Pesti Napló, 1853. december (4. évfolyam, 1119–1143. szám)

1853-12-25 / 1139. szám

TUDOMÁNY ÉS IRODALOM Tájékozások ■jabbkori lantos­költészetünk körül. Haladt-e vagy hátrált lantosköltészetünk az utolsó hatvan év lefolytában ? s ha haladt, a kellő utón ha­­ladt-e,s ha a kellő utón haladt, haladása megfelelt-e a folytatott pályának ? Mindezen kérdések napirenden vannak irodalmi kö­reinkben, s ember legyen ám, ki azokra válaszolni akar. Mi megvalljuk, kimerítő s­okadatolt válaszszal nem szolgálhatunk; csak néhány eszmét óhajtunk kifejteni: tájékozásul azok számára, kik netán kedvvel s­­ egyszersmind képességgel (azaz alapos ismeretekkel ) itészi belátással) bírnak e nehéz, de összes irodalmunk érdekében főfontosságú kérdések megoldására. Népdalaink belső mivoltának vizsgálatából Önkényt kitűnik, miért játszik a fantosság egész költészetünkben oly nagy szerepet, hogy valóban egyetlen költőnk sincs, kit ne kellene a lantosköltők közé sorolni. A magyar népdalnak színműi magánybeszéd-termé­­s­z­e­t­e van , s egyéb-e ennél minden lantosköltemény ? Danaköltészetünkben a lantosság mind kül-, mind bel­­terjileg túlnyomó; nem csodálkozhatunk tehát, hogy abból fejlődött egész további költészetünkben is meg­maradt az eredeti népjellem. A népi elem képezi min­denben a nemzeti és egyedi elemnek valódi alapját: ezen épül fel tartósan mindaz, mit később az élet és elmélet kényszerűleg előhoznak. De épen azért, mivel a népi elemet alapnak mondjuk, nem tekinthetjük azt magának az épületnek, mely rajta felállítandó. Azon kezdetleges általánosságnak, azon gyermekies közvet­lenség- és képezettlenségnek, mik a népies világnéz­etet jellemzik, a művelődés előhaladtával háttérbe kell vonul­­­­niok a fejlettebb, közvetítő, öntudatos közeszmélet előtt. A gyermekkor bájos és boldog,— de az-e czélunk, ren­­deltetésünk, hogy örökké gyermekek maradjunk ? Igenis, rendeltetésünk, hogy azon magvakat, melyek bennünk már mint gyermekekben is szunyadva és fejletlenül meg­voltak, kikeltsük, s virágzó és gyümölcsöző díszes nö­­vénynyé fejleszszü­k. Hol a nevelés tekintetbe nem ve­szi a gyermek veleszületett hajlamait, hanem ezeket csirájokban megfojtja, ott mesterséges báb, de nem rendeltetésének megfelelhető ember fog a gyermekből kiválni. A népi élet a társadalom gyermekkora: bájos, ártatlan, elev­en fogékonyságú, és­­ öntudatlan. A ha­ladás törvényszerűségénél fogva, a népi eszméletből elő­ször a kizárólagos nemzeti, aztán a még kizáróbb egyedi eszmélet fejüilt ki, míg végre az észszerű egyetemesség fő fokán a megtisztult emberi öneszmélet, mint nap a bolygókat, maga köré rendezi a szétfutó vagy egymás­sal összeütköző elemeket, mindegyiknek kiszabván a testvéri egyesületben megfutandó pályát. Ha ezen elv, mely mellett az emberi haladás törté­nelme s az ész törvényei tanúskodnak, mindenre nézve , áll, mi az emberi munkálatok körébe vág , úgy állnia kell a költészetre nézve is. A költészet első nyilatkozványa természetesen minde­nütt és mindenkor a népköltészet. Ez képezi alapját, de— hogy haladék legyen — korámem tartalmát ás idomát is a további költészetnek. A költészetnek a népiesből a nemzetibe, ebből az egyedibe s igy tovább kell emel­kednie, s ha ez megtörténik