Pesti Napló, 1854. szeptember (5. évfolyam, 1343-1367. szám)

1854-09-21 / 1359. szám

1854. és­yik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. V'­lékre postán küldve, Pesten házhoz hordva, fiv i jgyedre 5 ír. — kr. p. Fá ívre 10 „ ., „ A k­il előfizetés, miat­t az? a mklnd­ e I a J­ó s is megszűnt. a lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, y»15! ügyelt tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő : m­int az a 8-ik szám. Fálávre . 8 ,, — ,, , Évnegyedre 4 „ — „ „ Egy hónapról ír. 30 kr.p# Szerkentési iroda : üri-atexa S. u. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Csütörtök, sept. 21-én. HIRDETÉSEK 1* MAGÁNVITÁK. H'.rditísek 5t ha­sábos petit-sors 4 pgő kraj­­czírjával szímittatik. A be­iktatási s 10 peng3 krnyi külön bélyeg díj előre lesie­tendő a Magánviták 51 ha­sábos sora 5 pengő krajcsár- jával siámittatik. — A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re leszendő s PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI KAI­LÓ — hétfőt és inneputáni napokat — kivéve — jeles ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás & m&w&o october-decemberi negyedik évne­­gyedi folyamára. Vidékié postán küldve 5 frt. Budapesten házhoz hordással, 4 frt. pp. Á­t­élt fizetések elfogadtatnak minden cs. k. posta­hivat­anál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, oriutc a 8. sz. 1- só emeleten az udvarban, és Emich (5 asz­táv könyvkereskedésében, úri- és kigyó­ateza s­zegletén-----Az előfizetési levelek bérmentve k. • lan lök. Festi Napló kiadó­hivatala. •——­—- — —. B­é­c­s, sept. 19. f Angliának a tengeri uralmat illetőleg — csak egyetlen egy vetélytársa van s ez nem Francziaor­­szág, mely összesen annyi hajóval sem bír, mint Lon­don egymaga; sem Oroszország, melynek hajóhada Si­nope mellett olcsó, de kevéssé irigylendő herostratusi dicsőséget szerzett magának; sem Poroszország másfél hadihajójával, sem a fiatal, csak most felvirágzó ausz­triai marina, hanem egyedül Jonathan bácsi, az erődös Amerika, vagy határozottabban szólva, az éjszakame­­rikai egyesült államok, melyek hallatlan erőmegfeszí­­tés, ernyedetlen erély és tevékenység által hajóha­dukat oly fokra emelték, hogy még Anglia is csak tisz­telettel és­­ egy kis irigységgel tekinthet reá. Mint­hogy Oroszország meggyőződött, hogy saját hajóserge az angollal, melyet most még a franczia is gyámolit, meg nem mérkőzh­etik, minthogy továbbá Poroszország­tól — semlegessége miatt — nem várhatja, hogy ret­tenetes armadájával ki fog indulni a nyugati hajóhad megsemmisítésére : nem maradt egyéb hátra, mint Jo­nathan bácsit ráuszítani a nyakas John Ballra, ki bull­­doggi természeténél fogva sem az orosz, sem más cziró­­gatásokat nem szeret, hanem mindjárt harap , mihelyt kézzel megközelítik.E czél elérésére igen alkalmas eszköz ajánlkozott a kis Monaco herczegségben. Anglia lassan lassan hozzá szokott azon gondolathoz, hogy a nagy óc­eánban az amerikai flottát maga mellett tűrnie kell, de legalább Európában mindenható ura volt a tengernek. Egyszerre csak megtörténik, hogy az amerikai egyesült államok a középtenger partján fekvő monacói herczeg­­séget megveszik, s ott hajóik számára kikötőt akarnak építeni. Előre látható, hogy az európai tengeri hatalmak ezt nem fogják tűrni; először protestálni fognak , s ha ez nem használ, tettre kerülend­ő dolog. Amerika tulaj­donosi jogával élni fog akarni, a nyűgöt kísérletet teend ezt meggátolni, — ebből szükségkép tengeri harcz támad. — Amerika, minthogy hadi ereje másutt nin­csen igénybe véve, egész hajóhada felett rendelkezhe­tik ; a nyűgöt hasonló hajóserget amazzal szembe állí­tani