Pesti Napló, 1853. december (4. évfolyam, 1119–1143. szám)
1853-12-25 / 1139. szám
TUDOMÁNY ÉS IRODALOM Tájékozások ■jabbkori lantosköltészetünk körül. Haladt-e vagy hátrált lantosköltészetünk az utolsó hatvan év lefolytában ? s ha haladt, a kellő utón haladt-e,s ha a kellő utón haladt, haladása megfelelt-e a folytatott pályának ? Mindezen kérdések napirenden vannak irodalmi köreinkben, s ember legyen ám, ki azokra válaszolni akar. Mi megvalljuk, kimerítő sokadatolt válaszszal nem szolgálhatunk; csak néhány eszmét óhajtunk kifejteni: tájékozásul azok számára, kik netán kedvvel s egyszersmind képességgel (azaz alapos ismeretekkel ) itészi belátással) bírnak e nehéz, de összes irodalmunk érdekében főfontosságú kérdések megoldására. Népdalaink belső mivoltának vizsgálatából Önkényt kitűnik, miért játszik a fantosság egész költészetünkben oly nagy szerepet, hogy valóban egyetlen költőnk sincs, kit ne kellene a lantosköltők közé sorolni. A magyar népdalnak színműi magánybeszéd-természete van , s egyéb-e ennél minden lantosköltemény ? Danaköltészetünkben a lantosság mind kül-, mind belterjileg túlnyomó; nem csodálkozhatunk tehát, hogy abból fejlődött egész további költészetünkben is megmaradt az eredeti népjellem. A népi elem képezi mindenben a nemzeti és egyedi elemnek valódi alapját: ezen épül fel tartósan mindaz, mit később az élet és elmélet kényszerűleg előhoznak. De épen azért, mivel a népi elemet alapnak mondjuk, nem tekinthetjük azt magának az épületnek, mely rajta felállítandó. Azon kezdetleges általánosságnak, azon gyermekies közvetlenség- és képezettlenségnek, mik a népies világnézetet jellemzik, a művelődés előhaladtával háttérbe kell vonulniok a fejlettebb, közvetítő, öntudatos közeszmélet előtt. A gyermekkor bájos és boldog,— de az-e czélunk, rendeltetésünk, hogy örökké gyermekek maradjunk ? Igenis, rendeltetésünk, hogy azon magvakat, melyek bennünk már mint gyermekekben is szunyadva és fejletlenül megvoltak, kikeltsük, s virágzó és gyümölcsöző díszes növénynyé fejleszszük. Hol a nevelés tekintetbe nem veszi a gyermek veleszületett hajlamait, hanem ezeket csirájokban megfojtja, ott mesterséges báb, de nem rendeltetésének megfelelhető ember fog a gyermekből kiválni. A népi élet a társadalom gyermekkora: bájos, ártatlan, eleven fogékonyságú, és öntudatlan. A haladás törvényszerűségénél fogva, a népi eszméletből először a kizárólagos nemzeti, aztán a még kizáróbb egyedi eszmélet fejüilt ki, míg végre az észszerű egyetemesség fő fokán a megtisztult emberi öneszmélet, mint nap a bolygókat, maga köré rendezi a szétfutó vagy egymással összeütköző elemeket, mindegyiknek kiszabván a testvéri egyesületben megfutandó pályát. Ha ezen elv, mely mellett az emberi haladás történelme s az ész törvényei tanúskodnak, mindenre nézve , áll, mi az emberi munkálatok körébe vág , úgy állnia kell a költészetre nézve is. A költészet első nyilatkozványa természetesen mindenütt és mindenkor a népköltészet. Ez képezi alapját, de— hogy haladék legyen — korámem tartalmát ás idomát is a további költészetnek. A költészetnek a népiesből a nemzetibe, ebből az egyedibe s igy tovább kell emelkednie, s ha ez megtörténik s egészségesen mindig tovább fejlődni akar, többé az előbbi, túlhaladt fokokra visszasülyednie nem szabad. Egyetlenegy mag sem elejtendő, mit valamely előbbeni fok tartalmazott,—s ha netán elejtetett, akkor később is felveendő és kifejtendő : azért koránsem állítjuk, hogy a költészeti kifejlettség bármely fokán ne lehessen (sőt kell is) visszanyúlni a múltakba, melyek még fejletlenségek állapotában maradtak. A népies költészet ily módon, mely előbb