Pesti Napló, 1855. június (6. évfolyam, 1567-1590. szám)

1855-06-10 / 1574. szám

1855. hatodik évi­folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Évnegyedre 5 frt. — kr. p.­­ Félévre 10 „ — „­­ A havi előfizetés, mint a szá- , monscinti eladás is meg- , szűnt Pesten házhoz hordva : Félévre 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 frt — kr. p. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő : egyetem-utcza 2-ik szám. 131-1574 MAGÁNVITÁK. Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár­­jával számittatik.— A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő a kiadó hivatalában. Szerkesztési iroda: Ori utcA 5-ik sz. 3-ik emelet 15-ik szám­ Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és ünneputáni napokat kivéve — jelen évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelez­őnktől fogadtatnak el. HIRDETÉSEK és Hirdetések öt ha­sábos petit sora 4 egy kraj­­czárjával számittatik. A be­­igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefize­tendő a PESTI NAPLÓ Vasárnap, jan. 10-én. Előfizetési felhívás Junius — sept, négy hóna­pos folyamára. Vidékre postán küldve 6 frt 50 kr. Budapesten házhoz hordással, 5 frt 30 kr. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadó hivata­lában, egyetem-utcza 2-ik szám takarékpénz­tárépület 1-ső emeleten. Pesti Napló kiadó­ hivatala, Pest, jun. 9. A Habár a bécsi conferentiák bezárásának formu­­lázását eddigelé nem ismerjük is, de bizton gyanít­hatni, hogy a függőben levő kérdések, melyek a con­­ferentia folyama alatt egyességre nem vezettek, prae­­cise meghatároztatok, hogy a nézetek különbsége, nevezetesen a 3-dik pont fölött, tisztán állíttassák elő. Ausztria minden bizonynyal igen helyesen fölismerte, micsoda nehézségekkel jár a 3 pontnak vagyis saját­képen a pontusi kérdésnek megoldása. Az orosz flotta reductioja csak illusorius megoldása leendne a kérdés­nek, és még­is, a­mi igen különös, a nagy keleti — vagy­is inkább európai kérdés a bécsi conferentián látszó­lag ezen 3-dik pontra töpörödött össze. Oroszország­ról, mely még most legyőzetlenül áll, azt tenni föl, hogy flottája reductiojába beleegyezendik, több mint impracticus nézet volna; itt oly hatalommal van dolog, mely most ép oly gazdag mind ravaszságban mind erőben , mint ezelőtt; oly hatalommal, mely , a­mi a ravaszságot illeti, politikájának túlnyomóságát a jelen krízisben is a bécsi conferemion kezdve le egész az utolsó sürgönyig elég tisztán. Bebizonyította, mert kétséget nem szenved, hogy az orosz engedmé­nyezések a két első garantiapontot illetőleg csak el­hallgattató eszközük valának, hogy a német semleges­­ségi hajlamokat még jobban magához édesgesse. Végre mégis azon belátásra jutottak,mert épen a mos­tani Európa — oly nehezen, oly lassan, oly szakadozva s mintegy kényszerüleg — a háborúra felfegyverkezett, hogy puszta garantiák és szerződések, melyek fölött talán követek és consulok őrködnének, oly hatalommal szemben, mint Oroszország, épen nem elegendők. Föltéve, hogy Oroszország saját jó szántából reducálja flottáját a Pontuson, képesek leendőnek-e a szerződő hatalmak követei és consulai a fölött ellenőrködni, mi­csodás és mennyi hajókat épít újonnan Oroszország? És még azon kérdés is fölmerül, hogy ha valóban ez volna is az eset, váljon akkor Európa újólag képes volna-e háborúra, egy Oroszország elleni háborúra ismét oly erélyesen