Pesti Napló, 1851. június (2. évfolyam, 370-392. szám)

1851-06-10 / 376. szám

ront valaminek, és önmagát sújtja agyon, midőn szenvedélyesen megtámad valakit, és észre sem veszi, hogy a legjobb védeszközöket ő szolgál­tatja a megtámadottnak javára. így szokott történni, midőn a támadás in­doka : ellenmondási viszketeg. De a c­áfolást is ügyesen tudja kezelni a M. N­. — Már ezt meg kell vallani. Azt mondja, hogy mi a sajtónak jelen körül­mények közötti föladatát nem értjük, tehát csak bízzuk reá. Hozzáfog, hogy megc­áfolja a sajtó fölada­­táróli fogalmunkat. Mi f. hó 5-én a sajtó jelen idő szerinti föl­adatául jelöltük egyebek között: — ,,Körvona­lazni a viszonyokat, hogy mindenki ismerni, s méltányolni tanulja, mit rögtön változtatni nem lehet. — őrködni, hogy a közvélemény hely­telen irányba ne vezettessék és talpalatnyi tért se nyerhessen oly eszme, mely bármi módon nemzeti létünket kívánhatná áldozatul és sírba dönthetné a hazát.“ Ő pedig 8-án igy szól: „Körülvonalazni a viszonyokat, hogy mindenki ismerni, s méltá­nyolni tanulja, mit rögtön változtatni nem le­het. — Őrködni, hogy a közvélemény helytelen irányba ne vezettessék, s talpalatnyi tért se nyer­hessen oly eszme, mely bármi módon nemzeti létünket az alkotmányosság minden biztosíté­­kaitól megfosztva, kínos ingásnak tehetné ki, és sírba dönthetné azt." Nemde tökéletesen megc­áfoltatánk ? A M. H. még azért is megró bennünket, hogy különösen a nemzetiség mellett buzgóak, a — mint mondja — alkotmányt és nemzeti­séget együtt egy vonalon akarja megóvni. Ez igen szép. Hanem értjük egymást. Itt nem annyira nyelvünkről, mint nemzetiségünkről van szó, hiszen nemrég mondottuk el röviden okainkat arra nézve, hogy ennek enyészetétől nem ret­tegünk ; szó van : nemzeti létünkről,­­ Ma­­gy­a­r­o­r­s­z­á­g l­é­t­e­l­é­r­ő­l. Az alkotmányosság hosszú századok alatt oly mély gyökeret vert a nemzet életében, hogy ha bizonyos időre elvonatik is, de meg nem semmi­sülhet; erre nézve eloszlik minden kétség, mi­helyt Magyarországnak a birodalom többi részei­­hezi viszonya történeti közjogaink alapján sza­bályozta­tik. És ezért támogathatja a nemzet őszinte bizal­mával a conservativeket. Ha a conservativek absolutisticus utógondolat­tal törekesznek—mit alig hiszünk — nemzeti lé­tünk megmentésére , ezt kivívhatják, de az utó­gondolatot bizonyosan nem. Kár volna legkeve­sebbé is aggódni ez iránt. Az absolutismusnak Magyarországban nincs jövője; nálunk az képtelenség, nem mondjuk rö­vid időre, s aránytalanul nagy áldozatokkal fen­­tartva, de bizonyosan képtelenség normális álla­pot gyanánt. A magyar conservativek tudomásunk szerint sokkal nagyobb kegyelettel és ragaszkodással vi­seltetnek a hagyományszerű helyhatósági élet iránt, hogy sem hatalomrajutás esetében egy bizonytalan ideig tartó kormány-evolusra az ab­solutismus mindent centrálisaid vasveszszejét vennék igénybe , s ha vennék , ily kísérlet kö­vetkeztéit előre kiolvashatnák a múltak évköny­veiből. Ki­felé egyébiránt bármi okoknál fogva, bármi körülmények között egy nemzet bizalma fordul, annak mindenkor roppant felelőség nyomja vállait. London , máj. 31. 