kénytelen leend; honnan vegye azt ? Máshonnan nem lehet, mint a Feketetengerből, hol hajóhadának veleje együtt van. Ha ez megtörténik, a vitéz orosz hajók, sinopei babérjaikkal ékesítve, zugaikból ismét elő fognak bújni s az ellent hátulról nyakon fogni, vagy pedig nyugodtan nézni, miként döngeti egymást a két hajóhad, szivéből örülvén, hogy a veszélyt saját feje felől oly szerencsésen elháritotta..........Fontos arczu politikusok mindezen tán mosolyogni fognak s ezen egész eszmemenetet nagyon is merésznek tartani; ha azonban közelebbről tekintik a dolgot, ha visszaemlé­keznek azon nem régen több lap által közlött minden­féle hírekre, melyek részint egyenesen orosz amerikai szövetségről szóltak, részint más verzióban az e két állam közt fenálló jó egyetértést hirdették,s ha mindezt­­ meggondolják, mondjuk, tán nem fogják oly igen igen merényleti combinatiónak tartani, ha a monacói ügyben is kiérezzük a lóláb­ot, s azt az orosz conservatív törek­véseknek újabb tanúbizonysága gyanánt tekintjük. — Amerika pedig elég okos arra, hogy az alkalmat fel­használja, ámbár politikai elveiben Oroszország hittár­sának nem vallja magát; a diplomáciában azon elv áll, hogy a legönzőbb egyszersmind a legjobb politikus , s valóban ki vehetné rész néven valamely hatalomnak, ha minden ábrándozás, s fellengzés mellőzésével biro­dalma nagyobbitásán, s virágoztatásán működik ! Csak azt kívánjuk aztán,hogy a ki maga ily elvek nyo­mán indul,másnak szemére ne hányja,ha szintúgy cselek­szik. Nevetséges tehát az is,ha mondják, hogy Ausztria a keleti krízisben önzésből közeledik a nyugat felé, mert fáradozásainak jutalmát követelni szándéko­zik. Bár tenné! Isten látja lelkünket, mi becsüljük tiszteljük minden nemzet szabadságát, önállóságát, ősi intézményeit, de mind­ezt felvilágosult és hatalmas kormány utalma alatt sokkal inkább biztosítva látjuk, mint egyes pártok szakadatlan fondorkodásai közepett. S ha Ausztria csakugyan oly szándékkal viseltetik, mint a minőt vátolnak, senki sem örülhetne inkább, mint­­ a dunai fejedelemségek ! Tegnap óta újra hire jár, hogy az osztrák parancs­nok a törökök visszavonulását kívánta volna s hogy az ausztriaiak és törökök közt a dunai fejedelemségekben nem a legjobb egyetértés uralkodnék. Hir gyanánt adom ezeket, melyet sem nem megerősíteni, sem pedig megczáfolni nem tudok. Óhajtjuk és reméljük mind azáltal, hogy a törökök minden lehető tekintettel , leendőnek azon egyetlen hatalom irányában, mely ed­dig valósággal valamit tett érettek! London, sept. 12. 4* A politikai mysticismus barátai oszthatlannak s egységesnek hiszik a múlt heti események azon vezér­­háromságát, melyet a boulognei rendez-vousnak, a ke­leten egyesült seregek kikötésének Krimia partjain, s a bécsi válaszhatárzatnak a czár „nem“-jére véletlen összeesése képez. Már akkor — úgy mondják az e hi­ten levők — midőn a parliamentet szétoszlatott trón­beszéd akként szerkesztetett, mikép abban a német ha­talmasról említés nem létezett, de annál határzottabban emeltetett ki az orosz aggressiv irány fékezésének szük­sége, tudva volt nyugat kormányzó köreiben az, hogy a czár válasza tagadó leend, s hogy azt azért még sem tekintendő Ausztria casus bellinek. S ezért — folytat­ják — még ez időben vettetett ki kettős terve a kri­­miai hadkalandnak, s a boulognei találkozásnak, úgy amaz az expeditio , mint imez a congressus — lété a tete­je az európai közviszonyok egyik urának III. Na­póleonnak , az exigentiák szerint legalkalmazkodóbb s legsimulékonyabb Coburg K. ház főtagjaival — felelet a német hatalmaknak, f. hó első napjaiban hozott is­meretes határozatára. — De mellőzzük a conjectural