készülni!! És ezt, úgy látszik, mind Páris- mind Londonban igen jól meggondolták, mert a tengeri hatalmak végre is leginkább érdekelték, de legnagyobb mértékben Anglia, és innen ered a most oly rögtön fölébredt erélyesség. Hiszen a Porta integritása úgysem egyéb puszta ürügynél. Hogy a 3-dik pont definitív megol­­dassék, vagy pedig világosabban szólva, a pontusi orosz flotta megsemmisítessék, be kell venni Szebasz­­topolt, de hogy Szebasztopol bevetessék, előbb I­rimia uraivá kell lenniök. A szövetséges hadsereg nagyszerű operatióinak erélyes megkezdése Krimiában, a szövetséges csapa­tok fényes bravourja, oly felségesen bebizonyult kitar­tásuk a leghallatlanabb szenvedésekben is, melyeknek valaha egy hadsereg kitétetett, a hadsereg és flotta intelligens s a legnagyobb mértékben erélyes vezetése legkisebb kétséget sem hagynak fen, miszerint e mű­ködéseket Krimia szerencsés elfoglalása koronázandja. Hatalmas erőfeszítésekbe kerülend , mig Krimia teljes elfoglalása,illetőleg Szebasztopol bevétele be le­­end végezve , még patakokban fog folyni a vér, mig a győzelem a Pontuson tökéletes leend. És ha egyszer az orosz hadsereg Krimiában tönkre vezetett, Szebasz­topol falai leromboltattak, s az orosz flotta meg leend semmisítve, akkor a 3-dik pont definitív meg van oldva. a Pontus örökre fölszabaduland az orosz járom alól, és ekkor Stambulnak e részről nincs mitől tarta­nia. De vájjon meg van-e már ez által oldva Törökor­szág fenmaradása­ és integritásának kérdése ? É­s Oroszország túlsúlya, mely oly fenyegetőleg neheze­dik Európára, visszautasíttatott-e kellő korlátai közé ?? Reméljük, hogy senki sem bátorkodik ezt a podictbre állítani. Ausztria magatartása most tehát épen azért, mert jelenleg egyedül a pontosi kérdés körül forog a dolog, annál tisztább világosságba lép; váró magatartása most tökéletesen igazolva van, mind po­litikai mind stratégiai szem­pontból; mit használna a szövetségeseknek Krimiában, ha az ausztriai hadsereg Lengyelország felé nyomulna előre ? és mit a szö­vetségesek mozdulatai az ausztriai hadsereg offensív mozdulatai ellenében? Ez oly két kérdés, melyekre épen nem nehéz a felelet. Politikai tekintetben Németor­szág magatartása elegendő arra, hogy minden további kétkedésnek véget vessen. Ausztria mindenesetre a kri­­miai hadjárat bevégezte után a conferentiák egybeülé­­sét indítványozandja, és ha akkor a békés kiegyezke­dés lehetséges, önálló morális súlyának egész erejét arra szentelendi, hogy tartós békét idézzen elő. Hogy ha pedig Oroszország még akkor is megmarad eddigi makacsságában, mindenki meg lehet győződve, misze­rint az európai kérdés ama stádiumba jutott, mely­ben Ausztria mindenesetre kardot rántana, s ekkor már igen nehéz leend meghatározni, mily nagy leend a harcz színpada, s mely csatatérek fognak Európa végleges sorsa fölött határozni. B­é­c­s, jan. 7.­­ A minap említett ausztriai jegyzékekhez még egy járult, mely máj. 25-én kelt ugyan, tehát még mielőtt hivatalosan tudva volt, minő sikere leend a legújabb ausztriai javaslatnak a nyugoti kabineteknél, mely azonban ennek daczára is még most sem vesztett fontosságából, mivel azon lehetőségtől indult ki, hogy az ausztriai ajánlatok a Nyugot által visszauta­­sittathatnának s ez esetre nézve elég határozottan ki­mondja, mittevő leend aztán Ausztria. E hatalom t.i. e visszautasítást nem tekinti oly eseménynek , mely