Pesti Napló, 1855. május (6. évfolyam, 1542-1566. szám)

1855-05-01 / 1542. szám

1855. hatodik évi folyam­ ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Évnegyedre 5 frt. — kr. p. Fflévie 10 „ —­­, ,, E havi előfizetés , mint a Mimonklnti eladás is megsiűnt Pesten házhoz hordva : Fflávre . 1 frt — kr. p. Évnegyedre 4 frt — kr. p. A lap politikai tartelmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, nyagi ügyek­ tárgy szó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő : orlátoza 8-ik szám 99—1542 Hirdetések öt ha­sábos petit-sora 4 pgc kraj­cárjával számittatik. A be­iktatási s 10 pengő krnyi külön bályogdíj előre lefize­tendő a Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár­jával számíítszik. — A felvé­­­teli díj szinte mindenkor élen­te lefizetendő a Kedd, május 1-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában Szerkesztési iroda: Őri utcza 5-ik sz. 3-ik emelet 15-ik szám­ Megjeleli a PESTI NAPLÓ — hétfőn és finnep utáni napokat kivéve — fele­­vnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Előfizetési felhívás. Május — junius két hóna­pos folyamára. v­idékre postán küldve 3 frt. 40 kr. Budap­sten házhoz hordással, 2 frt 40 kr. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivata­lában, egyetem-utcza 2-ik szám takarékpénz­tár-épület 1-ső emeleten. Pesti Napló kiadó­hivatala. ERDÉLY. D­e­é­s, apr. 22. Ma megható gyászünnepélyben vettünk részt. Az erdélyi evang. ref. fö­egyháztanács rendeletéből, ugyanezen egyház főgondnoka- s e fejedelemség volt főkormányzója-, a Leopold rend tulajdonosának emlé­kezetére gyászünnepet ültünk. A minden rendű és vallásu szép közönség befogadására szinte szűk volt a deési evang. ref. nagy templom, melynek közepén gyászravatal volt emelve , az elhunytnak örökzöld­­koszorúba foglalt, jól talált arczképével diszitve, a széhek lobogóikkal s a helybeli egyház tagjai s majd minden hivatal személyzete megjelentek a meglepő szertartáson, melyet egy helybeli műkedvelőkből ala­kult daltársulat alkalomszerű éneke nyitott meg, dél­előtt 10 órakor. Az első gyászbeszédet Medgyes La­jos ev. ref. hitszónok tarta, ki 13 évvel ezelőtt a kö­vetkező fohászt bocsátá a mindenség urához : „Bocsásd meg e nép bűneit, ne sajtold még tovább is őt. Engedd, hogy annyi vész után érjen egyszer szebb jövőt, Ha nem hagytad csatáiban, a véridők vad korszakán, Ne vond meg tőle jobbodat, most a béke szende hajnalán, Isten a költőt meghallgató , S gróf Telekit kormányzóul adá , S zöld köntösben művészet s tudomány , Vig­­ánczra kelve mentek nyomdokán.“ E költeménynyel kezdé beszédét a szónok, alap­igéül a szent könyv azon szavait vevén fel, hol Dániel próféta mondja: „a bölcsek fénylenek mint az égnek fényessége s mint az égnek csillagai ragyognak örök­re“, alapeszmekép mint beszéde fonalszálát a követ­kező mondatot fejtegető s magyarázd: „nagyaiban születik, s tartatik meg, él és lesz halhatlanná a nem­zet.“ Egy nagy férfiú példányképét állitá elénk van­­dicki ecsettel — a világtörténetből azon nagy férfiak emlékezetét varázsolván elénk, kik úgy éltek, mint ő élt, és úgy haltak meg, mint az üdvözölt, ki míg egyik kezével a múlt idők nagy történetének azon lapjait tárta fel előttünk, mely nemzetünk történetének legfé­nyesebb korszakát a Hunyadiak korát írja le, másik kezével kimutatá azon utat, melyen haladva a mostani körülmények közt is üdvösen munkálhatni a haza fel­­virágozásán, — a nemzeti nyelv s irodalom pártolása, gyarapítása, a szellemkincsek összegyűjtése s a haza­fias munkásság és áldozatkészség által; ki halála után is, a magyar