Pesti Napló, 1853. július (4. évfolyam, 992–1018. szám)

1853-07-22 / 1010. szám

1853. negyedik évi folyam. tOl© Péntek, júl 22-én. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre jipstánküldve: Pesten házhozhordva . Évnegyedre 5 fr. 1­ kr. p. Félévre . 8 „ — „ „ Félévre 10 „ _ M A havi előfizetés , mint­ a­­ Évnegyedre 4 „ „ „ számonkinti elad­ás is j­egyhónapra 1 fr. 30 k. p. megszűnt.­­ A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ , jogi ügyeit tárgyazó pedig EMIC­I G. úrhoz intézendő mri-utoza 8-dik szem. Szerkesztési iroda: Ori­nteza 8 sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt ha­sábos petit-sorra 4 pgő kraj­­czárjával számittatik. A be­­igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefize­tendő a M­a­g­á­n v­i­t­á­k öt ha­sábos­ sora 5 pengő krajczár­­jával számittatik. — A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő a . PESTI NAPLÓ kiadó hivatala. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás A PESTI NAPLÓ második félévi folyamára. Előfizetési feltételek : Vidékre postán küldve félévre(júliustól de­­cember végéig)­­ . 10 ft - „ Évnegyedre, (julistől septemb. végéig) ** *» « Budapesten házhozhordással félévre....................... 8 » )» Évnegyedre .... 4 „ p. p. Előfizethetni minden cs. kir. postahivatalnál, Pesten e lapok kiadó­ hivatalában (uri-utcza 8. szám emeleten az udvarban) és Emich Gusztáv könyvkereskedésében úri- és kigyó-utcza szegletén. ÉLET ÉS IRODALOM. II. Nemzetiségünk fentartása és megszilárdítása ad­dig bármely conjuncturák daczára sincs kétség alatt, míg a fajunk iránti hűség keblünkből nem távozik. De mihelyt a magyar névre nem leszünk büsz­kék, mihelyt múltünk emlékek és rokonszenvek által nem hat többé a jelenre, mihelyt cosmopoli­­ticus vagy szabadsági eszmék miatt hinni fogjuk, hogy nem magyarnak lenni, hanem bármely más ér­dekek miatt élni a főkérdés; — szaval, mihelyt ma­gunkat elhagyjuk, mihelyt magunkról lemondunk, akkor minden conjuncturák, melyek most nem fé­lelmetesek, sikerrel fognak hatni fölbomlásunkra. Ez természetes. Ez esetben az álműveltség arra folyna be, hogy nemzetiségünket elhanyagoljuk ; a társasági hang, hogy szégyeljük; az önérdek , hogy feledjük; a becsszomj , hogy föláldozzuk; az elfajulás , hogy elfeledjük ; és igy tovább. Azonban a sülyedés ezen kórjelei nálunk épen nem mutatkoznak. Komolyabb aggodalomra nincs okunk. Különben is a nemzetiség iránt hűnek lenni az által könnyű, mert az ellenkezője természet elleni állapot, s a legszentebb érzések megtagadásával áll kapcsolatban. Azután a nemzetiség, magában véve, semmi­ne­mű politikai kötelességekkel ellenkezésbe nem jö­het, s mellette jól elfér a státus minden igényeivel. A­ki fajához hű, csupán ez által legkevesebb oppositióba sem teszi magát az állami renddel. Ha a társadalom magas érdekei, ha azon orga­­nikus szabályok, melyek a tömeget együtt tartják, az egyéniség elidegeníthetlen jogaival ellenkezés­ben volnának, akkor polgárisodásunk, s a magasz­talt európai műveltség becse és tartóssága, igen problematikus lenne. Az osztrák birodalom új szervezete a nemzetisé­gek egyenjogúságán alapult; a kormány ezen fel­adat megoldását tartja szem előtt, s legkevésbé sem hibáztatja a nemzetiség iránti hő ragaszkodást, mely egyébiránt oly országokban sem