Pesti Napló, 1853. március (4. évfolyam, 892-917. szám)

1853-03-24 / 912. szám

1853. negyedik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Vidéken: Pesten. Évnegyedre 5 f. — k. p. Félévre . 10 — „ „ A havi előfizetés , minta szám­onkinti eladás is megszűnt. Egy hónapra 1 f. 30 k. p. Évnegyedre 4 „ — „ „ Félévre . 8 ., — „ Egyes szám . . 4 „ „ A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ,­nyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH G. úrhoz intézendő, úri-utcza Laffert ház 8. 912­­ , in -2 . ~­­ Szerkesztési iroda: úri-utcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Csütörtök, mart. 24-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések négy-1 Magánviták négy­hasábos petit-sora 4 p. krjával számittatik. A beigtatási s 10 p. krnyi külön bélyegdíj előre le­fizetendő a hasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik A fölvételi díj szinte min­denkor előre lefizeten­dő a PESTI NAPLÓ szerkesztő-hivatalába. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, reggeli órákban. Előfizetési fölhívás .PESTI NAPLÓ­ második negyed­évi (april—jun.) folyamára. Vidékre postán küldve . . 5 frt. Helyben házhoz-hordással . 4 „ Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál, — és Pesten e lapok kiadóhivata­lában úri utcza 8 sz. a. I-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében úri és kígyó utcza szegletén. Az előfizetési leveleket bér­­mentesittetni kérjük. Figyelmeztetjük a t.­ez. előfizetőket, mi­szerint a jövő évnegyed elején a Pesti Napló tározó­jában Stowe asszonynak Tamás Bátya kuny­hója ünnepelt szerzőjének első művét messze fe­lülmúló legújabb irányregényét fogjuk megkezdeni. EMICH GUSZTÁV, a „Pesti Napló“ kiadó tulajdonosa. A HIVATAL KÖRE ÉS HATÁRAI. Budapest, mart. 23. II. A dolog természeténél fogva a közhiva­tal annyiféle, a­hány ága van a kormányzásnak. Ezen elágazás szerint különbözők ugyan a hivatalok teendői,­­de a végrendeltetés mind­nyájára nézve ugyanaz. E végczél: nemcsak lehetségessé tenni a kor­mányzást, hanem azt is eszközölni, hogy a kor­mányzásnak sikere a polgári társaságra nézve a közjóllétben észrevehető, jótékony, növekedő, és áldott legyen. E vég­zél következtében a hivatalnok nem a kormány egyoldalú eszközének, hanem munkás­sága eredményéhez képest a polgári társaság jólléte egyik hálára méltó ügynökének, s a nép jóltevőjének tekinthető. S minthogy magának a kormánynak tekintete, súlya, fugékonysága, és hatalma a társadalom jóllétével és boldogságával arányban áll, magá­ból következik, hogy azon hivatalnok leghívebb s legkitűnőbb szolgája a kormánynak, ki a ke­zére bízott törvényeket s kormánya utasításait a közjó kifejtésére a legtökéletesben s legnagyobb mértékben képes foganatosítani. De ismét a dolog természetében fekszik, hogy habár minden egyes közhivatal rendeltetése szükséges és hasznos, mégis nem minden hiva­tal tanúsíthat egyenlő hatást és szembeszökő eredményt a népre működése által. A pénzügügyel, számadásokkal és számvitellel foglalkozó tisztviselő, minta ,nervus rerum gerendarum, kezelője, kétségtelen igen fontos dolgot végez, de munkájának sike­rét, hasznát és érdemét a státus inkább, mintsem a nép, tudja méltányolni. Közvetlenebb, érezhetőbb s épen azért hatá­rozottabb azon tisztviselők hatása, kikre az