tudományosság terjesztésére munkáló akadémia tőkéje gyarapítására szentelte minden va­gyonát; ki azon férfiak közé tartozott, kik a dicsősé­gesen uralkodó Felséges Ausztriai ház uralma alatt akarták boldogítani a hont, s midőn pályatársai már kidőltek, vagy félrevonultak a munkásság teréről, még akkor is ernyedetlen buzgalommal munkáltak a köz­­mivelődés és haza felvirágozásán. Érzékeny könyeket csalt ki a hallgatók szemeiből a szónok ismét egy bölcs férfiú hunyt el, egy csillag letűnését hirdetvén. — A második beszédet Kovács Samu iskolai igazgató tartá, gyász emlékbeszéde alapeszméjéül a következő tételt használván fel: — „nemzeti műveltség, kitartó szor­galom, s ernyedetlen munkásság s hazaszeretet teszik nagggyá a férfiút, s teszi feledhetlenné gr. Teleki Józsefet; mert kitartó szorgalommal folytatott mun­kásság, mely honszeretettel párosul, mozdítja elő a a nemzeti művelődést; a munkásság anyagi jóllétre vezet, mi a szellemi jóllétnek tényezője, s a kettő együtt honszeretettel egyesülve eszközük a nemzeti műveltséget; költői meleg szavakkal mutatá ki előt­tünk azon férfiú életpályáját, ki nem hagyott maga után siró özvegyet, csak a hazát; árvája csak a nem­zet, mely bűs könyeket sir halála fölött. — Ily lelkes szónoklatok eleveniték fel s tették feledhetlenné a nagy férfiú emlékét nekünk is, mire alkalmat azon régi egyházi szokás adott, mely szerint az erdélyi reform, egyház főgondnoka halálának gyászünnepélyét halotti szertartással szokta megülni, minden anyaegyház. S ismét busongva jár a hongeniusz Erdély bérezés határain. Bus, gyászsohaj zilálja fürtéit, Polgári köny­vl arczain, S gyász köntösben művészet, tudomány , Tördelt kebellel járdái nyomdokán. GÖMÖRBÖL, Rimaszombat, apr. 20. Nincs nemzet, nincs kor, mely jövő nagyságának legszilárdabb alapjául el nem ismerte volna a serdülő nemzedéknek a kor kívánalmaihoz alkalmazott nevel­tetését , s így látjuk az önlétökért küzdő hajdankor­i népeit, miként szoktatták u­jaikat a harcz sanyarusá­­gihoz; vagy ha ezt elmulaszták, mint enyésztek el nyom nélkül a nemzetek sorából. A középkor, a val­lásos harcrok korszaka, mely átmenetül szolgált ko­runk békés­ szellemű szakához, a nevelésben korának szellemét követte, és csak az ezen irányú művelődés mente meg nagyobbrészt Európa műveltségét. Korunk túlnyomólag az ipar kor­szaka, és csak­is egyedül azon nemzetek emelkedtek fel korunkban a köznapi jóllét színvonalára, melyek ez irányban hatottak a közne­velésre. Állításom igazságát eléggé bizonyítja száza­dunk, melyben a nemzetek jóllétét nem a terület és népszám, de az ipar és kereskedelem nagysága hatá­­tározza meg. Hogy a birodalmi magas kormány mennyire karolta fel jóllétünk ezen életfeltételét, kitetszik abból, hogy első teendőjének ismerte, a már úgy is roskadozó iskolai tantervet egy czélszerűbbel felcserélni, még­pedig már az 1850-ik évben. Ezen új iskolai szerve­zet, melyben a természeti tudományok is méltó helyü­ket foglalják el, miután az ipartanodák külön szerve­zetét is magában foglalja, összehasonlíthatlanul jobb a réginél; de a legszebb tervek is, ha csak tervekül maradnak, fölöslegesekké válnak, ha kiviteleket elő nem mozdítjuk, vagy nem létesítjük. A magas kormány kijelölte az utat a nevelés ügyé­ben; lássuk mit tettünk, különösen mit tett vidékünk, s mi lenne jobbjaink e fágybani teendője. Két három évi tapasztalás képessé tesz bennünket megjegyzé­sekre, melyek a létező hiányok orvoslását eszközöl­hetik. Kevés megye van hazánkban, hol a nevelés ügye melegebben karoltatott volna fel, mint Gömörben. A rozsnyói kath. és prot. hat osztályú gymnasiumok nyolcz osztályuakká alakíttattak át, a mi, kivált az utóbbinál, csak a lelkesb­egyesek áldozat­készsége által volt kivihető. A rimaszombati, egyesült prot.