Pesti Napló, 1855. június (6. évfolyam, 1567-1590. szám)
1855-06-10 / 1574. szám
1855. hatodik évifolyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Évnegyedre 5 frt. — kr. p. Félévre 10 „ — „ A havi előfizetés, mint a szá- , monscinti eladás is meg- , szűnt Pesten házhoz hordva : Félévre 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 frt — kr. p. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő : egyetem-utcza 2-ik szám. 131-1574 MAGÁNVITÁK. Magánviták öt hasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik.— A fölvételi díj szinte mindenkor előre lefizetendő a kiadó hivatalában. Szerkesztési iroda: Ori utcA 5-ik sz. 3-ik emelet 15-ik szám Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és ünneputáni napokat kivéve — jelen évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőnktől fogadtatnak el. HIRDETÉSEK és Hirdetések öt hasábos petit sora 4 egy krajczárjával számittatik. A beigtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefizetendő a PESTI NAPLÓ Vasárnap, jan. 10-én. Előfizetési felhívás Junius — sept, négy hónapos folyamára. Vidékre postán küldve 6 frt 50 kr. Budapesten házhoz hordással, 5 frt 30 kr. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadó hivatalában, egyetem-utcza 2-ik szám takarékpénztárépület 1-ső emeleten. Pesti Napló kiadó hivatala, Pest, jun. 9. A Habár a bécsi conferentiák bezárásának formulázását eddigelé nem ismerjük is, de bizton gyaníthatni, hogy a függőben levő kérdések, melyek a conferentia folyama alatt egyességre nem vezettek, praecise meghatároztatok, hogy a nézetek különbsége, nevezetesen a 3-dik pont fölött, tisztán állíttassák elő. Ausztria minden bizonynyal igen helyesen fölismerte, micsoda nehézségekkel jár a 3 pontnak vagyis sajátképen a pontusi kérdésnek megoldása. Az orosz flotta reductioja csak illusorius megoldása leendne a kérdésnek, és mégis, ami igen különös, a nagy keleti — vagyis inkább európai kérdés a bécsi conferentián látszólag ezen 3-dik pontra töpörödött össze. Oroszországról, mely még most legyőzetlenül áll, azt tenni föl, hogy flottája reductiojába beleegyezendik, több mint impracticus nézet volna; itt oly hatalommal van dolog, mely most ép oly gazdag mind ravaszságban mind erőben , mint ezelőtt; oly hatalommal, mely , ami a ravaszságot illeti, politikájának túlnyomóságát a jelen krízisben is a bécsi conferemion kezdve le egész az utolsó sürgönyig elég tisztán. Bebizonyította, mert kétséget nem szenved, hogy az orosz engedményezések a két első garantiapontot illetőleg csak elhallgattató eszközük valának, hogy a német semlegességi hajlamokat még jobban magához édesgesse. Végre mégis azon belátásra jutottak,mert épen a mostani Európa — oly nehezen, oly lassan, oly szakadozva s mintegy kényszerüleg — a háborúra felfegyverkezett, hogy puszta garantiák és szerződések, melyek fölött talán követek és consulok őrködnének, oly hatalommal szemben, mint Oroszország, épen nem elegendők. Föltéve, hogy Oroszország saját jó szántából reducálja flottáját a Pontuson, képesek leendőnek-e a szerződő hatalmak követei és consulai a fölött ellenőrködni, micsodás és mennyi hajókat épít újonnan Oroszország? És még azon kérdés is fölmerül, hogy ha valóban ez volna is az eset, váljon akkor Európa újólag képes volna-e háborúra, egy Oroszország elleni háborúra ismét oly erélyesen készülni!! És