111. ci A szép Regents-parkban ülők, mulatva a gyepen legelő juhok rémülésén, melyet a közeltévé zoologi­­cal-garden oroszlánainak­ koronkinti orditása idézett elő. :— Európára gondolok, midőn közel hozzám egy éltes férfiú harmadmagával megtelepedett. —­ Soká közönyösen ültem mellettök nem figyelve élénk vi­táikra , de Európát oly sokszor említek, hogy lehet­­len volt közelebb nem simulnom: lelkem fényes baja! gondolom magam­ban, s ügyeltem. Nem, mondá egy élénk fiatal ember, igy nem lehet; Európa constitutionális elnyomottsága meg nem állhat; a kétes bizonytalanságnak elvégre oszlani kell: Eu­rópa vagy haladni, vagy vissza fog hanyatlani, a népeknek tisztába kell jőni, mert a népek gondol­nak; — a népeknek tudni kell mit mondhatnak annyi küzdés és remény után sajátoknak, mert a népek akar­nak. —• És Anglia , mit tesz ő ? Hiven félszázados politikájához mielőtt ugrásra készülne, hogy marta­lékát birtokába kerítse, meglapul mint a fundor macskafaj, s várja a kedvező pillanatot. — És jegy­ző meg szomzédja, míg vár , addig a konczot más ragadja el. Az angol kormánynak határozatlansága, veszedelme Angliának! — És, mondá a fiatal szó­vivő , átka Európának. Ila Anglia megmarad hatá­rozatlan politikája mellett, ha közönyösen nézi az éjszaki életfogyasztó áradatot , mely mindent magával sodor, s melynek hullámai rövid időn ösz­­szecsapnak Európa népei fölött, ha Anglia mindezt figyelemre sem méltatja , pusztán kereskedői számí­tásból, csak azért, hogy a zavarban rég kitűzött martalékát megragadhassa,— akkor fájdalommal kell mondanom, Anglia közelebb áll sírjához, mint a dicsőségnek az­on pontjához, mely oly kábító fényben ragyog önszemeink előtt. — A jelenkor politikájának nagy mestere, ezerkarú polgpként körülhálózta a continenst, szava, az európai udvaroknál, migast, jamesit sem kivéve, túlsúlylyal bír, hatalmas ubiqui­­tása a szibérai ukázokon kezdve, a Times-vezér­­czikkei tartalmáig, mindenütt föllelhető, é­s azt hiszik önök, ez csak esetlegesen történt igy? számí­tás.­­• Lord Aberdeen, Stanley — s mind­azon férfiak kik kormányon ülnek vagy arra vágynak, 1815 óta az európai udvarok példájára, egy lépést sem tettek, egy igazságot sem tanultak. 1815 ama nagy politi­kai korszak, mely előtt leborulnak a bécsi congres­­sus, non plus ultrája politikai bölcseségeknek ! — Az 1815. szent szövetség ismét megalakult, ismét Fran­cziaország ellen van irányozva , s kormányunk elég gyenge, hogy egyebet ne mondjak, odanyújtani kezét, s elég hiú, fényes csalatásaiban új Watterlo­­ről és új Wellingtonról álmodozni: az új Watterlo sírja leend Angliának, az új Wellingtonnak nem Londonban, hanem St. Petersburgban fognak szob­­­­rot emelni! — Az öreg úr gondolkodó jön, s fontos arczczal igy szólott: önök okoskodása nem igen alaptalan : nekünk nem szabad feledni, hogy Anglia kiegészítő része Európának, hogy Európa sorsa, egyszersmind Anglia sorsa, s hogy a continens ha­nyatlása után, Anglia gyors léptekkel első Károly korába fog sietni —, és szól közben a fiatalok egyi­ke,­­hogy ismét egy Cromwellre leend szükségünk! Mentsen Isten, mondá az öreg, ennyire tán csak nem jutunk; de az kétségtelen, hogy kormányunk­­ gyenge, s nem mer sem hátrálni, sem haladni: kor­mányunk megbocsáthatlan határozatlansággal fogja eljátszani Anglia szerencséjét. Csak azt óhajtnám ismerni, azon embert, jegyző meg elhízott felsőbb­­séggel , ki a bajon képes volna segíteni ? — A par­­liamentben­—­szólt hevesen szomszéda — nincs kép­viselve a nép, tagjai vagy czímer- vagy pélszaris­­zocraták : a népképviselők, kevés kivétellel pénzen vásárolják helyeiket a parliamentházban. — Álta­lános szavazat, s a nép képviselve leend , s a nép őrködni fog jogai fölött, a nép megmentendi Anglia becsületét! — Önök , mondá elsápadva az öreg úr, veszedelmessebbek a szent szövetségnél, önök char­tisták ! — E pillanatban