­tanoda jelen szerkezete szintén nagy áldozatokat igé­nyelt, s igényel folyvást, azonban Gömör lelkes fiainak lankadni nem tudó áldozatkészsége, és a pártolás, melyben ez intézet megyei kormányunk részéről is részesül, a jelennél fényesb jövő reményével kecseg­tetik e tanodát, melynek feladata nemcsak a klassicus mivelődés terjesztése, de, mennyiből megyénkben az ipar örvendetes gyarapodásnak indult , az iparnak tu­dományos alaprai fektetése, és terjesztése is. Ennyi igyekezet, áldozat, és jóakaratnak — bár mint hitegessük is magunkat — nincs meg azon ered­ményük, melyet minden e tárgyat figyelemre méltató honfi óhajtana, s miért? az alább mondandókból kivi­láglik. A magas kormány azon korszerű intézkedése, mi­ként a gyakorlati, vagy­is reál-irányú iskolákat, a szorosan tudományos és classikus tanodáktól elvá­lasztó, számos hazánkfiában felébresztő azon vágyat, hogy más műveit nemzetek példájára gyermekeiket alaposan műveit iparosokká, vagy gazdákká képez­­tessék, és­pedig annál inkább, mivel a tudományos pá­lya korunkban a szellemin kívül kevés anyagi jóval jutalmazza művelőit. E szándék, nehogy korunktól elmaradjunk, csak helyeslendő, de kivitelénél nagy óvatossággal kell eljárnunk, nehogy a legjobb akarat mellett is messze essünk a czéltól, melyet gyerme­keink nevelésénél kitűzőnk. A múlt iskolai év végével egész Magyarországban volt­­ felső és 4. al­reáltanoda, ez utóbbiak közöl 2 ma­gyar, a többi német. Ez évben, a­mint örömmel értesü­lünk, ez utóbbiak szaporodtak, és jövő évre is néhány ilynemű intézet fog megnyílni. De itt azon kérdés tá­mad : várjon az al-reáltanoda ki fogja-e minden iparos igényeit elégíteni? nem lesznek-e számosan ezen in­tézetekben, kik ma­egyetembe, vagy felsőbb gazdá­­szati intézetbe szándékoznának menni, hogy ott ké­­pezzék­ ki magukat? Véleményem szerint mindnyájan rá mondjuk az igent, mert szomorú dolog lenne, ha a magyar, ipar tekintetében is a birodalom bármely fajú népe után maradna. Itt azonban ismét egy új kér­dés lép előtérbe : Hová menjen a tanulmányait foly­tatni akaró magyar iparos növendék, ha széles e hazában egy magyar felreál-tanoda sincs , vagy tán a pozsonyi — bár különben a legjelesb német fel­reáltanoda, — alkalmas a tisztán magyar ajkú növendék előmenetelét előmozdítani? én kétlem; de ezen intézet az ország szélén állván, az ottani költsé­ges élet, és a távolság elijeszti a szülőket, miért ez egyetlen magyarországi fel-reáltanodában a magya­rok száma nem teszi %-ét az intézet összes ifjúsá­gának. Magyar felsőbb-reáltanoda hiányában, lássuk mit , é­s várjon czélszerűen tesznek-e honfitársaink ? Az iskolákban beírás alkalmával birtokosaink kevés kivétellel a gazdászatot jelölik ki gyermekeik jövendő hivatásául, és ez üdvös, mert hazánk jövője nagyrészt a földmivelés mikéntis­ fejlődéséről feltételeztetik. Az ily növendék aztán vagy a reál osztályba lép, vagy ha ez nem létezik, a gymnasikus osztályokba jár; itt miután a görög, sőt latin nyelvet is leendő hivatására szükség felettinek tartja, a nélkül hogy e nyelvek he­lyett valami szükségesebbet tanulna, ezeket is elhanya­golja, és ily állapotban, s körülmények között végzi be a 8 osztályt; érettségi vizsgáról természetesen szó sem lehetvén, iskolai pályája be van végezve. A gaz­dasági intézettől, hová hajlama, és ön jövőjének biz­tosítása vezetné, a német nyelv nem tudása elijeszti, valamint a felsőbb ipar­intézetektől is. Mi