lehet kárté­kony, vagy tilalmas,hogy egy uralkodó népfaj kedvéért a többiek bizonyos előnyökből elvileg kizárva van­nak , mint például Francziaországban a német a franczia irányában. Sorsunk tehát egyenesen tőlünk függ. A fajunk iránti hűségben van erőnk, azontúl gyöngélkedésünk , korcsosodásunk, agóniánk azon története kezdődnék , mely már a XVIII-dik században is csak a Gondviselés különös kegyel­méből nem végződött nemzeti halállal. Tekintsünk vissza, főleg két tényre figyelve. Akkor a felső aristocratia tömegestől elfeledő a magyart, a miben aztán bajaink gyökéroka feküdt, mert akkor az erő súlypontja Európában s különö­sen nálunk, a felső osztálynál volt. Ha most hasonló jelenet kerülne elő, következ­ményei megdöbbentők lennének ugyan, de azon csapások után, melyeket az aristokratia jogaiban és birtokában szenvedett, s azon szellemnél fogva, mely a miveltséget s befolyást mindig szélesebb körökben terjeszti, és föltartóztatás nélkül egyen­­­lősit, végtére is elviselhetők volnának. Azonban Vi­dik Károly és Terézia uralkodása alatt még az aristokratia politikai és társadalmi te­kintélye egyaránt szilárd vala: hatalom környező, kegyelet kisérte, s nem irigyelt, nem vitatott fény­kor ölelé át. Nemzetiségünk iránti közönye az aristokratiának akkoron tehát a legveszélyesebb korjelenség vala. Menjünk tovább , szóljunk a második tényről. Toldy a magyar nemzeti irodalom történetét adva elő, a mohácsi vésztől a szatmári békéig lefolyt évek felől igy szól: ,,Azon időközt, mely a mohá­csi vésztől, vagyis a nemzeti visszahatás kezdeté­től , a nemzeti élet hanyatlásáig terjed, uj kornak nevezzük. Tudniillik IIa­dik Lajos halálával a nem­zetnélek először tette azon nagyszerű öntudatos erőki­fejtést , mely bokros veszélyek közt is országos fen­­maradását úgy, mint másfélül szellemi haladását biztosította. A kor két vezéreszméje egy új, az eddigitől merőben különböző, két századon át vi­rágzó , valóban nemzeti irodalmat te­remtett .“ A fölemlített időszak alatt a szellemi munkás­ság , az eszmeforgalom, az irodalmi élet eleven, termékenyítő, terjeszkedő volt, s büszkén létethetik párhuzamba más műveit országokéval. A hittani viták, a politikai nézetek, a költészet és a komolyabb tudományok leginkább anyai nyel­vünket választák közsegül. Csak mellék csatorna volt a latin. Ki akkor virágzó irodalmunkat tekintetbe vette, föl vala jogosítva hinni, hogy ezen szellemi élet nem bágyadhat hamar el, hogy miveltségünk visz­­szatarthatlanul fog haladni, hogy nemzetiségünk magasb­irodalmi élete megmentve van, hogy nem léphet többé a sír székb­e, s mi a kedvezőtlen con­juncturák daczára is, megnyugvással nézhetünk nemzeti fejlődésünk elibe. S mi történik ? A mai lélekállapothoz hasonló inertia és Pessimis­mus nyomása alatt a fajunk iránti hűség keblekben csökkenni kezd; a köz­elhidegülés, az apathia, a közöny az olvasó­közönségtől visszahat­­az írókra, a hatalmasak palotáiból leszáll a szobatudós ter­mébe. Rombolásai gyorsak. Irodalmunkból kiköltözik a szellem, nyelvünk­ből a csín, a gond, a szabály, az erő. A divat elpártolván tőle, az aluszékony kor nem figyelvén reá, a talentum és becsszomj más tért keresett magának, vagy ha az irodalmat választá, más nyelvet. Tudjátok-e, mi volt egyetlen szerencsénk, mely a végsülyedéstől megóvott? Hogy