Pesti Napló, 1853. április (4. évfolyam, 918-942. szám)
1853-04-21 / 934. szám
1853. negyedik évi folyam. 934 ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postánküldve: Pesten házhozhordva : Évnegyedre 5 f. — U. p. I Félévre . 8 „ — „ „ Félévre . 10 „ — „ „ . A havi előfizetés, mint az Évnegyedre 4 ,, ,, „ számonkinti eladás is egy hónapra 1 f. 30 k. p. megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH G. úrhoz intézendő, Dri-uteza Labért ház 8. Szerkesztési iroda: Dri-uteza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Csütörtök, ápril. 21-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések négy- Ittagánviták négy - hasábos petit-sora 4 p.hasábos sora 5 pengő krjával számittatik. A krajcárjával számittatik beiktatási s 10 p. krnyi ! A fölvételi díj szinte minkülön bélyegdí előre le-jdenkor előre lefizetenfizetendő adó a PESTI NAPLÓ kiadó-hivatalába. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, reggeli órákban. .PESTI NAPLÓ (május— júniusi) két hónapos folyamára előfizetés nyittatik. Vidékre postán küldve : 3 fr. 30 kr. Helyben házhoz-hordással , 2 „ 40 „ Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir postahivatalnál — és Pesten e lapok kiadóhivatalában úri utcza 8 sz. a. 1-ső emeleten az udvarban, és Eraich Gusztáv könyvkereskedésében úri és kígyó utcza szegletén. Az előfizetési leveleket bérmentesittetni kérjük. EMICH GUSZTÁV, a „Pesti Napló“ kiadó tulajdonosa. IDŐJELEK. Pest, ápril 20. IV. Ezelőtt csak három évvel még oly szomorú alakban tűnt fel a földbirtokos osztály financziális helyzete, hogy az optimisták is, kik szeretik derült álmokkal leleplezni a kedvetlen tényeket és a remény nélküli valót, némi csüggedéssel, sőt félelemmel gondoltak a régi alkotmány által kiválólag pártolt nemesi rend vagyoni viszonyaira. Közönséges volt a hit, hogy a közép és nagy földbirtokosok nevezetes része — s általuk a magyar elem — megrendítő katasztrófelé siet, s birtokának csak töredékeit ragadhatja a tátongó örvényből ki. Ezen aggodalom eléggé indokoltnak látszott, ha az előzményekre, ha a lefolyt évek történeteire tekintettünk. Már az 1847-ki országgyűlés előtt, sőt már a magánjogi reform körüli agitatiók kezdetekor főrendeink, az egykori felsőház tagjai, kevés szerencsésebb vagy gondosabb család kivételével, roppant adósságokkal voltak terhelve, s jelesen a külföldi tőkepénzesektől vett kölcsöneik oly tetemesek valának, hogy még a szélső reformok barátai is terveikből sokat lealkudni kényszerültek csak azért, hogy a bekövetkezendő változások alatt magas aristocratiánk ne bukjék meg. A középbirtokosok is — kiknek soraiból teltek ki többnyire az alsóház tagjai — ha nem is torkig vagy épen ajkig, de minden esetre elég mélyen úsztak az adósság iszapjában. S aránylag legzavartabb viszonyai voltak épen azoknak, kiket a felváltva győzedelmeskedő pártok a megyei hivatalok élére, és a képviselői állásba emeltek, s kik vagyonaiknál, históriai befolyásuknál vagy személyes ügyességeiknél fogva, hoszas ideig bírták az eszméket és tömegeket vezetni. Mi egyébiránt természetes volt, mindazon ostenzationális és kérkedő szellemnél fogva, mely nálunk akkor uralkodott, és a tekintélyes helyzetű egyéneket, a háztartástól kezdve a kiadások legtöbb nemében túlzott erőfeszítésekre kényszerité, mind pedig a megyékben elterjedt korteskedési rendszernél fogva, mely minden tény, minden elv- és becsszomjas törekvés keresztülvitelét nagy pénzáldozatokhoz köté. Ily megalázó körülmények közt, melyek a politikailag fényes állású nemesi rendet, otthon, a háztűzhelynél, a családkörben, ha nem is épen vigasztalhatlan, de komor és