ezt, úgy látszik, mind Páris- mind Londonban igen jól meggondolták, mert a tengeri hatalmak végre is leginkább érdekelték, de legnagyobb mértékben Anglia, és innen ered a most oly rögtön fölébredt erélyesség. Hiszen a Porta integritása úgysem egyéb puszta ürügynél. Hogy a 3-dik pont definitív megoldassék, vagy pedig világosabban szólva, a pontusi orosz flotta megsemmisítessék, be kell venni Szebasztopolt, de hogy Szebasztopol bevetessék, előbb Irimia uraivá kell lenniök. A szövetséges hadsereg nagyszerű operatióinak erélyes megkezdése Krimiában, a szövetséges csapatok fényes bravourja, oly felségesen bebizonyult kitartásuk a leghallatlanabb szenvedésekben is, melyeknek valaha egy hadsereg kitétetett, a hadsereg és flotta intelligens s a legnagyobb mértékben erélyes vezetése legkisebb kétséget sem hagynak fen, miszerint e működéseket Krimia szerencsés elfoglalása koronázandja. Hatalmas erőfeszítésekbe kerülend , mig Krimia teljes elfoglalása,illetőleg Szebasztopol bevétele be leend végezve , még patakokban fog folyni a vér, mig a győzelem a Pontuson tökéletes leend. És ha egyszer az orosz hadsereg Krimiában tönkre vezetett, Szebasztopol falai leromboltattak, s az orosz flotta meg leend semmisítve, akkor a 3-dik pont definitív meg van oldva. a Pontus örökre fölszabaduland az orosz járom alól, és ekkor Stambulnak e részről nincs mitől tartania. De vájjon meg van-e már ez által oldva Törökország fenmaradása és integritásának kérdése ? És Oroszország túlsúlya, mely oly fenyegetőleg nehezedik Európára, visszautasíttatott-e kellő korlátai közé ?? Reméljük, hogy senki sem bátorkodik ezt a podictbre állítani. Ausztria magatartása most tehát épen azért, mert jelenleg egyedül a pontosi kérdés körül forog a dolog, annál tisztább világosságba lép; váró magatartása most tökéletesen igazolva van, mind politikai mind stratégiai szempontból; mit használna a szövetségeseknek Krimiában, ha az ausztriai hadsereg Lengyelország felé nyomulna előre ? és mit a szövetségesek mozdulatai az ausztriai hadsereg offensív mozdulatai ellenében? Ez oly két kérdés, melyekre épen nem nehéz a felelet. Politikai tekintetben Németország magatartása elegendő arra, hogy minden további kétkedésnek véget vessen. Ausztria mindenesetre a krimiai hadjárat bevégezte után a conferentiák egybeülését indítványozandja, és ha akkor a békés kiegyezkedés lehetséges, önálló morális súlyának egész erejét arra szentelendi, hogy tartós békét idézzen elő. Hogy ha pedig Oroszország még akkor is megmarad eddigi makacsságában, mindenki meg lehet győződve, miszerint az európai kérdés ama stádiumba jutott, melyben Ausztria mindenesetre kardot rántana, s ekkor már igen nehéz leend meghatározni, mily nagy leend a harcz színpada, s mely csatatérek fognak Európa végleges sorsa fölött határozni. Bécs, jan. 7. A minap említett ausztriai jegyzékekhez még egy járult, mely máj. 25-én kelt ugyan, tehát még mielőtt hivatalosan tudva volt, minő sikere leend a legújabb ausztriai javaslatnak a nyugoti kabineteknél, mely azonban ennek daczára is még most sem vesztett fontosságából, mivel azon lehetőségtől indult ki, hogy az ausztriai ajánlatok a Nyugot által visszautasittathatnának s ez esetre nézve elég határozottan kimondja, mittevő leend aztán Ausztria. E hatalom t.i. e visszautasítást nem tekinti oly eseménynek , mely Ausztria