Ausztria tettleges részvételét a háborúban maga után vonná. A bécsi kormány a fentebbi körülmények alatt az események további folyamát bevárandja s a későbbi elhatározás szabadságát tartotta fen magának. Kép­zelhető, hogy e hivatalos irat Poroszországban s a vele járó német államokban igen jó benyomást tett, ámbár azon ok, melyből ez üröm ered, önámitáson alapul. Ama német államok, nevezetesen Poroszor­szág, azt hiszik, miszerint Ausztria megtért s most az ő véleményükhöz csatlakozik, mivel ezt a magáénál jobbnak és helyesebbnek elismerte; tehát úgy tekintik a dolgot, mintha Ausztria politikája szekerét rögtön megfordította volna s most egyenesen a porosz állás­pontnak vágtatna. De nem úgy! Ausztria véletle­nül, a körülmények történetes összeköttetése által egy perezre Poroszhon mellé jutott, saját útja tör­ténetesen egy pontban a porosz kormányét vágja, az­után pedig alkalmasint szintoly messzire fog ettől el­térni, miként ezelőtt. Azon törvény, melyet a mértan két egymást vágó vonalra nézve felállít, alkalmasint ezen kétfelé és csak perezre találkozó politikára is al­kalmazható. Van valami igaz benne, hogy Poroszor­szág és Ausztria állása e perezben majdnem ugyanaz, csakhogy, mindegyik más pontból indult ki, és más pont felé törekszik. Annyi legalább bizton remélhető, hogy a hosszú si­kertelen alkudozásoknak most határozottan vége sza­kadt, ha — újra nem kezdik! Nem tudjuk, vájjon azon körülmények, hogy H­e­s­z­élik— miként biztosan hallatszik — holnap innen elutazik, politikai jelentőséget kell-e tulajdonítani, ha­nem annyi bizonyos, hogy ámítás volna ebből azt kö­vetkeztetni, hogy Ausztria már a legközelebbi jövőben tettleg fogna fellépni. Arról sem hallatszik semmi — pedig máskor igen hangosan hirdették mindenütt — hogy az itteni angol és franczia katonai meghatalma­zott a tábornokot el fogná kisérni s igy a köztiszteletü hadvezér útjában tisztán katonai érdekű szemleútnál egyebet nem láthatunk. Mindazáltal el nem hallgathat­juk, miszerint avatott személyek a tábornok ezen uta­zását, melyet jövő héten talán még fontosabb esemény fog követni, békés szellemben magyarázzák. Egyik itteni lap a „Times“ után egy orosz emlék­iratot (kitől ? kihez ?) közöl, melynek igen nagy fontosságot tulajdonít, utóbb pedig még az emlék­irat lételét is kétségbe vonja. E kétkedés mindenesetre legokosabb az egész czikkben, és e kétkedésben mi is osztozunk, mert az orosz diploma­ta, ha az érintett emlékiratban tárgyalt ügyekről szól­ni akarna, ezt nem oly koptatott phrasisokban tenné, hanem ügyesen és szellemdúsan, mely két tulajdonsá­got benne még mindenkor feltaláltunk. Bécsi érsek­i eminentiája a tegnapi fényes egyház­menetben részt vett; a concordatum, melyet magával hozott, először egy e végre kinevezett választmány elé kerülend és csak azután fog Ő Felsége elé terjesztetni. E választmány ugyanazon férfiakból fog állani, kiknek tanácsa akkor is meghallgattatott, midőn a Romába küldendő ausztriai képviselők kineveztetése szóban forgott,­detileg német Elszász korunkban Francziaországnak azon részét képezi, melynek sajátlag a felső-Rajnánál találkozó két nyelvnek egymásbal átmenetül kellene szolgálnia; mely azonban a franczia nyelv oly sok­oldalú befolyásának már eddig annyira engedett, hogy átmenet helyett a vizsgáló egy óriási ugrásra, s a né­met névből következtetett német város helyett, egy­­egy valódi franczia