Pesti Napló, 1853. június (4. évfolyam, 966-991. szám)

1853-06-10 / 974. szám

1853. negyedik évi folyam 974 ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. v Vidékre postánk­ü­ldve: Pesten házhozhordva. Évnegyedre 5 f. — k. p. Félévre . 10 — „ „ A havi előfizetés , mint a szám­m­ minti eladás is megszűnt. Félévre . 8 ,, — „ *• Évnegyedre 4 ,, — ,, „ Egy hónapra 1 f. 30 sz. p A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH fi. úrhoz intézendő, úri-utcza S-dik szám. Szerkesztési iroda: Úri-utcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Péntek, junius 10-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések négy-1 hasábos petit-sora 4 p. tarjával számittatik. A beigtatási s 10 p. krnyi külön bélyegdíj előre le­fizetendő a Magánviták négy­­hasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik A fölvételi díj szinte min­denkor előre lefizeten­dő a PESTI NAPLÓ kiadó­hivatalába. Hegjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, reggeli órákban. —————^■■—— Előfizetési felhívás pestii napló második félévi folyamára. Előfizetési feltételek : Vidékre postán küldve félévre (júliustól de­cember végéig) . . 10 ft — „ Évnegyedre, (jú­liustól septemb. végéig) 5 „ — „ Budapesten házhozhordással félévre .... 8 „ — „ Évnegyedre ... 4 „ p. p. Előfizethetni minden cs. kir. postahivatalnál, Pes­ten e lapok kiadó-hivatalában (uri-utcza 8. szám emeleten az udvarban) és Emich Gusztáv könyvke­reskedésében úri- és kigyó-utcza szegletén. EMICH GUSZTÁV a „Pesti Napló“ kiadótulajdonosa. FIGYELMEZTETÉS: A „K­u­­­c­s,“ Beecher-Stowe asszonynak legújabb munkája, s „Tamás bátya kunyhója“ kie­gészítő része, német fordításban már megjelent, s Irinyi József úr fordítása után magyar nyelven is sajtó alatt van. — Azon körülmény folytán, hogy a „Kulcs“ czim­ü könyv leginkább oly statistikai és történeti adatok foglalatja, melyek a „Tamásbá­tya“ regéjéhez felvilágosítási és bizonyságot szolgál­tatnak, — meggyőződtünk, miszerint e munka hírlapi regénytárczának nem alkalmatos, annál inkább, mi­dőn ugyanazon tárczában maga a megelőző fő re­gény nem jelent meg. Midőn tehát a „Kulcs“ tárczai közlésére nézve az eredeti szándékról jobb meggyőződés után a közön­ség érdekében lemondunk,­­ azon örvendetes jelen­tést tesszük a tisztelt olvasó közönségnek, miszerint derék írónkat, J­ó­k­a­y Mórt sikerült megnyernünk, július 1 -je napjától kezdve az általa legújabban mun­kába vett, „MAGYAR NABOB“ czímű­ nagy irányregényt vehetni fel a „P­e­s­t­i N­a­p­ló“ tárcsájába. A szellemdús író neve kezeskedik, hogy e korunkra s hazánk társaséletére vonatkozó érdekteljes irány­regény nemcsak kedves élvezményt s uj irodalmi nevezetességet nyujtana a közönségnek, hanem egy­szersmind a haza jövője iránt fogékony elmékben üdvös irányeszméket és cselekvési ösztönöket is fog ébreszteni. — Pesten, junius 9. 