatikai okosság nem terem, hogy a finom politikai mozdulatok kormányai tulajdonaihoz épen nem tartoznak, s hogy itten csak „Vorwärts“ Generálisok születnek, kik Poroszország politikáját ütlegekkel tartják fen, —s íme, mit nem visz véghez az idő. Az ütlegek megmaradtak, sőt nagyban virágoznak, de mellettük azon mély tudomány, mellyet diplomatikának nevezünk, el nem hanyagoltatik. „Unum facere, aliud non negligere.“ — A mi kormányunk (a poroszt értem, mert mi, kik 10 év óta lakunk itten , nem ismerhetünk más kormányt) sokat tanult egy közel levő kollegájától. Napról napra mindinkább átlátjuk ezt, úgy az európai, mint különösen a német és slezvigi viszonyokban. — Annyira jutottunk már, mint az Augsb. Alig. Ig mart, napok előtti olvasói, kik mindig annak ellenkezőjét hitték, amit olvastak. S ha mostanában különösen a bécsi német lapok a harczi trombitába fulnak, ne ijedjenek meg, majd nemsokára visszafúnak ismét. S ha a porosz kormány Peuker tábornokot és Mathis-t, és a berlini unióhoz szító többi kormányok küldötteiket vissza is hívják vagy hívták Frankfurtból, azért csendesen aludhatunk. Bécs és Berlin közt a a béke szele fúj, és ez addig meg nem fog változni, míg a közös ellenségre, a demokratára argusz szemekkel vigyázniok kell! Palmerstonnak minap egy klubban mondott e szavai minden kormányra alkalmazhatók : mi angolok békeszerető nemzet vagyunk, s ha a kormányok néha néha haragusznak is, ne ijedjünk meg mindjárt.“ Meggyőződésem szerint ugyan, a poroszok s osztrákok szívesen összeülnének a németországi suprematia végett, hiszen a csákók és pikisapkák már régótától nem legjobb barátok, de minek összeveszni, midőn a suprematiát Németország felett nem valami német mezőn kereshetni, ezt másutt osztogatják, — vagy Pétervárott, vagy Varsóban. — A mi Frankfurtot, s általában a német viszonyokat illeti, ezekről jövő leveleimben kimerítőleg kell szólanom , mivel a magyar olvasó a múlt évben figyelemmel nem kisérhető, sőt fél évig mit sem tudott felölök, minek következtében most nehéz az epilógust — (nemsokára, reményem, hogy elérjük a német kódot) — megérteni; ámbár az utolsó két év német története ez egy szóval jellemezhető: Confusio! — Hogy a szegény Slezvig-Holstein mikép áll, önök tudni s érezni fogják jobban mint mások. Hogy hősieskedése e kis nemzetnek, czélhoz e mostani körülmények közt, nem vezet, mindannyian tudjuk, de hogy ez máskép volna, ha a fönemlített egyfejű sas kötelességét tenné, — azt is tudjuk. — Mit is remélhet e kis nemzet, ha az orosz czár ekép nyilatkozik: „a dániai király Slezvig-féle jogait vissza akarom állítni, minden erőmmel, annál inkább, mivel a franczia kormány ugyanezen véleményű, és mivel az 1815—ki szövetséget fentartani kötelességünk, Belgiumban más történt ugyan 30 óta, de bizonyosan nem történt vala, ha Oroszország nem fekszik olly messze Belgiumtól.“— Ez csakugyan igaz, mert a czár megmutatta, hogy ő nem beszél, hanem cselekszik, s hogy ő 20 hajóját nem hiába küldé a Sundba. A slezvig-holsteiniak ámbár az idstedti nagy csatát vesztették , bátorságukat megtartották, annál inkább , minthogy a dánok magukról mondhatják : még három illyen győzelem s veszve vagyunk. Nem csekély dolog ha a győzelmes kétszer annyi embert veszít, mint a győzött a dánok vesztesége 3400 közkatona) és altiszt (legtöbb sebesült) 85 tiszt, köztük 12 halott. A slezvig-holsteini sereg, nagy hiányt szenvedvén tisztekben , felszólíta egész Németországot, de