politika e dogmáját, s osszuk fel egyes fényeire; tag­laljuk egyes elemeiben a rajongók hitének oszthatlan fenebbi háromságát.Kezdjük a boulognei rendes vous-t, mely némelyek szerint egy részről annak kijelentése, hogy jól rendezett államokban, mint a congressusban királya, ifjú fejedelme, királyi férj által képviseltetett Belgium, Portugália s Anglia, sem testvért sem unokát nem ismernek az uralkodók, hanem mindenkor­i népek érdekeit tartják szem előtt; másrészről pedig az a nyű­göd entente cordiale bensősége­s elhatározásának ta­núbizonysága. Ellenben mások e hit első pontjára erő­sen fejet csóválnak, s a másodikat illetőleg is kétségbe vonják, hogy Napoleon császár s Albert I. herczeg me­leg kézszoritásában Anglia s Francziaország ölelkezé­­nek. Sőt vannak, kik az entente cordiale-t nem csak a csatornán inneni s túli két nemzetre ki nem terje­dőnek, hanem a két udvar közt sem bensőnek s szo­rosnak vitatják. Ez értelme a Punch mai torzképé­nek is, melyben Napoleon császár s Albert k. herczeg nemes borokkal megrakott asztal fölött társalogván a világ forgása fölött, az első e szavakkal köszönti fel vendégét:,Herczeg ! Hogy megtalálta ön az utat Fran­­cziaországba, nem kétlem, miszerint ezentúl gyakrabban fogunk találkozni“, — a felköszöntött pedig következő felelettel emelő poharát a gazdára: „Oh igen, de óhaj­tom, hogy jövő alkalommal feleségeink is itt mellettünk üljenek!“ Czélzás létetik t. i. e végszavakban azon kö­rülményre, mikép még Victoria s Lajos Fülöp szemé­lyesen s több ízben találkozának együtt, addig Napo­leon császár vendégéül csak a kir. fért küldetik. A bou­lognei találkozásról szólván, említetlenül nem hagyha­­tom azon apró érdekes eseményt, mely szerint New­castle­ig azt hívén, hogy mint hadügyminiszter a kato­nai egyenruha őt megilleti, olyanban kisérte Albert I. herczeget a franczia földre. Ki is emelik ebbeli hiú­ságát a lapok, emlékeztetvén őt arra, hogy Angliában a hadügyminiszter s az admiralitás felordja csak úgy mint a többi miniszterek polgári hivatalnokai az állam­nak, s hogy különben sem volt a legfontosabb tapintat honvédi köntösben tisztelegni Napoleon császárnak, ki az angol militiának, mint a mely határos az általa sem­­mikép sem kedvelt nemzetőri intézvénynyel, s mely kü­lönben is a franczia invasio rémhíreire Francziaország ellen állíttatott fel, nagy barátja alig lehet. A Daily News Newcastle herczeget Boulogneban játszott co­­mikus szerepéért azon falusi bíróhoz hasonlítja, ki egy érkező katona­csapat számára szállást szerezni utasít­­tatván, rozsdás kardot tűzött nadrágja lyukas zsebjén át oldalára, s igy járta be házról házra a falut, osztva parancsszavát tekintélyes köhintgetések kíséretében. — Másodika a múlt heti esemény-triónak a régóta kür­tött hadkaland kiindulása s kikötése Krimia partjain; ha mégis, mi még nem tudatik, a kikötés kísérlete si­került. De kellett sikerülnie ! A hadkalandot u. i. a mindenható Times vezeti saját személyében, háromszög alakban tűzzáport szórat a hajóhad háromezer á­­gyúinak torkából, s e zápor fedezete alatt kiszállít 80 ezer vitézt Krimia délnyugati partjaira, ezután megtá­madja s kemény harczokban vissza- s beveri Sze­­basztopolba a magát emberül tartott ellenséget, minek szerencsés végeztével erős állást foglal éjszaki oldalán a várnak, pár nap alatt jól irányzott lövésekben rést nyit falain, melyen át elszántan rohantatja meg az őr­séget, s kitűzi a bevehetlennek kürtőlt vár ormaira az egyesült angol-franczia lobogót; s mindezeket, még pedig szóról szóra igy, nagy hősileg cselekszi­k ha­sábjain. — E heves nekirugaszkodása a vezérlapnak megbocsátható, de nem igy