s egészségesen mindig to­vább fejlődni akar, többé az előbbi, túlhaladt fokokra visszasülyednie nem szabad. Egyetlenegy mag sem elej­tendő, mit valamely előbbeni fok tartalmazott,—s ha ne­tán elejtetett, akkor később is felveendő és kifejtendő : azért koránsem állítjuk, hogy a költészeti kifejlettség bármely fokán ne lehessen (sőt kell is) visszanyúlni a múltakba, melyek még fejletlenségek állapotában ma­radtak. A népies költészet ily módon, mely előbb az egész költészet volt, később sem enyészik el, de a kifejlet­tebb, gazdagabb költészetnek részévé lesz. Hosszas pangás után, midőn irodalmunk s vert költé­szetünk uj életre gerjedezett, túl szárnyaltatvánk a szomszéd európai nemzetek műveltségétől, — újjá szü­letésünk nagy munkája indulhatott-e ki valóban belő­­­ről? nem kellett-e annak kívülről megindulnia? — Az összesség hajtó közereje meg vala dermedve, s az ösz­­szesség egyeseinek jön tisztévé ez erőt felvillanyozni. A mi újjászületésünk a múlt század végével, hogy úgy mondjuk, nem áléiról, de felőliről, — nem egybefoglaló (syntheticus), de kibontó (analyticus) modorban ment végbe, nem tulajdonkép a közből fejlődött ki, hanem ennek oltatott be, — s e hatalmas lendület által a ter­mészetszerű kifejlődés épen megfordított irányban tűnt fel, csak igy lévén lehetséges az ugrás következtében megnyílt hézagot az összesség s az egyesek miveltsége közt betölteni s a kört kiegészíteni. A feljebb említettük haladási fokok egészben véve nálunk is oly rendben következtek egymásra, hanem e rend legújabb költészetünkben megfordult. Nem a népi­ből emelkedett ez a nemzetihez, ettől a nemzetileg vá­lasztékosabbhoz , ettől ismét az egyedihez, hanem — előttünk állván Europa imponáló , szégyenitő mi­veltsége , mely épen a külső alkalmi indok volt — az egyediből visszafelé , . . . s ime csak alig néhány éve jutottunk a népiesnek tévébe. Lantos költészetünkben az utolsó hatvan év alatt valóban azon fokozatot vehetjük észre, hogy az eleinte — költőink kiválólag a külföldi irodalmakból táplálkoz­ván s ezeket vevén egyedüli példányokat — csak á­l­­talános­, hogy ne mondjuk, idegenszerü jellemmel birt, melynek a közönségre hatása sem igen lehete; aztán lett —közeledvén a nemzet válogatottabb részé­hez — nemesivé, s igy sok esetben alkalomszerű­vé is, midőn hatása már érezhetőbbé vált; utóbb — ismét nagyobb körre terjeszkedvén ki — lett nemze­tivé, s ebből végre népivé. Szigorú korrendben e négy fokozatot el nem különíthetjük egymástól, a főbb egyediségeket azonban, melyek ezeket képviselők, mind­amellett elég határozottan megnevezhetjük. Az első fo­kozaton Ányos, Kazinczy, Dayka, Kis, Virág, — a má­sodikon Berzsenyi, Kisfaludy Sándor, — a harmadikon Vörösmarty, Czuczor, Bajza, Garay,­­ a negyediken Petőfi, Arany nevezendők. Átmeneteket képeztek az elsőtől: a másodikhoz Csokonai (ki egyébiránt már ön­tudattal a népies után törekedett), a harmadikhoz Köl­csey , a negyedikhez Kisfaludy Károly. A harmadiktól a negyedikhez Erdélyi, Vachott és többen. Természetes hogy ez osztálysás nem tekintendő feltétlennek, — a’ kivételek előfordulása azonban a szabályt nem dönti meg, s mi a neveket csak lantosköltészetünk különös haladásának irányára nézve példákként hoztuk