lenne tehát e tekintetben teendőnk ? Én úgy hi­szem, hogy különösen vidékünk tudományos taninté­zetek bőségében lévén, nagyon czélszerűen fordíthat­ná egy intézetét félreáltanodává, ez a legújabb szer­vezet szerint úgy is csak 6 osztályból állván, tán egy nyolcz osztályú gymnasiumnál kevesebb költséggel is lenne kiállítható, és mégis nagy sikert eredményezne. Vagy megyénk — hol több száz egyén nyerhet a nagyszerű iparvállalatoknál alkalmazást — nélkülözhet ily intézetet saját kára nélkül? én úgy hiszem, hogy nem, mert míg a szomszédmegyék németül tudó fiait csapatonként szemléljük utazni a bécsi műegyetembe, a gazdasági intézetbe sat., addig saját fiaink mint gaz­dák?? hon cseppennek. Hogy egy magyar félreáltanoda székhelyéül Rima­szombat van hivatva, azt senki sem fogja tagadni , ki Gömör iparát, és városunk fekvését és szellemét is­meri ; a reáltanoda mellett egy algymnásium is lehetne épen úgy, mint most al-reál tanoda létezik a gymna­­sium mellett. Gondolkozzunk tehát ezek felett, s vitassuk meg e tárgyat, jelen körülményeink között; ennél alig lehet fontosabb kérdés, mert így gát fog vettetni a felszeg nevelés káros árjának, és alkalom nyílik mindenkinek, határozottan egyik vagy másik pályára lépni, és azon haladni a közjó előmozdítására. 1. 1. Lapszemle. A fiatal „Donau“ ápr. 29-ei számában „Aus­ztr­i­a és a Béke“ feliratú czikkében a következőkép szem­lélődik : Akadnak még erőshitű emberek, kik a bonyodalmak békés megoldását lehetségesnek tartják. A béke, úgy vélekednek ők, csak Ausztria jó akaratától függ. A ma­gát eddigelé oly derekasan viselt diplomatiánknak, ha minden erejét megfeszíti, sikerülhet még a nyugati ha­talmakat Oroszországgal kiengesztelni. De hát áll-e ez? Eszközölhet-e Ausztria ma békét? Megfér-e ez becsületével, kötelezettségével, érde­keivel ? Kinyujthatja-e Ausztria még egyszer az ő oly gyak-­­­ran és hiába felajánlott karját az orosz szomszéd s a szövetségesek közötti közbenjárásra s kiteheti e ma­gát annak, hogy Pétervárott uj sorát nyissák meg a ne­hézkes tárgyalásoknak s ezeket az utolsó döntő percz­­ben ismét a régi fogással semmivé tegyék ? Mutathat­ja-e magát Ausztria ily gyöngének politikai öntudatában, ily csüggetegnek saját hatalmi állásában Európa előtt? Illő­k egy államhoz, mely a jelen helyzet gordiusi cso­móját kardjával ketté vágni egyedül képes, a félénk s minden áron alkudozó közbenjárónak szerepe ? Felte­hetni e az ausztriai államférfiakról, hogy a porosz po­litika uszályvivőivé törpüljenek, miután mindent elkö­vettek, hogy Poroszországot s a német kis államokat magukhoz emeljék? Nem hihetjük, hogy akadjon ilyeneket kívánó haza­­fiúi kebel. De feltéve még lehetőségét is annak, hogy Ausztria hirtelen megtagadja az eddig oly dicsően védett politikai becsület elveit , elháríthatná e ma­gáról szintén ily könnyű szerrel a szövetségesek irá­nyában jogérvényesen vállalt kötelezettségeit? Nem akarjuk itt feltárni a jegyzékek, jegyzőköny­vek és szerződések dús halmazát, melyekben Ausztria a keleti háborúban leendő közreműködésére nézve zálogul szavát kötötte le. Feltenni Ausztriáról azt, hogy most a döntő perekben szövetségeseit odahagyja, annyi volna, mint Ausztriáról kereken azt tenni fel, hogy a világ hallattára ünnepélyesen adott szavát megszegje; hogy politikai egész jövőjét, az európai szerződésektől különváltan, az elszigeteltség ingatag alapjára helyezze. Ki vállalná magára a legnyoma­­tékosb békeszeretet s legkönnyedebb lelkiismeret mellett is a felelősséget, hogy Ausztria oly hely­zetbe kerüljön , melyben Oroszország gyanakodó kémszeme alatt , a többi Európa kicsinylő tekin­tete által végigmérten s a háború veszélyei és véres jelenetei által környezetten, a háború legsúlyosabb következéseit viselje? Talán e helyzetben lennének érdekei legújabban megvédve? E helyzetben nyerhetné-e meg saját és Európa biztonságára ama biztosítékokat, melyeknek megalapítása eddigi diplomatiai törekvéseinek műve, melyeknek tettleges kivitele hadi készületeinek czélja volt? Remélhetné-e az elszigetelt, semleges s minden hatalmasságtól elhagyott Ausztria, hogy csak emlé­kezzenek is róla, ha közreműködése nélkül történik maholnap a háborúskodó felek között végérvényű béketárgyalás? ! Pillantsunk csak át a második nagy német hatalomra — ki emlékezett meg róla az utolsó értekezletekben, ki képviselte érdekeit, ki említette csak egy árva hanggal is ama hátrányokat, melyeket a szundvám, a dán trónkövetkezés, a Visztula elzárása, az orosz határvám az északi német tartomá­nyokra hozott ? Ausztria, mely néhány nap előtt még az európai congressusban elnökölt, rövid idő múlva talán az értekezlet ajtaja előtt a bebocsáttatásért Po­roszországgal tolakodjék ? Ki merne ily eszmének sza­vakat adni, sőt azt csak gondolni is ? Ausztria tehát ma békét nem eszközölhet. Nem fér meg ez becsületével, kötelezettségével, érdekeivel. Ausztria államférfiai, meg vagyunk erről győződve, e pillanatra minden eszközt felhasználtak , mely Oroszország és a nyugati hatalmak közt egyez­kedésre vezethetett. Ha már most e hatalmak közt tovább foly a háború, kötelezettségéhez képest Ausz­tria addig és annyiban tartandja fen semlegességét, a­meddig és mennyiben ezt politikai eszélyessége és a katonai tekintetek parancsolandják.Ausztria nem marad­­hat semleges, mihelyt a békét nem tarthatja tovább fenn. Háborút viseljen e tehát Ausztria ? E kérdés most fölöslegesnek látszik. Igen is, viselnie k­e­­­ll, mihelyt nincs egyéb választás. Viselhet e azonban Ausztria háborút ? kérdik lel­kendezve a békesürgetők. Igen is, meg vagyunk győ­ződve, viselhet, ha k­e­l­l viselnie. Ausztria minden te­kintetben teljesítendi kötelezettségét, épen úgy ön­maga mint szövetségesei iránt. Ki ezt kétségbe vonja, az Ausztria fennállása és jövője fölött kételkedik. A „Bébi­ Zeitung“ egyik közelebbi számában a francziák császárjának Londonbani ünnepélyes fogad­tatását veszi elmélkedése tárgyául, s ekép nyilatko­zik : Fejedelmek egybejövetele békeidőkben is jelentőséggel bir, mennyivel inkább háború idején , s különösen midőn két oly nemzetnek, melyek azelőtt ellenségesen állottak egymással szemközt, koronás fe­jes összejövetek által ülik azon szövetség ünnepét, mely őket közös harczi és béke-czélokra a csatame­zőn úgy mint a diplomatia terén egyesítette , s mely­nek állandóvá tételére egyszersmind komoly akaratot tüntetnek ki. Ily körülmények közt nem csodálkozhatunk , hogy a franczia császár és neje az angol földre érkeztek óta oly ovatiók tárgyai, min­ket a hidegvérű angolok­ról senki sem tett volna föl, s miből az tűnik ki, hogy a józanoknak is lehetnek néha ittasság- és lelkese­dés-órái, bárha azok nála ritkábbak, mint egy könnyen felzajló s gyorsan pezsdülő nemzetnél, milyen p. o. a franczia. Mi úgy hiszszük, nem csalatkozunk, ha fel­­teszszük, hogy midőn a francziánál már a külfény és dicssugár elégséges, öt ittasságba és örömmámorba sülyeszteni, akkor azon hódolatoknál, miket az angol nyilvánít, mélyebb rokonszenvek szolgálnak alapul. De kérdezhetnék, miáltal nyerte meg IH-d. Na­póleon az angol nemzet rokonszenveit ? Francziaor­­szág belpolitikai intézményei által bizonyosan nem, mert ezek nélkülözik ama