Pesti Napló, 1850. október (1. évfolyam, 169-195. szám)

1850-10-02 / 170. szám

1850. első évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Budapesten házba küldve : Egy hónapra 1 fr. 30 kr. p Évnegyedre 4 „ — „ „ Félévre . . 8 „ — „ „ Egy évre . 15 .­­ , , Egyes szám — „ 4 „ „ A lap polit. tartalmát illető minden közlés a szerkesztőséghez ; anyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH G. úrhoz intézendő. Vidéken postán küldve: Egy hónapra 1 fz. 50 kr. , Évnegyedre 4 , 40 , , Félévre . . 9 „ 15 „ „ Egy évre . 17 , 20 „ Egyes szám— „ 4 „ „ 170 Szerkesztési iroda : Dzi­ntcza, 449. sz. A havonkénti előfizetés mindig a hónap 1-től számittatik. Megjelen a PESTI NAPLÓ — ünnepeket és vasárnapokat kivéve jelen ívnyi alakjában mindennap, délesti órákban. Szerda, October 2-án. HIRDETÉSEK ÉS MAGÁNVITÁK. Hirdetések négyhasá­­bos petit-sora 4. pengő krajczárjával számitta­­tik. A beigtatási díj elő­re lefizetendő E­r­i­c­h Gusztáv ur könyvkeres­kedésében. Magán­viták háromha­sábos sora 6. pengő kraj­czárjával számíttatik. A fölvételi díj szinte min­denkor előre leteendő, a Festi Napló szerkesztő­­hivatalában. Budapest, octob. 2-kán. TELEGRAFI TUDÓSÍTÁSOK. Turin, sept. 26. A cuneoi tanács is a papi javak el­vétele mellett nyilatkozott. Florenz, sept. 26. A Nazionale a minisztérium által 15 napra betiltatott. Roma, sept. 25. A piemonti lapokban megjelent pá­pai levél a párisi Univers szerkesztőihez, hamisnak nyilvánítatott. Frankfurt, sept. 27. A frankfurti Journal szerint a szövetségi ülés 24-ki ülésében a sleziig-holst­eini ügyekkel foglalkozott, határozatta len: a porosz-dán béketervnek az egyes követek általi helybenhagyatása. Paderborn, sept. 27. A városban és környékén a poroszok által a kurhesszeni ügyek miatt vizsgáló csapat állítatott. Brüsszel, sept. 27. A király és királyné ismét Osten­­de-be utaznak. Frankfurt, sept. 28. A porosz herczeg berlinbel út­jában naponkint váratik. Kasszel, sept. 28. Hassenpflug az állodalmi főpénz­tárnak meghagyta, hogy a hadügyminisztérium részére 44.000 tallért fizessen ki. A fő­polgármester meghí­vására bizottmány ülend össze, hogy az állodalmi hivatalnokoknak fizetéseit átruházás mellett előlegezze. Berlin, sept. 29. Az ötödik és hatodik gyalog dan­dár parancsot kapott ma délelőtt, hogy magát az el­­menetre készen tartsa. Budapest, octob. 2. * A néhai Magyar partvidék és vele Fiume sorsa minket Magyarokat, közvetlenül, ma már nem érdekel. De érdekel annyiban , hogy a hajdani viszonyok, s a sok szép remények és álmok, mellyeket egykor birtokához kötött a melegkeblü Magyar , mindeddig nem mosódhattak ki teljesen lelkünkből, s ezeknél fogva közel­ esik hozzánk s részvétünkhez, mellyel a birodalom népei iránt vagyunk, mint bármelly egyéb helye a monarchiának. A rokon , elszakadás után is rokonunk marad, s a vissza­emlékezés valamelly kegyelt rokonra, mindig édes a nemes kebelnek! Fiume, mint tudjuk, Horvátország alkotó­részévé tétetett. Nevéről külön megye neveztetett, melly a bán hatósága alá adatván, egy főnök által fog ezentúl intéztetni. Váltó-keres­kedelmi törvényszéke meghagyatott, meg szinte szabad­ ki­kötői előjoga is , mellynek eltörléséről eddig nem olvasónk. Fiume nem ven részt az 1848. mozgalmakban. Távol esvén az akkori anyaországtól, csöndesen néző a viharokat, mellyek erre közeledtenek. Képviselője Pestet rögtön idehagyá, a mint értésére esett, hogy a várost, mellyet képviselnie kellene, a horvátok elfoglalók. Azóta Fiuméval semmi összeköttetése a Magyarnak! Sorsuk csak annyiban közös, mennyiben azon egy biroda­lomnak polgárai. A különbség azonban a horvátkoronaországi Fiume s a haj­dani magyar között megvan. Azon gyakor