elő, hogy kitűnjék, miszerint ez irány, amint egyrészről nem a szokott, úgy más részről— helybeli viszonyaink kényszerűségénél fogva — mégis az egyetlen lehetséges volt. Nem is szólunk egész költészetünk sejleméről, mert abban ismét a közönséges törvény uralkodik, ha­nem csak arról, melyen az utolsó hatvan év alatt ke­resztül ment, hol csakugyan nem a népiből történt a ha­ladás az egyedi, hanem az egyediből a népi felé. De mindamellett e sajátszerű fejtésmódot általában emelkedésnek,nem pedig sülyedésnek kell mondanunk: egyrészről ugyanis a hatás viszhatást szülvén, a közér­zület csakugyan felébredett, s folyton folyvást erősbült; másrészről pedig az európai miveltség mindinkább amalgamizálódott a fajbeli sajátosságokkal, oly módon, hogy amaz, mint tartalom , ezekbe , mint uralkodó ido­mokba, felvétetett. A baj oka azonban, t. i. lantos költészetünk pórias elfajultságának alapja (mert fájdalom, a népies csak­hamar átcsapott a póriasba, a költészet a mindennapi­­ságba) ott rejlik, hogy míg elődeink lelkiismeretes ké­szültséggel, a korbeli közműveltség színvonalára emel­kedve, alapos ismeretével tárgyuknak és nyelveknek, szóval, öntudatosan nyúltak tollhoz, és mint írók, mint költők, a szó legnemesebb értelmében dolgoz­­tak; a fiatal nemzedék az Írás és költés mesterségét nem tekinti többé dolognak, nemes munkának, hanem azt ferdén értelmezett, közvetlen ajándékul nyert ki­váltságos ihletségből származtatja, nyelvismeret nélkül kezeli a nyelvet, lelkiismeret nélkül lát a lelki munká­hoz, melyet csak hírszerző könnyű időtöltésnek tekint, fenmaradását kölcsönös dicsérgetésekkel s az elődök­nek, kiket nem ismernek , bárgyú ócsárlásával gondol­ván biztosíthatni, a közönség ízlését elmételyezi, s a közmiveltség haladásával lépést nem tarthatván, üres és felszínes férczeletekkel borítja el az irodalmat, ír­nak, a­kik olvasni sem tanultak ! Külterjileg, mennyiségi tekintetben, meghaladja mai költészetünk a régibbet, hanem belterjileg, minőségi tekintetben, sokkal szegényebb; s ha mindamellett azt állítjuk, hogy haladtunk , ezen állításra csak azon kilá­tás jogosít bennünket, hogy valamely lábrakapott egy­oldalúság sohasem lévén életrevaló, sőt mindenkor ön­gyilkos , a mostani pórias elfogultság is nemsokára egészséges­ idomban várhatja legyőzőjét, mely aztán annál biztosabban s annál nagyobb szellemi érvénye­­sülettel nyithatja meg költészetünk fénykorát. II. Midőn a régibb s újabb költészetünk közti különbség­ről van szó, csakhamar mindenki kedvet érez magában összehasonlításokat tenni régibb és újabb költőink kö­zött, mit ha olyan tesz, ki maga is „újabb költő,“ az előny természetesen a mostaniak részére hajlik. Azon­­egy korbeliek között is vajmi nehéz, érdemleges pár­huzamokat vonni, mennyivel nehezebb még ez, midőn más kor emberét akarjuk megítélni! Hogy helyesen ítélhessünk újabb korunk első sza­kaiban virágzott költőink érdeméről, tekintetbe kell vennünk mindenek előtt azon viszonyt és arányt, mely­ben ők egyrészről általában a kor műveltségéhez, más­részről különösen saját irodalmunk fejlettségéhez állott­­ak, é s az álláspont érdemére nézve mai nap csak az foglalhat el hasonló helyet, ki a mai kor műveltségéh­e s irodalmi