igazságszolgáltatás ügye bízva van. — A becsület, vagyon s a magán­érdekek roppant tömege van őrködő kezeikbe letéve, s a nép, a napi esetekben szigorú igazságot, lelkiismeretes­séget s pártatlanságot tapasztalván, nemcsak méltán tiszteli biráit, de nagyobb figyelemmel is kiséri működéseiket, s bizodalom fakad benne azon állapot iránt, mely neki személy- és va­­gyonbátorságról kezeskedik, s az igazságot nem­csak igazságosan, de gyorsan is szolgáltatja. De még átalános, és részletesb a közigaz­gatási tisztviselő hatása, kivel a nép majdnem fejenkint közvetlenül érintkezik, ki a közélet minden szálait úgyszólván kezében tartja, s ki­nek józan eljárásától függ leginkább nemcsak a kormánykerekek rendes és biztos forgása, de az elmék nyugalma, sőt az átalakulás jelen sza­kában az elmék s­i­m­u­l­á­s­a is. A közigazgatási tisztviselő kezén keresztül megy a fenálló rendszer az életbe. Vájjon e rendszernek csak rámáit lássa-e a nép, vagy az abból fejleszthető jótékonyságot is naponta nö­vekedő arányban élvezhesse, — a legnagyobb részben nem a hivatalbuzgóságtól, hanem attól függ, ha a közigazgatási tisztviselőt azon szel­lemnek legalább egy parányi részecskéje lelke­síti, mely az első czikkben idézett Schubartot hazája fóltevőjéül emelte fel. S habár e tekintetben múlt éven át a volt ,Magyar Hírlap, hasábain a kettős kereszt alatt némely nézeteket elmondottunk,­­ nem hisz­­szük fölöslegesnek, azokat még e lapokban is néhány sorral folytatni. Pest, mart. 22. A franczia alkotmány legnevezetesb pontja a budget (költségvetés) megszavazása. Miután eléggé fölfejtetett több ízben , miszerint ezen jog az alkot­mányos élet legnagyobb biztosítékául tekinthető, fölöslegesnek tartjuk a franczia költségvetésnek ezen szempontbóli bővebb fejtegetését. Átmegyünk a kér­dés gyakorlati oldalára. " Mikép a budget már 1853-ra is tetemesen növe­kedett és 1386 millió frankra rúgott, úgy az 1854- diki, melyet a törvényhozó test­ek­be szándékoznak mielőbb terjeszteni, nagyon jelentékeny mennyiség­gel szaporodott. Most 1444 millió frankban állítta­tott meg a kormány által. Ezen szám azt mutatja, miszerint vagy a deficitnek kell a jelenévi költség megszavazásával is tetemesen növekedni, vagy pe­dig, hogy a kormány oly forrásokhoz jutott, melyek­ből mind az eddigi hiányok egy részét, mind pedig a jövendő nagyobb kiadást fedezheti. I. Napóleon császárnak lelkiismeretes szokásai közé tartozott nemcsak, hogy az államtanács üléseit, melyekben az állam ügyeit részletesebben tárgyal­ták , gyakran meglátogatta, hanem élénk részt vett a kérdések eldöntésében, s némi önérzettel párosult kedvvel szerette államtanácsosainak, kik Francziaor­­szág legjelesebb emberei valónak, a vita közben föl­merült ellenvetéseit; szóval, az államtanácsban az eszélyes polémiának, mely nem szavak , hanem dol­gok fölött folytattatott, mindig helyet engedett, s az ellenvéleményekért épen nem neheztelt. III. Napó­leon császár e tekintetben is folytatni látszik elődé­nek hagyományait. Az államtanács üléseit látogatja, s nevezetesen az 1854-ki költségvetés megvitatásá­ban alapos és széles ismereteinek adta tanúságát. Az 1854-ki budget, mikép­penőbb is megjegyez­tük, jelentékenyebből növekedett, mint az előbbi évek­ben, azonban, ha a födözésére szánt forrásokat tekint­jük, némi megszorítások