Pesti Napló, 1853. november (4. évfolyam, 1094–1118. szám)

1853-11-25 / 1114. szám

1853. negyedik évi folyam. 1114 ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postánküldve: Évnegyedre 5 fz. — kr. p. Félévre 10 „ _ 11 ” ” A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ anyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő uri-utcza 8-dik szám. Szerkesztési Iroda: Uri-utcza 8 sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Pesten házhozhordva: Félévre . 8 „ — „ „ Évnegyedre 4 ., — „ i” Egy hónapra 1 fz. 30 k. p Péntek, nov. 25-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. hi­rdetésük ötha­­sábos petit-sora 4 pg5 kraj­cárjával számíttatik. A be- igtatást a 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefize­tendő a Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár­­jával számittatik.­­ A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap reggeli órákban. A „PESTI NAPLÓ“ December- mártiusi négyhónapos, úgy­­ szinte december—júniusi héthónapos folyamára ezennel előfizetés nyittatik; úgymint: december, január, február s martiusi folyamra Vidékre postán küldve 6 frt 40 kr. december, január—júniusi héthónapos folyamra Vidékre postán küldve 11 frt 40 kr. Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál — és Pesten e lapok kiadó­ hivatalában uri-utcza 8. sz. a. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében úri- és kigyó-utcza szeg­letén. Az előfizetési leveleket bérmentesittetni kérjük. „Pesti Napló“ kiadó hivatala. Budapest, nov. 25. Minden felől érkeznek a hírek az idei borter­mésnek rendkívüli bősége felől, s ezzel érkeznek egyszersmind a panaszok a boredények, hordók rendkívüli drágasága,­­­­s a borok hallatlan olcsó ára miatt. Az emberi telhetetlenséget rendszerint az Isten áldása sem képes minden tekintetben kielégíteni. Egyedül az esztelen vagy önző sóvárog oly ka­matok után, melyeknek tőkéjét nem bírja. Egyedül, vagy leginkább a bortermesztőktől függ, hogy idővel se a hordók drágasága ne apasz­­sza a termés értékét, se bőtermés esetében rend­kívüli ocsóság ne álljon be. Minden áru, így a hordó is megdrágul, midőn reá a vevők száma nő, mint ezt még minden bő terméskor tapasztaltuk; de nagyobb baj az, hogy e felcsigázott ár nehezen fog többé leszállani, mert az erdőmivelés, a fatenyésztés körül tanúsított ha­nyagságunk miatt rövid idő múlva alig tudunk hordódongával szolgálni kádárainknak. Ehhez járul még, hogy a fél világot mi tartjuk ki hordókkal, miután rendszerint soha többé vissza nem térő magyar hordókban szállíttatnak ki bo­raink az országból, s e tekintetben kétségkívül nagyszerű teher háramlik borkereskedésünkre s közgazdászatunkra, minek nyomasztóbb részét el­hárítani tőlünk függ. Már maga nyereségesb borkereskedésünk jövőre czélszerűbb pinczegazdaságtól függ, s valamint ta­pasztaljuk, hogy a hazánkba behozott franczia, spanyol és rajnai borok palac­kokban érkeznek ide, úgy a mi borgazdaságunk is csak akkor fog nemes anyagához méltó lenni, s a külföldi borok kelendőségével versenyezni, ha czélszerübb pineze­­kezeléshez fogván, megtisztított nemes borainkat palaczkokra húzva, s igy minden további romlás­tól s rontástól megóva, küldhetjük a külföldi pi­­aczra. Ekkor egyszersmind képesek leszünk az ujbor számára régi borhordóinkat minden szüret előtt kiüríteni. Egyik haladás a másikat húzza maga után. A számos millió palac­k használata, mit ha­zánkban okszerűbb pinczekezelés hozna