tettleges részvételét a háborúban maga után vonná. A bécsi kormány a fentebbi körülmények alatt az események további folyamát bevárandja s a későbbi elhatározás szabadságát tartotta fen magának. Képzelhető, hogy e hivatalos irat Poroszországban s a vele járó német államokban igen jó benyomást tett, ámbár azon ok, melyből ez üröm ered, önámitáson alapul. Ama német államok, nevezetesen Poroszország, azt hiszik, miszerint Ausztria megtért s most az ő véleményükhöz csatlakozik, mivel ezt a magáénál jobbnak és helyesebbnek elismerte; tehát úgy tekintik a dolgot, mintha Ausztria politikája szekerét rögtön megfordította volna s most egyenesen a porosz álláspontnak vágtatna. De nem úgy! Ausztria véletlenül, a körülmények történetes összeköttetése által egy perezre Poroszhon mellé jutott, saját útja történetesen egy pontban a porosz kormányét vágja, azután pedig alkalmasint szintoly messzire fog ettől eltérni, miként ezelőtt. Azon törvény, melyet a mértan két egymást vágó vonalra nézve felállít, alkalmasint ezen kétfelé és csak perezre találkozó politikára is alkalmazható. Van valami igaz benne, hogy Poroszország és Ausztria állása e perezben majdnem ugyanaz, csakhogy, mindegyik más pontból indult ki, és más pont felé törekszik. Annyi legalább bizton remélhető, hogy a hosszú sikertelen alkudozásoknak most határozottan vége szakadt, ha — újra nem kezdik! Nem tudjuk, vájjon azon körülmények, hogy Heszélik— miként biztosan hallatszik — holnap innen elutazik, politikai jelentőséget kell-e tulajdonítani, hanem annyi bizonyos, hogy ámítás volna ebből azt következtetni, hogy Ausztria már a legközelebbi jövőben tettleg fogna fellépni. Arról sem hallatszik semmi — pedig máskor igen hangosan hirdették mindenütt — hogy az itteni angol és franczia katonai meghatalmazott a tábornokot el fogná kisérni s igy a köztiszteletü hadvezér útjában tisztán katonai érdekű szemleútnál egyebet nem láthatunk. Mindazáltal el nem hallgathatjuk, miszerint avatott személyek a tábornok ezen utazását, melyet jövő héten talán még fontosabb esemény fog követni, békés szellemben magyarázzák. Egyik itteni lap a „Times“ után egy orosz emlékiratot (kitől ? kihez ?) közöl, melynek igen nagy fontosságot tulajdonít, utóbb pedig még az emlékirat lételét is kétségbe vonja. E kétkedés mindenesetre legokosabb az egész czikkben, és e kétkedésben mi is osztozunk, mert az orosz diplomata, ha az érintett emlékiratban tárgyalt ügyekről szólni akarna, ezt nem oly koptatott phrasisokban tenné, hanem ügyesen és szellemdúsan, mely két tulajdonságot benne még mindenkor feltaláltunk. Bécsi érseki eminentiája a tegnapi fényes egyházmenetben részt vett; a concordatum, melyet magával hozott, először egy e végre kinevezett választmány elé kerülend és csak azután fog Ő Felsége elé terjesztetni. E választmány ugyanazon férfiakból fog állani, kiknek tanácsa akkor is meghallgattatott, midőn a Romába küldendő ausztriai képviselők kineveztetése szóban forgott,detileg német Elszász korunkban Francziaországnak azon részét képezi, melynek sajátlag a felső-Rajnánál találkozó két nyelvnek egymásbal átmenetül kellene szolgálnia; mely azonban a franczia nyelv oly sokoldalú befolyásának már eddig annyira engedett, hogy átmenet helyett a vizsgáló egy óriási ugrásra, s a német névből következtetett német város helyett, egyegy valódi franczia város