dicstelen jövendővel fenyegették . Mily kellemetlen pénzügyi bonyodalmak miatt megfogható volt, hogy bármennyire érezte a többség a haladás szükségét, mégis magányjogi reformszabályokat nem igen mert elhatározni anélkül, hogy ugyanakkor az eladósodott aristocratiát kiválólag segítő intézkedéseket ne sürgessen életbe léptetni. E kettős törekvés jellemző politikánkat majdnem a februári napokig. Ha az ősiséget akartuk módosítani, hitelintézetek felállításáról volt egyszersmind legtöbb szó. Ha az előjogos osztályt a közterhek egy részének hordozására kecsegtettük, a felveendő nagy nemzeti kölcsön nyomatott előtérre, mely még azelőtt invesztálta volna a közlekedési eszközök hálózata által honunkat és respectivus birtokainkat, mielőtt a szűz vállalt a nemeskeblűleg megajánlott adó terhét érezhetnék. Azt pedig képzelni is alig lehetett volna, hogy az úrbéri szolgálatoknak és a feudális viszonyok minden kapcsainak rögtöni megszüntetése , még a méltányos kárpótlás mellett is, ne okozzon igen jelentékeny, igen megrázó krízist. Azonban a franczia forradalom hatása közt kimondaték a közadózás a legszélesebb értelemben, minden védintézmények nélkül, melyek pénzhez juttathatták volna az aristocratiát. Továbbá eltöröltetett a robot, megszüntettek a tizedtől kezdve minden úrbéri tartozások, még pedig rögtön, míg a kárpótlás csak elvileg volt elhatározva , s egyedül a moratórium, mely majdnem észrevétlenül csúszott törvényeink közé, tartá proviselte fel a damoclesi kard nyakunkra hullását. Ezen fenyegető intézkedéseket oly viszontagságok követték , melyek leginkább a birtokos osztályra nehezedtek, ő szenvedett legtöbbet a forradalom alatt. Ő érte két gyászos év következményeit legmélyebben. A béke helyreállításakor, instruált birtokai is többnyire pusztulásban vagy elhanyagolva voltak. Pénzkészlete, melylyel jószágainak mivelet alá vételére elég közmunkát és más segédeszközöket szerezhessen, átalában nem voló. A napszám bére hihetetlenül felszökkent, és sok helyt a legnagyobb áldozat mellett sem lehet elég munkást szerezni. A hitel forrásai még meg nem nyíltak. S aki magán másként nem segíthetve, jószága egy részétől menekülni akart, vevőkre alig talált; mert némely magánjogi intézkedések gátul szolgáltak, s mert a dolgok tartóssága iránt még kevés bizodalom volt. A mi pedig legveszélyesebb vala, a birtokos osztály mély csüggedésbe s időpazarló tétlenségbe merült, s jódarabig nem látszott saját nyomasztó viszonyai közöl menekülni akarni vagy tudni, így állott a volt aristocratia 1850-dik év elején. Helyzete — a politikai befolyás megsemmisülését nem is említve — leverőbb vala, mint bevándorlásunk óta akármikor ; vagy — hogy jobban fejezzem ki magamat — leverőbbnek látszott. Most azonban minő eredménnyel találkozunk? Nemességünk a közadót — melynek a forradalmi krízisek miatt tetemesen kellett az egész birodalomban növekedni — elhordozza. Istennek hála, aránylag még kevés jószágot idegenített el. Jövedelme, a haszonbér fölemelkedésével, néhol sokkal nagyobb, mint az úrbéres időkben volt, s majd mindenütt legalább annyi. Több birtokost tudunk, ki 1847-ben, jószágának akkori becslése szerint, épen semmivel sem bírt , ha hitelezői megtámadták volna, jelenleg azonban vagyonának felén túladván, minden tervtől menekült. A gazdálkodási ösztön, a munkásság szomja fölébredt, s azon terjedelmesebb birtokuak is, kik soha házi és vagyoni ügyeikkel nem bíbelődtek , most közvetlenül kezdik a felügyeletet vezetni, s többé nem szégyenük, a nagyúri czim és helyzet mellett, óvatosaknak és gondolkodóknak tartatni. S ha a kárpótlás kifizettetik — mi nem sok idő múlva