a holt latin nyelv souverain tekintély­­lyel bírt még, s nemcsak az országlásban és a köz­kezelésben használtaték, de a tudományos mun­kásságnak is oly természetes, oly általános közlege vala, hogy a ki anyai nyelvét, mint eszméinek közvetítőjét elhagyá, a ki a nemzeti irodalomtól elállott, kivált ha francziául nem tudott, okvetle­nül hozzája kellett pártolnia, sigy egy neutrale terrénumra lépett, mely semmi különérdeknek ügyvivője nem volt. Ha 1711-től 1772-ig, míg t. i. kitagadott pá­riaként tengett a magyar irodalom egyetlen hazá­jában, s a nemzeti miveltség iránti buzgalom fagy­ponton volt, ha ekkor Németországon a Schillerek és Goethék kora derült volna föl, s egész fényével és erélyével hatott volna reánk úgy, mint félszá­zaddal később, egyszersmind pedig a latin által leirt positiók üresek lettek volna , akkor bizony aligha sikerült vala nemzeti és irodalmi regene­­ratiónk. Ezt gondoljuk meg. Ismerjük el, hogy valamint jelen viszonyaink közt , ha igyekszünk, még hatalmasan lehet iro­dalmunkat mivelni, s nemzetiségünket tovább fej­leszteni, szintúgy, ha magunkról lemondanánk, ha legdrágább kincseink iránt közönyösek lennénk, ezen esetben majdnem lehetetlenséggel határos ez új állatokórság után még egyszer előidézni Kazin­­czyt és Széchenyit, az ébredés és haladás korát. Az egész kérdés tehát a fajunk iránti állandó hűségen nyugszik, mint alapon. Egyes osztály közönye mai napon aránylag ke­vesebb kárt tehet, de az egész nemzeté megtérít­­hetlen lenne. Bécs, jul. 20. (?) A­ki azt hiszi, hogy városunkban nincsen pénz, az látogassa meg a bankhivatal szobáit, melyekben tegnapelőtt az alsó-ausztriai escompte-társaság részvé­ny­eire az aláírás megnyittatott. A társaság 10,000 rész­vényt bocsát ki, 500 prtjával, tehát összesen 5 millió­nyi tőkével akarta kezdeni működését, s épen most hall­juk , hogy ezen összeg már ma, az aláírás második napján, tetemesen túl van haladva, úgy­hogy a még hátra levő három napon begyűlő pénz a társaságnak in­kább terhére leend , mint hasznára, mert az 5 milliót túlhaladó összeg az aláíróknak vissza fog adatni, még­pedig mindegyiknek eredeti betételéhez aránylagosan. Ezen csaknem hihetetlen részvét nyilvános bizonysága annak, hogy a közönség legnagyobb része a 4% kama­ton kívül még bő osztalékot is remél ezen új intézetből, ez pedig ismét közvetett elismerése az egész intézet czélszerűségének és szükségességének. Az újonnan ala­kult társaság t. i. oly váltók escompt­rozásával fog fog­lalkozni, melyek biztosak ugyan , de a nemzeti bank­nál bizonyos formalitások hiánya miatt el nem fogadha­tók. Azonkívül az intézet hitelét élvező személyek bizo­nyos solidaritást fognak egymás irányában vállalni, úgy hogy előre meghatároztatik, minő összegig terjed bizo­nyos személynek hitele; ezen összegig aztán az illető személy az egész intézetért kezeskedni köteles. Az eszme igen praktikus, s a néhány nappal ezelőtt kiadott alap­szabályok átolvasása hazánkfiainak is igen ajánlható; meglehet, hogy az itteni intézet tulajdonképen csak Alsó-Ausztriáró­­ terjesztvén ki működését — nálunk is találkozik néhány telkes hazafi , ki a kereskedő s iparűző közönség hitelét hasonló intézet létesítése által előmozdítani s hazánk pénzszűkén legalább némileg se­gíteni iparkodik , főleg miután — magyarhoni és