magával, az üveggyártásnak adna hathatós lökést, mi kivált az ország északi részein a túlnépesült vidékeknek nyitna új keresetforrást, így szüli és támogatja egyik józan törekvés a másikat. S ha még ezekhez hozzájárulna az is, miszerint oly hegytájakon , hol kitűnő s hírneves drága bo­rok nem teremnek, s hol a borok inkább mennyi­ségük, mint minőségök által szoktak kamatozni; —• a silány borok konyákká (borszeszszé) éget­­tetnének, a helyett, hogy vagy potom áron elvesz­­tegettetnek, vagy a költséges hordókban mindad­dig tartogattatnak , mig megecz­d­esednek , vagy vendégszeretetből — elfogytak; — akkor bizo­nyosan eszközölnék azt, hogy a bor ára pusztán a pillanatnyi bőség miatt soha valódi értékén alul ne szálljon. A borszesz (francziául cognac, németül Franz- Brantwein) nélkülözhetlen azon borok elkészíté­sére, melyek messze földre, kivált oly vidékre vi­tetnek, hol az erős italt szeretik. Mindazon franczia és spanyol borok, melyeket oly méregdrágán veszünk és oly örömest iszunk, kányákkal vannak készítve, azt pedig a francziák gyengébb boraikból főzik, mi tetemesen több nye­reséget hoz nekik, mintha azokat silány borminé­­műségben adnák el. Ezt kell tenni a magyar bortermesztőknek is. A gyengébb borból készült borszesszel tegyük még jobb, kapósb és tartósbakká kivitelre méltó legjobb borainkat, s akkor megszűnik a borfelesleg arány­talan olcsósága, csökken a hordók ára és szűke, s az ipar és okszerű pinczegazdaság jutalma egyenlően fog kiáradni a hazai szőlőmivelés minden vidékére. Paris, nov. 18. Kik keleti híreket akarnak, utaljuk őket a hely­színére. Az, mit egy hét óta a lapok mondanak, körülbelül ennyi: 600 orosz esett el; a törökök Bukarestben van­nak ; az ázsiai sereg Oroszország határait átlépte, és így tovább. A diplomatia, mond a Pays, lelépett a szín­térről , mert, szerinte, mind a két fél becsülete annyira van érdekelve, hogy egyik sem teheti le a fegyvert csata nélkül. ■— A diplomatia, mond a Siécle, most néma szemtanú. Az marad-e ezután? Ha igen, úgy a hadi­orvos szerepét venné fel, ki azért van jelen a csataté­ren, hogy kötéseket készítsen. Egyébiránt ugyanezen lap, egyik czikkében, nyíltan kimondja azon magán­­meggyőződését, miszerint Anglia és Francziaország közt nemcsak védő de támadó szövetség is léteznék; e hitét eddig csak azért nem nyilvánítá, mert az ily nyi­latkozat a kislelkűek közt, kik a börzén kívül is létez­nek, nagy ijedelmet szül. November 17. este, szokatlan tolongás van az újság­­bódék előtt, a lámpák alatt olvassák az emberek a fon­tos újságokat, egyik a Patrie-t, másik a Presse-t kéri, a harmadik mind a kettőt; az olvasók arczai kifejezést nyernek, miáltal a közönség új ingert nyer az újságáru­sokat ostromolni; néhány, perez alatt minden ember visz kezében esti lapot, néhány perez alatt egész Páris be­széli : az oroszok Brassóig nyomattak vissza. — Önök előtt az egész nem újság, miután e hírt egy bécsi sür­göny hozta. A Timesnek kétszer kellene megjelennie, hogy e váratlan újságot a közönséggel tudassa, mely számára, mint mondják, nem Bécsből, hanem az állam­­titkári hivatalból jön; mi nem tudjuk az újság forrását, annyi bizonyos, miszerint, mind­azon óvatosság mellett, mit a hír elfogadásában a lapok ajánlottak, az említett közlemény a közönségre nagy benyomást ten. (Termé­szetes, hogy most már ez alaptalan hír lázából a pári­­siak is felüdültek.) A franczia hírlapírók, kikről többen mondják, misze­rint nem túlságos