az egész költészet volt, később sem enyészik el, de a kifejlettebb, gazdagabb költészetnek részévé lesz. Hosszas pangás után, midőn irodalmunk s vert költészetünk uj életre gerjedezett, túl szárnyaltatvánk a szomszéd európai nemzetek műveltségétől, — újjá születésünk nagy munkája indulhatott-e ki valóban belőről? nem kellett-e annak kívülről megindulnia? — Az összesség hajtó közereje meg vala dermedve, s az öszszesség egyeseinek jön tisztévé ez erőt felvillanyozni. A mi újjászületésünk a múlt század végével, hogy úgy mondjuk, nem áléiról, de felőliről, — nem egybefoglaló (syntheticus), de kibontó (analyticus) modorban ment végbe, nem tulajdonkép a közből fejlődött ki, hanem ennek oltatott be, — s e hatalmas lendület által a természetszerű kifejlődés épen megfordított irányban tűnt fel, csak igy lévén lehetséges az ugrás következtében megnyílt hézagot az összesség s az egyesek miveltsége közt betölteni s a kört kiegészíteni. A feljebb említettük haladási fokok egészben véve nálunk is oly rendben következtek egymásra, hanem e rend legújabb költészetünkben megfordult. Nem a népiből emelkedett ez a nemzetihez, ettől a nemzetileg választékosabbhoz , ettől ismét az egyedihez, hanem — előttünk állván Europa imponáló , szégyenitő miveltsége , mely épen a külső alkalmi indok volt — az egyediből visszafelé , . . . s ime csak alig néhány éve jutottunk a népiesnek tévébe. Lantos költészetünkben az utolsó hatvan év alatt valóban azon fokozatot vehetjük észre, hogy az eleinte — költőink kiválólag a külföldi irodalmakból táplálkozván s ezeket vevén egyedüli példányokat — csak általános, hogy ne mondjuk, idegenszerü jellemmel birt, melynek a közönségre hatása sem igen lehete; aztán lett —közeledvén a nemzet válogatottabb részéhez — nemesivé, s igy sok esetben alkalomszerűvé is, midőn hatása már érezhetőbbé vált; utóbb — ismét nagyobb körre terjeszkedvén ki — lett nemzetivé, s ebből végre népivé. Szigorú korrendben e négy fokozatot el nem különíthetjük egymástól, a főbb egyediségeket azonban, melyek ezeket képviselők, mindamellett elég határozottan megnevezhetjük. Az első fokozaton Ányos, Kazinczy, Dayka, Kis, Virág, — a másodikon Berzsenyi, Kisfaludy Sándor, — a harmadikon Vörösmarty, Czuczor, Bajza, Garay, a negyediken Petőfi, Arany nevezendők. Átmeneteket képeztek az elsőtől: a másodikhoz Csokonai (ki egyébiránt már öntudattal a népies után törekedett), a harmadikhoz Kölcsey , a negyedikhez Kisfaludy Károly. A harmadiktól a negyedikhez Erdélyi, Vachott és többen. Természetes hogy ez osztálysás nem tekintendő feltétlennek, — a’ kivételek előfordulása azonban a szabályt nem dönti meg, s mi a neveket csak lantosköltészetünk különös haladásának irányára nézve példákként hoztuk elő, hogy kitűnjék, miszerint ez irány, amint egyrészről nem a szokott, úgy más részről— helybeli viszonyaink kényszerűségénél fogva — mégis az egyetlen lehetséges volt. Nem is szólunk egész költészetünk sejleméről, mert abban ismét a közönséges törvény uralkodik, hanem csak arról, melyen az utolsó hatvan év alatt keresztül ment, hol csakugyan nem a népiből történt a haladás az egyedi, hanem az egyediből a népi felé. De mindamellett e sajátszerű fejtésmódot általában emelkedésnek,nem pedig sülyedésnek kell mondanunk: egyrészről ugyanis a hatás viszhatást szülvén, a közérzület csakugyan felébredett, s folyton folyvást erősbült; másrészről pedig az európai miveltség mindinkább amalgamizálódott a fajbeli sajátosságokkal, oly módon, hogy amaz, mint tartalom , ezekbe , mint uralkodó idomokba, felvétetett. A baj oka azonban, t. i. lantos költészetünk pórias elfajultságának alapja (mert fájdalom, a népies csakhamar átcsapott a póriasba, a költészet a mindennapiságba) ott rejlik, hogy míg elődeink lelkiismeretes készültséggel, a korbeli közműveltség színvonalára emelkedve, alapos ismeretével tárgyuknak és nyelveknek, szóval, öntudatosan nyúltak tollhoz, és mint írók, mint költők, a szó legnemesebb értelmében dolgoztak; a fiatal nemzedék az Írás és költés mesterségét nem tekinti többé dolognak, nemes munkának, hanem azt ferdén értelmezett, közvetlen ajándékul nyert kiváltságos ihletségből származtatja, nyelvismeret nélkül kezeli a nyelvet, lelkiismeret nélkül lát a lelki munkához, melyet csak hírszerző könnyű időtöltésnek tekint, fenmaradását kölcsönös dicsérgetésekkel s az elődöknek, kiket nem ismernek , bárgyú ócsárlásával gondolván biztosíthatni, a közönség ízlését elmételyezi, s a közmiveltség haladásával lépést nem tarthatván, üres és felszínes férczeletekkel borítja el az irodalmat, írnak, akik olvasni sem tanultak ! Külterjileg, mennyiségi tekintetben, meghaladja mai költészetünk a régibbet, hanem belterjileg, minőségi tekintetben, sokkal szegényebb; s ha mindamellett azt állítjuk, hogy haladtunk , ezen állításra csak azon kilátás jogosít bennünket, hogy valamely lábrakapott egyoldalúság sohasem lévén életrevaló, sőt mindenkor öngyilkos , a mostani pórias elfogultság is nemsokára egészséges idomban várhatja legyőzőjét, mely aztán annál biztosabban s annál nagyobb szellemi érvényesülettel nyithatja meg költészetünk fénykorát. II. Midőn a régibb s újabb költészetünk közti különbségről van szó, csakhamar mindenki kedvet érez magában összehasonlításokat tenni régibb és újabb költőink között, mit ha olyan tesz, ki maga is „újabb költő,“ az előny természetesen a mostaniak részére hajlik. Azonegy korbeliek között is vajmi nehéz, érdemleges párhuzamokat vonni, mennyivel nehezebb még ez, midőn más kor emberét akarjuk megítélni! Hogy helyesen ítélhessünk újabb korunk első szakaiban virágzott költőink érdeméről, tekintetbe kell vennünk mindenek előtt azon viszonyt és arányt, melyben ők egyrészről általában a kor műveltségéhez, másrészről különösen saját irodalmunk fejlettségéhez állottak, é s az álláspont érdemére nézve mai nap csak az foglalhat el hasonló helyet, ki a mai kor műveltségéhe s irodalmi fejlettségünk mai napi fokához mennyiség s minőségileg ugyanazon arányt mutatja, mint a régiebbek. Az összehasonlítás ennélfogva mindenkor csak rávitelesen történhetik, s valakinek szellemi érdeme nagyságát csak viszonya illető korának igényeihez határozza meg. A kor miveltségéhez mérve kell mindenkit megítélni. Az újabb kor, magához képest, a régibb korszakokat mind sötétségbe burkoltaknak hiszi, a ma folyton folyvást cáfolja a tegnapot, és mondjuk, hogy ez így van jól, hogy ebben áll épen a haladás, hogy a magyar henyeségi elvvel ellenkezőleg, a fiú igyekezzék mindenkor jobbá tenni apjánál, mert csak úgy lehet érdem tekintetében hozzá hasonló. Engedjük meg tehát, hogy a következő korszak mindig tökéletesebb a megelőzőnél : abból, hogy a mi korszakunk előbbre való a közelmúlt évtizedeknél, még nem következik , hogy embereink is jelesebbek most, mint ezelőtt. Sőt szomorúan kell tapasztalnunk , hogy míg a kor előhaladt, az emberek elsatnyultak. Költészetünk történelme világosan bizonyítja ezt. Elődeinknek több nehézséggel kelle küzdeniük, mint nekünk, — pályát kelle törniük , melyet százados pangás eltorlaszolt vala, •—közönséget kelle teremteniük , a nyelvnek megadniok kezelhetését, a kor igényeihez képesti miveltségét; nekünk szabad a tér, nyittapálya, van csaknem kész nyelvünk, van közönségünk — hála nagy elődeinknek! — és