felszólalások, mely­­lyeket a bécsi Corriere Italiano hasábain olvasunk, mutatják, hogy Fiume nincs megelégedve az új házassággal, s óhajtaná azt menti el előbb megszakasztatni, s visszamenni 1822 előtti összeköttetésére Trieszttel — azon Trieszttel, mellytöl egy­kor olly örömest vált meg, s jön tagja a Magyar koro­nának ! Új meghóditói a nyugalmas városnak, fenyegetik nyelvét, nemzetiségét, a melly, az említett lapban megjelenő tudó­sítások szerint, olasz, s mellyet, úgy emlékszünk, a Ma­gyarok nem bolygattak soha, de meghagytak közigazgatási, törvénykezési és oktatási nyelvül mindig s mindenütt. Minket, ismételjük, a vita nem érdekel közelről; azonban lehetlen nem sajnálnunk a várost, melly egykor miénk volt, s nem óhajtanunk őszinte szívvel, hogy vágyai teljesüljenek. Az ok, mellynél fogva fölemlítettük Fiumét, csak az, hogy értesítsük olvasóinkat azon eljárásról, mellyet irányában új birtokosai követnek. Akarják, t. i., hogy a közigazgatási, törvénykezési s oktatási nyelv ott is tisztán szláv legyen!... Egy tengeri — olasz — kereskedelmi városban ! Ezt azok teszik, kik ellenünk a magyarosítás miatt nemrég kigyót-békát kiáltottak! — Változtak a körülmények, s ezek­kel — a szerepek! Boldog, ki okult a viszontagságokon, s igyekszik nem esni botlásokba, mellyek díja el nem marad. A Corr. Ital. 204. számában ezeket olvassuk : „Fiume, sept. 24. Azon szomorú állapot, mellyb­en vagyunk, mindegyre láthatóbb befolyást gyakorol városunk társadalmi vi­szonyaira; de ha egyrészről népünk ildomos szenvedőlegesség korláti közt marad láttára mindannak , mi nálunk történik , nem nézheti másrészről közönyösen azon fokonkénti hanyatlását ke­reskedésünknek , melly abból származik , s eltüntetését szabad­ságainknak , mellyeket a múltban élvezünk, s mellyek egy ré­szére igényünk van jövőre is.“­s a t. A levélből még értesülünk arról, miszerint jelenen a város tekintélyes­ férfiai aziránt folyamodtak a belügyi miniszté­riumhoz , hogy a községi törvény rendszeresénél, Kína meg olly egyéniséget is, melly bírná a városiak teljes bizalmát, s képes is volna felvilágításokat nyújtani Fiume külön viszo­nyairól. Méltányos kívánságuk kétségkívül teljesítetni fog; mi leg­alább óhajtjuk és reméljük. Koránkint meg fogunk emlékezni Fiuméról. Paris, sept. 25. Tegnap a Charivari szerkesztő hivatalában nagyszerű ünnep tartatott; a satyrikai lap új társat nyert a Constitutionnel tu­lajdonosában. Ez jogszerű; Vér­on, Lireux Ágostont a Con­­stitutionnelhez csábította, és most ő maga ment a caricatura prófétái közé. Ex ungue leonem! — és már az első kísérlet­ből látjuk, mit várhatunk ez új téren a Constitutionnel halha­tatlan tulajdonosától. Tegnap életleírásával debütirozott, Véron úr nem akarta, úgy mint többi társai, egyszerűen a nevét alá­írni ; ő vallomásokat irt, s meg kell vallanunk. Rousseau con­­fessiont eredetibben nem olvastuk. Tanuljuk az őszinte szer­kesztőtől, hogy Véron egész életében őszinte ficzkó volt, min­den sükerült, a­mit megkísértett, valóságos Mydasként min­dent aranynyá változtatott, a­mihez csak nyúlt, — udvariasság­ból nem akarjuk tovább vinni összehasonlításunkat. Véron úr a legnagyobb nyíltszivűséggel megmondja, hogy ő politikai is­koláját az opera színfalai és egy patika tűzhelyén kezdte meg; ez fejti meg, hogy miért nem­ felejtette el soha az utile misce­re dulci-t. Csak szerénység, ha ez­úttal a híres vörös könyvet elhallgatja, mellyel Heine Henrik ismerkedett meg, és melly legjobb próbája annak, hogy Veron már régóta ellensége a vörös köztársaságnak! De mit használ a szerénység illy ér­demdús férfiúnál, mint Véron ur; minden sorból az érdemnek egy Uj neme látszik ki. Úgy a Constitutionnel vagy