azon istentelensége, mely­­lyel a Feketetengernek egykoron a törökök által bírt szigetországát visszahódítási czélból megtámadtatni me­részeli, még pedig Tauride­s Chersonese ájtatos érse­kének azon hatalmas óvása daczára, miszerint Krimia lévén Wladimir orosz szent szülőföldje, e szent férfiú által örökségben nyert sérthetetlen birtoka Oroszország­nak. Az érsek ez óvását egy Krimiában most felépült templom felszenteltetése ünnepén tévé, s mégis az ily nagy alkalommal emelt vető ellenére is még meglehet, hogy Dundas­s Ilamelinnek, Raglan­s St. Arnaudnak a balti tengerről visszaérkező Napier­s Baraguay d’Hilli­­ers fognak segítségére küldetni Szel­asztopol ellen. No de talán még­sem fog a szentségt­elenség messze ha­táráig űzenni a Krimia elleni expeditió , s nem fog Na­pier sem Kronstadt és Sweaborg ellen, mint ezt a Ti­mes sürgeti, mely a balti tengeri hadműködésekre no­vember közepéig szabadnak vitatja, sem pedig Szebasz­­topol ellen küldetni, hanem, mitől ismét a Times is fél, Spiteadre fog utasittatni, kipihenendő borostyá­­nain, melyeket, hála a kezeit meg nem kötötte kormány erélyre nógató szellemének, a balti tengeren aratott. Mert hogy a Napier által eszközöltetett ostromzár a balti tengeren nem szült volna egyebet a fagygyú­s fe­nyő tetemes megdrágulásánál,még pedig anélkül, hogy e czikkekbeni kivitelt Oroszországnak — köszönet ezért Poroszország szomszédias szövetségének — legkevésb­­bé is apadt volna: ez számokban bebizonyított tény ugyan, de azért talán még­sem igaz. Nem szabad igaznak lennie, mert különben a kormány ellen azon vád emeltethetnék, hogy a balti tengeren a költséges os­tromzárt Poroszország javára, Oroszországnak sem ká­rára, de Anglia kereskedelmének egyenes veszteségére, szóval Anglia költségein Anglia ellen emeltette ; már pedig a coalitionak, a „minden talentumok“ miniszté­riumának bárkája ily éles szirtbe csak nem ütközhetett. Nem­ ezt feltenni s csak képzelni is róla bűn volna.—■ Harmadika a múlt heti vezéresemények háromságában a bécsi kormány nevezetes válasz-határozata, mely a nagy vitakérdésnek új, talán válságos fordulatot adott. Ausztria nem tekinti „közvetlen hadesetnek“ a czáz tagadó válaszát, tehát közvetettnek azt meg is tekinti, azaz közel lehet az idő, melyben egyenesen Oroszország ellen forduland. Ausztria továbbá sikert kiván a Krimia ellen kiindult hadkalandnak, mit, ha barátja s jóakarója volna a czárnak, nem tehetne. Ausztria végre a m. Portával kötött szerződése értelmében, s a nyugati ha­talmakkal váltott jegyzék szellemében, tehát Oroszor­szágnak s érdekeinek ellene szállotta meg a dunai tar­tományokat. Kik kifogással vannak az iránt, hogy a bécsi státushatalom mint semleges fél jutott ideiglenes birtokához a fejedelemségek sorsának, mely az összes török birodalomra kiható , azok két dolgot akarva fe­lednek. Először azt, hogy a törökök önmaguk ember­ségéből nem, s a nyugati seregekkel egyesülten is csak hosszú s véres háború által űzhették volna ki az oroszt a fejedelemségekből, ellenben Ausztria őrzésére bízat­ván a hűségek, kardcsapás vérontás s nehéz anyagi ál­dozatok nélkül menekültek meg igája áléi az éjszaki ellenségnek, kinek épen a dolgok ily alakulásánál fogva képesek ma szive ellen intézni csapásaikat a nyugati seregek. Másodszor azt, hogy ha a Kis-Oláhországnak magának az orosz elleni háborúnak megszakítása ér­dekében folyvást szükséges, minden­esetre kisebb baj e tartományoknak oroszok általi elfoglalásánál,­­ mert Oroszország 130 ezernyi sereggel szállotta meg; Ausz­tria pedig csak 30 ezernyi haddal őrzi vész ellen a fe­jedelemségeket ,­­ mert iger kész­pénzzel fizeti csapatainak