a Jáva-tigris nagyot ordí­tott, a juhok rémülten simultak egymáshoz, szom­szédaim némán távoztak. Én Európára, lelkem fé­nyes bájára gondolok, s a királyi palota elé siettem, hol a sűrű néptömeg közt elláthatlan volt a díszhin­­tók, a fényes urak és szolgák sora; azt mondják, hogy a bársony kárpitok között, legelőször is prince. Albert mondá el csinos versezetben gratulatióját, fenséges neje születése napján; utána Anglia fényes jövője, a fejedelmi kis sarjadék, a családtagokat, Coburg-Gotha herczeg és herczegasszony, a würtem­­bergi királyi fenség, s Leiningen herczeg kö­vette, végre a diplomatia és aristocratia fényes kara haj­longott — — . Estve London ki­világíttatott, a nép oly sűrűn hullámzott, miként tin még soha; a lép­­utczákban néh­a óranegyedig fenakadt a tömeg, leg­alább is annyi volt e napon a nép utczáinkon, mint Erdély összes lakói. — Mindenütt óriási két betű V és R ragyogott, itt ott: „God save the Queen !“ csak egy igénytelen kis házikón olvasóm: „God save the People !“ (Tartsd meg Isten a népet) , mi meglehe­tősen ingerlő a népet, mert itt a nép annyira boldog, hogy Isten áldására nincs többé szüksége, csak a királyné veszi még koronkint igénybe! C­zuczor Gergely szabadonbocsáttatását nagy öröm­mel olvastuk a Naplóban. Erőt, egésséget ezen fér­fiúnak, ki egész életét a magyar irodalomnak szen­telő, hosszú életet, hogy azon nagy munkát, melyet oly szép sükerrel kezdett, a magyar szótárt nemze­tének általnyujthassa , maradandó emlékül — h­aza­­fiasságának ! Paris, június 2. P. A mai rgilt nagy eseményét a köztársaság el­nökének tegnap a lyoni vasút megnyitása alkalmá­val Dijonban tartott beszéde képezi. Bonaparte Lajtis úrnak régi szokása, hogy nem sokat beszél és legbensőbbnek hitt barátjai is csak ritkán tudják valódi érzelmeit, nem csodálhatni tehát, ha mindenki feszülten várta e beszédet, miután a jelen körülmények közt, az ország lázas állapota mellett a fontos politikai kérdéseket érintetlenül hagy­nia alig lehetett. Tegnap a félhivatalos lapok meg­írták, hogy a ma reggeli Moniteur az elnök beszédét hozni fogja. Azonban a Moniteur hallgatott, a­mi ma egész napon át a legkülönvenktűbb magyaráza­tokra adott alkalmat. Sokan, kik az ünnepélyen jelen voltak , képviselők , hírlaptudósítók stb. napközben megérkezvén, általuk csakhamar elterjedt a hit, mi­szerint az elnök beszéde nyílt hadüzenet volt a mo­­narchi­us pártoknak és a nemzetgyűlésnek. Az utóbbi ülésében senki nem­ ügyelt a szőnyegen forgott tárgy­ra, mindnyájan csak az elnök tegnapi magavisele­téről beszélgettek. A legitimisták magukon kívül voltak dühökben , az orleanisták, különösen Thiers és barátai a legkeményebb kifakadásokban törtek ki. Végre megjelentek az esti lapok, és meghozták a beszéd szövegét úgy,amint az velük hivatalosan kö­­zöltetett, s a­mint azt holnap reggel a Moniteur ho­­zaadja, de elbeszélik egyszersmind, jelen voltak hű előadása után, az eseményeket, úgy a mint történtek. Ezek szerint a hírlapokban közlött beszéd nem szóról szóra az, mit az elnök tegnap fölolvasott, ha­nem a­mint az később módosítva jön. A hivatalos versiót önöknek, úgy hiszem e levelemmel egyszerre megv­endik a holnapi reggeli lapok, még abban úgy, a­mint van , elég provocatio , elég hadüzenet foglal­tatik. A monarchicus pártok „Ancien regime" közös elnevezés alatt támadtatnak meg, és pártosoknak neveztetnek. Az országban megindult kérvényezés üdvözöltetik és fölbátoríttatik, egyáltalában nincs szó semmi egyébről, mint az elnök saját