1853. A „Pesti Napló“ szerkesztősége. TISZASZABÁLYOZÁS. I. Ki nem tudja, ki nem érzi, mily káros a közöny és bizalmatlanság, főként anyagi kérdés körül, mi legközelebbről érinti egyes­, mint nemzetnek jólétre virultát? Igazán ideje volna, kivergődni fazon apathiából, melynek súlya alatt évek óta szenved közhazánk, — mert a semmi­vel nem törődés, a rideg várakozás, vétkes visz­­szahúzódás, vagy épen sivár daczolás csak ma­gunknak árt legtöbbet; holott, ha kissé moz­gunk, ha markolható eredmények láttakor lel­ket véve, bizalomra gerjedünk, s ennek sugalata nyomán intézkedünk, szembetűnő lesz mind egyesekre, mind közre a haszon. Mellőzve most egyebeket, ime, ott a Tisza­­völgy, fajunknak ezen ma még iszapos bölcsője, mely már viruló éden lehetne, ha oly sok bal­­ság, oktalan kétség nem lép gátul a szabályo­zási vállalat elé. Ma sem szűnt meg, — s ez egyik fő baj, — a vállalat sükere iránti kétség. Némely úriember csak azon rágódik, miért nem kezdik fölül, másik meg, miért nem alul a szabályozást ? Mindegyik érteni akar a dolog­hoz, s ha — úgymond — nem véleménye sze­rint fognak bele, akár hozzá se nyúljanak, mert füstbe megy minden terv, hiába minden ipar­kodás. — Tudnivaló, a bölcsek soha sem lát­tak folyamszabályozást, sőt még csak nem is ol­vastak erre vonatkozót, de azért merészen han­goztatják véleményüket egész unalomig, s azon körben, — és kinek nincs, bár még oly pará­nyi köre, mely tömjényezőiből alakult? — mon­dom, azon körben, hol tekintélylyé vergődtek, nem egy jámbort bóditnak el, ki különben tán édes örömest járult volna a vállalat megindítá­sához. Van továbbá más fajta kétkedő többnél elég, kik világért sem hihetik el, hogy tudomány, és kitartó szorgalom erőt vehessen oly folyamon, mint a szeszélyes Tisza. Hova tehetnék — mor­mogják magokban , sőt pirulás nélkül jönszóval is, — hova tehetnék azt a tömérdek vizet, mely különben eléggé mély medrében sem férhet meg, s áradtakor túlcsap magas partjain, mérfölde­ket térit be hullámival? Ismét mások örömest hinnének a szabályo­zás sükerében, sőt óhajtanák mielőbbi teljesül­tét , de ezeknek meg más fúrja oldalukat, t. i. ámbár 2 — 3 hónapon át nyakig áznak Tisza­­vizben, mindannyiszor iszony fogja el őket, ha fizetésről van szó, ez sok magyarnak máig ret­tentő zokon esnék még csak gondolatban is.­ Kísértsük meg e balságok ellenében a tájé­kozást. Hol kelljen, fönt, vagy alant kez­deni tehát a szabályozást? Erre leg­egyszerűbb felelet: mindenütt az egész folyam mentiben, mert a Tiszavölgynek minden öblét, minő vagy 60 van, különkülön lehet másnak rövidsége nélkül szabályozni; kü­lönben is, ha fölül kezdenék, az alsók kiabálná­nak és viszont. Ha ezt nem bírjuk belátni, vagy vonakodunk e végből egyesülni, jobb lesz el­hallgatnunk, s ne igen vitatgassuk a kérdést, hanem bízzuk műértékre, vagy tán épen a vé­letlenre, mint a kényszerűség, helyes­ fölosztás, egybevetés parancsolják. De ha komolyan akar­juk minél előbb a jó eredményt, győződjünk meg ép eszünkkel az egyesülés szükségéről. Ám utazza be a kétkedőleg vonakodó Tiszánknak oly vidéket, hol már történt valami a szabályo­zásból :­­ha szándékosan szemet nem huny, látnia kell, hogy hol erős gátakat húztak, túl azon mosolygó vetések, kövér legelők vagy ré­tek virulnak, m­íg a gátatlan oldal messze ellát­­hatlanul úszik vízben. Különösen az idei nagy árvíz bizonyíta be a megtörtént szabályozás he­lyességét , pedig csak szakadozott erővel, dara­­bonkint itt ott eshetett