fejlettségünk mai napi fokához mennyiség s minőségileg ugyanazon arányt mutatja, mint a régieb­­bek. Az összehasonlítás ennélfogva mindenkor csak rávitelesen történhetik, s valakinek szellemi érdeme nagyságát csak viszonya illető korának igényeihez ha­tározza meg. A kor miveltségéhez mérve kell minden­kit megítélni. Az újabb kor, magához képest, a régibb korszakokat mind sötétségbe burkoltaknak hiszi, a ma folyton folyvást c­áfolja a tegnapot, é­s mondjuk, hogy ez így van jól, hogy ebben áll épen a haladás, hogy a magyar he­­nyeségi elvvel ellenkezőleg, a fiú igyekezzék mindenkor jobbá tenni apjánál, mert csak úgy lehet érdem te­kintetében hozzá hasonló. Engedjük meg tehát, hogy a következő korszak mindig tökéletesebb a meg­előzőnél : abból, hogy a mi korszakunk előbbre való a közelmúlt évtizedeknél, még nem következik , hogy embereink is jelesebbek most, mint ezelőtt. Sőt szomo­rúan kell tapasztalnunk , hogy míg a kor előhaladt, az emberek elsatnyultak. Költészetünk történelme világo­san bizonyítja ezt. Elődeinknek több nehézséggel kelle küzdeniük, mint nekünk, — pályát kelle törniük , me­lyet százados pangás eltorlaszolt vala, •—közönséget kelle teremteniük , a nyelvnek megadniok kezelhetését, a kor igényeihez képesti miveltségét; nekünk szabad a tér, nyittapálya, van csaknem kész nyelvünk, van közönségünk — hála nagy elődeinknek! — és mégis mikép használjuk fel mindezen előnyöket? Beugrat néhány hegyke legény, a jogászi tanfolyamból egyenest a költészet templomába ; nagyot iszik, nagyot kurjant, mintha a templom csárda volna —­s ime , fel van ütve az új költészet tábora ! Paraszt nótákba, legfeljebb még az édes én apró magánügyeit illető beteges ömlengé­sekbe kezdik helyezni a lantosköltészet föladatát. Egy­­kettő nemesebb eszmélettel kiemelkedik a tömegből, de a folyam árja néha a jobbakat is magával sodorja. De ime, azon pontra jutottunk, hol a mai, úgyneve­zett lantosköltészet egyoldalúságait , általában költé­szet-nélküliségét kell egy-két részletes le vonással fel­világosítanunk. Ha ismerjük fogyatkozásainkat, köny­­nyebb lesz módot is találhatni azok megszüntetésérg ámbár tagadhatlan, hogy sokkal kisebb fáradság jár valaminek hibáit kimutatni, mint utat jelölni azok elkerülhetők. Itt tűnik elő a nagy és fartas kü­­lönbség a csupán rostáló , elemező — és efflersmindl szépészetileg kalauzoló , termékenyítő ,cselekvőleges ítészet között. * Uj könyv, 229. Karács Teréz és/*és munkái. Átvizs­gálva összeszedte Takács ádlm. Miskolczon, 1853. író tulajdona. Kis 8-rét.1­ő kötet, Dominkovics Lajosné, szül. Palóczy Judit asedonznak ajánlva : XII és 202­1. Második kötet, hálál/elendékeinek ajánlva : 216 1. (Tar­talma a két kötetnek : Vezérszó, A végrendelet, A sóvágó fia, Történetem, Tévely­és való, Nőhűség, A rút leány, A szerelem fönsége.) 