minden bélyegét viselő , s ősi nyelvét, nemzeti jellemét legalsóbb néposztályai kivételével teljesen száműzött franczia Strassburgra fog találni, úgy hogy lehetetlen lesz a francziák gallizálási módszerétől az érdemlett koszorút megtagadnia, e módszertől, mely például itt, egy annyira idegen elemekből álló tartományban oly sikerdúsan alkalmaztatott, hogy ez napjainkban büszke a nagy császárságnak egy részét tehetni, s annak szép nyelvét joggal magáénak mondhatni. Nem kisebb a különbség a két Rajnapart jelen hangulata között. Mig Kehiben Hermann unokái ártatlan nemzeti zene mellett gondtalan fogyasztják az árpanedvet, míg náluk minden csendes nyugalmat lehel, s talán a Rajna kiöntéseiben nőtt nád is békéről susog , addig a túlparton nincs vége a fegyverropogás és ágyudörgésnek; folytonos dobpörgés s trombitaharsogás közt látni vagy egy, vagy más fegyvernemű csapatokat gyakorlatokra vonulni; szünetlen lóvásár ; minden műhelyek a legélénkebb tevékenységben, mi pedig a felületes szemlélőnek nagyrészt feleslegesnek látszik, ha egy tekintetet vet a zsúfolásig tölt genie- és fegyvertárakra, melyek közöl nevezetesen az utolsókban ezrei hevernek a mindennemű de különösen ostromlövegeknek , úgy hogy az első tekintet meggyőz bennünket, miszerint a francziák császárjának, — ha csak ez egy Strassburgja lenne is — bizony nem nagy megerőtetésbe fog kerülni Pelissier tábornokot az áprilisi bombázás által ostromágyúiban szenvedett károkért gazdagon kármentesíteni. A lakosság közt uralkodó érzelmek ily körülményeknek teljesen megfelelők; közhelyeken folytonosan a hadviselés képezi a viták főtárgyát, melyeknek végét rendesen Szebasztopol ellen hozott „delenda est Carthago“ értelmű kegyetlennél kegyetlenebb ítéletek teszik. Háború mindaddig még becsületes, s azonfölül előnyös béke nem köthető — mondják a francziák. — Francziaország segélyforrásai kimeríthetlenek; kívánjon a kormány egy milliárdnyi kölcsönt, s egy hó alatt kezében van; kívánjon ujonczokat, — mire különben nem hamar jön a sor, miután a császárság határain belül még mindig 500 ezer katona van, — kívánjon bármi nemű áldozatot, a franczia nép soha sem fog habozni leróni szent tartozásait, melyek vész idején még soha teljesítetlen nem maradtak, s melyekre minden egyes francziát, a franczia név öröklött fénye, s a franczia fegyver becsülete sokkal inkább emlékeztet, mintsem valakinek oka lenne kétségbe esni azon ügy felöl, melynek egyik bajnoka Francziaország *). Lapszemle. A Köln. Zeitung jun. 5-kei számában Spanyolországról többek közt a következő, figyelemreméltó és * *) Midőn igen tisztelt levelezőnknek, szándéklott útjához szerencsét kívánnánk, egyszersmind szives köszönetünket fejezzük ki azon ígéretéért, miszerint lapjainkat ezentúl is időnkint becses közlésivel érdekesitni kész. S z e rk. A NŐK PARADICSOMA Franczia regény. Févai után fordítottam elő. HARMADIK KÖNYV. Paris. XIV. Asztrea marquisnő. (Folytatás.) *) — Ez fog engem megölni! mond a marquisnő. Csak merne csak nyúlni is hozzám, akkor lehetséges.......... De ő nem merne soha!... — Vigyázzon magára! — Ennyi az egész ? — Még nem .... A legtöbbiket végbre hagytam. — A legtöbbiket! mond Asztrea, halljuk hát a legtöbbiket! A kis ember töredelmesen mondá: — Szép asszonyság, még ideje van megállapodnia; még nem láttam soha senkit, kinek így kezében lett volna