nyelvbúvárok, nyakra főre tanulnak németül és törökül, miután minden érdekes tudósítások keletről vagy törökül, vagy németül érkeznek, mi­előt­­tök mindegy. — Az olasz dalszínházat kinyitották. Az idén Alboni fog Cravelli helyett ott énekelni. A világ egyik felén ágyak dörgnek, másikon csattogányok zengenek; egyik népfaj hadi sátorok alatt, másik páholyokban; egyik kéz tapsol, másik sebeket köt; itt a tömeg újságokat olvas, ott halottakat; itt a művész halhatlanságról álmo­dik, ott a bajnok dicső halálról Ilyen a világ fo­lyása! Minden népnek vannak nagy napjai. A vas­úti részvényesek megijedtek, nem annyira a szeren­csétlenségektől , mik a gőzkocsikon egy idő óta gyak­rabban történtek , hanem a fontos vezérczikkektől, mik azokat követék. Némely lapok a gépészek gyér számá­nak tulajdonítják a sűrű bajokat. Valóban ha az , úgy e gazdálkodás szigorú megrovást érdemel. Most éber felvigyázás van minden vaspályán, s remélni lehet, hogy a szerencsétlenségek meggyérülnek. Hiába mondják némelyek: nisi Dominus, a gépészeknek is őrzeniök kell a katlant. Egyike a kor legjótékonyabb intézeteinek a vasúti hitelét megrendíteni annyi volna, mint ezer élő rémet teremteni a népek közé. — A „V­ins de Fran­­ce“, costumei botrányos pörre adtak alkalmat. Az Univers védszárnyai alá véve a színésznőt, ki 10,000 frank birság daczára sem lépett fel 11 társnéjával, kik szerződéseikkel takaróznak. — Múltkor egy ele­gáns idege­n következő három fontos kérdést intézett egy párisi lakoshoz: melyik az első varga Parisban ? a vargagenie: Moliére. Melyik az első szabó ? Laurent Richard a Boulevardokon. Hát az első illat­szerész ? „Piver, egyébiránt — Piver nem ad önnek j­ó illatot.“ Jó ég! hány ember jön Pak­sba, kik e három nevezetességen kívül többet nem néznek meg. Mi közük nekik ahoz, ki az első mező­­­gazda, első technikus, legelső vegytanár, legjobb építész ? Kel­mék kellenek nekik ,nem eszmék, divat, nem tanul­mányok , jólét, nem haza. Ezek a Nábobok megtérés nélkül, szerencse hogy földünkön nem sok tenyészik! Abauj, Radvány, oct. 22. T. szerkesztő úr! A Pesti Napló 1067-dik számának első lapján „Hazai érdemes levelezőinkhez“ czimű rovatban többek közt ez is áilván : „minden sort örömmel üdvözlünk, bár kitől s honnét jöjjön is, mely észt, tapasztalást, avatottságot, ügyszeretetet, s nemes indulatot tanusit,“ S mint prot. egyházi embert a prot. egyház ügye iránti szeretet hevítvén, nemes indulattal tollat fogtam, hogy az abauji helv. hitvallású egyház­megyében egy évfolyam alatt, közelebb pedig múlt hó 6. s 7-dik napjain tartott e megyei közgyűlésen előfor­dult tárgyak érdekesleseiről egy kis jelentést bocsássak szerte a nagy világba, mély tisztelettel kérvén t. szerk. urat , hogy azt nagybecsű lapjába felvenni kegyesked­jék. S ha talán a közlésben ész, tapasztalás s avatott­­ság hiányzik, ezen hiányokat pótolja ki az ügyszeretet. 1. N. t. Futó Sámuel úr m. évi őszi e. m. közgyűlé­sen jelentvén , hogy öregsége s betegeskedése miatt az esperesi fontos hivatal vitelére elégtelen, maga mellé proseniori czim­mel segédet kért. A k. gyűlés mél­tányolva a kérelmet, tüstént megválasztja titkos szava­zattal kassai lelkész Dr. Ferenczy József urat. — A vá­lasztás az ugyanazon őszi e. ker. közgyűlésen oly for­mán hagyatott helyben, hogy egyszersmind n. t. F. S. úr minden hivatalos terhektől felmentetett, és F. J. úr he­lyettes esperesi czimmel felruháztatva , a hivatalos te­endők végrehajtásával