hely­beli lapok közlései szerint — a pesti pénzintézeteknél a váltóescompter ügyletre nézve szinte azon visszaélések történnek, mint egyebütt, sőt még nagyobb mértékben is. Ha az új escompte-intézet két aláírással ellátott vál­tót akár 5—600 escomptirozza, a váltó eladója mégis jobban jár, mintha az eddig fenálló hitelintézeteknél 4%-tel fogadtatik el ugyanezen váltó , hanem csak ak­kor, miután az eladónak a harmadik aláírás megszer­zése kedvéért 4—5% provisiot, tehát összesen 8—9%-t kellett fizetni. — Önök pestiekre nézve az alsóausztriai escomptetársaság létesülése annnyiban közvetlenül is érdekes, a­mennyiben valamely váltó escompt­rozására épen nem mélhatlanul szükséges, hogy a fizetés helye Bécs legyen , hanem csak oly város, melyben az ausz­triai nemzeti bank fiókja létezik, e szerint a társaság a Pesten fizettető váltókat is minden nehézség nélkül elfo­­gadandja. Ma vette fel Pest város küldöttsége, mely Krászonyi polgármester, Perget és Boscovitz községi tanácsnokokból állott, az itteni takarékpénztár által engedett 500,000 pftnyi kölcsönnek második 100,000 ftból álló részletét. Hallomás szerint magyarhoni birtokosaink közöl már igen sokan folyamodtak kölcsönért az itteni takarék­pénztárigazgatósághoz , mely azonban a telekkönyve­zési munkálatok befejezése előtt ilyféle ügyletekbe nem bocsátkozhatik. — Ez alkalommal hallgatással nem mellőzhetem azon hírt, miszerint hallomás szerint Ő Felsége eb­be általános takarékpénztári törvény terjesz­tetett , melyhez — mihelyt a legfelsőbb jóváhagyásban részesült — a birodalom minden takarékpénztárai al­kalmazkodni s eddigi alapszabályaikat amaz általános törvényhez képest módosítani kötelesek lennének. A napi kérdést pár exellence, az orosz-török ügyet e levelemben még egyetlen szóval sem érintettem; a­mit e tárgyban újat tudunk, azt párisi és londoni hírlapokból merítjük ; de minő forrásokból merítenek ezek, azt csak­ugyan nehéz megmondani. Mert Európa egyetemes journalistikája tán még soha életében annyi bakot nem lőtt, mint épen ezen kérdésben, s nem vehetjük rész né­ven, ha a közönség végre mit sem akar hinni. Miután e hó 15-én Parisból csupa békét telegrafh­oztak, 16-án egyszerre ismét barerot látnak mindenünnen, s a f­ran­­czia külügyminiszter keményen megleczkézi orosz col­­legáját, ki a jelen bonyodalom okozóit a Seine és Themse mellett keresi. — Tartózkodni fogunk minden ítélettől , ámbár mindig és mindig ismételjük, hogy a béke megháboríttatásától nem tartunk, mégis eldöntő ténye­ket fogunk elvárni, addig azonban -- a Times szavai­val élve — a már eredetileg is üres orosz szalma csé­­pelésével felhagyni. Hogy Ausztria a Svercz irányábani követeléseit azon egyre reducálja, hogy a 22 capucinus élte fogytáig év­­dijban részesüljön, mindenünnen megerősítik; hallo­más szerint a szövetségi gyűlés a tessini cantonnak ezen követelés elfogadását ajánlotta, s így e tárgy is nem soká kedvezőbb fordulatot veene. A Pepita-düh apadó félben van ; ennek okait már múltkori levelemben említettem. Jellemző azon tény, hogy a nevezett hölgy az itteni udvari dalszínházhoz vendégszerepekre ajánlkozott, még mielőtt a leopoldvá­­rosi színházhoz szerződött volt; de az udvari színház igazgatósága ezen ajánlatot visszautasította. Ily tüne­mény nem udvari színházba való , Nestroy és