mégis mikép használjuk fel mindezen előnyöket? Beugrat néhány hegyke legény, a jogászi tanfolyamból egyenest a költészet templomába ; nagyot iszik, nagyot kurjant, mintha a templom csárda volna —s ime , fel van ütve az új költészet tábora ! Paraszt nótákba, legfeljebb még az édes én apró magánügyeit illető beteges ömlengésekbe kezdik helyezni a lantosköltészet föladatát. Egykettő nemesebb eszmélettel kiemelkedik a tömegből, de a folyam árja néha a jobbakat is magával sodorja. De ime, azon pontra jutottunk, hol a mai, úgynevezett lantosköltészet egyoldalúságait , általában költészet-nélküliségét kell egy-két részletes le vonással felvilágosítanunk. Ha ismerjük fogyatkozásainkat, könynyebb lesz módot is találhatni azok megszüntetésérg ámbár tagadhatlan, hogy sokkal kisebb fáradság jár valaminek hibáit kimutatni, mint utat jelölni azok elkerülhetők. Itt tűnik elő a nagy és fartas különbség a csupán rostáló , elemező — és efflersmindl szépészetileg kalauzoló , termékenyítő ,cselekvőleges ítészet között. * Uj könyv, 229. Karács Teréz és/*és munkái. Átvizsgálva összeszedte Takács ádlm. Miskolczon, 1853. író tulajdona. Kis 8-rét.1ő kötet, Dominkovics Lajosné, szül. Palóczy Judit asedonznak ajánlva : XII és 2021. Második kötet, hálál/elendékeinek ajánlva : 216 1. (Tartalma a két kötetnek : Vezérszó, A végrendelet, A sóvágó fia, Történetem, Tévelyés való, Nőhűség, A rút leány, A szerelem fönsége.) 1 nak jelt adott. Hogy ez mit jelentett, nem tudják; tán parlamentarit akartak küldeni, mert mindjárt a jel után egy bárka szállt a tengerre. A törökök azonban az álgyuzást mindjárt elkezdették. Erre az oroszok is kemény tüzelést kezdettek. Az orosz álgyuk nagyobb öblüek lévén, s golyóik messzebb járhatván, a hajóknak is távolabb lehetett állani, minek következtében a gyengébb török álgyuk az oroszoknak kevés kárt okozhattak. Mi a partütegeket illeti, a törökök ezekkel is ügyetlenül bántak, mert az ütegek a hajók mögött állván, golyóik a török hajókat találták volna. Az álgyúzás 3 óráig tartott. A törökök belátták hibájukat, s kezdek a hajóköteleket vagdalni, hogy a partütegek működhessenek; erre azonban az oroszok bombázni kezdettek, hogy őket hallgatásra lehessen bírni. A bombázás a hajókat és a város török részét felgyújtotta. Ezután következett a legborzasztóbb pillanat: a hajók légberöpülése. A szerencsétlenséget csak másnap lehet látni: atörök városrész leégve, a több városrész is golyóktól megrongálva vala. Hussein pasa, ellenadmirál , úszással akarván életét megmenteni, a tengerben elmerült, hulláját másnap vonták ki. Osman pasa 200 magával fogságba esett. A sinopei kormányzó, hivatalnokok, stb. elfogattak. Az ausztriai Lloyd-társaság ügynöke helyén maradt. Éhez Kornioff viceadmirál, ezen hivatalnokhoz — kinek lobogója egyedül vala látható — egy iratot intézett, melyben sajnálatát fejezte ki a város szerencsétlensége fölött, mit nem annyira a bombáknak, mint maguk a törökök által légberöpített hajóknak tulajdoníthatni. Hozzátéve , miképp e révet elhagyja, minthogy nem czélja sem azt elfoglalni, sem pedig a városnak kárt okozni. Ő csak azon török hajóhadat akarta ártalmatlanná tenni, mely a cserkeszeknek lőszert vitt és az orosz alattvalókat lázadásra lovalta föl. Kor nikoff a török hajókat kalózhajóknak nevezi, alkalmasint azért, mert azelőtt a cserkeszeket fegyverrel és lőporral látták el. Más tudósítás szerint, mit az említett hajók hoztak, a török pasák az ütközet kezdetével, a teendő intézkedéseket illetőleg, meghasonlottak. Hussein bey a szabadtengerre leendő kimenetelt, Osman pasa pedig a révben maradást akarta, úgy látszik az utóbbi akarata döntött. Mind az oroszok mind a törökök nagy bátorsággal s vitézséggel küldöttek. Hussein bey egymásután három hajó fedélzetére lépett, s a hajókat csak akkor hagyta el, midőn meggyűlvén, személyes vitézsége mit sem segíthetett. A tengerbe ugrott , s ez kebelére ölelte. Hassan bey, ki az egyptomi hajót vezénylette, 40 emberével hajóján maradt és légbe röpítteté magát. Osman pasa megsebesült. 