magas személyéről. Bonaparte L­ajos e beszédet senkivel előlegesen nem közölte, maga a belügyminszter azt meg akarván tekinteni, az elnök által visszautasíttatott. A megle­petés , melyet szavai és még inkább azok fenyegető hangulata a jelenvoltakra előidézett, ezek tanúbi­zonysága szerint, képzelh­etlen. A miniszterek, a nemzetgyűlés elnöke és alelnökei, kik a szónok kö­zelében voltak, némán bámultak egymásra. A hír­laptudósítók , azon meggyőződésben , hogy a beszéd mindjárt ebéd után­i a blök közöltetni fog, csak néhány rövid jegyzetet tettek, és ennélfogva a beszédet, úgy a­­mint elmondatott, hacsak az elnök maga közzé nem teszi — a­miben a történtek után kételkedünk — alig fogjuk megtudni. Az Evenement szerint körül­belül ezt mon­dta volna az elnök a nemzetgyűlésre vonatkozólag, hogy ezáltal a demagógia elnyomá­sában támogatatott ugyan, de nem úgy a közügyet érdeklő javítások és üdvös intézkedések kivitelében. Ebéd után Faucher Leon belügyminiszter, és Du­pla elnök, valamint a nemzetgyűlés több tekintélyes tagjai körülvették az elnököt, hogy rábeszéljék a szövegmódosítására. Faucher kijelenté, hogyha a be­széd úgy jelenendik meg a Moniteurben, a­mint fölol­vastatott, úgy ő rögtön leköszön. Hosszas és erélyes remonstrátioiknak végre siikerü­lt rávenni az elnököt némi módosításokra. Ennek folytán Faucher rögtön, éjfélkor útnak indult és a túlfeszített gőzerő segé­lyével ma hajnalban 4 órakor Párisba megérkezvén itt mindenekelőtt a Moniteur nyomdájába sietett sze­mélyesen, és csak az ott tett intézkedések végeztével tért lakásába. Innen magyarázható csak, hogy miért nem jelent meg ma reggel a hivatalos lapban, az oda már bekü­ldve volt, de sőt némelyek szerint ki is nyomtatott beszéd, úgy t. i. a­mint azt az elnök föl­­olvast­a.. Mindazonáltal, a­mint már fönebb említem, a dol­gok valódi folyama mindenki által tudva leven, az ingerültség e pillanatban nagy, és az esti lapok egy­hangúlag állítják, hogy holnap e tárgy körül inter­­pellációk fognak intéztetni a minisztériumhoz. A most este megjelent Messager de l’ Assemblée a legszen­­vedélyesebben fakad ki az elnök ellen. Háladatlan­ság, vakság, vakmerőség — ezek még a legszelidebb kitételek, mikkel az elnök eljárását czímezi. Mit mon­danának a holnapi reggeli lapok ? azt még csak sej­teni lehet, azonban az egyben bizonyos vagyok , hogy Véron és Lamartine urak lapjaik mindannyi fölött meglesznek elégedve. Mielőtt e levélírásához fogtam — mintegy 9 óra tájban — a Boulevardokon roppant néptömeg hul­lámzott, mint rendesen ilyen kedvező időben szokott, — midőn egyszerre több helyt fölállított lovas csend­őrök az elnök érkeztet jelenték. Én is megálltam egy pillanatra, miután nagy ujjongatást hallottam távol­ról, ezúttal azonban nem hiszem, hogy holmi szolgai közlönyök lelkesült fogadtatásról fogjanak beszélni, mert a roppant néptömeg, egy szívvel, egy lélekkel kiáltó : „éljen a köztársasági“ U. I. Faucher úr jónak látta a félhivatalos Bulle­tin de Parisban kijelenteni, hogy a hír, mintha az elnök beszéde nem küzöltetett volna hiven, szóról szóra a lapokban — alaptalan; azok, kik az ünne­pélyen jelen voltak , nem szűnnek az ellenkezőt bi­zonyítani. V­ajból , jun­­t. Politikai meddőségre süllyesztett jelen helyzetben, hisszük, nem szükség a gyér levelezés miatt keresett okokkal mentegetni magunkat. —­ Tájunk hasonlít az idő romboló viszonyai alatt gályáitól megfosztott ezeréves tölgyhöz, mely virulása delén a legkisebb szellőcskét sűrű leveleinek zajával