bízatott meg. — Folyó évi ta­vaszon e megyei közgyűlésen azonban szóba jövén, hogy nekünk meg 1848-ban Futó Sámuel úr első lemondása következtében beadott szavazataink van­nak a levéltárban — de a melyeknek felbontásától a Haynau- féle rendelet miatt tartottunk, — jó lenne már azokat is felkutatni s megvizsgálni tartalmukat. — A vizsgálat megtörtént s az jött napfényre, hogy sok szavazat elsikkadt. Ekkor határoztatott, hogy h. espe­res úr nevezze meg körlevélben azon egyházakat, mely­­lyeknek szavazataik eltévedtek, s az ilyenek adjanak újabb szavazatot az őszi közgyűlésre. Úgy jön. Fel­bontatván a megvolt újabb és újabban begyűlt votumok Dr. F. J. úr 62. T. A. J. szántói lelkész pedig 7 sza­vazatot nyert, igy az első a h. esperesi hivatalra két­szeres választás által emeltetett. 2. Múlt tavaszi közgyűlésen folyamodott négy ifjú, egy papi, a három kápláni censura felvétele iránt. Az első cseh származású, de évek óta a pataki főiskolában magát képezett, egyén, a kemenczei szláv ajkú egyházba egyenesen a főiskolából vitetett papnak,­­ minden vizs­ga nélkül kibocsáttatott, és a nevezett egyházban mint pap fungált, s bizonyosnak tartotta, hogy a tavaszi köz­gyűlésen letehetendi a censurát, csalódott. A folyamo­dóknak ez mondatott elnökileg : legyenek máss napig várakozásban (mert ez a gyűlés első napja estvéjén volt) mivel még most sem mondhatni meg bizonyo­san, lesz-e új káplánokra szükség. —Vártak s más­nap egyik jegyző ezt olvasá fel a jegyzőkönyvből: Káplánokra nincs szükség, s a folyamodók kérelme nem teljesítethetik. Hasztalan vala mondani, hogy előbbi napon nem az mondatott, jegyző úr maradt a maga állí­tása mellett, hanem , mivel a már ekklézsiában levő papot még­is csak meg kellene vizsgálni, tehát elvégez­tetett, hogy a folyamodók a számvevői kisgyűlés előtt fognak cenzurát adni, s a gyűlés idejének napja espe­resi körlevél által fog tudtul adatni. Semmi sem történt. Egyik az ifjak közöt­t. Borsodban — hol szinte nem volt pedig szükség káplánra — letette szerencsésen a szigort még azon tavaszon, a kettő pedig várt az őszi közgyűlésre. Igen is kettő, mert a cseh ifjú a h. espe­res úr s néhány maga mellé vett papok előtt már át­esett a bajon, a kettő pedig újabban is elutasittatott. Hasztalan volt az agg ülnöknek, egyszersmind atyának fia melletti esdeklése , hasztalan a h. elnöknek azon nyilatkozata, hogy ő, ki különben is szokott tartani se­gédet, s most a nélkül van, elfogadja a másikat, nem. EGY MAGYAR NÁBOB Folytatás. *) XXVIII. Kárpát­hy Zoltán. A mitől Abellindnak reszketni kellett, megtörtént. — Karpathy Jánosné anya lett. Fiat szült. Egy reggelen ezen öröm­hirrel lepé meg házi­orvosa a Nábobot: „Önnek neje fiat szült!“ Ki merne hozzá fogni, hogy János örömét leírja ? A mit csak remélni, csak képzelni mert magában , leg­merészebb, legforróbb vágya teljesült: nejének fia van ! Fiú, a ki nevét örökölni, örökíteni fogja, a ki boldo­gabb időben születvé­n , helyrehozza apjának hibáit s ifjú erényekkel váltandja be a vén adósságokat, mikkel a Karpathy család házának és emberiségnek tartozik. Mivé fog lehetni e fiú nemesebb nevelés által, mint minőben ősei részesültek! Mennyi boldogság, mennyi nagyság vár majd egykor reá! hogy fogják nevét mil­liók és milliók áldani! Csak addig élhetne még, m­ig őt beszélni hallja, hogy figyelhetne édes gagyogásira , hogy mondhatna neki szavakat, miket az megtanuljon és ne felejtsen soha, hogy majd ha egykor a nagy és nemes eszmék ünnepelt hőse leend , elmondhassa: „ezeknek neveit a jó öreg Karpathy Jánostól hallottam legelőször.