4000 fogoly közöl az oroszok 150 nem sebesültet kiválasztottak és Sebastopolba hurczoltak. Mind a 12 török hajó elégett, az oroszok egyet sem vihettek zsákmányul. úgy látszik tehát a fennebbiekből, miszerint a törökök maguk vonták össze hajóikat, mintsem azokat sez oroszoknak átadják. Erről tesz tanúságot azon angol hajó kapitánya is , kinek hajója Sinopenál elégett. Az angol kereskedőhajóra egy orosz golyó esett, mely két embert megölt; azután egy égő török fregat esett reá, mely felgyújtá és összevonta. A kapitány és emberei a szárazra menekültek, hol egy napig eleség és fedél nélkül maradtak, a törökök őket kirabolták, oroszul bántak velük, mely szánandó helyzetből végre a Lloydtársaság ügynöke mentette meg őket. Ezen brit hajóstiszt nyilatkozata szerint, a szerencsétlenül járt ottomán hajóhad legénysége kitűnő vitézséggel küzdött, mindnyájan utolsó pillanatig zárták magukat (they fought like devils), az el nem sülyesztett hajók lőporos kamráit ők maguk gyújtották föl, minek következtében az oroszoknak anyagi zsákmány nélkül kellett elvonulniuk. Ezen szemtanú szerint, az oroszok 3 három álgyusoros, és 2 két álgyusoros sorhajóikból annyira tüzeltek, hogy a török hajók egész fedélzetét elsodorták. Konstantinápolyban egyébiránt úgy beszélnek, hogy az oroszok kötelességeiket teljesítették, a spionok mesterségeket űzik, Anglia és Francziaország pedig kötelességét nem teljesíti. A nyugati hatalmak iránt itt átalánosan zúgolódnak és panaszolnak. Konstantinápolyi tudósítás szerint, a Porta végre Szerbiával komolyan akar végezni,mert Mucsin orosz consulnak, ki Zimonyban tartózkodik, állítólagos mesterkedéseit megszüntetni akarja. A „Journal de Const“-nak Aleppoból, nov. 19-kéről írják : A pusztai arabok a haza védelmére előlegesen 5000 embert állítottak ki. Miután Ali bey az 5000 pusztai arab lovassal elindult, az aleppói keresztények engedelmet nyertek egy önkéntes lovas ezred alakitásására. Néhány nap alatt 1200 lovas állt ki, még pedig a legjobban fölszerelve. Parancsnokul Ac lime effendi bimbasit (őrnagy) választották, egy próbált öreg tisztet, ki már az oroszok ellen szolgált. Suleiman pasa a helybeli consulokat, püspököket és az egész népséget összehivta, hogy az ezred elindulásakor jelen legyenek. Az ünnepély emelésére Azmi pasa egy csapat lovasság élén zenekarral jelent meg. Suleiman pasa erőteljes hangon következő beszédet tartott a csapathoz : „Kedves gyermekeim, kiket Isten segítsen! Én bennetek a mély hazaszeretetet, őseitek dicső végakaratát látom. Látom bennetek az élénk nyugtalanságot, hogy mielőbb az ellenséggel megmérkőzhessetek. Vágyatok nemsokára teljesül. Nemes gyermekeim, e fenyegetett haza nemes gyermekei, látni fogjátok az ellenséget. Karjaitok elég erősek lesznek, hogy ellenségünket a haza földéről messze űzzétek. Már ma korán tudósítást vettünk hadseregünk nagy győzedelméről. Siessetek, a dicsőség vár reátok. Ügyünk igazságos, és az igazság fejedelmünkkel mindig győzni fog. Éljen nagyon szeretett és legdicsőbb zilt inunk !