Kaiser bohózatai mellett megjárja. London , jul. 15. f Mig a végének indult season úrnői s urai spleen­­teljes unalomból a high-life-féle étiquette zsarnok kor­látait összébb szorítják , hogy még jobban unatkozhas­sanak ; mig e fashionable halandók aristocraticus dra­­wing-roorajaikban a yes, not, and, never mind stb. sza­vakat társalgásaikban sziszegő hangon időről időre, anélkül azonban, hogy gondolkozó tehetségeket meg­­erőtetnék, ismétlik; míg ezen arista népesség jó része, híres brit kíváncsiságtól kínoztatva, a hannover square felé kocsizgat, ott az izmayabeli lilliputanus két te­remtményen ethnographiát, archeológiát, s nem tudom mi mindenféle tudományokat még fölületesen tanulandó; míg a St. James kis színházában a tudós német szí­nészek az ugyancsak e színpadon előttük föllépett jeles EGY MAGYAR NÁBOB (Folytatás. *) V. • Egy híres művésznő pályája. Nem ideális dolgokról beszélek ; a költők hazudnak, az élet mond igazat. Azon művésznő, kinek életéről írók, egyike volt kora­­ legragyogóbb szellemeinek, kit a természet gazdag szív­vel, bájos arczczal, elragadó hanggal ajándékoza meg; reá a művészet geniusa legforróbb ihletét lehellte; s a szeszélyes sors kinyitá előtte keblét, hogy válogasson annak minden kincséből. Hire el volt terjedve Moskautól Velenczéig, és Bécs­től Párizsig és Londonig; beszéltek róla , mint csoda­tüneményről ; a költők, kik a világharczok hőseire csil­lagokat raktak, őt a napsugárban fürösztötték, s dia­dala tökéletesebb volt, mint Napóleoné, mert ő nemcsak egy egy nemzetet hódíta meg, hanem egész Európát egyszerre, s Angolhonban ép oly nagynak lárták, mint Oroszországban, s a Tuileriákban ép úgy elismerék fen­­sőbbségét, mint a Kremlben. Nevét úgy ismerte min­denki mint most Lind Jennyét — és ennek alig múlt harmincz éve —­ és most senki sem emlékszik róla többé. E hölgy neve volt: Fodor Jozefina. Nagyatyja, Fodor Károly mint magyar huszár­kapitány a múlt szám 11) Lásd Pesti Napló 1008-dik számát.­zadban származott ki Hollandia, három fiával együtt. Ezek közöl a legkisebb, József, zenére adta magát s egy franczia hölgygyel nősülve Montmorency herczeg által udvari karnagyává választatott. E házasságból született Jozefina ; gyermeki szépsége bizonyitá, meny­nyire szerették egymást szülei, s szépségének éveivel történt növekedése azt, mennyire szerette ő szüleit. Meglehet, hogy babona a­mit mondok, de én azt hi­szem, hogy a­mely gyermek szülei nem szeretik egy­mást, az rútnak születik, s a­ki nem szereti szüleit, az rútnak nő fel, mert a szerelem teremti a szépet. A franczia forradalom kiütésekor Montmorency her­czeg kibujdosott, s Fodor József visszatért Hollandba s ott neje meghalt. Ekkor ismerkedék meg Kurakin her­­czeggel, ki követkép volt a hollandi udvarnál s általa meghivatott Oroszországba, hol a szépművészeteket bál­ványozó orosz főúr karnagyává­ téve, Jozefinát pedig saját herczeg kisasszonyaival együtt neveltető európai hirű mesterek által. A kis leány már tízéves korában a vi­lág minden miveit nyelvén beszélt, a hazai édes barbár nyelvet pedig édes­atyjától tanulta titkos magános órákban. Már gyönge gyermekkorában oly tökélylyel játszott a hárfán, mely még akkor sok előnynyel bírt a tökélet­lenen zongora felett, hogy apja nem félt őt a moszkvai úri világ előtt egy