Pesti Napló, 1854. november (5. évfolyam, 1394-1418. szám)

1854-11-25 / 1414. szám

1854. Stedikiévi folyam- ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve , Pesten házhoz hordva . Évnegyedre 5 írt. — kr. p. Félévre 10 „ — „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyek­ tárgyaz, pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő : uriutcza 8-ik szám Félévre . 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 frt — kr. p. Egy hónapra 1 frt 30 kr.p. 2TI-1414 Szerkesztési iroda : Uriutcza sz 8. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Hirdetések öt ha­sábos petit-sora 4 pgő kraj­cárjával számittatik. A be­­igtatási s 10 pengő kinyi külön bélyegdij előre lefize­tendő a Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengő krajcár­jával számittatik. — A fölvé­teli dij szinte mindenkor elő­re lefizetendő a Szombat, nov. 25-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és inneputáni napokat kivéve — jelen­évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás December-Mártiusi négy hónapos folyamára. Vidékre postán küldve 6 frt. 50 kr. Budapesten házhoz hordással, 5 frt. 30 pp. A­z előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. posta­hivat­aait, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, szinte a 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyó­arcza 3 legletén-----Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadó­hivatala. ,,Panem et circenses!“ Budapest, nov. 23- „Kenyeret és szórakozást! Ez volt már évezredek előtt az állampolitiká­nak jelszava, s ez­­ ma is; csak hogy e jelszó­nak egészen más értelme van korunkban, mint volt a Caligulák idejében. Róma elkorcsult és henye népcsőcseléke a meg­hódított népek vérével tápláltatott, s a circusban államköltségen nyerte kábitó erkölcstelen látvá­nyait. A néphegyre szorult bitorlók ez áron szer­zik meg a tömeg ingadozó hajlamát, hódolatát. Ma is kenyeret és élvezetet igényelnek a népek, de ma már senki sem követeli a közhatalomtól, hogy dologtalan rest­tömegek a munkás polgárok zsebéből hizlaltassanak és mulattassanak. Az ál­lamnak egyéb hivatása e részben nincs, mint czél­­szerű utakat és eszközöket biztosítni arra, hogy az egyéni képesség gátolatlan kenyérkeresetre minél nagyobb mértékben kifejtessék, —­ s a pol­gár minden becsületes élvezethez jut­hasson, melyet erszénye megbir. Ha az európai államokon végig nézünk, — a társadalmi szervezetet, a népfajok képességeit s a physikai és erkölcsi jóllét sommáját mindenütt szo­ros logikai arányban fogjuk találni, é­s egyes né­pek és országok nagyságát rendszerint ahhoz ké­pest szoktuk osztályozni, mely szerint náluk akár az anyagi élet kényelmei, akár a szellemi élvezet legnemesb módjai a társadalom különböző réte­geinek minél szélesebb körében otthonosak. S e vizsgálódások corolláriuma az, hogy azon országok leghatalmasbak, azon társadalmak legvi­­rágzóbbak, azon népek legboldogabbak, hol a köz­­intézményekben az emberi méltóságnak legtöbb tisztelet, a polgári szabadságnak legnagyobb kör, s az egyéni szellemi fejlődhetésnek legszámosabb eszköz biztosíttatik. E corollárium, (ma már minden mívelt európai embernek tapasztaláson épült meggyőződése) azon kiindulási pont, honnét minden haladási mozgal­mak európaszerte állandó ösztöneiket merítik, s mely a­ közvélemény alakjában önkénytelenül viszi előre a népeket és kormányokat a verseny és sza­kadatlan fejlődés ösvényén. Oly államokban, melyeket ugyanazon