ily rendkívüli szerencse kilátása.... Tegyük félre önközi szilárd ragaszkodásomat, tegyük félre mély és őszinte szolgálatkészségemet; önmagában úgy érdekel engem, mint a merész utas, ki megmássza egy járatlan hegység ormait.... Hízelgés nélkül legyen mondva, ön büszke és erves lélek,... nagyon is erves és nagyon is büszke. . . . Máris némi vakmerőség volt azon férfit, kit a világ tizenöt év óta ön férjének tart, csak úgy félrevetni, mint az elkopott ruhát, melyre nincs többé szükségünk . . . . . már az is vakmerőség , hogy ön emelt fővel és fényes nappal odamondja a világnak : „Világ ! te tizenöt éven át marquisnő asszonynak neveztél engem. Nekem nem volt jogom e czimre; én megcsaltalak téged; én csak ágyasa voltam azon férfinak, kit te férjemül tekintettél.“ S jegyezze meg asszonyságod , hogy magáról e férfiról még mit sem is mondok . . . — Hát tud ön valamit felőle, Gridaine úr ? kérdé Asztrea. * Lásd „P. Napló“ 1573. sz. — Igenis, tudok, szép asszonyság, ismétlésókkal ; az öreg. — Annál jobb önre nézve ... A tudásért majd annyit szoktam fizetni, mint a tevésért. — Az ügyes és eszélyes eljárás, szép asszonyság. — De folytassa csak, mond Asztrea csillogó tekintettel: szeretem ezt öntől hallani ... Ön felfogott engem ... S ön a második ember, kihez ily módon szólhatok . . . — Az első talán ez itt? kérdé Gridaine, a nagy Rostonra mutatva. A marquisnő vállat vonitott. — Ha ez felfogott volna engem, viszonzá, ő herczeg, én pedig neje volnék ... De folytassa, mondom . . . Valóban úgy akarok bánni a világgal, mint ön mondá; s nem is tagadom, hogy az vakmerőség. — A szerencse, mint a költő mondá, szép asszonyság, a szerencse a merészeknek szolgál. ... De a merészségnek mindig a lehetőre kell irányulni. . . . Ön bátran elmondhatja mindezeket a világnak, sőt még keményebben is bántalmazhatja őt, mert ön tettleg túlemelkedett a világ színvonala felett, — hanem mindezt csak egy feltét alatt teheti. . . . — S mi e feltét? — Mielőtt ezt kijelenteném, még egyet mondok : hogy tudniillik a merészség — nézetem szerint — csak akkor jó, ha szükséges. Mit akar ön? Herczegnő akar lenni? Ez imént mondotta volt. Ez az ember pedig itt, ön férje, herczeg lehetne. — Megvetem őt, uram ! Még hagyján, ha csak gyűlölném ! ... Mi az a feltét ? — A feltét az, hogy ön magához a gombakirályhoz menjen nőül. • — Arra magam is gondoltam, mond Asztrea. — S ki gátolja önt ? — Szeretem Fernandot. — úgy, amint ön szerethet . . . kezdő Gridaine. Asztreát oly széppé, oly hatalmassá téve szenvedélye, hogy Gridaine mintegy megkicsinyültnek érezte magát. — Igenis, mond Asztrea, dallamost hangja mélyen és reszketve hullámozván: igen is, úgy szeretem őt, amint csak szerethetek! Gridaine egészen elámult. — Az ember sohasem látja, hova czéloz ön! mormogá. Szünet múlva meg újra kezdé : — Szép asszonyság, nekem nincs többé reményem, hogy önt meggyőzzem... De bevégzem mégis, amit elkezdtem. .. Nem sokat gondolok azzal, szereti vagy nem szereti-e önt ez a fiatal Fernand... Sőt felteszem még azt is, hogy Sulpice orvos megengedi önnek, hogy ő Fernandra ruháztassa a gombakirály roppant vagyonát s herczegi czimét; szóval, én fölteszek mindent, amit ön akar ... ön mégis veszve van, asszonyom! — Veszve? — Fernand azon ember fia, ki ön férjének tartatott. Asztrea legyezőjével kezdett játszadozni. — Ön, Gridaine úr, úgymond, ki