1 nak jelt adott. Hogy ez mit jelentett, nem tudják; tán parlamentarit akartak küldeni, mert mindjárt a jel után egy bárka szállt a tengerre. A törökök azonban az ál­­gyuzást mindjárt elkezdették. Erre az oroszok is ke­mény tüzelést kezdettek. Az orosz álgyuk nagyobb öblüek lévén, s golyóik messzebb járhatván, a hajók­nak is távolabb lehetett állani, minek következtében a gyengébb török álgyuk az oroszoknak kevés kárt okoz­hattak. Mi a partütegeket illeti, a törökök ezekkel is ügyetlenül bántak,­­ mert az ütegek a hajók mögött állván, golyóik a török hajókat találták volna. Az álgyúzás 3 óráig tartott. A törökök belátták hi­­bájukat, s kezdek a hajóköteleket vagdalni, hogy a partütegek működhessenek; erre azonban az oroszok bombázni kezdettek, hogy őket hallgatásra lehessen bírni. A bombázás a hajókat és a város török részét felgyújtotta. Ezután következett a legborzasztóbb pil­lanat: a hajók légberöpülése. A szerencsétlenséget csak másnap lehet­ látni: a­­török városrész leégve,­­ a több városrész is golyók­tól megrongálva vala. Hussein pasa, ellenadmirál , úszással akarván életét megmenteni, a tengerben elmerült, hulláját más­nap vonták ki. Osman pasa 200 magával fogságba esett. A sinopei kormányzó, hivatalnokok, stb. elfogat­tak. Az ausztriai Lloyd-társaság ügynöke helyén ma­radt. Éhez K­o­r­n­i­­­o­ff viceadmirál, ezen hivatalnok­hoz — kinek lobogója egyedül vala látható — egy iratot intézett, melyben sajnálatát fejezte ki a város szerencsétlensége fölött, mit nem annyira a bombáknak, mint maguk a törökök által légberöpített hajóknak tu­lajdoníthatni. Hozzátéve , mikép­p e révet elhagyja, minthogy nem czélja sem azt elfoglalni, sem pedig a városnak kárt okozni. Ő csak azon török hajóhadat akarta ártalmatlanná tenni, mely a cserkeszeknek lőszert vitt és az orosz alattvalókat lázadásra lovalta föl. K­o­r n­i­­k­­­o­ff a török hajókat kalóz­hajóknak nevezi, alkalma­sint azért, mert azelőtt a cserkeszeket fegyverrel és lőporral látták el. Más tudósítás szerint, mit az említett hajók hoztak, a török pasák az ütközet kezdetével, a teendő intéz­kedéseket illetőleg, meghasonlottak. Hussein bey a szabadtengerre leendő kimenetelt, Osman pasa pe­dig a révben maradást akarta, úgy látszik az utóbbi akarata döntött. Mind az oroszok mind a törökök nagy bátorsággal s vitézséggel küldöttek. Hussein bey egymásután három hajó fedélzetére lépett, s a hajókat csak akkor hagyta el, midőn meggyűlvén, személyes vitézsége mit sem segíthetett. A tengerbe ugrott , s ez kebelére ölelte. Hassan bey, ki az egyptomi ha­jót vezénylette, 40 emberével hajóján maradt és lég­be röpítteté magát. Osman pasa megsebesült. 4000 fogoly közöl az oroszok 150 nem sebesültet ki­választottak és Sebastopolba hurczoltak. Mind a 12 tö­rök hajó elégett, az oroszok egyet sem vihettek zsák­mányul. úgy látszik tehát a fennebbiekből, miszerint a törö­kök maguk vonták össze hajóikat, mintsem azokat sez oroszoknak átadják. Erről tesz tanúságot azon angol hajó kapitánya is , kinek hajója Sinopenál elégett. Az angol kereskedőhajóra egy orosz golyó esett, mely két embert megölt; azután egy égő török fregat esett reá, mely felgyújtá és összevonta. A kapitány és emberei a szárazra menekültek, hol egy napig eleség és fedél nél­kül maradtak, a törökök őket kirabolták, o­roszul bán­tak velük, mely szánandó helyzetből végre a Lloyd­­társaság ügynöke mentette meg őket. Ezen brit hajós­tiszt nyilatkozata szerint, a szerencsétlenül járt ottomán hajóhad legénysége kitűnő vitézséggel küzdött, mindnyájan utolsó pillanatig zárták magukat (they fought like devils),­­ az el nem sülyesztett hajók