egy nép­faj képez, — e fejlődés gyorsabb, egyenlőbb, biz­­tos­ és észrevehetőbb lépést képes tartani; míg ott, hol, mint az ausztriai közbirodalomban, nyelvre, ge­­niusra, miveltségi jókra és képességre, sőt anyagi erőre is oly igen különböző nemzetek vannak egy társadalomba fűzve, — a haladás egyformasága lehetetlen. Minő tanulság, s mely sinórmérték következik e körülményből a magyar nemzetre nézve, — arról néhány szót a jövő alkalommal. Somogy, nov. H. ? Hány év suhant már el szerencse és szerencsét­lenségben, mióta az eszme fellobbant, összekötni a Ba­latont a Dunával, egy szélesebb mederben, melynek hömpölygő hullámain versenyző hajók repítenék a kö­rüli megyék áldásait messze, messze tengerpartok felé? Az eszme test nélkül maradt, s minden, mit eddig te­­hetünk, csak jámbor óhajtás, s ingó hit, mely vékony szálakon csügg, mint a haldokló ember reménysége. Hány év már, szent Isten I s te szép Sió tétlenül he­versz mindeddig keskeny medreid közt ? ? Hajók he­lyett sűrű nád leng feledted, melyek között béka s vad­­lud-hangverseny hirdeti a szomszéd megyék dicsősé­gét, s haladását az ipar s gazdászat terén. — A Bala­ton fel-felsüvít szilaj fájdalmában, mintha szégyenlené a tétlenséget, mely átfenl ül felettünk!! De minek is törni fejünket a szorgalom terén kincse­ket teremteni? Jól vagyunk mi igy is, a­hogy most ál­lunk ! burgonyánkat megveszi Szaczger bálványosi szeszgyárába 5 v.fton kiláját. . A sióparti tisztabuzát — mely a bánságival vetélkedik aczélosságára nézve — bevihetjük nyikorgó tengelyeken a veszprémi piacz fitymáló kereskedőinek, kik tetszés szerint alkotják az árszabályt hetivásárokon ! ! . . A zalai hegylánczok lángborát igyuk még idehaza a pinczékben, mely előre földhöz sújtja a legnagyobb erőt, s tűzre nézve fel­gyújtaná az egész világ fiatalságának szivét!! Sokkal többet hoz minden kiszámított tervnél konyhánkra a sióparti mocsár, melyben hosszú lábú gémek lesnek préda után, s el-elmelancholizálnak szép dic­lóink fe­lett, melyeket a zöld asztaloknál tartottunk e szép fo­lyam rendezésére. ... S az Istenért! mi lenne a ráká­széiból, mely nemzeti kincsül szállt reánk , s tán ennek következése egyik legnagyobb erényünk , hogy minden szent czél előtt — hátrálunk ? ... Mi lenne — kiszáradván e sok kerek, a szárcsa­­s vadlud-vadá­­szatokból, melyekért rendes árendát fizetnek (p. o. a sóstóért) bár az nem a Sióhoz tartozik ? . . A pontyha­lászat megdőlne; hire sem lenne a fekete ráknak, mely­nek paradicsomai: Maros, Fokszabadi, Jut, Komárom s Ozora ? . . . Ennyi kincset feláldozni a hazai culturá­­ért — tán bűn is volna, mely előmozditná az ipart — a nemzetéletnek ez egyik legsebesebben verő­ttterét, — virágot teremne a gazdászat rögös mezején, s a keres­kedelemnek messze lengő lobogókat adna , hogy mások is tudjanak rólunk, mig most magunk sem akarják­­ ismerni magunkat ? Majd ismét tartunk valamelyik zöld asztalnál egy ,zöld beszédet­, s elhatározzuk, hogy an­nak a sok határozásnak csakugyan legyen már valahára egy meghatározott — határozatlansága! . . . s ez igy megy örökké; a Balaton marad régi nagyságában . . a Sió hiában esd szabad futásért, s a Balaton körüli egy pár százezer holdra menő berket a bölcselkedő gólyák szántják hosszú lépésekkel 11! Szegény , szegény Sie­­te elhagyatott gyermeke a nagy Balatonnak; két gát van, melynek össze kellene előtted dőlni, hahogy árboczokat hordozhass hátadon, s e két gát — aki­­ itii, b­úzo­rai nagy malmok. Vidd