hangversenyben fölléptetni, melyben mindenkit bámulatra ragadott. Két év múlva újra hallották őt a moszkvai művé­­szetimádók, már ekkor énekelt. Jelen volt Sándor czár maga a hangversenyen s annyira elragadtatott a kedves hangok által, hogy a leányka kezét mindenki láttára megszorítaná s nem telt bele egy hét, midőn udvari ka­marását elküldé atyjához, hogy Jozefinát, az udvari éne­kes színházhoz háromezer rubel fizetéssel szerződtesse. Nem sokára a közönség kedvencze lett. Oh azon hi­deg éghajlat alatt, ama barbár emberek, kikről mi forró égalj műveit szülöttei azt hiszszük, hogy mind medve­bőrben járnak s dobszóra tánczolnak, s nagyon forrón tudnak érezni a művészet iránt. Azon időben franczia drámai színháza is volt Mosz­­kvának, melynek legünnepeltebb hőséül Theraud-Main­­vielle urat emlegető a hír. A művész magas, eszményi alak volt, nemes, szilárd vonásokkal, miken a közéletben csak egy kifejezés volt látható, a becsületesség, a nyíltszívűség, és ez volt valódi jelleme, de ah a színpadon, ott ezer alakot vál­tott: düh, szenvedély, megrázó indulat s elborzasztó harag, ellenállhatlan csáb, halvány buszú, vagy nevet­tető tréfa egyforma tökélylyel tükrözd magát arczán — és ez volt művészete. A hír épen annyi dicsőt beszélt Marivielleről, mint Jozefinéről. A hír , ez a rábeszélő kerítőné, járt egyiktől a másikhoz; mindennap egymás diadalairól kellett hal­­laniok. A hír nem egyszer bírt már összeszerezni két híres embert, férfit és hölgyet, kik azt hitették el ma­gukkal, hogy egymást megszerették, pedig csak egymás hírébe szerettek. Kivétel történt a szabály alól. A kornak két leghíre­sebb művésze egymást megszerette , és e szeretet nem múlt el soha, még akkor sem­, midőn elmúlt a hir. Mert édeseim, kik a hit után jártok , tudjátok meg, hogy a művész hite múlandó , neki nem kell meghalni, csak megvénülni; még él, de már eltemették. Tehát a két híres művész férj és feleség lett, s azóta kettős dicsősége volt mind a kettőnek; a tapsoló közön­ség épen olyan jól ismerte a Mainvnelle, mint a Fodor nevet, s nem kellett uj szóhoz szoknia, midőn kegyen­­czét, mint nőt látta a színpadon. Azonban kiütött a harcz az orosz és franczia császár között s ekkor Sándor czár rögtön kitiltott birodalmá­ból minden franczia színészt, köztük Mariviellet is. Jozefine nem tartozott férjét követni, mert őt nem érte a tilalom súlya, ő az orosz udvari operánál volt szer­ződtetve s nem történt volna rendkívüli eset a világban ha férjét futni hagyja, s maga dús szerződést­ mellett marad. De nem úgy tett, hanem követte férjét, elhagyta jó sorsát, elment vele szegénységbe, szomorúságba. Kóbor színtársulatot alakítottak, vele bejárták Stockholmot, Koppenhágát, Hamburgot; operájuk nem volt, és Jo­zefine játszott drámai szerepeket. Ezt úgy hi­szem, a lehető legnagyobb lemondásnak tekintendő min­denki , a­ki az operaénekesek ragyogó pályáját a drá­mai színész hús életútjával összehasonlítja, így jutottak vissza Párisba. Valami harmad-negyedrendű művészetcsarnok , a Feydau színház megengedő sok utánjárásra, hogy Jo­zefine felléphessen benne. E nap óta Páris kedvenczévé jön. Rögtön, mint első énekesnőt szerződteték az olasz operatársasághoz, s midőn Griseldában fellépett, az előbbi primadonna signora Barilli örök feledékenység zöldjébe jön temetve.

Next