következtében már ott áll a dolog, hogy 25 millió deficit marad , mely az állami erdők eladása által könnyen pótolható lesz. A bevétel- és kiadásbani súlyegyen nem egyebet mutat, mint azt, hogy mind a kormányzat illő mene­tében van, tudniillik a gazdálkodás eredménynyel al­­kalmaztatik, mind pedig a közjóllét annyira emelke­dett, hogy a szükségeseket fedezni lehet. Ezen sze­rencsés viszony kétségkívül az államfő rendkívüli erélyességének s azon czél jelenségének tekintendő, miszerint ez­által is, rendbehozván a belviszonyokat, csak Francziaország tekintélyét, erkölcsi méltóságát és jóllétét igyekeztek fokról fokra emelni. Azonban nem mellőzhetjük itt egy körülmény meg­említését , mit az államfő ellenségei szenvedélylyel akartak fölhasználni, mely azonban kiszámított sü­­kerre nem juthatott. A senatus változtatása következtében, most a költ­ségvetést nem fejezetek- hanem minisztériumokként szavazza meg a törvényhozótest. Ebből azt következ­tették, hogy a kormány az alkotmány ezen biztosíté­kát is megrenditni akarja, s nevezetesen Merode gróf, ki közelebbről a törvényhozótestből kilépett, visszalépésének egyik indokául hozza föl, hogy a tör­vényhozótest a budgetet már nem fejezetek, hanem minisztériumok szerint szavazván, ő ily erkölcsi mél­tóság nélküli testületnek nem akar tagja lenni. Azon­ban bármily biztosítékot látott is Merode gróf az előbbi megszavazási rendszerben , a kormány erélye­sen szemére lobbantja mindazoknak , kik e tekintet­ben gyanúsításokkal léptek föl, mikép mind az előbbi kérdéses rendszer üdvtelen, mind a jelen gyanúsítás alaptalan. I. Napóleon alatt a budgetet osztályonkint szavaz­ták. A kamara 1822-ben kívánta, hogy fejezetenkint szavazhassák. 1831-ben a kamara megállította, hogy a fejezetenként megállított hitelt más fejezetekre nem lehet átvinni, hanem úgy kell alkalmazniok, mint a kamara megszavazta. Ennek az lett következménye, hogy a kiadás mindig növekedett, mert volt bármily magasra számítva a fejezeti hitel, ha az illető minisz­ter kiadta, s ha több szükséges volt, más fejezettől nem vehetett, hanem kénytelenitteték rendkívüli hi­telhez folyamodni. Például hozzák föl, mikép 1830- ban, 987 millió fokot szavaztak meg 87 fejezetben és 1847-ben 1459 milliót 436 fejezetben. A császár, mikép e kérdésben a Moniteur is nyilatkozott, nem akarja tovább tűrni a bevétel és kiadás közti rendetlenséget, s nem­ akarja , hogy a legjobb szándékkal átvitt költségvetés a többség ön­fejűségének legyen kitéve. És különböző érdeke van-e a kormánynak , mint a nemzet képviselőjének , azaz a törvényhozó­ testnek ? Nem volt károsabb hatású, mint azon taktika, melynél fogva a kormány és ka­mara úgy álltak egymással szemközt, mint külön­böző érdekek képviselői, mintha a nemzetnek és fe­jének nem egy érdeke volna! Ezen káros szembeállítás egyik támaszát látjuk azáltal kidöntetni, midőn a kormány a budgetet fe­jezetek helyeit minisztériumokként szavaztatván meg, véget vet a még létezhető párttorzsalkodásoknak. III. Napóleon, úgy látszik, azt akarja, hogy érdeke a né­pében és a nép érdeke az övében összeforrván, Fran­cziaország egészen egy érdeknek hódoljon. Pest mart. 23. oo A történelem, midőn a múltakba visszavisz, tanúságot tesz arról, hogy a nemzetek élete az egye­sekéhez annyiban is hasonló, a mennyiben ott is mint