el hullámkaroddal e két ellenálló — erőt — ha már emberek nem mozdítják meg, — s azután vígan köszöntheted öreg bátyádat — a Dunát, melynek ölébe oly rég sóvárogsz ! A Balatonmelléki útvonal, mely keresztülvágja a Siót, s Kanizsa s Horvátország felé kigyódzik, — min­dig egy volt a legjobb karban tartott utak közöl; most nincs ellene panaszunk, kivévőn a Zamárdi és Siófok közti egy órai tért, mely csakugyan minden képzeletet felülmúl rosszaságában. S mivel e főútvonalnál va­gyunk, térjünk le egy órajárásnyira, egész Ságvárig. Sárvártól Somig készítettek jelenleg egy roppant erő­s fáradságba került utat, melynek főérdeme az , hogy mindig a legnagyobb hegy­i völgyeken visz keresztül, s olyan földhányásokból van, hogy a tavaszi olvadások­nál nincs isten embere, ki csak üres kocsival is halad­hasson rajta. Szerintem főkellék az utaknál mindig az egyenes vonal — ha ugyan lehető—inkább kissé kerül­ni, mint merülni. De ha a hegyhátakat épen nem le­hetne nélkülözni, az utak felszíne legalább hordassék meg erősen murva, vagy göbéc­csel, hogy ha hegynek megy is a kocsi, legalább tengelyig ne sülyedjen. Jó volna sok útbiztost a Mecsetekre küldeni, hol a pécsi út­vonal, a roppant hegység daczára csaknem egyenes sza­laggá válik, s ritkítja magát jóságra nézve hazánk út­vonalai közt; itt megtanulhatnák , hogy az ész mint győz le számos természeti akadályt. Inkább észszel, s kevesebb erő és idő-áldozattal — ez legyen a jelszó. Kolozsvár, nov. 2. (Vége) *). A szinlapokon az áll, hogy az országos vá­lasztmány pártolása és Károlyi L. igazgatása alatt áll a társulat; mi elismerjük K. úr érdemeit, buzgalmát, jó akaratát s ügyszeretetét, sőt színi képességét sem ta­gadják meg tőle, ámde nem bir azon szellemi tekintél­lyel, melyet ily szép állás, egy nemzeti színház igazga­tósága kíván,­­­s talán ezért nem tódultak az elsőbb rendű színész notábilitások felajánlani szolgálatukat, különben is a színi igazgatásnak megvan a maga rosz oldala, s a színészek rendesen színész­társuk szellemi felsőbbségét soha sem képesek elismerni s irányt adó befolyásának nem igen hódolnak — már csak köztár­sasági szerkezetüknél fogva is ; mi szerettük volna, ha a lelkes választmány, melynek ügyszeretete kétségbe hozhatatlan, lépéseket tett volna az igazgatás élére va­lamelyik irodalmi férfit megnyerni, kinek a színészet és színirodalom körül is vannak érdemei , vagy oly szí­nészt, ki mint író is köztiszteletben áll. Egressi, Fánesi, Szigligeti, a színészek közöl. Íróink közöl bármelyik szerencsésnek érezné magát,e szép állomást elvállalhatni. — Ennyit az igazgatásról, — a­mi a mostani társaságot illeti — mint mondom, nem felel meg minden tekintet­ben a köz­hajtásnak; — mi szerettük volna, hogy miu­tán a társulat csak drámai, s így az operára nem kell a nagyszerű költségeket megtenni, ez oly tökéletes le­gyen, hogy a pestivel ne csak versenyezzen, de azt fe­lül is múlja; a pesti színház legjelesebb tagjait, bizo­nyosan kevés kivétellel, meg lehetne szerezni, nagyobb díjazás mellett, hogy azt a pénztár meg ne bízhatná, nem áll, mert már az első bérlet jövedelméből is kijött a tagok fizetése, mindamellett is, hogy a ruhatár mond­hatni egészen új kiállítása , a darabok megszerzése sok költséget vett igénybe.