megtörténend, — ha a tagosítások és birtokszabályozások végrehajtatni fognak; ha az uj törvények által — a hasznos korlátok közt — szabadabb forgalmat nyer a fekvő birtok , s ezen után is a föld ára és a hitel még növekedni fog, akkor a mi nagyobb és közép földbirtokosaink , kik igen szánandó helyzetben látszottak lenni, néhány év folyama alatt oly virágzó állapotra emelkedhetnek, mint az általam felhozott csapások után, a legmelegebb képzelődése sem mert volt reménylen. Mindenesetre tömeges bukásokról, amik régebben ijesztő rémként lebegtek szemünk előtt, alig van többé szó. S egy kevés figyelem,eszélyesség, öntagadás, hazafi hűség és kötelességérzet mellett, már nem valószínű, hogy a földbirtok azon osztályból , — mely hibái és gyarlóságai mellett is, nemzetiségünk világát teszi, — rögtön és védhetlenül idegen kezek közé surranjon. A moratórium megszüntetése, a kárpótlás kifizetésekor nem fog többé nagy zendülést előidézni, mi 1850-ben, és ha a kárpótlás kezünk közt is lett volna, ki nem maradhat vala. Mi okozta a földbirtokosi rend helyzetének ezen örvendetes és gyors változását? Vizsgáljuk közelebbről. —y — Pest, ápr. 18. (11 Csak az idők változtak. Olaszország politikai viszonyai és érdekei szinte azok, melyek Machiavelli korában e nagy államférfiú által oly tiszta buzgalommal és mély avatottsággal tárgyaltattak. Olaszország most is külbefolyások alatt áll, s az európai hatalmasságok ezen befolyást minden áron érvényesítni akarják. Piemontban Francziaország és Anglia, Rómában Francziaország és Spanyolország, Nápoly A SZERELEM GYERMEKEI. Bevezetés. (Folytatás. *) I» VI. Először is Roland ezredes szólamlott meg. Egészen boldognak érezvén magát, hogy barátja nála marad, undoran mondá: „Menj, menj, Maurice, ne hagyj engem e rejtély súlya alatt. Micsoda előérzetekről akarsz hát nekem beszélni, — te ihletett, te álomlés, te vadásza a bölcseség kövének ?“ „Azonnal nyilatkozandom,“ felele Maurice gondterhes és komoly arczulattal: „most rögtön, meg nem értenél.“ „Nem bánom, tehát elvárom jövendöléseidet, te rettenetes Kaszandra, te! — Hanem egyet mégis most magyarázhatnál meg: mi az ördög lest téged, midőn egyszerre azt kezdéd kiáltozni, hogy ez már megvetés, ez már kegyetlenség is kalapodat véve menni akarál ?“ „Te nem értettél ?“ „Becsületemre, nem értettelek.“ Maurice őrnagy szigorú kétely tekintetével nézd meg barátját, utóbb rövid gondolkodás után így szólt : „Nem, úgy van, te bizonyosan meg nem értettél. S ez talán mentséged is.“ „És így, Maurice, láthatod, hogy engedékenyeknek kell lennünk olyan emberek iránt, kiket menteni lehet.“ Hanem az őrnagy, ki most bizonyosan azzal vádolá * Lásd P. N. 931-dik dlámát, magát, hogy már nagyon is sokat elnézett a barátságnak, egyszerre felkiált: „Nem, nem! semmi gyengeséget! — Nem! azokat menteni nem lehet, kiknek belátásuk ép, kiknek szivök fogékony némi fenségesb érzelmek iránt. — Nem , ezeket nem lehet kimenteni, ha roszakká lesznek , s a könyek, a megvetés , a kínok martalékaivá tesznek szegény teremtményeket, kiknek egyetlen hibájuk az, hogy túlbizalommal és áldozatkészséggel hódolnak.“ „Nézd csak , nézd! kiről beszélsz te most ? “ „Nem ! ilyeneket a gondviselés rettenetesen megfenyitend! “ „Jól van tehát“, mond az ezredes nevetve: „de ha te kedvencz vesszőparipádra ülsz, s mig én szerényen egy kis montmorency-i szamáron nyargalok, te magas angol paripa hátára veted magadat, hogyan kívánhatod , hogy kövesselek ? Hagyjunk fel a tréfával , ne bántsuk a németországi becsületes illuminátok prédikáczióit, azok téged eddig is már fél bolonddá tettek sejtelmeikkel, tükörképi látomásaikkal és más hasonló banyaszerű badarságaikkal.