elláttatását. Azt sem ártana az illetők­nek tekintetbe venni, hogy Ausztria jóakarata számta­lan nehézségekkel kénytelen megküzdeni, így a világ kezein forog immár a porosz kormánynak ügynökeihez intézett, körirata, melyben nemcsak hogy meleg párto­lásra nem érdemesíttetik a négy békefeltétel, hanem ezek egyikének német érdekből szüksége sem ismerte­tik el, s Ausztria császára annak, hogy német fejedelem, meggondolására szólittatik fel , — végkép elállván ek­ként Poroszország az európai szövetségtől, így továbbá a bécsi kormány nem kezdheti meg a háborút Oroszor­­szággal a német birodalom államai véleményének vé­tele előtt. Meg illik fontolni azt is, hogy Ausztria kü­lönleges érdekeinek elégtétetett a Dunafejedelemségek önkénytes kiürítésével,s hogy az általa támogatott ösz­­szes négy békefeltétel is de facto teljesítettnek tekint­hető : n.i. a fejedelemségek kiüriítettek, a Duna torkolata felszabadult, a Feketetenger Anglia s Francziaországot uralja, a Dardanellák szorosa tárgyábani 1841 szerző­dést a háború kitörte megsemmisité. Általában véve az európai jelen helyzet s ügyállás imez : a török bi­rodalom kapuja előtt a Dunafejedelem­­ségekben ma még mindig mint semleges hatalom, de holnap, ha — mi kétségte­len — Szebasztopol hatalmunkba fogott esni, mint szövetségesünk álland­ott Ausztria. Ezek a kormánysajtónak ma már nyugod­­tabb nézetei a bécsi válasz határozat tárgyában. Az ellenzéki lapok is ily értelemben szólnak, de csak a kér­dés bizonyos határáig. KARPATHY ZOLTÁN: Regény irta Jókai Mór. XIV. A titok. Folytatás. *) Maszlaczky ur mind ezen dolgok mellett feddhetetlen becsületes ember. Hát tudhatja ő, hogy mi történik az alatt irodájában, a m­ig ő távol van? Hát tartozik ő azt megérezni, megszagolni, hogy mig ő jóhiszeműen dol­gai után jár, az alatt egy esztelen ember az egész Kar­­pathy-pert lemásolja, s átadja annak, a kinek azt nem volna szabad látni, s kész üt a szivébe egy ártatlan, semmi roszat nem sejtő ifjúnak, a kinek még csak sej­telme sincs azon undok eszmékről, miket az a per tar­talmaz? Nem úgy járt -­k el e tárgyban, mint derék, meggondolt férfiú; nem rótta-e meg nyilván, több em­ber hallatára, tanúk jelenlétében segédjének azon gyöngeségét, hogy Kárpathy Zoltánnal összeköttetést kezdett; nem tiltakozott -e azon lehetőség ellen, hogy valaki ellenfelét azon titkokkal meg fogja ismertetni, a­mik az ő irattárában vannak eltemetve? Tehet-e arról, ha valaki bizodalmával galádul vissza fog élni; okoz­­hatja-e őt józan ember a következményekért, ha épen az, a­kire rá­bizta, hogy okirataira felügyeljen, ez ok­iratok legveszélyesebbikét el fogja árulni? Óh nem. Bizonyára Maszlaczky­ úr a leglelkiismeretesebb em­ber, a­ki még csak nem is gyanítj­i, hogy mi történhe­tik az alatt oda­haza, a­míg őt fontos ügyek távol tart­*) Lásd a P. Napló 1358-dik számát. ják ? s a ki legnagyobb lármát fog ütni, ha Karpathy Zoltán a rejtett okiratokkal megismerkedik s ez világ elé kerütj , ezen esetben okvetetlen fényes elégtételt fog szolgáltatni a világ előtt: minden izgalom nélkül el fogja magától csapni Bogozyt. Erre előre készen lehet. — Holnap estére készen leszek a perrel. Ezt súgta Bogozy egy napon Zoltán fülébe, kivel az utczán ta­lálkozott. Ha csak nagyon kevéssé lett volna psycholog a jám­bor pacinacita, észre kellett volna vennie azt a szokat­lan sáppadást, a­mi az ifjú arczán elvonult e szakra. — Elvárom önt, monda nekik, kérges tenyerét meg­szorítva. Más­nap egész délután nem mozdult ki szobájából az ifjú, meghagyva cselédeinek, hogy ha egy ilyen s ilyen alakú úri­ember tudakozódik utána, azt vezessék fel hozzá, másnak senkinek sem