­­• Lássuk a jelen társulat szer­kezetét, a férfiszemélyzetből, a character-szerepeket Hónai, Gyulai, töltik be; úgy az intrigumot, szerelmeseket Benedek, Komáromi, az el­ső a László féle társalgási lovagokat is szakmái közé *) Lásd Pesti Napló 265. sz. számítja; a Szentpéteri féle szakmát Szilágyi S. a társulat legjelesebb tagja tölti be, s néha Károlyi, népszínműénekes Filipovics, e szerint a férfisze­mélyzet csak meglehetősen van alakítva, de ezt nem mondhatjuk a nőszemélyzetről, ezt nem mondhatjuk a jeles Priel Corneliát kivéve, s néhány szerepében Váradinét, Pronainét, nincs jelesebb színész­nőnk , mert Pajor Nina és Patakiné csak népszínművekre való , — már pedig minden szerepre ugyan­azon színésznőt alkalmazni, legyen bár a legjelesebb, unalmassá válik a közönségre nézve. A ki P. Corneliát, egyik nap a Lovodi árvában, másnap a Czigány leányban, azután Matildban, e­z fáradságos sze­repben látta egymás után, lehetetlen hogy sajnálat ne támadt volna keblében,m­ennyi fáradság két annyi erőt kíván s két annyi fizetést érdemel. Ott vannak a vidé­ken Szathmáriné, Felekiné, Pesten Bartháné, kik nem hiszszük el ne jöttek volna, méltó díj mellett. A nép­színműveket egy pár egyén képviseli, s ez az oka, hogy hetenkint csak egy népszínművet látunk, holott, mivel minden nap előadás van, legalább kettőt láthatnánk hetenként; a népszínművekre, a vidékről Németi, Va­dász, Csercser Natalia azt hisszük megszerezhetők lettek volna. Ha a játékrenden,­­ az eddig előadott darabok során végig tekintünk , úgy látjuk, hogy a franczia drá­mákra van legtöbb tekintet, — ezek válogatásában na­gyobb szigor követendő, mert nem mindenik darab életre való, mivel hatásos; — azután igen sok szedetik elő a régiekből, s kevés tanultatik be az újakból, — mi szeretnénk hetenként legalább 1 — 2 új darabot látni. — Különben az előadások kereken, jól, ponto­san s összevágólag mennek , — s a mi művészi ösz­­hangzatos tökélyből néha hiányzik, azt nem igye­kezet , hanem alkalmasabb színi tehetségek hiányá­nak lehet tulajdonítani. — Ennyi, mit elmondandó­­nak találtam a kolozsvári színházról, mely mint orszá­gos nemzeti intézet, a nyilvánosság ellenőrsége alatt áll, s a közérdekű hazai intézet ügyében felszólalni ha­zafias kötelesség; nem, rokon vagy ellenszenv vagy túl­­szigor vezető tollam, hanem ügyszeretet, s az igazság elmondásával többet hiszünk használni, mint a szünte­­leni dicséret és magasztalás által, ha a hírlapok néme­lyike előleges dicséretek, s lármás híreszteléssel szer­felett fel nem csigázta volna várakozásunkat a jelen társulat iránt, talán csalódásunk kisebb lett volna. De azért semmi sincs elveszve, a szerződések bevégzettek­­nek nem tekinthetők; az országos választmánynyal a jóakarat, áldozatkész buzgalom nem hiányzik, mi ezen szent lelkesedésnek s páratlan hazafi érzésnek gyenge tollunkkal csak némileg irányt adni tettünk kísérletet jelen soraink által. Többen. Ausztriai birodalom. A berlini kabinet válasza az utolsó ausztriai jegyzékre f. hó 25-kén estve érkezett Bécsbe; tartalma mostnig még nincs tudva; hiszik azonban, hogy Poroszország kel­­letinél nagyobb súlyt fektet arra, miszerint a béke a 4 pont egyszerű elfogadása álal is fentartható. Ha Porosz­­ország mindazáltal azt törekednék elérni, hogy Németor­szág kötelezze magát mindig csak ezen négy pontot és nem többet bázisul tekinteni, akkor, véleményünk szerint, Ausz­tria bizonyosan soha sem fog ezen javaslathoz csatlakoz­hatni, miután minden józan politika ellen volna ,ama sok­féle , előre láthatlan esetlegeknél, melyeket a háború elői­­dézhet , ily módon kezeit megkötni. Ausztria tehát ezen a pontot csak föltételesen fogadhatja el, fentartván