itt a halált fokonkinti gyengülés s a működő létező feloszlása előzi meg. Példa erre a hajdan hatalmas római birodalom, példa az egykor oly fényes byzanti császárság. Ez utóbbi nyolcz­száz év előtt tetőpontján állott az európai hatalomnak; de miután néhány hanyag ural­kodó balfogásai által az összetartó erő csökkenni, s tartományai közöl egyik a másik után uralmától elesni kezdett, szétmállott egy csapásra az egész, s Byzancz tornyaira a félholdat tűzte ki az ifjabb ve­­télytárs hódító fegyvere. A vetélytárs kormányzati elvben s fegyverrel erő­sebb volt mint előde, de a kelet fővárosából szétrez­­zentett tudományok tova szálltak Európába, fészket vertek, s a polgárisulás­ fensőbb hatásával súlyegye­­nezték Szolimánnak nyugatot fenyegető hatalmát. A Porta nem tanúit elődétől, vétkes gondatlanság­gal nézte és tűrte gyengülését, vagy kénytelen volt tűrni azt, a­mennyiben a polgárisulás a súlyegyent nyűget részére nyomta le, s míg ez óriási léptekkel haladt, a török birodalom, egy — minden haladást D’ ALFI KORNÉLIA MARQUISNŐ, vagy az Annecy-tó és környéke. (Folytatás. *) XXXVII. Robert azon nap, mikor megegyezik, hogy a mar­­quisnőt a következő éjjel a Tournettere vezesse, al­konyatkor Fanchette házához ment, tudva, hogy nem találja otthon elébb, mint mezei munkájábeli haza érkezte után. Már távolról oly kifejezéssel hallotta énekelni, mely egészen meglepte. A fiatal leány hangja valamivel többet s nemesebbet hirdetett puszta víg kedvnél, abban az ember egy boldogságtól túl­áradó szív ömlengését érezte, mely boldogságát a fel­hangzó egyszerű dalban lehelli ki! Fanchette, énekközben a parasztos vizcseberre ha­jolva, gyökereket tisztogatott a vacsorához; a három gyermek, kiket anya gyanánt szeretett, nem messze onnan a gyepen játszadozott a gidákkal; a leány úgy neki engedé magát énekének, hogy észre nem vette Robert jövetelét, csak mikor egészen melléje érke­zett, mondván neki: — Kegyed igen vidám kedvben van ma estve, Fanchette ? — Elhiszem, szivem örömmel van eltelve. — S honnan ennyi öröme ? — Nem tudja ön ? ő megérkezik holnap ! — Jegyese ? — Istenem, igen, ő. . . Egy pesay-i ember által, *) Lásd P. N. 911-dik », ki épen falunkon ment át, tudatta velem e jó hirt... Anyám is olyan boldog, hogy ki nem lehet mondani: „Megérkezik fiam“ mondá örömtől könnyezve. ..az én Fanchette-em elégedett lesz...“ Anyámnak igaza van, szivem úgy meg van elégedve, hogy a miatt egész éjjel nem fogok alhatni! — így tehát a házasság korábban lesz ? — Bizonyosan, jövendőbelim annyit s úgy dolgo­zott, hogy négy hónap alatt megkereste azt, mit hat alatt kellett volna keresnie; minélfogva két hónappal elébb történhetik meg házasságunk. — Fogja Fanchette, — mondá Robert egy arany gyűrűt nyújtva át, melybe egy metszett karm­ol volt foglalva, — fogja, legyen ez esketési gyűrűje. A fiatal leány ám­ulva tekintett a gyűrűre, nem merve azt elfogadni. — Nekem adja­ ezt a szép gyűrűt? — viszonzá ő, — s miért adja nekem ? — Hogy emlékezzék meg rólam . . . majd ha nem látand többé. — Ah ! Istenem ! — kiálta fel Fanchette fájdal­mas meglepetés kifejezésével, mely hirtelen elszomo­­rítá mosolygó s szomorú képét, — el akarja-e ön hagyni a vidé­kt ? — El. — S mikor? — Még ez éjjel. — Sokára? — Örökre, Fanchette. ... — Örökre! S a fiatal leány nem is gondolva