hirté, s most csak azt, hogy érzékenysége megfogyott, de egészen meg nem semmisült. Az előbbi korban hirlapolvasási viszketegről ne­m nagyobb számú skótoktól szorított Cromwell szűk helyre pontosító össze seregét, a tenger és dombok közt, melyek az ellenség által környeztettek. Visz­­szavonulási hely csak egy keskeny út volt , mely szinte számos ellenségtől őriztetett. A vezér össze­­hivatá haditanácsát, félelem hatott át minden keblet, és kevés tiszt nyilatkozott a csata mellett. „Urak, mondá­sánk, a skótok mellett a szám van és a dombok , nekünk egyebünk nincs , mint a fegyelem és a kétségbeesés, ezekkel jól szokott a katona ve­rekedni. Nézetem az , hogy rögtön támadjunk , ha önök beleegyeznek, akkor én ajánlkozom az elő­­csapat vezényletére.“ Ezen szavakra elenyészett min­den ellenzés, és Monk fegyverrel kezében, katonái élen keresztül tört az úton, melyet az erélyes roha­nástól meglepett skótok nemsokáig védelmeztek. Ezen eredmény dönti el a csatát. Midőn Cromwell kényszerült Angliába visszatérni és 2-ik Károlyival Worcester mellett csatázni 1651. September 3-án, akkor Mónik­a biza Skótzta végké­­pen.­ meghódítását; részére 6000 embert hagyott hátra, azonkívül pedig az Mamiban tanúsított eljá­rásának példáját, és hihetőleg instructióját is. Monk meg volt győződve arról, mikép az emberek képezik a hely erőségét: „a legjobb sánczok, úgy mondá Monk, az emberi test.“ Ő el volt határozva ellen­ségeit végképen elcsüggeszteni. Hirtelen megtá­madások , véres megrohanások, visszaijesztették az ellentállani akarókat. — Gyengeség nem ki­­méltetett, bátorság nem tiszteltetett. — Monk os­tromló Dundeét, hová , — mint biztos helyre letetettek déli Skótzia minden drágaságai. — Luns­­den ezen hely parancsnoka, ki nevezetes volt bá­torságáról, megadásra szólittatott fel; de feleletül azt viszonzá az ostromlóknak, „ha magokat minden társzekereikkel együtt megadják, akkor útilevelet ad nékik a vissz­amenetel­re.“ A jól körül sán­ozott város, roszul őriztetve a mindig részeg katonáktól, kis ellentállás után ro­hammal vezetett be, hol Monk hideg vérrel 800 em­bert hányatott kard élére, valamint magát Lunsdent is. Ezen kegyetlenség általános rászalást szült. (Whamnchiir lord, ki Gnizotnak e művét angolra for­dító s jegyzetekkel kiséré , kétségbe vonja Monknak e kegyetlen tettét); maguk Monknak dicsérői azt lát­szottak hinni, miszerint azon veszedelmes betegség, melybe Monk nemsokára cselt, büntetésül tekin­tendő vala borzasztó szolgálataiért, melyeket e há­borúban tanúsított. Mondják , miszerint 60 hajó ter­helve Dundee városából elvitt zsákmánynyal, elsü­­lyedt nem messze a parttól a­nélkül, hogy legkisebb vihar támadott volna , mintha a gondviselés meg akarta volna mutatni haragját ezen utálatos győze­­delem felett. Azon közönyös politika, mely eféle kegyetlenségeket előidézett, síikert szült mind Skó­­tziában, mind Izlandban, mind megadta magát. Az Edinbourg felé vezető út tele volt rablókkal, kik ismeretesek Mosstroopers név alatt. Monk üldözőbe vette őket, s megtámadta Darlton környékén. A nagy rendetlenség után végre a béke látszott helyre állítva lenni. Angliábani rövid tartózkodása után, a­hova egés­­sége helyreállítása végett ment, megint visszatért Skótziába, Saint John, Vane, Lambert, és más biz­tosok kíséretében, hogy­­ élők együtt kieszközölje a két nemzet egyesülését. Monk , ki valószínű­leg tit­kos utasításokkal el volt látva Crom­welltől, vigyá­­zékony­, és szigorúnak mutatta magát Skótiában a presbyteriek irányában, gyengédnek pedig a royalis­ták , mint Montrose pártja töredéke iránt. Monk bár nemrég elkövetett kegyetlenségei még fris emléke­zetében állottak, ekkor tévé le monarchicus népsze­rűsége alapját, mely daczára ellenkező irányú kül jelenségeknek, hozzá vezető a Stuartokat, és párt­­jukat. MONK legyőzi a hollandiakat a tengeren, házassága és népszerűsége a tengeri hadnál 1653. Anglia és Hollandia közt kitört a háború. E két köztársaság csak két évet tudott élni békében egy­mással. 