számára annak tekintetbe vételét, vájjon nem kivánandják-e egy­kor saját érdekei a támadólagos fellépést. KÜLFÖLD. Francxlaonság. P­á­r­i­s, nov. 20. A „M­o­n­i­t­e­u­r“ Írja : Egy, a „Télémaque“ által hozott távirdai sürgöny jelenti, hogy Napoleon herczeg, már darab idő óta WtBBSSBBSSSBSSSSSSSBSIBSSSSBSSSSBSSBSBSSSmssB/f. fURPATHY ZOLTÁN. Regény Irta Jókai Mór. Folytatás. *) XXV. A kemény szivek. A kárpátfalvi kastélyban napról napra nagyobb a gyász. Nagyon beteg a kisasszony, mindig-mindig roszabbul lesz , talán soha sem is gyógyul meg. Minden éjjel úl meg új rémlátásokkal képzeleg, ál­­modik kinyitott szemmel és beszél fenhangon azokhoz, a­kikkel álmodik. Atyja, anyja felváltva ülnek ágya előtt, ha az egyik éjjel, a másik nappal virraszt mellette, s azután el­mondják egymásnak : miről beszélt, mit álmodott ? s hosszan-hosszan eltöprenkednek fölötte. — Ki lakik itt a mellettem való szobákban ? kérdezé egy reggelen a beteg fehér ujjával megkoczogatva az ágya melletti elszőnyegezett falat, ki zongorázott itt az éjjel, a másik teremben ? Itt mellettem jobbra ? A tanácsos gyöngéden végig simogatja gyermeke lá­zas homlokát. — Üres szobák azok, jó leánykám, nem lakik ottan senki. Az a folyosó is el van rekesztve, a­mi oda vezet. — Nem, nem. Én mindent jól hallok, — bizonyítja a beteg; — néha egyet pattanik a zongora húrja s olyan soká eldöng magában. Éjszaka mindig járnak kelnek odabenn, csoszognak, tipegnek, lábujjhegyen járnak; a ruháik suhogását hallom. — Nincs ott senki, nincs ott semmi, édes gyermekem. — Oh van. Itt egy ajtó van az ágyam lábánál; tu­dom, hogy ott van, csakhogy a szőnyeg elrejti. A múlt *) Liad a P. Napló 1412-dik Máriát, éjszaka épen éjfélkor megnyilt az az ajtó ágyam mel­lett s kijött rajta az a fehér asszony, a ki itt mellettem lakik, milyen halavány volt és milyen szomorú. Egy ideig ott állt az ágyam lábánál, é­s nézett rám csönde­sen, aztán közelebb jött s ide ült az ágyam szélére, szépen mellém. — Nem lehet az kedves lányom, én ültem itt ágyad szélén egész éjjel és senki más. — Óh dehogy ültél itt. Én bíztalak téged is, meg Lizát, és a szobaleányt is.Egyizek sem volt itt, csak az a fehér asszony. Itt ült egész éjjel az ágyam szélén s le nem vette rólam a szemeit. Gondolta magában : „te is nem sokára ott fogsz lakni, a­hol én lakom.“ Kőcserepy még azon órában átszállittatá betegét az épület túlsó szárnyába, távol a befalazott szobáktól. Pedig hát — én Istenem — mi volt ott ? Egy puszta berakott fal­­­kő és mész, semmi más. — És azon be­lül ? üres tér, puszta levegő, a­melyről tudja minden okos ember, hogy az nem egyéb, mint oxygen, hydro­gén és carbonicum; az oxygen támasztja a rozsdát a zongora húrjain, attól pattognak le azok, és az a kép ottan rámájában nem egyéb, mint vászon és apróra tört festék , nem szállhat az le onnan. Ez világos dolog minden okos ember előtt, é­­ mégis a legokosabb emberek egyike nem merte beteg leányát azon szobák közelében hagyni, a­hol Kárpáthy Zoltán édes­anyja utolsó óráit leküzdő. Vilma nehéz, hagymázos forró betegségben volt. — Minden ideges embernek nem is jó volt vele érintkez­ni. Az orvosok maguk tanácsják Kőcserepynek, hogy különösen Evelinét tartsa távol, mert a betegség ragá­lyos. Ezt a betegnek nem volt szabad észrevenni. És még más valamit sem volt szabad neki megtudni, a­mit gondosan titkoltak előle. Pedig a betegnek mindig azon jár az esze, hogy va­lamit kitadhasson, megálmodjon, kitaláljon, a­mit