mint most látjuk, nem nagy haszonnal, mert a kormányok nem engedik hogy katonáik illető tartományukat elhagyják, s igy csak igen gyéren látjuk a jó német tiszteket oda gyűrni, és kevés ember van, ki feláldozná egész élete pályáját, midőn amúgy is félnie kell, hogy mind hiába. -- S igy a jó németek nem tehetnek mást, mint pénzt gyűjteni és charpiet tépni a magukra hagyatott slezvigieknek. — De gyülekeznek azért német ifjak nem kis számmal, a szabadságért harczolni, sőt még öreg fiúk is, — mint most hallom épen, hogy a híres Heinrich von Gagern, miután tegnap a porosz királytól audientiát kapott volna , ma Rendsburg felé utazott, hol mint kapitány lépend a slezvig-holsteini seregbe. — Ő Waterloo mellett mint 16 éves ifjú már egy századot vezetett. — Németország nem igen nagy köszönettel van iránta, az egységet nem igen mozditá elő, de tán többet teend — Gagern a katona (?) mint Gagern a praesidens! Bécsből elhatárzó depédek érkeztek Frankfurtba, — lesz tehát ismét lárma. — Partumant montes,----------------1 A bécsi kormány szövetségtörésnek nézi a mainzi történetet és a kormányokhoz már köröztetett egy erős körjegyzéket. — Mint ismeretes, a badeni katonák, kik egy külön szerződés következtében Oroszországba tétetnek át, Mainz mellett el akarván menni, az ottani osztrák parancsnok, ez ellen protestált, mig a Bundes Plenumtól, erre engedelmet nem kap. — A frankfurti urak pedig csakugyan Ausztria értelmében adták véleményüket a „passirozást“ illetőleg. Erre a porosz parancsnok feleli, hogy ha az osztrákok ellenszegülnének , ő erővel fog utat csinálni a badeni katonáknak, s ha szükséges, a várt is fogja ostromoltatni. — Ezen felelet ijedtséget okozott s az ausztriai parancsnokság többé ellen nem szegült, de a kormány protestált, és mint fén említem, ezt szövetségtörésnek nézi. Slezvigből semmi újság, mint hogy a németek koncentrálva az Eider innen és túlsó részén állnak, a főhadiszállás Rendsburgban van. A sereg már ismét ki van egészítve. Épen midőn levelemet be akarom rekeszteni, ablakom előtt kocsiban látok egy roppant nagy bajuszt: ez másé nem lehet, mint K. Haynaué, — és alkalmasint úgy lesz, mivel tegnapelőtt Boroszlóba várták őt. Bécs , auguszt 2-án. A forradalom ideje alatt zászlósokhoz hű maradt magyarországi s erdélyi hadcsapatok azon legényeinek, kik annak idejében tiz vagy több éves, vagy épen holtiglani capitulatiora soroztattak volt be, s folyó 1850-dik évi május hó végéig nyolcz éves szolgálati időt töltöttek be, a császár Ő felsége, i. e. jun. 30-tól kelt legfelsőbb határozata által, azon kegyelmi engedélyt adta meg, hogy ha e betöltött nyolcz éves szolgálati idejök után nem kívánnak újra szegődni, a capitulatio hátralevő részének elengedésével fele számban még ez idén, fele számban pedig jövő évben a katonaságból végkép elbocsáttathatnak. Rendelete továbbá felsége, hogy azon legényeknek, kikre az elbocsátás sora csak jövő évben kerülend s addig szolgálatban maradnak, fejenként naponkénti 1 kvnyi díjpótlék szolgáltassák ki. A hadügyminisztérium ehez képest meg is tette már intézkedéseit, s rendeletet adott ki minden országos katonai parancsnokságokhoz, hogy a legényeknek, kik a nyolcz éves szolgálati időt már kitöltötték, fele, azok t. i., kik legtöbb időt szolgáltak s kik otthon legszükségesebbek, 1850. október végével, másik fele pedig jövő évben egy ezután meghatározandó időpontban elbocsáttassanak. S nagyobb könynyebbség végett meghatározta, hogy mindezen legények, tekintet nélkül arra, várjon ezen vagy a jövő évben lesznek elbocsátandók, azonnal szabadsággal hazabocsáthatók, a szerint , mint az illető hadcsapatban a legénység száma a rendes létszámot túlhaladja. A „Wiener Zeitung“ auguszt. 