oly sokat tud, ön miért tetteti, mintha nem tudná, hogy Fernand és Rostán Ferencz idegenek egymáshoz? — Én tudok mindent, és nincs okom tettetésre.. . . Én önnek a világról beszélek. . . . Azt fogja-e ön felelni a világnak, hogy Fernand nem Rostán fia s hogy ő ennélfogva csak csalással juthat a herczeg vagyonához? Dobra ütendi ön a lopást? Mert hiszen ez lopás, miután ön tudja, hogy Margit fia és Viktória leánya még megvannak. — Tudja ön azt, Gridaine úr? kérdé a marquisnő. — Igen is, asszonyom, tudom . . ..Azt fogja-e ön mondani: „Imhol egy bizonyos Fernand, kit én magam fejétől Rostannak kereszteltem, egy örökségétől megfosztott boldogtalan gyermek rovására ?“ — Eh, vágott közbe a marquisnő rosz kedvűen: ön badarságokat kezd beszélni ... Ön jól tudja, hogy én ilyesmint nem mondhatok! — Ha ezt nem mondhatja ön, akkor hát így fog szólani: „íme Rostán Ferencz és Magdolna fia, Rostán marquis úr fia, kinek én kitartott marquisnője voltam“. . .. Ezt vérfertőzetnek nevezik, asszonyom, és vannak szók, miket a világ — bármennyire sülyedt legyen is erkölcsi tekintetben — mindig csak borzadással ejt ki. . . . Emlékezzék meg, hogy a merészség épen azon pontban szűnik meg szerencsét hozni, mikor a bolondság kezdődik. . . . Én, asszonyom, én nem vagyok puritánus, és mégis nincs a világnak annyi aranya , ezüstje , amiért önt nyilvánosan védelmezni merném. . . . Senki sem vádoland engem szenteskedéssel, mert hiszen már mesterségem magával hozza, hogy előítéleteim ne legyenek; s mégis, hasonló vád ellenében, még hallgatni sem volna bátorságom .... Ily esetben kiáltani kell, bármi legyen is belőle; s ez ügyben a fellázadt tömeggel együtt én is ön ellen vagyok, teli torokból kiáltozva : „Gyalázat! gyalázat !“ — Ön nem bátor, mond Asztrea, kecses fejét vállára csüggesztve. — Legalább őszinte vagyok, asszonyom. — Hazugság és gyávaság lesz, ha ön „gyalázat“ot fog kiáltani. — Asszonyom, ha valódi gyalázat forogna fel, de becsületesség színe alatt, .. . akkor hallgatnék. — A világ (miután ön a világ tolmácsául s ügyészéül veti fel magát) igen furcsán okoskodik! — Hajh, asszonyom! mond Gridaine , én a világnak sem tolmácsa, sem ügyésze nem vagyok. A világ nem törődik velem, de én törődöm vele, s ha az ajtón be nem juthatok, az ablakon keresztül csúszom be. Nekem szükségem van a világra , s ön tudja , nem ismeri-e az ember tökéletesen , amire szüksége van. Paganini nem ismerte jobban hegedűjét , mint én a világot. — Nem én csináltam a világot. Úgy mutatom azt fel önnek, amint azt nem szereti nézni, mert képzelődése másfelé kalandoz, de utoljára is, ha valódilag veszszük, én már megtérthez papolok. Ön is már tizenöt éve él bizonyos világban, tizenöt éve oldalog a nagy világ, a valódi világ körül. Jobban tudja ön, mint magam, hogy a világ megenged mindent, megbocsát mindent, kivéve egyet: oly szörnyet, melytől fél és undorodik, mert a világ jól tudja, hogy előbb-utóbb e szörny megölendi őt ... E szörny . . . — Ugyan kérem, mond a marquisnő, legyen ön kevésbbé ékesszóló---- Micsoda szörny az, uram, miről ön beszél ? — A botrány, asszonyom. (Folytatjuk.) Strassburg, június 2. — Ha valaki napjainkban Strassburgnál átlépi a Rajnát, kétes, mi fogja inkább meglepni, a nyelvben, vagy pedig az érzelmek, s közszellemben észrevett rögtöni átmenet. Ami az elsőt illeti, tudva van, hogy az ere