előle rejtegetnek. — Hol van Liza, az én Lizám ? kérdé többször. ■— Nem láttam már régen. — Itt volt, gyermekem, szól nyugtatóan a tanácsos, de te aludtál akkor, nem láthattad. Majd visszajön nem­sokára. — Majd, majd­ szólt a beteg elcsillapulva, ha eljön, ébresszenek fel. Mikor legsúlyosabb volt betegsége, akkor mindig Zoltánról álmodozott; ha ő róla kezdett el beszélni, az reszketés volt az egész háznál, mert akkor hideg gyöngyök izzadtak homlokán, akkor arcza kipirosodott, mint a láng, akkor őrülés volt nézni azt a fájdalmat, a­mi vonásaira nehezült és hallani azt a hangot, mely sikoltásaiból a zárt ajtókon keresztül hatott. Az atyának átölelve kellett őt tartani és úgy takar­gatni vonagló gyönge testét, mert ki akart szökni ágyá­ból s odavetni magát az égő szemei előtt látott alakok közé, kik ott alig két három lépésnyire tele éles kar­dokkal vívnak halálos tusát. Oh mint sikoltott, hogy takarta el arczát. Most épen a szivébe döftek , piros vére csordul. És ezt a tanácsosnak végig kelle nézni, végig hall­gatni, érezni mind azt. Egy napon Kőcserepy levelet kapott Pozsonyból. Reszketett a keze, midőn felbontotta. Abban tudósi­­ták , hogy Dabroni egy kardcsapással örökre ártalmat­lanná van téve. — Hála neked mindenható Isten! rebegő a kemény szivű­ férfi, hogy nem történt meg az, a­mit ő oly biz­ton elrendezett. Közbe téve igazságos Isten embertörő karját, hogy meg ne történhessék az. Oh milyen jól esett ! Ez még reményt ad. Ez többet fog érni a gyógy­­tudomány minden ízesnél. — Futott a levéllel betegéhez. — Nézd kedvesem. Kárpáthy Zoltán él. A­ki meg akarta őt ölni, annak az egész kezét levágták. Nem fogja őt bánthatni soha. Nézd, olvasd. A beteg hitetlenül rázta fejét. — Nem hiszem, ezt csak úgy gondolták ki, hogy en­­gemet elámítsanak. Engemet mindig bolonddá akarnak tenni: minek az ? Tán azt nem tudom, hogy Liza hol van ? az én vak leánykám. Azt mondják, hogy itt járt, mikor én aludtam. Ók tudom én, hogy ő hol jár ? Tán nem tudok én mindent. Tudom én, hogy Liza meghalt. Tán nem hallottam én, hogy kopácsoltak a múlt éjjel ide fenn az emeletben, tán nem tudom, hogy az ő ko­porsóját szegezték be akkor ? Kivitték a kerti lakba, ott énekelték el, tán nem hallottam én azt ? Szegény kis leánykám, még arra sem lehettem ott, hogy a ko­szorút én tegyem fel a fejére­ a halotti koszorút, még meg sem csókolhattam utoljára. Én előttem azt hazud­­ják, hogy él. . . . A tanácsos meg volt fagyva és szólni nem tudott. Hogy olyan átható képzeleterejök van a betegeknek, a­mi nekik egy puszta hangról elmondja, a­mik történtek! — Minek titkolnak el én előlem mindent? A múltkor a postasíp szólt a házunk előtt, a cselédek átvették a levelet az udvaron s mondogatták nagy halkan: fekete pecsét. Egy óra múlva bejött anyám. Ki voltak sirva a szemei, de nem akarta észrevetetni velem. „Kitől kap­tál levelet?“ kérdeztem tőle. „Ilvayéktól“ felelte. „Csó­­koltatnak téged.“ — »Hogy van Mah­id?“ — „Nagyon jól, mondta anyám, — e napokban ment férjhez.“ — Igen, férjhez ment a sírba. Tudom, hogy az volt írva a levélbe. Minek titkolják azt előttem ? Mindenki meghal, a­ki engemet szeretett, — minden, — minden. . . . A gyermek eltakarta szemeit és sírt volna, ha tud. Az a keményszívű ember ott a beteg leány ágya előtt úgy érezte, mintha az a nehéz kemény szív mor­zsáról morzsára őrlődnék ott belül és hullana ezer da­rabra s mindenik darabja olyan nehéz volna, mint egy nagy súlyos kő. . .. (Folytatják.)

Next