3-diki számában közöltetik a vallás és közoktatási miniszternek ő felségéhez a bécsi, prágai , pesti, graetzi, lembergi, krakkói, olmützi, insbruki, egyetemnél a jövő iskolai év kezdetével behozandó collegiumi pénzek iránt tett előterjesztése, mellyel ő felsége helybenhagyni s egyúttal a közoktatási minisztert felhatalmazni méltóztatott kellő rendeletet adni az említett egyetemekhez ezen ügy foganatosítása iránt; — továbbá a közoktatási miniszter által e meghatalmazás nyomán a fenebbi tárgyban kiadott rendelet, melly által elhatároztatik, hogy a fen elé számlált egyetemeknél a jövő 185% iskolai évtől kezdve a tanpénz , hol eddig fenállott, eltöröltetik; ellenben a tanulók általában minden egyes collegiumért (előadásért), mellyre járnak , collegiumi pénzt tartoznak fizetni, melly az illető tanárvagy privát docensnek képezendi illetékét. Annak idejében élénk vita folytattatott volt a bécsi lapok közt a collegiumi pénzek behozatalának czélszerűsége iránt: a miniszteri előterjesztés ezeknek behozatalát részletesen és alaposan indokolja, mindenekfölött azzal, hogy csak így remélhetni virágzó tenyészését a privát docensi intézménynek, melly a tanszabadsági rendszernek nélkülözhetetlen alapját képezi, a privát docensek pedig díj mellett tartott előadásaikkal rendesen nem versenyezhetnének a fizetéses tanárok ingyen előadásaival , mi okból megkivántató, hogy ha a privát docensi intézet meghonosulása s kifejlődése óhajtatik, a fizetéses tanárok előadásai is csak díjért legyenek hallgathatók, mellyek alól fölmentés csak szegénység, jó erkölcs és kitűnő tudományos haladás kellőleg bebizonyított eseteiben adassák *) Csáktornyából. 30. Muraközben alig olvas kívülem valaki Pesti Naplót. Én sem jutok hozzá az itteni posta útján, hanem magyar barátim szívességéből Lendván vagy Kanizsán olvasom. Nem tudom, másik nevét azon cerberusnak, melly őrködik a postaajtónál, vagy a Mura hidjai valamelyikénél, hogy amott elő ne fizethessesenek, emitt pedig valahogy be ne csempésztessék, — a naplói haeresis. — Hja ! eretnekség minden, mi magyarul van! szegény betűk, megjött reátok is az átok. Igen is, van Muraközben néhány úr, szerencse, hogy kevés van, aki mindent mi és ki magyar, haeresis- s haeretikusnak tart. A néhány az ügyek élén áll, s elég lelkiismeretes: útját állani akarni mindennek, mi a muraköziek magyarok iránti sympathiáját növelhetné, vagy fentarthatná. Azt hiszik a jámborok, hogy szolgálatot tesznek trón és kormánynak, ha a népeket egymás ellen hüthetik. Uraim, öszszefűzni, nem széttépni kell őket! Ezen urak épen rész számolók s politikusok, combinálni nem tudnak, s számítani nem akarnak. Urak, nem kell felejteni azt, miszerint az emberiség erőre nézve sokkal épebb, izmosabb; erkölcseire nézve sokkal romlatlanabb; fejedelmek, kormányok s egyéb főnökök irányában sokkal hűségesebb, szívre, lélekre nézve sokkal nemesebb lenne, ha neki annyi minden nem tiltatott volna. — Az ember természete mesterkélten rontatott meg. „Nitimur in vetitum“ mondá egykor a költő. Muraközieknek ígértek sokat, megtiltottak többet a horvátok, ha hozzájok csatlakozandottak. — Az Ígéretekre nem hajtott a nép, mert hive, hogy az Ígéret