“ Mi legyen e fiú neve ? Egyike azon fejedelmek nevé­nek , kik a legelső Karpathy őssel áldomást ittak a szép Hunnia földén. Legyen Zoltán, Karpathy Zoltán! Milyen szépen fog az hangzani. Majdan odahozták hozzá az uj világpolgárt, s oda tették kezébe, hogy ölelje, hogy csókolja meg, az öröm­­köny kicsordult szeméből, alig látott tőle, pedig úgy óhajtott látni! Repeső tekintettel nézte a gyermeket. Szép, erőteljes fiú volt az, mint egy kis pirosképű an­gyal , hogy apró kezecskéinél s nyakánál szinte ráncz támadt a kövérség miatt, szája alig volt nagyobb, mint egy szamócza, hanem ragyogó szemei, miknek tiszta lazurját semmi drágakőhöz nem lehet hasonlítani, annál nagyobbak, s ha olykor lecsukta azokat, a hosszú szem­pillák gömbölyű orczáira feküdtek. Nem sirt, egészen *) Lásd Pesti Napló 1111. számát. komoly volt, mintha most is tudná már, hogy a gyönge­­ség milyen nagy szégyen, s midőn János úr elragadta­tással emelé őt ajkaihoz, s szúrós, tövises bajuszával összevissza csókoló piros kétorczáját, még mosolyogni kezdett, s vigan kiáltott egy párszor, a mit azután a körülállók János úrral együtt találgattak, hogy mit mondott ? — Beszélj még lelkem kicsinyem. Rebegő János látva, hogy a gyermek mindenféle változatokra illeszti apró gömbölyű ajkait, mintha tudná ő jól, hogy mit akar mondani, de nem találná rá az igazi szót. — Mondjad, mondjad! Ne félj semmit, megértjük mi. Mit mondtál megint ? Az orvos azonban és a tudós asszonyok jónak látták megérteni a csecsemő beszédét, odamagyarázva azt, hogy az visszakivánkozik már anyjához, azért elég lesz most az egyszerre a szeretgetés, s kivették őt János úr kezéből, s visszavitték anyjához, mely után a jó úr nem tehetett egyebet, minthogy oda lopózott a mellék­szobába s ott hallgatózott, ott fülelt, ha nem sir-e a gyermek? minden kijövőtől megkérdezte, hogy mit csinál, hogy van azóta ? és minden bemenőtől szent neki valamit. Ki bírná örömét leírni, ha egy egy vidám kiáltása a gyermeknek kihallatszott a szobából, hiszen csak még egyszer megkaphassa, soha sem teszi őt le kezéből! Dél felé ismét kijött hozzá az orvos, s kérte őt, hogy menjen át vele más szobába. — Miért? Én szeretek itt lenni. Legalább hallom a­mit róla beszélnek. — Igen, de én meg nem akarom, hogy odabenn meg­hallják, a mit mi beszélünk. János rámeredt. Roszul kezde lenni az orvos hideg tekintetétől s gépileg követte őt a szomszéd terembe. — Nos uram, mi az, a mit ön nekem akar mondani, hogy mások meg ne hallják ? — Nagyságos uram. Ma nagy öröm szállt nagyságod házára. — Azt tudom, azt érzem, uram. Áldom érte az Istent. — Isten nagy örömöt mért, nagyságod szivére, de jónak látta a fájdalom által is próbára tenni azt. — Mit akar ön mondani? ordita felijedten Karpathy s arcza elkékült. — Lám nagyságos uram, az volt, a mitől féltem, azért, híztam ki a mellékszobából; legyen ön keresztény és ta­nulja viselni az Isten kezét. — Ne kínozzon ön, mondja, mi történik? — Nagyságod neje meg fog halni. Karpathy egy szó nélkül állt meg e hit után. Most azon a helyen maradt állva, és egy hang nem repült el szájáról. — Ha volna számára e világon segély, szólt az or­vos, azt mondanám , még van remény, de kötelességem megmondani önnek, hogy számára csak órák, csak per­ezek vannak még hátra , azért nagyságos uram , tegyen erőszakot indulatlanu s jöjjön be hozzá, s