lesz otthon. Milyen lassan mászott neki az idő, a­mig este lett! Százszor megnézte az óráját s minden hangosabb lép­tekre az ajtóhoz sietett figyelni. Véghetetlen nehéz volt a várakozás, a­mig beesteledik. Annyira izgatott volt, hogy minden legkisebb zörejre összerezzent, könyveket vett elő, hogy olvasson belőlök s nem tudott odább menni az első sornál, a mit elolva­sott, sem emlékezett rá, minden óraü­tés kizavarta a szövegből. Legérdekesebb tanulmányait vette elő, miket Ko­vácscsal együtt tanult végig s a mint azokon végig lapozott, úgy kezdett emlékezni lassan kint az ifjú jó barát értelmes arczára, mint oktatja őt nemes tanácsok­kal, mint mondja neki szelíden : ha kedves ön előtt az én szavam, és még egy másiké, ki önt még jobban szereti, ne nyúljon ön azon átkos iratokhoz, miket erő­szakosan meg akar ismerni, hagyja azokat nem tettek­nek, nem ismerteknek maradni, ott a hol vannak, én értem; és még egy másik kedvéért, a ki önt oly na­gyon szereti! És azután feltűnt ennek a másiknak az emléke előtte, midőn a kárpátfalvi kastély zárt szobáin együtt járt vele oly búsan, oly szomorúan, midőn keblére ölel­te őt könnyezve s oly érzékeny szóval kérte őt, hogy szűnjék meg keresni e bánat, e könyek okait örökre, hagyja el őt és soha se tudja meg, miért kellett ő tőle megválni ? Elmmaradt, elábrándozott ennél a gondolatnál. Egyszerre rögtöni koczogtatás az ajtón riasztá fel áb­­rándozásiból. Mintha hívatlan kisértet kopogtatna be, ugrott fel helyéről. Pedig várt reá. — Ki az? Legalázatosabb szolgája, Bogozy bókolt be az ajtón, engedelmet instálva, hogy ilyen későn háborgatja a nagyságos urat. Hóna alatt volt a per. Zoltán minden vérét fejébe érté tolálni, alig látott, alig birt szólani, alig felkelni helyéről. Bogozy úr oda helyezé asztalára a leírott pert, melynek borítékjára nem sajnálta kiczifrázott lapidar betűkkel írni fel a hármas czimet. Zoltán úgy érzé, mintha nem az asztalára , henem a szivére tette volna azt le, s minden egyes lapnak egy mázsányi terhe volna. Meg akarta köszönni, de nem jött ki nyelvén ez a szó. Érzéke megtagadta a köszönet mondást ily átko­zott szolgálattételért. Bogozy azt hívé, hogy jó lesz neki leülni, miután annyi lépcsőn felfáradt s jó mulatságot talált a falakra aggatott képek sorba bámulásában. Az ifjú merően nézett a per czímére, mintha egy ba­­siliscot nézne szembe. — Le van ám írva az utolsó betűig, bizonyítá Bo­gozy, ki kezdte észrevenni az ifjú csodálatos tekintetét. Nincs benne egy vakarás, sem egy betűhiba. Bár tes­sék felbontani, ő maga akarta meggyőzni az ifjút állítása valósá­gáról. Zoltán inte neki,hogy hagyja abban.Ne nyúljon hoz­zá. Maradjon ott, a­hova leült. Azután kivont fiókjából egy tekercset, abban volt száz arany. Szótlanul odanyújta Bogozynak. — Ejnye, tehát csakugyan nem tréfált a nagyságos úr? Pedig bizony Isten, ez sok. Ennyit nem szokás adni. Ejnye, csak már megszolgálhatnám ezt a nagy szíves­séget; ha parancsolja még a nagyságos úr, leirok akár­milyen nagy pert ráadásul. A jámbor kuturgur sohasem tudta , mi van abban a perben, a­mit ő Zoltánnak lemásolt; ő az iratok tartal­mával nem szokott törődni, csak irt betűt betű után, a­hogy maga előtt látta,­­ ha készen volt vele, el lehetett volna hitetni vele, hogy saját halálitéletét irta. — Legalább ne adott volna ennyi aranyat nagysá­god, sokkal jobb szerettem volna bankóczédulában. Szabadék még egy ideig Bogozy, de miután látta, hogy Zoltán semmit sem felel, csak egyre azt az összekötött per borítékát nézi, elkezdte ajánlani magát, s kihátrált az ajtón a­nélkül, hogy Zoltán észrevette volna, mi­kor ment el és merre. (Folytatjuk.) 216—1359

Next