lőpo­­ros kamráit ők maguk gyújtották föl, minek következ­tében az oroszoknak anyagi zsákmány nélkül kellett elvonulniuk. Ezen szemtanú szerint, az oroszok 3 há­rom álgyusoros, és 2 két álgyusoros sorhajóikból an­nyira tüzeltek, hogy a török hajók egész fedélzetét el­sodorták. Konstantinápolyban egyébiránt úgy beszélnek, hogy az oroszok kötelességeiket teljesítették, a spionok mes­­terségeket űzik, Anglia és Francziaország pedig köte­lességét nem teljesíti. A nyugati hatalmak iránt itt áta­­lánosan zúgolódnak és panaszolnak. Konstantinápolyi tudósítás szerint, a Porta végre Szerbiával komolyan akar végezni,mert Mucsin orosz consulnak, ki Zimonyban tartózkodik, állítólagos mes­terkedéseit megszüntetni akarja. A „Journal de Const“-nak Aleppoból, nov. 19-kéről írják : A pusztai arabok a haza védelmére előlegesen 5000 embert állítottak ki. Miután Ali bey az 5000 pusztai arab lovassal elindult, az aleppói keresztények engedelmet nyertek egy önkéntes lovas ezred alakitásá­­sára. Néhány nap alatt 1200 lovas állt ki, még pedig a legjobban fölszerelve. Parancsnokul Ac lime­­ effendi bimbasit (őrnagy) választották, egy próbált öreg tisztet, ki már az oroszok ellen szolgált. Suleiman pasa a helybeli consulokat, püspököket és az egész népséget összehivta, hogy az ezred elindulásakor jelen legyenek. Az ünnepély emelésére A­zmi pasa egy csapat lovasság élén zenekarral jelent meg. Suleiman pasa erőtel­jes hangon következő beszédet tartott a csapathoz : „Kedves gyermekeim, kiket Isten segítsen! Én benne­tek a mély hazaszeretetet, őseitek dicső végakaratát látom. Látom bennetek az élénk nyugtalanságot, hogy mielőbb az ellenséggel megmérkőzhessetek. Vágyatok nemsokára teljesül. Nemes gyermekeim, e fenyegetett haza nemes gyermekei, látni fogjátok az ellenséget. Karjaitok elég erősek lesznek, hogy ellenségünket a haza földéről messze űzzétek. Már ma korán tudósítást vettünk hadseregünk nagy győzedelméről. Siessetek, a dicsőség vár reátok. Ügyünk igazságos, és az igazság fejedelmünkkel mindig győzni fog. Éljen nagyon sze­retett és legdicsőbb zilt inunk !“ Ezen felkiáltást ezer hang riadta utána. Az ázsiai csatatérről az oroszok folytonos győzelme­ket hirdetnek. A „Journal de St. Pétersbourg“ dec. 16-ki számában Bebutoff herereg jelentését olvas­suk, ennek Ughuszly mellett nyert győzelméről, mit kö­zelebbről a távirdai tudósítások jelentettek. Bebutoff előadása szerint, a török hadtest, Bayenbourg melletti táborából 13-kán Kara irányában visszahúzódott; nov. 14-kén az oroszok üldözni kezdék. 18-kán Bebu­toff értesülvén, mikop a törökök még Kara előtt ma­gokat reformálják , és Soubatane közelében magokat öözpontosítva, Basch-Kadyk­lar közelében tábort ütött. Bebutoff 19-kon ellene indult. Midőn az oroszok a hegyekre fölértek, s mielőtt Ughuszly faluhoz jutot­tak volna, észrevették, hogy a törökök csatakészen ál­lanak, basch- kadyik-lari táborukat elhagyták, s a tá­bor előtti hegyeken állást foglaltak. Erre Bebutoff csata­rendbe állott, s a támadást elkezdette. Dél felé az ál­­gyuzás mindkét részről elkezdődött : az oroszok 16, a törökök több mint 20 álgyúval tüzeltek, Bebutoff állítása szerint. Hogy Bebutoff a borzasztó ál­­gyutüznek véget vessen, szuronytámadást