“ „Ugye, hogy nevetséges az , Adalbert, ha katona beszél a gondviselésről?“ „Nevetséges? Épen nem, sőt ellenkezőleg, igen szomorú látnunk, ha kitűnő és szilárd lélek, minő a tied , efféle ábrándokkal tépelődik.“ „Pardieu !“ kiálta fel keserű mosolylyal az őrnagy : „te bájos Lovelace, te fáradhatlan Don Juan, te valóban jól választod ki a napot, az órát, hogy gúnyolódjál, mert épen ma , épen most, midőn hozzád jövök —“ „Nos , midőn hozzám jövöl — ?“ „Ne csak oly sebesen, szépen rendin menjünk előre : az akna úgyis gazdag.“ „Miféle akna ?“ „A gyalázatosságok aknája, melyet mohón és teli kézzel kizsákmányolsz!“ „Ah kedves Maurice ! — Ő még mindég a régi! — Előre hát, előre ! Hallgatlak.“ „Épen most szoktál ajkadhoz egy levélkét azon felkiáltással : ő el fog jönni! Ő oly sokáig küzködött, oly sokáig ellentállott, és végre eljön !“ „Azt remélem, sőt, mi több, tudom is bizonyosan, hogy eljön, mert ez még sohasem hazudott, ez a nő!“ „És a nő, ki még sohasem hazudott, Adalbert, a nő , ki sokáig ellentállott, ki sokáig küzködött, az kétségkívül még becsületes nő.“ „Ah Maurice! — Hiszen talán olvastad a veszedelmes szerelmeket? „Olvastam , te vagy a második Valmont.“ „Hízelgő!“ „Hízelgő, mint a bakó, midőn bélyeget süt az elitélt vállára. „Teringettél édes Mauriceom, te, mint látom, még mit sem vesztettél fanyarságodból : ez bécsi szép napjainkra emlékeztet. Hanem, hogy visszatérjek előbbeni hasonlatomhoz, — minthogy olvastad a veszedelmes szerelmeket, bizonyosan emlékszel még Tourvel asszonyságra?“ „Tökéletesen.“ „Nos látod : a nő, kivül veled szólok , egy második Tourvelné, ugyanazon erénynyel, ugyanazon elvi szilárdsággal,megtámadtatva ellenállhatlan vonzásától a gyengéd és szenvedélyes léleknek, mely először érzi a szerelem szükségét. Tedd hozzá még a legbájolóbb szépséget, hosszan metszett bársonysötét szemét, gyöngyfogát, atlasznyakát, kezét , termetét, lábát, — oh, ilyen láb ! Mit mondjak neked ? Épen az által lettem belé bolondulásig szerelmes , midőn egyszer kocsiba szállni láttam. Elég hozzá, Maurice, s képzelj magadnak angyalt, — angyalt, megesni pillanatában, azaz legimádandóbb helyzetében.“ „A termet, a fog, a láb, — valóban mi sem lennél angyalibb,“ válaszold az őrnagy görcsösen mosolygó kifejezéssel. „Az úrfi csupa szesz, csupa felleg, csupa régeny, — s ezen nőt hidegvérüleg akarod megrontani ?“ „Hidegvérüleg ? — Hát nem láttad, mily mámorba hozott levele?“ „Jól van tehát! — Hát mámorban fogod őt megrontani, és aztán ?“ „Nos? — aztán?“ „Aztán, ha meg leszen rontva, mint oly sok más, — ha őt is meggyaláztad, odahagytad és elfelejtetted, mint oly sok mást, — aztán— ?“ „Mindenek előtt, édes Maurice-om, minthogy igen csinos, és minthogy ily pompás szeretőt nem mindennap kaphat az ember, oly sokáig maradandók mellette, meddig csak lehet; mindenesetre addig, míg szént fog esni. .. . Mert hiszen beláthatod, hogy ha kénytelenek volnánk még akkor is együtt maradni , midőn már nem tetszünk egymásnak.“ „Hát oly kis becse van a házasságnak !“ - ,,Úristen ! Minthogy ez ég alatt semmi sem tart örökké, tehát előadandó alkalommal a legudvariasabb nyilatkozatok között fogunk egymástól elválni, mert én csak mégis illedelmes ember vagyok: ő is más szeretőt keres magának , én is mást magamnak, s azért mindig jó barátok maradunk. Látod, ez annak valóságos módja, hogy az ember magának öreg napjaira őszinte női barátságokat szerezzen. És nem is képzelnéd, mily töméntelen számmal bírok már efféle barátságokat.“ „A férj pedig bizonyosan szó nélkül fogja zsebre tenni gyalázatát ? “ „A férj? Ugyan menj, Maurice. A férj nem sejt