fájának adhatás nélkül keserű szokott lenni gyümölcse; amit pedig ígértek, sem nem adták,sem nem adhatták meg: tehát a csalatott nép látván, miszerint az ígéretek gyümölcsének neve semmi, neki rohant mindannak, mit neki megtiltottak, s még most is tiltanak ; mert azt hiszik, hogy roszak tudnak csak jót tiltani, tiltóit pedig mind foszaknak tartja. Megtiltaték a népnek: magyar szelleműnek lenni, s mivel tiltatott, kedélyeit még most sem sikerül, s nem fog sokáig sikerülni lecsillapítani. A nép nem értette, mi az, mitől tiltják; de mert a paradicsom Évájának maradéka, teszi a tiltottat, s nem teszi mit vele tétetni akarnak. Muraköz népét, mert a nagy tilalom nyomán „nyakasan magyar érzelmű,“ az impolitikus hivatalnokok magyaránnak gúnyolják. Gúnyolnak oktalanul; a nép eszesen torolja vissza gúnyaikat; mert állandón az marad, mi nekik nem tetszik, s ők nem veszik magukat észre. Aztán mondja valaki, hogy a népnek nincs esze! Az érintett néhányan különbféle csúfságokkal illetik a magyar nevét, s a nép őket dicséretekkel, s nem egyszer csaknem demonstrálni akaró enthusiasmussal cáfolja. — Aztán mondja valaki, hogy a népnek nincs taktikája. Néhányan örömmel s örökre véget vetnének a muraközi nép magyarokkali érintkezhetésének, felejtve azt, hogy a nép murántúli földről kapja borát, fáját, kenyerét. — Ez teszi tán a népet megnyerni akarni, ezt hiszik ők eszköznek, hogy a nép barátiul tanúsítsák magukat. — A nép jól ismeri néhánynak antipathiáját a magyarok iránt, s annál többször, többször mint azelőtt, megy magyar földre, minél kevesebbszer — habár Horvátországhoz csatoltnak prédikálják őte kel által a Dráván. — Vágyainak, kivánatinak határi messze ben vannak magyar földön. Dráva neki hidegebb választó fal, mint valaha gyaníthatta, hogy lehessen. — És a horvátok még örülnek az aquisitionak. — A kenyér, mellynek lisztjét dráva-vizi malmok őrlik, keserű neki, keseríti a Dráváral viszszaemlékezés. Mura malmait dicséri csak , s ezek adta lisztből édesben esik neki a mindennapi. — Aztán mondja valaki, hogy a népnek nincs szive! -- Van s érzékenyebb, mint gondolnák néhányan. S miért mindez, s épen Muraközben ? — azért, mert a néppeli bánásmód, ahelyett, hogy eszélyes lenne, nagyon is hibás. Hisszük azonban erősen, miszerint a kormány mindenüvé terjedő gondjai, nem sokára Muraközt is érendik, s e nép, melly adóját s egyéb tartozásit mindig pontosan, sokkal hamarább leszokta róni, mint másutt; melly buzgón szereli megadni istenének, mi istené, s császárának, mi a császáré, s e nép, mondom, azzá lesz, minek lennie kell. — Óhajtjuk, hogy a segítség érkezzék mihamarább, — mert egyébként a jó nép velejéig megrontatik. Sietünk közölni a pest-kerületi ideigl. tanodai felügyelőnek a gymnasiumi tanárságra pályázók megvizsgálása iránt kiadott figyelmeztetését: Figyelmeztetés a gymnasiumi tanszékekre pályázni kívánókhoz. A közoktatási miniszter rendelete, melly jövőre a gymnasiumi tanszékek elnyerésére megkívántató próbatételeket szabályozza, úgy hiszszük, az illetők előtt már eléggé ismeretes, közöltetett az kisebb-nagyobb kivonatokban, de lényegesen majd minden hírlapok utján is. Azonban tekintve ezen próbatételek magasb igényeit, és szigo ') Az első levél véletlenül a Magyar Hírlap szerkesztőségéhez küldetett. Szerk. ‘) A dániai hivatalos lap szerint csak 2300. ') Közölni fogjuk egész terjedelmében, mind e miniszteri rendeletet, mind pedig az indokoló előterjesztést. Szerk.