“ Ezen felkiáltást ezer hang riadta utána. Az ázsiai csatatérről az oroszok folytonos győzelmeket hirdetnek. A „Journal de St. Pétersbourg“ dec. 16-ki számában Bebutoff herereg jelentését olvassuk, ennek Ughuszly mellett nyert győzelméről, mit közelebbről a távirdai tudósítások jelentettek. Bebutoff előadása szerint, a török hadtest, Bayenbourg melletti táborából 13-kán Kara irányában visszahúzódott; nov. 14-kén az oroszok üldözni kezdék. 18-kán Bebutoff értesülvén, mikop a törökök még Kara előtt magokat reformálják , és Soubatane közelében magokat öözpontosítva, Basch-Kadyklar közelében tábort ütött. Bebutoff 19-kon ellene indult. Midőn az oroszok a hegyekre fölértek, s mielőtt Ughuszly faluhoz jutottak volna, észrevették, hogy a törökök csatakészen állanak, basch- kadyik-lari táborukat elhagyták, s a tábor előtti hegyeken állást foglaltak. Erre Bebutoff csatarendbe állott, s a támadást elkezdette. Dél felé az álgyuzás mindkét részről elkezdődött : az oroszok 16, a törökök több mint 20 álgyúval tüzeltek, Bebutoff állítása szerint. Hogy Bebutoff a borzasztó álgyutüznek véget vessen, szuronytámadást parancsolt. Ezt az ellenség főállása ellen irányzó , s az ellenség nyakas ellenállása daczára fényes sikerrel hajtotta végre. Az orosz lovasság is erre támadólag lépett föl és a gyalogság segítségével az ellenséges négyszögeket visszanyomta. Ez alkalommal a törököktől 24 ágyút vettek el. Az ellenség ezután átalános futásnak eredt: lovassága ugyan gyalogságát fedezni igyekezett, az üldözés azonban estig tartott. Az orosz hadtest 7000 szurony-, 2800 kard-, 32 álgyúból állott; a török sereg pedig 20,000 rendes gyalogságból, 4000 rendes gyalogságból, s több mint 12,000 kurdból és militiából 46 álgyúval. A törökök 24 álgyút vesztettek. Oroszok részéről elesett 1 törzstiszt, 8 altiszt, 308 közember; megsebesült 1 tábornok, 9 törzstiszt, 24 altiszt, 762 közember. A törökök veszteségét nem tudhatni, 1500 emberre teszik. Megjegyzendő, hogy Konstantinápolyban , december 12-kéig ezen győzelmekről mit sem tudtak, sőt Akiska és Erivan bevételét hirdették. E hír, a fennebbieket olvasva, kissé különösen hangzik, — azonban mégsem annyira különösen, ha visszaemlékszünk, miszerint Alisza pasa egy hadtesttel Bajazidból Erivannak nyomult, hol a törökök és örményektől igen jól fogadtattak, s ezek, hir szerint, föl is lázadtak volna. A „H. N.“-nek Varsóból írják, hogy Lengyelországban állomásoló helyőrség egy része parancsot kapott az indulásra. Paniutin hadtestének egy része nyugatra vonul. A lengyelországi helyőrség 43,000 sorkatonaságból és 24,000 ember helyőrségből áll. FŐVÁROSI ÉS VIDÉKI ÚJDONSÁGOK. Budapest Azon kevés emberbarát között, kik a bőség, a jólét ölében megemlékeznek a szükölködőkről,mindig,így ma is első helyen találjuk a jószivü nagy embert, gróf Károlyi Istvánt. Megszoktuk nevét mindenütt ott lelni, hol a nyomor könye szárittatik fel, hol az emberszeretet áldozatot rak az irgalom oltárára. A nemes szivü férfiú a kisdedek barátjának születése napján megemlékezett a szegény kisdedekről ■ a pesti bölcsőde felsegélésére ezer ezüst frtot ajándékozott. Kinek ajkán ne lebbenne el az önkénytelen áldás e szép tett hallására, áldás azon nagy férfiú életére, ki azért él, hogy a szenvedő emberiségnek éljen! — Mint halljuk, Heckenast és Länderer urak egy kertészeti lap engedélyéért folyamodtak , melynek czime „Magyar Gazda és Kertész“ leend. A lapot az e szakban avatott Dr. Ensz szerkesztené. Ez irodalmi újdonságot, bár maga az eszme korszerű s örvendetes, mégis azon sajnálatunk kísérete mellett tudatjuk, hogy szakembereink közül, a gazdászat érdekeinek folytonos emelkedése mellett sem akad senki, ki ily közhasznú s átalános részvétre számolható lap szerkesztésére önállólag vállalkoznék s a napi sajtó , ennélfogva mások tehetsége és szaktudománya