meg. Mire vihette volna egyesült erő, összetartás! S itt helyén esik mel­lesleg megjegyzenem, hogy az idei nagy árvíz koránsem a szabályzás következménye, mint azt némely jó gondolkozásnak elhitetni szeretnék magokkal és másokkal is, hanem természeti vi­szonyokban kereshető oka, mint épen 1830- ban, midőn a Tisza szint ily magasra dagadt, mikor pedig még senki nem szabályozgatta sem medrét, sem partjait. Visszatérve tárgyunkhoz, utasítom az érde­kelteket számokra, mikből hitelesen kiderül, hogy körülbelül 400,000 holdnyi földtér meg van már mentve a Tisza évi áradásitól. E példa ösztönt nyújthat mindenkinek az egyesülésre, mert sükere bizonyos, mutatja a számbeli adat, de gondolja meg azt is, hogy mindössze 4 millió holdnyi tér volna mentesítendő a Tisza völgyben és mellékfolyamai táján. Tehát mindenesetre szövetkezni kell társasá­gokká az egész Tisza mentiben, hogy mindenütt meg lehessen valahára kezdeni a szabályozást. Tudtomra van jelenleg 9 régibb társaság köz­vetlenül kormányt, és 14 újabb magánegylet. Lehetne mindössze vagy 60 egymástól független, önálló társaság, mert, mint mondok, mintegy annyi öblözetből áll a Tiszavölgy. Ha e 60 társaság, vagy apróbb fiókokra osztva még több is, egyszerre vagy legalább hamar egymás után megalakulna, munkához fogna, úgy a Tisza völgy 5 — 6 év múlva egészen más képet öltene, mert mindkét parton a mintegy 180 mérföldnyi­­re számítható gát elkészülne. Hogyan ? — alább kiderítjük. Gróf András: Manó, London, jun. 3.­­ Menekülni akarván a folyvást napi­renden levő keleti kérdéstől, mely napjainkban minden embert, ki hírlapot kezébe vesz , ki társaságba megy, vagy ismerőseivel sétál az utczán , üldöz , a regent­­parkba a zoologicus kertbe rándultam ki, ott a ten­geri állatok úton fölállított csodálatos viváriumát megnézendő, de ime a boldogtalan török-keleti kér­dés e helyütt is boszantó fülemet, s szemüvegemet, mert e viváriumban levő mindig hátráló óriásrákok, csillaghalak stb., a levantei vizek hullámaiban fo­gatván el, eszmetársulat lánczolatán, minthogy egyszersmind e keleti állatok a többinél némileg élénkebbek voltak, s vizi társaik, s jelesen néhány északtengeri borjú által igen üldöztettek, s mintegy önkénytelenül vezették kelet felé a velem együtt észlelő angol látogatók gondolatát. De az ember gépi alkotása folytán , hacsak a kö­rülmények s érdekek mást nem parancsolnak, hall­gatással ritkán szokta mellőzni közölhető gondola­tait , miért is eleinte csak a hölgyek, de azután a férfiak is a hátráló conservativ rákok iránti szána­kozásukban , gyakran fölemlítették a török szót, s ezáltal mindazt, mi vele napi kapcsolatban van. E mellett nem hiányzott az élet, mely a hasonlít­­hatatlan angol humorral párosítva , e tengeri állatok viváriumának tunya , fris, buta, ugró, mászó, idom­­talan, delitermetü s különféle színű csodálatos la­kóiban az európai nemzetek majd , majd ama faját, diplomatikus képviselőit, hajlamait stb. föltalálni vélte. Megvallom , hogy e phantasticus metaphorák ge­­nialis alkalmazása az illetőkre, főleg a ladiek szá­jában hangzott igen kellemesen, de ennek ellenére nem szerettem vala , ha az európai rendszerető