város minden bélyegét viselő , s ősi nyelvét, nemzeti jellemét legalsóbb néposztályai kivételével teljesen száműzött­ franczia Strassburgra fog találni, úgy hogy lehetetlen lesz a francziák galli­­zálási módszerétől az érdemlett koszorút megtagad­nia, e módszertől, mely például itt, egy annyira ide­gen elemekből álló tartományban oly sikerdúsan al­kalmaztatott, hogy ez napjainkban büszke a nagy csá­szárságnak egy részét tehetni, s annak szép nyelvét joggal magáénak mondhatni. Nem kisebb a különbség a két Rajnapart jelen han­gulata között. Mig Kehiben Hermann unokái ártatlan nemzeti zene mellett gondtalan fogyasztják az árpa­nedvet, míg náluk minden csendes nyugalmat lehel, s talán a Rajna kiöntéseiben nőtt nád is békéről su­sog , addig a túlparton nincs vége a fegyverropogás és ágyudörgésnek; folytonos dobpörgés s trombita­harsogás közt látni vagy egy, vagy más fegyvernemű csapatokat gyakorlatokra vonulni; szünetlen lóvásár ; minden műhelyek a legélénkebb tevékenységben, mi pedig a felületes szemlélőnek nagyrészt feleslegesnek látszik, ha egy tekintetet vet a zsúfolásig tölt genie- és fegyvertárakra, melyek közöl nevezetesen az utol­sókban ezrei hevernek a mindennemű de különösen ostromlövegeknek , úgy hogy az első tekintet meg­győz bennünket, miszerint a francziák császárjának, — ha csak ez egy Strassburgja lenne is — bizony nem nagy megerőtetésbe fog kerülni Pelissier tábor­nokot az áprilisi bombázás által ostrom­ágyúiban szen­vedett károkért gazdagon kármentesíteni.­­ A la­kosság közt uralkodó érzelmek ily körülményeknek teljesen megfelelők; közhelyeken folytonosan a had­viselés képezi a viták főtárgyát, melyeknek végét ren­desen Szebasztopol ellen hozott „delenda est Carthago“ értelmű kegyetlennél kegyetlenebb ítéletek teszik. Háború mindaddig még becsületes, s azonfölül elő­nyös béke nem köthető — mondják a francziák. — Francziaország segélyforrásai kimeríthetlenek; kíván­jon a kormány egy milliárdnyi kölcsönt, s egy hó alatt kezében van; kívánjon ujonczokat, — mire különben nem hamar jön a sor, miután a császárság határain belül még mindig 500 ezer katona van, — kívánjon bármi nemű áldozatot, a franczia nép soha sem fog habozni leróni szent tartozásait, melyek vész idején még soha teljesítetlen nem maradtak, s melyekre min­den egyes francziát, a franczia név öröklött fénye, s a franczia fegyver becsülete sokkal inkább emlékeztet, mintsem valakinek oka lenne kétségbe esni azon ügy felöl, melynek egyik bajnoka Francziaország *). Lapszemle. A Köln. Zeitung jun. 5-kei számában Spanyol­­országról többek közt a következő, figyelemreméltó és *­­ *) Midőn igen tisztelt levelezőnknek, szándéklott útjához szerencsét kívánnánk, egyszersmind szives köszöne­­tünket fejezzük ki azon ígéretéért, miszerint lapjainkat ezentúl is időnkint becses közlésivel érdekesitni kész. S z e r­k. A NŐK PARADICSOMA Franczia regény. F­é­v­a­i után fordította­m e­l­ő. HARMADIK KÖNYV. Paris. XIV. Asztrea marquisnő. (Folytatás.) *) — Ez fog engem megölni! mond a marquisnő. Csak merne csak nyúlni is hozzám, akkor lehetséges.......... De ő nem merne soha!... — Vigyázzon magára! — Ennyi az egész ? — Még nem .... A legtöbbiket végbre hagytam. — A legtöbbiket! mond Asztrea, halljuk hát a leg­­többiket! A kis ember töredelmesen mondá: — Szép asszonyság, még ideje van megállapodnia; még nem láttam soha senkit, kinek így kezében