speculativ kizsákmányolásával üzérkedők kezeire jut. — Bibliographiai rovatunk ma Karics Teréz munkáinak megjelenését jelenti. E kötetek több okból érdemlik meg a közönség, főkép a nővilág részvétét. Egy tiszta tői kedély, egy nemes igyekezet lép azokban az olvasó elé azon igénytelen nemes akarattal, hogy tanuságos eszméit elmondhassa a nővilágnak s egy két jó magot hintsen el a jóra mindig tárt keblekbe. E művek az életteli folytonos küzdelem, a házi gondok és a nevelői hivatás foglalkozásai között írattak. A nyomtatás Miskolczon eszközöltetett. A kiadás elég csinos, a munka olcsó. Igen ajánljuk minden anyának, minden leánynak. — A karácsonyi és újévi ajándékok legnagyobb része a gyermekeket illeti. Figyelmeztetjük tehát a szülőket és a gyermekbarátokat Hartlebennek e lapokban is dicsérettel említett „nemzeti képes és verses könyvére“ s a szinte nála e napokban megjelent gyönyörű képes könyvecskére, melynek czime: „Gyermekélet a házi állatok körében.“ 1854. Szép képek,tanuságos versek. Akik pedig érettebb korú növendékeknek kívánnak becses munkát adni, azokat Ha nák, az emlősök és madarak pompás képes természettanára figyelmeztetjük, mint e nemben legszebb és legolcsóbb műve. — De tisztelt olvasónőink se mondhassák azt el felőlünk, miként a sok politika,a sok komoly tárgy között érdekeikről egészen elfelejtkezünk és pedig akkor, midőn előttük áll a farsang, fényűzésre felhívő ingerével. Íme az elsők között állunk, kik egy új „művirág terem“ megnyílása felől értesítjük. E terem érdekét az egyenesen Parisból, a világhíres „Constantin“ művirág-terméből érkező áruk szépsége és tökélye mellett emeli a világékek költői rajza, azon nemes ízlés, mely a legkisebb, a legegyszerűbb fejdíszen is feltűnik. Ha a szépség emelésére a művirágok is szükségesek, úgy ezek olyanok legyenek, hogy a czél azok által ne veszélyeztessék. E terem készletének megszemlélésére annak tulajdonosnéja, Starke Anna a. meghívja a nővilágot. A terem a nádor-utczai Schiller-féle házban 12. sz. a. a 2-ik emeletben nyittatott meg. — Nem rég a sors ismét egy szivet tört meg, ismét a kétségbeesés örvényéhez vezetett egy szép kebelt. Sepsi Károly író Szathmáron véget vetett életének. A fájdalom érzetével szenteljük emlékének e néhány sort. Vidék. Pápa, dec. 18. T. szerkesztőség! Ma szép napunk vala, égbe költözött Garayak emlékünnepe. Lelkem nem földi boldogságban áradozott, a lelkes, a derék közönség bájos körén széttekintve. Emlékezetemre szintermünket a mainál tömöttebb s szebb közönség meg nem hiszité. Hála városunk s vidékünk lelkesült fiainak s leányainak, kik fényesen tanussták az elvesztett költő feletti bánatukat. Az igazságnak áldozom, midőn a ref. főtanodai ifjúságnak kezdeményezési dicsőségét is felemlítem. Ugyanis a gyászhír vételével tüstént nyilatkozott ifjainkban egy a Garay család javára rendezendő ünnepély iránti hajlam. E hajlam akarattá érve, a köztiszteletben álló Kerkapoly Károly tanár úrral tudatva jön, miszerint az ifjúság saját köréből egy előadást rendezene, melyben a legjobb szavalók és a főtanodai „dalárda“ fognának működni. Azonban az e tekintetben is bölcs tanár úr az ügytől áthatva , egy tágasabb körű estélyt indítványozott, melyben cselekvőleg föllépni Garay minden tisztelőjének tét engedtetnék az ifjúság föllépése mellett, azon szempontból , hogy számosabb közönséget reménylhetünk, így született meg e ref. főtanodai tanárkar többjeinek szavalata és zene által tágasabb körűvé lett Garay ünnepély, mely az érdekelt család részére 165 p forintot termett, mi talán egészben fog kézbefizetni, a 25 pforintnyi költség is lelkes ,hölgyeink által terveztetvén