con­­tinensen az orosz , porosz, franczia vagy valamely német kisf­eldelevűségnek túltudós , túlokos , túllátó, fúlható é­s tán túlrendező embere hallotta volna ezen új természettan politikai bármily ártatlan tanulmá­nyozásait. Pedig ez egyik módja az életpolitikát, természettant, s hasznos társalgást tanulhatni, s az angolnak , ki életből inkább , mint transcendentális könyvekből szeret tanulni, tetszik is ám e gyakorlati tanmód, s véleményem szerint ez oka annak, hogy az angolok minden különcrködéseik s hibáik mellett, legpraktikusabb emberei a világnak. — Vajha ma­gyar hazámfiai szintén oly gyakorlati úton tanul­nának ! Addig is azonban, mig ez történni fog, menjünk át más tárgyra , s tegyük át a keleti kérdést, neve és színhelye változtatásával a nyugatra , melyet, ha egyszer a gyű­lég megérinte, a tűz rajta hatalma­san el fog harapózni, s meg sem álland, mig az an­­tillák királynője, Guba szigete t. i., Spanyolországra, következőleg a monarchicus Európára nézve tökéle­tesen elveszett. A Times és Morning Herald figyel­meztetik Clarendon lordot, a külügyi államtitkárt, azon készületekre, melyek most az északamerikai szövetséges államokban kéz alatt léteznek a kérdéses A SZERELEM GYERMEKEI. (Folytatás. *) XXX. Maurice őrnagy a villé d’avray-i berek elején egy magányos kis házban lakott. Másnap azután , midőn Pietri Delmare Adalbertet esti légyottra rendelé a Rivoli utczabeli boltozatok alá — ha t. i. esni találna , amint hogy csakugyan esett is — ezután másnap az őrnagy visszatért villé d’avray-i szerény menhelyére. Épen tizenkettőt ütött. Az őrnagy halványan s aggódó és nyugtalan ki­fejezéssel járkált fel s alá egy elég tágas szobában, melynek falai egészen eltűntek a könyvekkel meg­rakott fapolczok mögött. Jobbra és balra egy egy ajtó volt: az egyik egy kis előszobába, a másik a hálókamrába vezetett. Néhány percz múltával egy öreg szolgáié, az őr­­nagy egyetlen cseléde, belépett, s urának irást nyújtva át, így szóla: „Uram , kinn egy fiatal ember várakozik, ki önnel beszélni óhajt.“ „Ő az !“ kiálta Maurice, miután szemét azon né­hány szóra vetette , melyek a papíron valának. Aztán a szolgálóhoz fordult ezen szavakkal: „Julienne asszony, kérje meg azon fiatal embert. *) Lásd P. N. 973-dik számát, jöjön be; s ha véletlenül valaki keresne, mondja, hogy nem vagyok itthon.“ „Bizony csoda volna , uram ,“ viszonz­ a cseléd kimenetéiben , „mert ajtónkon egyetlen lélek sem kopog , legfelebb Brossard parancsnok, vagy Roland tábornok, vagy ennek fiatal hadsegéde, Belcourt hadnagy.“ Julienne kiment, s nemsokára ismét a szobába jött, bevezetve uránál — Delmare Adalbertet. Maurice őrnagy és Delmare Adalbert magukban maradván, az őrnagy sebesen eléje ment a fiatal embernek , s ennek vonásait szótlanul , de különös vegyületével a kíváncsiságnak és aggodalomnak, vizsgáit. E néma szemlét Delmare kétségkívül igen külö­nösnek találta, mert ő szakaszta félbe a hallgatást, hevenyén szólítván meg az őrnagyot: „Uram , ha ön elégségesen megvizsgálandó sze­mélyemet , szíves lesz ön engem értesíteni —. De Maurice , anélkül hogy felelne , így szólt ma­gában : „Igenis , — ez az ő szeme, homloka , szája. . . . Kivéve szökő haját, feltűnő a hasonlat.