is Véron ur az, ki a pate Regnaultal együtt Bonaparte Lajos candi­­daturáját feltalálta. Igaz u­lyan, hogy ez érdemet csak Girar­­din Emil tulajdoníthatná maarának iparszerüleg, sőt ha jól em­lékszem, — és miért ne emlékezném jól? — Véron ur alku­dozásban volt Cavaignac tábornokkal, és csak mert feltételei el nem fogadtattak, esküdött Napóleon zászlaja alá. Elég az hozzá, hogy most olly vastag barátságban él Bonapartéval, hogy szinte identifikálja magát az elnök személyével, és innét van az, hogy Véron úr élete leírásában többet szól Bonaparte Lajosról, mint önmagáról. Véron Lajos doctor úr tudtára adja a világnak, hogy miért támogatta Bonaparte Lajost, és ez mindi­g­ esetre tanulságos valami. A Constitutionnel az anonym­isI­­­tás arany időszakában, mindennapi polémiája daczára, nem bírta bebizonyítni Bonaparte Lajos nélkülözhetlenségét. Vé­ron urnak azonnal sükerült! — Veni, vidi,vici! és gaz ira tout seul nem hiányozhatnak többé Véron ur császári czime­­rében. Halljuk tehát Bonaparte Lajos érdemeit: 1) Kiváncsi volt megismerkedni a hires és szerencsés Vé­ron úrral, mint ezt Napóleon Lajos saját leveléből láthatjuk. E kíváncsiságot joggal Bonaparte Lajos mellett magyarázta Véron ur, mert ha valaki Angolországból jővén, olly kevés életuntsággal bír, hogy még Véron úr számára is kíváncsi­sággal szolgálhat, az primitív, és kimeríthetlen természet; az illy egyéniség, kell, hogy időszakot csináljon. 2) Bonaparte Lajos a pate Regnaulttal élt, mert mint Vé­ron úrtól tanuljuk, olly csendet (calme) tapasztalt az elnöknél, midőn legelőször meglátogatta volt — és az elnök azóta egy cseppet sem változott, mit csak a pate Regnault haszná­latából nyerhet az ember! Hogy ez leginkább volt oka annak, A PESTI ХАРЫ) ITAHA. LILIPUTI TÓBIÁS DE EADEM. REGÉNY. III­ dik Fejezet. Liliputi szerelme. Folytatás. ') Történik pedig, hogy ezalatt megreggeledék és meg is akart esteledni. Tóbiás, kinek egészségére különös befolyása volt ez idegrázó eseménynek, mennyiben láza egészen el­múlt , kedvet kapott az esteli levegőt használandó, a Maros­hoz kilovagolni. Valóban visszanyerte egészségét, a szo­katlan , és erőszakos gyógymód által, vagy a Mártha lábvize, vagy épen a szerelem adták neki az erőt; elég az hozzá, hogy a maga emberségéből felkelt, a maga emberségéből nyer­­geltetett, s a maga és a Zakariás emberségéből fel is ült a Rá­­róra , s a Zakariás kíséretében elindult, ki a Derest lovagolta. Liliputfalvától lehetett a Maros jó háromnegyed-óra­­járás. Tóbiás komoly gondolatokba merülve haladt a szántó­földek között. Csak ollykor vetette fel szemeit az égre, ak­kor is azért, hogy a kebeléből felszakadt sóhajtást követhesse, nem állitja-e meg útjában valamelly felleg, azután tudako­­lódzó, visz-e magával útlevelet ? Vigy el engem édes lovam odáig Hogy ne várjon rám a rózsám sokáig, Vitte is a Ráró szép csöndesen. Ilona pedig ott várta már a Maros parton.— Kiliezky Zakariás, sehogy sem tudott a Tóbiás dolgán eligazodni. A lánykérő abba maradt, most meg illyen hűvös időben — foglyos volt az idő — roncsolt egészséggel. 0 Lásd PESTI NAPLÓ 158. 160. 163. 164. 165. és 168. számát. ollyan messzire lovagol, csillagot, illonát, tücsköt, bogarat ösz­­szehord. Ő csak egy módon vélt ezen a zavaros állapoton segít­hetni, ha t. i. a vármegye bábájához folyamodnék. Az az asz­­szony a talpán, hét országra szól a hite. Öt egyszer három esztendős hideglelésből gyógyította ki. Felirt egy „miatyánk“ot a kéménybe, beadott neki egy verdung borsos és tojáshéjas pálinkát, s a hideg úgy eltűnt, mint a parancsolat. Mordom a lelkit­e ment aztán egy tempóra. Tóbiás nem hallgatott az egészre egy cseppet sem, hanem kihúzta fehér kendőjét