parancsolt. Ezt az ellenség főállása ellen irányzó , s az el­lenség nyakas ellenállása daczá­­r­a fényes sikerrel hajtotta végre. Az orosz lovas­ság is erre támadólag lépett föl és a gyalogság se­gítségével az ellenséges négyszögeket visszanyomta. Ez alkalommal a törököktől 24 á­gyút vettek el. Az el­lenség ezután átalános futásnak eredt: lovassága ugyan gyalogságát fedezni igyekezett, az üldözés azonban estig tartott. Az orosz hadtest 7000 szurony-, 2800 kard-, 32 álgyúból állott; a török sereg pedig 20,000 rendes gyalogságból, 4000 rendes gyalogságból, s több mint 12,000 kurdból és militiából 46 álgyúval. A törö­kök 24 álgyút vesztettek. Oroszok részéről elesett 1 törzstiszt, 8 altiszt, 308 közember; megsebesült 1 tá­bornok, 9 törzstiszt, 24 altiszt, 762 közember. A törö­kök veszteségét nem tudhatni, 1500 emberre teszik. Megjegyzendő, hogy Konstantinápolyban , december 12-kéig ezen győzelmekről mit sem tudtak, sőt Akiska és Erivan bevételét hirdették. E hír, a fennebbieket olvasva, kissé különösen hangzik, — azonban mégsem annyira különösen, ha visszaemlékszünk, miszerint Ali­s­­­z­a pasa egy hadtesttel Bajazidból Erivannak nyo­mult, hol a törökök­ és örményektől igen jól fogadtat­tak, s ezek, hir szerint, föl is lázadtak volna. A „H. N.“-nek Varsóból írják, hogy Lengyelország­ban állomásoló helyőrség egy része parancsot kapott az indulásra. Paniutin hadtestének egy része nyugatra vonul. A lengyelországi helyőrség 43,000 sorkatona­ságból és 24,000 ember helyőrségből áll. FŐVÁROSI ÉS VIDÉKI ÚJDONSÁGOK. Budapest Azon kevés emberbarát között, kik a bőség, a jólét ölében megemlékeznek a szükölködőkről,mindig,így ma is első helyen találjuk a jószivü nagy embert, gróf Ká­rolyi Istvánt. Megszoktuk nevét mindenütt ott lelni, hol a nyomor könye szárittatik fel, hol az embersze­­retet áldozatot rak az irgalom oltárára. A nemes szivü fér­fiú a kisdedek barátjának születése napján megemlékezett a szegény kisdedekről ■ a pesti bölcsőde felsegélésére ezer ezüst frtot ajándékozott. Kinek ajkán ne lebben­­ne el az önkénytelen áldás e szép tett hallására, áldás azon nagy férfiú életére, ki azért él, hogy a szenvedő emberiség­nek éljen! — Mint halljuk, Heckenast és Länderer urak egy kerté­szeti lap engedélyéért folyamodtak , melynek czime „M­a­­gyar Gazda és Kertész“ leend. A lapot az e szak­ban avatott Dr. Ensz szerkesztené. Ez irodalmi újdon­ságot, bár maga az eszme korszerű s örvendetes, még­is azon sajnálatunk kísérete mellett tudatjuk, hogy szakem­bereink közül, a gazdászat érdekeinek folytonos emelkedé­se mellett sem akad senki, ki ily közhasznú s átalános rész­vétre számolható lap szerkesztésére önállólag vállalkoznék s a napi sajtó , ennélfogva mások tehetsége és szaktudo­mánya speculativ kizsákmányolásával ü­zérkedők ke­zeire jut. — Bibliographiai rovatunk ma Karics Teréz mun­káinak megjelenését jelenti. E kötetek több okból érdem­lik meg a közönség, főkép a nővilág részvétét. Egy tiszta tői kedély, egy nemes igyekezet lép azokban az olvasó elé azon igénytelen nemes akarattal, hogy tanuságos eszméit elmondhassa a nővilágnak s egy két jó magot hintsen el a jóra mindig tárt keblekbe. E művek az életteli folytonos küzdelem, a házi gondok