a Robert által ajándékozott gyűrűre, felsóhajtott, szép kék szemei­ből egy köny gördült ki s folytatá: — Hogyan ? Ön elutazik! lehetséges-e ? elutazik! — Fájlalja elutazásomat ? — Oh! nagyon ... ön mentett meg bizonyos ha­láltól . . . aztán ön, bár igen szomorú, de oly jó, ritkán láttam ugyan önt, de tudtam, hogy ott van f­enn Rousseau házában, s egész ünnep volt nekem, ha távolléte alatt valamit oda vihettem, mit haza ér­kezve ott találandott; aztán nem tudom, m­i súgja nekem, hogy nagy fájdalmainak kell lenni annak, ki így él egyedül, s az ember mindig ragaszkodik azok­hoz, kiknek fájdalmaik vannak, mert sajnálatra méltók. — Kegyed nem csalódik, Fanchette, engem ke­gyetlen bánat emészt! — S másutt nem fog-e annyira szenvedni a miatt, mint itt ? . . . miért távozik tehát ? — Remény­em­, hogy ott . . . hová megyek . . . nem lesz több bánatom. . . — Már az más, akkor helyes, hogy elutazik... de mégis kár . . . nem szükség ugyan, hogy itt legyen ön, a­végett, hogy megemlékezzem arra, miszerint ön nélkül meghaltam volna, csakhogy megemléke­­zésemet többé nem fogom kimutathatni, pedig az igen jól esett nekem. Képzelje csak ! ha meghaltam volna! mivé lett volna anyám, ki alig tud kimenni a me­zőre ? s a kedves kis árvák ? s ő, ki annyit dolgo­zott, csakhogy hamarább megtörténhessék házassá­gunk. Lám, mennyi ember szenvedne, ha ön meg nem akadályozza halálomat a chavoirei hegytorko­latban ! S most elutazik ön! Ah! ez igen sajnos! de nem, nem sajnos, miután ott, hová megy, mint mondá, nem lesz több bánatja, de nekem mindig szorulni fog szívem, mikor a mezőn járva megpillantom Rous­seau házát. S Fanchette keze fejével letörölte a kerekded s napfogta arczain legördülő könyeket. — Kevés jobb szív van, mint a kegyedé, gyermekem, — felesé Ró­bert felindulva. — kegyednek köszönöm az egyet­len vigaszt, mely bánatomat enyhítette ; kérem te­hát, tartsa meg e gyűrűt emlékül. — S megfogván Fanchette kezét, ujjára húzta a gyűrűt, melyre a leány szomorúságában reá sem nézett; aztán zsebé­ből egy gondosan papírba takart s elég nehéz cso­magot húzva ki, folytatá:—Kérem, gyermekem, tartsa meg ezt is emlékül tőlem, s várjon holnapután reggelig e papír felnyitásával; abban néhány Sort találand tőlem, miből megtudandja , mit várok ke­­­gyedtől. Fanchette csaknem gépileg vette kezébe a kis cso­magot , nem törődve azzal, hogy megtudja tartal­mát ; aztán sírva mondá Robertnek : — Tehát ma éjjel csakugyan elutazik ? . . . Most utolszor látom önt, utolszor beszélek önnel ? — Ma éjjel hold feljötte előtt elutazom, Isten áld­ja, Fanchette! Ha fiam volna, kívánnám, hogy olyan hitvestársra találjon az életben, mint kegyed; még egyszer, Isten áldja, édes gyermekem ; engedje, csó­koljam meg homlokát, mielőtt örökre elhagynám. A fiatal leány, fejér keblére hajtva, hova könnyei csordultak, tisztalelküleg nyújtá oda homlokát, mely­re Robert egy atyai csókot­ nyomott, mig a leány tikkadó hangon mondá neki: — Isten önnel tehát, ha meg kell lenni. . . . Isten önnel ! Robert mélyen meghatva, hirtelen eltávozott; de néhány lépés után visszafordulván, egy utolsó Isten­­hozzádot intett Fanchettenek, ki helyét állva, sze­meivel követte őt; a három kis gyermek körülötte gyülekezett, s megfogván kezeit, melyeket csókoltak, könnyei okát látszanak kérdeni tőle.

Next