lett volna ily rendkívüli szerencse kilátása.... Tegyük félre önközi szilárd ragaszkodásomat, tegyük félre mély és őszinte szolgálatkészségemet; ön­magában úgy érdekel engem, mint a merész utas, ki megmássza egy járatlan hegység ormait.... Hízelgés nélkül legyen mondva, ön büszke és erves lélek,... nagyon is erves és nagyon is büszke. . . . Máris némi vakmerőség volt azon férfit, kit a világ tizenöt év óta ön férjének tart, csak úgy félrevetni, mint az elkopott ruhát, melyre nincs többé szükségünk . . . . . már az is vakmerő­ség , hogy ön emelt fővel és fényes nappal oda­mondja a világnak : „Világ ! te tizenöt éven át marquisnő asszonynak neveztél engem. Nekem nem volt jogom e czimre; én megcsaltalak téged; én csak ágyasa voltam azon férfinak, kit te férjemül tekintet­tél.“ S jegyezze meg asszonyságod , hogy magáról e férfiról még mit sem is mondok . . . — Hát tud ön valamit felőle, Gridaine úr ? kérdé Asztrea. *­ Lásd „P. Napló“ 1573. sz. — Igenis, tudok, szép asszonyság, ismétlé­sókkal ; az öreg.­­ — Annál jobb önre nézve ... A tudásért majd an­nyit szoktam fizetni, mint a tevésért.­­ — Az ügyes és eszélyes eljárás, szép asszonyság. — De folytassa csak, mond Asztrea csillogó tekin­tettel: szeretem ezt öntől hallani ... Ön felfogott en­gem ... S ön a második ember, kihez ily módon szólhatok . . . — Az első talán ez itt? kérdé Gridaine, a nagy Rostonra mutatva. A marquisnő vállat vonitott. — Ha ez felfogott volna engem, viszonzá, ő her­­czeg, én pedig neje volnék ... De folytassa, mondom . . . Valóban úgy akarok bánni a világgal, mint ön mondá; s nem is tagadom, hogy az vakmerőség. — A szerencse, mint a költő mondá, szép asszony­ság, a szerencse a merészeknek szolgál. ... De a merészségnek mindig a lehetőre kell irányulni. . . . Ön bátran elmondhatja mindezeket a világnak, sőt még keményebben is bántalmazhatja őt, mert ön tettleg túlemelkedett a világ színvonala felett, — hanem mindezt csak egy feltét alatt teheti. . . . — S mi e feltét? — Mielőtt ezt kijelenteném, még egyet mondok : hogy tudniillik a merészség — nézetem szerint — csak akkor jó, ha szükséges. Mit akar ön? Herczegnő akar lenni? Ez imént mondotta volt. Ez az ember pe­dig itt, ön férje, herczeg lehetne. — Megvetem őt, uram ! Még hagyján, ha csak gyű­lölném ! ... Mi az a feltét ? — A feltét az, hogy ön magához a gombakirályhoz menjen nőül. • — Arra magam is gondoltam, mond Asztrea. — S ki gátolja önt ? — Szeretem Fernandot. — úgy, a­mint ön szerethet . . . kezdő Gridaine. Asztreát oly széppé, oly hatalmassá téve szenvedé­lye, hogy Gridaine mintegy megkicsinyültnek érezte magát. — Igenis, mond Asztrea, dallamost­ hangja mélyen és reszketve hullámozván: igen is, úgy szeretem őt, a­mint csak szerethetek! Gridaine egészen elámult. — Az ember sohasem látja, hova czéloz ön! mor­­mogá. Szünet múlva meg újra kezdé : — Szép asszonyság, nekem nincs többé reményem, hogy önt meggyőzzem... De bevégzem mégis, a­mit el­kezdtem. .. Nem sokat gondolok azzal, szereti vagy nem szereti-e önt ez a fiatal Fernand... Sőt felteszem még azt is, hogy Sulpice orvos megengedi önnek, hogy ő F­ernandra ruháztassa a gombakirály roppant vagyonát s herczegi czimét; szóval, én fölteszek mindent, a­mit ön akar ... ön mégis veszve van, asszonyom! — Veszve? — Fernand azon ember fia, ki ön férjének tartatott. Asztrea legyezőjével kezdett játszadozni. — Ön, Gridaine