és a nevelői hivatás foglalkozá­sai között írattak. A nyomtatás Miskolczon eszközöltetett. A kiadás elég csinos, a munka olcsó. Igen ajánljuk minden anyának, minden leánynak. — A karácsonyi és újévi ajándékok legnagyobb része a gyermekeket illeti. Figyelmeztetjük tehát a szülőket és a gyermekbarátokat H­artlebe­nnek e lapokban is di­csérettel említett „nemzeti képes és verses könyvére“ s a szinte nála e napokban megjelent gyö­nyörű képes könyvecskére, melynek czime: „Gyermek­élet a házi állatok körében.“ 1854. Szép képek,tanuságos versek. Akik pedig érettebb korú növen­dékeknek kívánnak becses munkát adni, azokat H­a n­á­k, az emlősök és madarak pompás képes ter­mészettanára figyelmeztetjük, mint e nemben leg­szebb és legolcsóbb műve. — De tisztelt olvasónőink se mondhassák azt el fe­lőlünk, miként a sok politika,a sok komoly tárgy között érde­keikről egészen elfelejtkezünk és pedig akkor, midőn előttük áll a farsang, fényűzésre felhívő ingerével. Íme az elsők kö­­zött állunk, kik egy új „művirág terem“ megnyílása felől értesítjük. E terem érdekét az egyenesen Parisból, a világhíres „Constantin“ művirág-terméből érkező áruk szépsége és tökélye mellett emeli a világékek költői rajza, azon nemes ízlés, mely a legkisebb, a legegyszerűbb fej­­díszen is feltűnik. Ha a szépség emelésére a művirágok is szükségesek, úgy ezek olyanok legyenek, hogy a czél azok által ne veszélyeztessék. E terem készletének megszemlé­lésére annak tulajdonosnéja, Starke Anna a. meghívja a nővilágot. A terem a nádor-utczai Schiller-féle házban 12. sz. a. a 2-ik emeletben nyittatott meg. — Nem rég a sors ismét egy szivet tört meg, ismét a kétségbeesés örvényéhez vezetett egy szép kebelt. Sep­si K­ár­oly író Szathmáron véget vetett életének. A fájdalom érzetével szenteljük emlékének e néhány sort. Vidék. Pápa, dec. 18. T. szerkesztőség! Ma szép na­punk vala, égbe költözött G­a­r­ay­a­k emlékünnepe. Lel­kem nem földi boldogságban áradozott, a lelkes, a derék közönség bájos körén széttekintve. Emlékezetemre szinter­­münket a mainál tömöttebb s szebb közönség meg nem hi­­szité. Hála városunk s vidékünk lelkesült fiainak s leányainak, kik fényesen tanussták az elvesztett költő feletti bánatukat. Az igazságnak áldozom, midőn a ref. főtanodai ifjúságnak kezdeményezési dicsőségét is felemlítem. Ugyanis a gyász­­hír vételével tüstént nyilatkozott ifjainkban egy a Garay család javára rendezendő ünnepély iránti hajlam. E hajlam akarattá érve, a köztiszteletben álló Kerkapoly Ká­roly tanár úrral tudatva jön, miszerint az ifjúság saját köréből egy előadást rendezene, melyben a legjobb szava­­lók és a főtanodai „dalárda“ fognának működni. Azonban az e tekintetben is bölcs tanár úr az ügytől áthatva , egy tágasabb körű estélyt indítványozott, melyben cselekvőleg föllépni Garay minden tisztelőjének tét engedtetnék az ifjúság föllépése mellett, azon szem­pontból , hogy számosabb közönséget reménylhetünk, így született meg e ref. főtanodai tanárkar többjeinek szavalata és zene által tágasabb körűvé lett Garay ünnepély, mely az érdekelt család részére 165 p­ forintot termett, mi talán egészben fog kézbefizetni, a 25 pforintnyi költség is lelkes ,hölgyeink által terveztetvén

Next