1653-ban Monk elküldetett, Blake és Dean adm­iralokhoz, mint parancsnoka a hadi­hajóknak. Június 2-kán összeütközés történt." Az angol flotta állott 95 hajóból, a hollandiai pedig' 98-ból; a csata a flandriai partoknál vívatott. Blake el volt vágva 18 hajójával a főseregtől. Tromp vezénylette a hollan­diai k­ottát. Dean elesett az I-se tüzelés alkalmával Monk oldala mellett, Monk betakarván az admiral testét köpönyegével, megtilta a zászló levételét, ha­nem megtámadván a hollandiaiakat, visszavonu­lásra kényszerítő, kiket azután egész éjen át üldö­zött. Másnap reggel megerősödve Blakenek hozzá­­csatlakozása által, megint megtámadó az ellenséget, elvévén tőlök 11 hajlít, hatot elsülyesztett, a többit pedig futásra kényszerítő. Európában az a hír ter­jedt, miszerint Monk elesett. Július 31-kén megint összecsapott a két flotta. A hollandiaiak a kikötők­ben magukat újonnan rendb­e szedték, s számra néz­ve többen voltak. Monk nem akarván hajóit az el­foglaltak őrizetére fordítani, elsü­lyeszteni rendeli az elfoglalt hajókat. 30 hollandiai hajó megsemmisíttetett mindenestül, maga Tromp is elesett azon perezben, midőn a hajó fedelére fölmenvén, katonáit harczra bátoríta fel. A hollandiaiak futásnak eredtek, és békét kértek. Az angol admirálok visszatértek Londonba diadalmuk gyümölcseit élvezendők. A parliament megszavazó nekik kitüntetés jelen­t az arany lánczokat és érdem­­jeleket , és azon nap, midőn a városban lakoma ada­tott ezen győzelem ünnepélyére, akkor Cromwell maga teve Monk nyakára a lánczot, kérvén, hogy azt viselje az egész ünnepély alatt. Ezen líj admiral (azaz : Monk) visszaérkezése oly családi esemény által volt megbélyegezve, a­mely nem volt hatás nélkül magaviseletére és hírére. Épen nem magas hajlamok, valamint azon családi élet utáni vágy, mely gyakran hosszú munkálkodás után bekö­vetkezni szokott, lánczolák Monkot egy olyan érzel­mű nőhöz, ki meg volt fosztva minden elragadható kellem­ektől, és kinek magaviselete nem hazudtoló meg azon hirt, mely szerint ő közönséges boltból (boutique) vagy tán még kevésbbé tiszteséges helyből származott volna. Ő már régen élt Monkkal, és ma­gában egyesítvén az akarat és a szó bizonyos heves­ségét, néha fölverd és elragadó hideg szemlélő szere­tőjét. Némelyek állítják, hogy ez asszonynak siike­­rü­lt még 1649-ben Monkot reá venni, hogy vele összekeljen, de bizonyosabb adatok szerint ezen há­zasság csak 1653-ban történt. Mert egy akkori lon­doni levél, következő formán közli ezt a h­írt: „Monk admirálunk épen most ismere el feleségének egy ék­telen nyilvános leányt, és törvényesnek nyilatkoztat­ ki 3 vagy 4 fattyait, kik akkor születtek, midőn Monk nevekedett kegyességben és szentségben.“ Ezen hír­hozó , mint látszik, nagyobbította a botrányt, mert senki sem ismerte Monknak idősb fiát, mint Kristófot, aztán Albemarle herczeget, ki ugyanazon évben szü­letett, azaz : 1653-ban. Gyaníthatni tehát, miszerint ő fia leendő születése oka volt házasságának. Folytatjuk.

Next