szabadságot és korlátlan mozgást, melyre az angol oly büszke. Egy kormány­zásmód , mely a sajtó- és parliament-szabadságnak oly kevéssé kedvező, mint III-dik Napóleoné, lehet­­len, hogy bírhassa az angol nemzet hajlamát, és egy angol lap — az Advertiser — világosan figyel­meztet, hogy Lajos Napóleonnak az angol nemzet általi fogadtatása ne vétessék oly értelemben, mintha az hódolat volna Francziaország fenálló politikai in­­tézményeinek. Hanem a rokonszenvet, melyet III. Napóleon az angoloknál belpolitikája által nem nyerhetett, gaz­dagon vívta ki külpolitikájával, különösen azon kö­vetkezetesség és erély által, melylyel Oroszország mint közös ellenség ellen föllépett, ama hősi bátorság által, melylyel a franczia hadsereg az angolnak oldala mellett a harcz színhelyén küzdött, s ama közös törek­vés által, miszerint egy, Európára nézve becsület­teljes és hasznos béke vitassék ki. A veszélyek és érdek közössége két nemzet közt mindig hatalmas egyesítő­ eszköz, bármennyire térjenek is el egymás­tól különben jellemeik, belpolitikai intézményeik és szokásaik. Ide járul még, hogy Angliának Francziaország szö­vetségére és szolgálatira épen most nagyobb szüksége van, mint bármikor, hogy becsülettel szabadulhasson a veszélyes játékból. Tehát nem csupán a múlt, hanem még inkább a jövőnek szükségletei azok, mik An­gliát Francziaországhoz vonják. Egy jövő támasz felé nem kevésbbé irányulnak a néprokonszenvek, mint vonzódnak ahoz, ki már a múltban jó szolgálatokat tett. Mind­ezek szerint tehát ama fogadtatás és hódolatok fölött, melyeket III. Napóleon az angol földön tapasz­tal, senki sem csodálkozhatik. Ezen fogadtatás és hó­dolatoknak mindenesetre azon hasznos eredményök is lesz, hogy a két nemzet közötti szövetség jövőre is megszilárdul. Ama remény, melyet a franczia császár Doverben a városhatóság üdvözlő adressére adott vá­laszában kifejezett: „hogy mindkét nép háborúban úgy mint békében, egyesült marad“, minden jelenségek szerint aligha csalékony. A szövetségük eddigi hasz­nosságáról szerzett tapasztalás a két nemzetet szük­­ségkép ösztönzeni fogja, hogy tovább is szövetkezett maradjon. Az Oroszország jövendő túlkapásai elleni biztonság természetesen az európai nagyhatalmak tartós koali­­tióját kívánja az orosz hatalom ellenében. De ennek hiányában is már nem csekély nyomatéka, hogy két oly nagy és hatalmas nemzet, milyen Anglia és Fran­­cziaország, szilárd akaratát nyilvánítja, miszerint nem­csak most, hanem jövőben is Oroszország ellenében közös ellensúlyt képezenének. Az angol-franczia szö­vetség ezen erős magvához lassan mint minden más lé­tező ,oroszellenes elemek fognak csatlakozni. Ausztriai birodalom, Bécs, ápril 28. Vicomte de Militär, a külügymi­nisztérium titkára Párisban, ma estve fontos sürgönyök­kel érkezett a franczia fővárosból ide. Berlinen át ma reggel Londonból is kabinetfutár érkezett. H­e­s­z báró tesz nagy szemlészeti útját Galicziába L­e­­tang és Crawford tirkok kíséretében máj. 3-án kez­­dendi meg, s hallomás szerint mintegy négy hétig fog távol maradni. — Bach báró a dunafejedelemségekbeni cs. k. polg. biztos ur rövid idő múlva Bukarestbe uta­­zandik. Holnap nagy diplomatiai ebéd leend Gortsakoff hgnél. Erre alkalmat szolgáltat II­dik Sándor orosz csá­szár holnapi születésnapja. Oroszország most uralkodó fejedelme ápril 29-én született. Ő Felsége a Császár, Marco Lanz­a-nak, folyamo­dására az ausztriai államokbal büntetésmentes visszatér­­hetést s az ausztriai állampolgárságba visszakebleztetést kegyelmesen megengedte. Jövő hónapban itt K­a­r­o­l­i­n a­ggasszonynak, Liech-

Next