zse­béből s magasan lobogtatta a Maros felé. — Ő ott áll, ő vár, ott vár csigakészületü tündér szekeré­ben az angyal, a tündér. Ilona! Ilonkám. S mint a nyíl le­ugrott lováról. Zakariás csak kiabálta, hogy az ott vízimalom a mit tündérszekérnek néz, s a fehér, lisztporos teremtés, a molnárlegény. Tóbiás nem látott, nem hallott, hanem szaladt a keskeny dobogón, — melly egypár összeillesztett deszká­ból, a partról a malomba bejárásul szolgált — Ilonája ölelé­sére. Zakariás magokra hagyta a lovakat, mint a mellyek kü­lönben is, igen jámbor állatok voltak, s utána eredt urának, ki a szélmalommal harczoló Don Quixote-nál annyiban volt szerencsésebb, hogy nem a malom szárnyától, hanem a mol­nárlegény­től, kinek hevesen ugrott nyakába, csak egy pofont kapott, a másikat már nem kaphatta meg, mivel azt Zakariás, egy harmadikkal együtt a molnárlegénynek adta. Tóbiás el­szédült és lerogyott az irgalmatlan ütés alatt. A molnárle­gény is hasonlóan cselekedett, csupa rokonzásból. — De már ez több kettőnél — kiáltott Zakariás — s kar­jaira vette az eszméletét vesztett Tóbiást. E szerelmi kaland után, a­hogy hazaértek, hősünk nem győzött eléggé emlékezni azon boldogságra, mellyel Ilonája vállain függött; ama forró ölelésre, mellyel a tündér öt kebe­lére vonta , magához szorította, hogy szivük egymáson dobo­gott, ollyan erős dobogással, mint a gőzgépek mozgó két kar­jának ütése; emlékezett, mint tartotta kezében könnyű kis kezeit, midőn vére mind egy pontba tolult, mintha ereiből kiakart volna futni,azután pedig folyása egyszerre elállott, lé­­lekzete fenakadt­ — egy villámütés, a ragyogó szemből, egy csattanás az édes ajakról — , s mintha csak a világ nehe­zedett volna reá, a történet fiatalabbik Adására, a kéjnek ezen mámorában, lerogyott az ittas örömtől az a csók, az a rettenetes tüzes csók ! így fejtette meg magának Tóbiás a ví­zimalom — és a molnárlegénynyelv kalandját. Az eszelősség­e vagy a szerelem , de a kettő közöl mindenesetre valamellyik, kivert fejéből mindent, még az utazási szándékot is. A tör­vénytudományt — gondolá — , majd elvégezheti otthon vagy ha el nem végezné is .... a nagy lelkek apróságokra nem so­kat adnak, kik a ragyogó eszméket és gondolatokat csakúgy hevenyészik, mint a tavasz a virágot, vagy mint a halászok, a halászlevet szokták hevenyészni. Elég az hozzá, Tóbiást, a kivitel emberét, ki két nagy dolgot már bölcs készületlenséggel megkezdett, s ostoba di­csőséggel be is végzett — a marosparti séta után, íróasztal­nál találjuk, melly egy lapos nyújtó-deszkából s lefürészelt tőke-darabból állott, a mint azt hamarjában össze lehete ütni, s olvasta „Verböczi“t, azaz, hogy olvasná, ha az, a leégett könyvalmáriom­ hamujából, mint a phoenix, kikelne, vagy ha hősünket a szerelem olvasni engedte volna. Most az egy­szer könyv helyett toll volt kezében, s nem is annyira a ke­zében , mint a szájában, asztalán a papír szépen kiterítve s még eddig fehéren, mint az alba, mellyre csak a név van ír­va — „Ilona“ neve. Az a költemény soha sem jelent meg nyomtatásban, mellyet akkor Tóbiás irt, magunk is csak annyira emlékszünk belőle, hogy, a gyémánt-rózsa-, tenger­csillag- , gyöngy- és harmaton kívül a szőlőtőke is benne volt, és hogy inkább hasonlított a verébcsir­poláshoz, mint a füle­lm­e zengéséhez. Illyen volt Tóbiás első költeménye, a­mennyiben az első verset az ember az első szerelemről szokta írni. Már készülőben volt, hogy azt, egy kis levélben a tündér­nek elküldje Zakariástól; szándékától azonban elállott, mivel illyen közönséges embereknek hívására, nem jelennek meg a tündérek. Maga akarta elvinni. El is vitte volna mindjárt másnap , ha különösebb dolog nem adja magát elő.

Next