búcsúzzék el tőle, mert kevés szava van még hátra. Kárpathy hagyta magát vezetni a haldokló szobájá­ba. Előtte összefolyt a világ, nem látott ő senkit, nem hallott semmit, csak őt látta ott feltünni, halványan, elhervadtan, a halálverítékével gyönyörű arczain , a halál haloványságával édes ajkai körü­, a halál megtört fényével szép lelkes szemeiben. Odaállt ágya mellé és nem szólt egy szót is. Szemei kénytelenek voltak. A szoba tele van szolgálattevő nők­kel. Itt-ott elfojtott zokogás hallik. Nem lát ő, nem hall ő semmit. Csak a haldoklóra néz némán, mereven. Az ágy mellett kétfelét két ismerős nő ül, egyik Teréz , a másik Flóra. A jó, öreg nagynéne összekulcsolt kezek­kel imádkozik, arczát a vánkosba rejtve. Flóra a kis gyermeket tartja ölében, ki keblén csendesen elaludt. A beteg fölemeli törtvilágú szemeit férjéhez; ki­nyújtja reszkető forró kezét s megfogja vele férjéét s odavonja azt lihegő ajkaihoz. .... — Emlékezzék reám .... susogja alig hall­­hatólag. János nem hallja, nem eszmél reá, mit mondott neki, csak mind a két kezében tartja neje kezét, mintha azt hinné, hogy ezáltal visszatartja őt a haláltól. A haldokló nyögése mindig nehezebb lesz, keble lá­zasabban piheg, fejét nem birja egy helyen tartani. Csak egyes zavart szavakat rebeg mért, melyek iszonyú kínt okozhatnak neki; od a test küzdelme a lélekkel mily nehéz, a mig egymástól el bírnak szakadni! Za­vart , hagymázos szavakat mond csupán : „— az iris, és az amaránt .... a sárga jávor, — szegény árva jávor,— ültessétek azt máshova .... eljösz-e hozzám, ha meghalok ? Ha meghalok, szabad lesz hozzám el­jönnöd..............“ János érzi a kezében tartott kéz szoritásáról, minő iszonyú kínt kell ezalatt kiállania, a­mig e szavakat mondja. Alig egy órai nehéz küzdés után elcsöndesül a beteg lázas küzdése, vérerei nem lüktetnek oly sebesen, keze nem oly forró többé, lélezetvétele megkönnyebbül. Tisztán kezd látni ismét, mindenkire rá ismer. Nyu­godt, szelíd hangon szól a körülé állókhoz, arczának kínos izzadsága elmúlik. „Férjem, kedves„ férjem, “szól érzékeny tekintetet vetve Jánosra. A férj örül magában, gondolva, hogy ez a gyógyulás jele, az orvos lecsü­ggeszti fejét; ő tudja, hogy ez a ha­lál jele. Azután Flórához fordul a beteg. Kérő tekintetét meg­érti a barátné, s ölében tartott kisdedét oda tartja a be­teg ajkához. Fanny hevesen, édesen szorítja őt lihegő keblére, összecsókolja az alvó gyermek arczát, ki minden csók­nál felnyitja nagy sötétkék szemeit s ismét lehányja és alszik tovább. Az anya visszateszi őt Flóra keblére s megszorítja a delnő kezét, és suttogva rebeg­: — Légy anyja gyermekemnek. Flóra nem tud felelni neki, csak fejével int. Hang nem jön ajkára, fejét félre fordítja, hogy ne lássa a haldokló szemeinek kényezését. Ekkor elvonja kezeit a beteg és összetevő keblén, el­­rebegi az egyszerű imát, mire gyermekkorában tanítot­ták meg. ^— Isten. Én Istenem. Légy irgalmas nékem. Sze­gény bűnös leányodnak. Most és mindenkoron. Ámen.... Azzal lehunyja szemeit csöndesen, és elalszik. Elaludt .... suttogja a férj, csöndesen. — Meghalt .... rebegi az orvos bánatos tekintettel. És a jó öreg Nábob térdre, hull az ágy mellett s ar­czát a holt párnáiba temetve zokog keservesen .... keservesen. ... • A nő alszik és álma örök. Arczán túlvilág halavány­­sága dereng. Most már álmodhatik boldog szerelemről — a feltámadásig. . . Senki sem fogja őt többé feltöl­teni.............. (Folytatjuk.)

Next