“ „Ön, uram, talán arczképemet szándékozik elké­szíteni?“ kérdé Delmare gúnyos hangon. „Ezt teg­nap mondhatta volna meg nekem.“ „Tegnap estve, uram,“ felele az őrnagy, mindin­kább elmerülve gondolataiban, „tegnap est­e nem eléggé vizsgálhatom meg vonásait, azért ma reggel teszem azt.“ „Veszem élézre. — Hanem hát csupán e kissé kü­lönös vizsgálatra rendelt ön engem ide, engem, ki önt épen oly kevéssé ismerem , mint ön engem ?“ Maurice, egészen elmerülve magában, mit sem felelt neki. Delmare nyugtalankodó hevenyével kezdő újólag : „Uram, engedje valamire emlékeztetnem. Tegnap esti nyolcz órakor egyik barátommal a Rivoli utczai boltozatok alá menekülvén az eső elöl, itt fel s alá járkálva sokáig csevegőnk. Tíz óra után elváltunk , ő a maga dolga után látott, én a magamé után. Az eső megszűnt. Épen a Vendôme-téren haladtam ke­resztül , midőn egy köpenybe burkolt férfi , kinek arcra vonásait ki nem vehetem, megszólít . . „Azt mondom­ önnek, uram,“ vága közbe az őrnagy, „hogy mi ugyan nem ismerjük egymást, de nekem mégis igen fontos dolgokról kell önnel be­szélnem.“ „Én e megszólításra csak azt felelem­, hogy nekem az ismeretlen emberekkeli beszélgetés nem esik izént, s hogy én — ez már természetem — nem szeretek csak úgy akárhogy ismeretségeket kötni.“ „Ön — miként észrevevem — nagyon is iparko­dott engem lerázni nyakáról. Azért fogtam oly esz­közhöz, mely — miként észrevevem — felköltötte bizodalmát. Azt mondom ugyanis, hogy nevem Mau­rice őrnagy, hogy bajtársa és meghitt barátja vagyok Roland tábornoknak, kire nagy befolyást gyakorol­hatok .“ „Az igaz, hogy ugyancsak emlegette a nagy be­folyást, melyet Roland tábornokra gyakorol !“ „És e nyilatkozatom le nem küzdhető bizalmat­lanságát ?“ „Épen néni. — Egyenesen szeretek beszélni.“ „Miután egyetlen szót sem csikarhattam ki önből, átadom önnek czimjegyemet s elhagyom önt ezen szavakkal . Gyakran éjjel fogamzik a jó tökélet. A barátság , mely engem a tábornokhoz csatol, önnek hasznára válhatik. Én hónap egész nap várakozni fogok önre , vagy ha tetszik , adja át nekem czimje­­gyét, határozzon órát s én hónap magam jövök ön­höz. — De ön megtagadó tőlem czimjegyét.“ „Az is igaz. És ön , derék uram, hogy kijátsza vonakodásomat, utánam jött. Láttam , hogy követi lépteimet, oldalt vetett tekintetem mindig önön füg­gött , igy sétáltatom meg önt jó darabig, de végre a Colbert sikátorban megszöktem .... De lássa ! éj­jel megfogamzott bennem a jó tökélet, fontolóra véstem a dolgot — s íme, itt vagyok. — Mit akar tőlem ?“ „Ön fontolóra vette .... Hanem mit?“ „Azt, a­mit ön nekem mondott volt.“ „Roland tábornokrai befolyásomról ?“ „Ön, uram, túl kiváncsi.“ „Elég az hozzá, ön csak azért keresett fel en­gem , mert tudá, hogy Roland tábornok meghitt barátja vagyok.“ „Lehet.“ „Hát van önnek akár közvetve akár közvetlenül valami viszonya a tábornokkal?“ „Megálljunk, uram! Nagyon is hamar végére ju­tottunk. — Ön engem — mi czélból, nem tudom — ide rendelt; igen természetes, hogy miután eljöttem, nekem is van valami czélom. Adja elő röviden és tüzetesen, mit akar velem ? Én felelni fogok.“

Next