úr, úgymond, ki oly sokat tud, ön miért tetteti, mintha nem tudná, hogy Fernand és Rostán Ferencz idegenek egymáshoz? — Én tudok mindent, és nincs okom tettetésre.. . . Én önnek a világról beszélek. . . . Azt fogja-e ön fe­lelni a világnak, hogy Fernand nem Rostán fia s hogy ő ennélfogva csak csalással juthat a herczeg vagyo­nához? Dobra ütendi ön a lopást? Mert hiszen ez lo­pás, miután ön tudja, hogy Margit fia és Viktória leá­nya még megvannak. — Tudja ön azt, Gridaine úr? kérdé a marquisnő. — Igen is, asszonyom, tudom . . ..Azt fogja-e ön mondani: „Imhol egy bizonyos Fernand, kit én magam fejétől Rostannak kereszteltem, egy örökségétől meg­fosztott boldogtalan gyermek rovására ?“ — Eh, vágott közbe a marquisnő rosz kedvűen: ön badarságokat kezd beszélni ... Ön jól tudja, hogy én ilyesmint nem mondhatok! — Ha ezt nem mondhatja ön, akkor hát így fog szó­lani: „íme Rostán Ferencz és Magdolna fia, Rostán marquis úr fia, kinek én kitartott marquisnője vol­tam“. . .. Ezt vérfertőzetnek nevezik, asszonyom, és vannak szók, miket a világ — bármennyire sülyedt legyen is erkölcsi tekintetben — mindig csak borza­dással ejt ki. . . . Emlékezzék meg, hogy a merészség épen azon pontban szűnik meg szerencsét hozni, mi­kor a bolondság kezdődik. . . . Én, asszonyom, én nem vagyok puritánus, és mégis nincs a világnak an­nyi aranya , ezüstje , a­miért önt nyilvánosan védelmezni merném. . . . Senki sem vádoland en­gem szenteskedéssel, mert hiszen már mesterségem magával hozza, hogy előítéleteim ne legyenek; s még­is, hasonló vád ellenében, még hallgatni sem volna bátorságom .... Ily esetben kiáltani kell, bármi le­gyen is belőle; s ez ügyben a fellázadt tömeggel együtt én is ön ellen vagyok, teli torokból kiáltozva : „Gyalázat! gyalázat !“ — Ön nem bátor, mond Asztrea, kecses fejét vál­lára csüggesztve. — Legalább őszinte vagyok, asszonyom. — Hazugság és gyávaság lesz, ha ön „gyalázat“ot fog kiáltani. — Asszonyom, ha valódi gyalázat forogna fel, de becsületesség színe alatt, .. . akkor hallgatnék. — A világ (miután ön a világ tolmácsául s ügyé­széül veti fel magát) igen furcsán okoskodik! — Hajh, asszonyom! mond Gridaine , én a világnak sem tolmácsa, sem ügyésze nem vagyok. A világ nem törődik velem, de én törődöm vele, s ha az ajtón be nem juthatok, az ablakon keresztül csúszom be. Nekem szükségem van a világra , s ön tudja , nem ismeri-e az ember tökéletesen , a­mire szük­sége van. Paganini nem ismerte jobban hegedű­jét , mint én a világot. — Nem én csináltam a világot. Úgy mutatom azt fel önnek, a­mint azt nem szereti nézni, mert képzelődése másfelé kalandoz, de utoljára is, ha valódilag veszszük, én már megtérthez papolok. Ön is már tizenöt éve él bizonyos világban, tizenöt éve oldalog a nagy világ, a valódi világ körül. Jobban tudja ön, mint magam, hogy a világ meg­enged mindent, megbocsát mindent, kivéve egyet: oly szörnyet, melytől fél és undorodik,­­ mert a világ jól tudja, hogy előbb-utóbb e szörny megölendi őt ... E szörny . . . — Ugyan kérem, mond a marquisnő, legyen ön ke­vésbbé ékesszóló---- Micsoda szörny az, uram, miről ön beszél ? — A botrány, asszonyom. (Folytatjuk.) Strassburg, június 2. — Ha valaki napjainkban Strassburgnál átlépi a Raj­nát, kétes, mi fogja inkább meglepni, a nyelvben, vagy pedig az érzelmek, s közszellemben észrevett rögtöni átmenet. A­mi az elsőt illeti, tudva van, hogy az ere­

Next