Pesti Napló, 1856. január (7. évfolyam, 1743-1767. szám)

1856-01-31 / 1767. szám

184—1363. 3-ik évi folyam. Szerkesztési iroda: Szerkesztő szállása: Angol kirélynőhez czímzett szálloda, 63-ik szám. Egyetera-utcza 2-ik sírm , 19­5 emelet. A lep szellemi részét illető minden közlemény e szerkesztőséghez Intézendő. Őrmentetlen tevelek esek ismert kezektől fogadtatnak el. __ Kiadó-hivatal / Egyetem-utcza, 2-ik szám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1856. Csütörtök, jan. 31. Előfizetés föltételei: hordva: . 4 fr. p. p. . 8 . . tfirdptmpnvpk diia • 5 ^s^os Petl‘8014 P-tr- Bélyegdíj, külön, 10 p. kr. HirueUUen J elv Uljd. Magán vita 5 hasábos petit 6or 5 p. kr. Vidékre, postán: Évnegyedre » . . . 5 fr. p. p. Félévre...........................10 B -Pesten, házhoz Évnegyedre . . . Félévre ..... ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS & PESTI NAPLÓ 1856-ik évi februar — martius két február—junius öthónapos fo­lyamra. Vidékre két hónapra 3 frt 20 kr. „ öt hónapra 8 frt 20 kr. Budapesten házhoz­­hordással két hónapra 2 frt 40 kr. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában , egyetem-utcza 2-ik szám takarékpénztár épület lső emeleten. Pesti Napló kiadó­hivatala. PEST, jan. 31. Előre- és vissza­tekintések. VIII. Röviden említem, a­mi a békeelőzményekből még figyelmet igényel. Midőn a Feketetenger a szabad kereskedelem­nek adatik át, természetesen a két parthatalom, t. i. az orosz és török, kötelezve van e kereskede­lem biztonságára ügyelni. Végre is 14,000 négy­szög mérföldnyi vízterületen, hol annyi zug-öböl és annyi vad népfaj létezik, könnyen elszaporod­hatnak a kalózok, ha nincs senki. ki a tengeri rendőrséget gyakorolhassa. Nem elég a lobogók­nak bemenetet engedni, de a benn létett veszély­telenné is kell tenni. Ez az e­gyik tekintet. Továbbá az oroszoknak Odessától Pottig s Ossurgethiig, a törököknek pedig Batumtól Anadoli Fenerig, s a Boszpot beömlésének baloldalán Rum é­li Fene­r­től egész a Duna­­torkolatig nagy kiterjedésű partjuk van, s ré­szint oly háborgó lakossággal, mely félfüggetlen­­ségben él és lázadásokra zsákmányért is kész. Ha a töröknek s orosznak szárazon kellene minden serget és hadkészletet ezek ellen szállítani, akkor mind a két hatalomnak legalább ázsiai partbirtoka gyakori erisiseknek volna kitéve. Ez a másik tekintet. Tehát a szabad kereskedelemnek s a part­hatalmak territóriumainak védheté­sére mellőzhetlenül szükséges, hogy a czár és a­zultán határozott mennyiségű könnyű járműveket tarthassanak. A békeelőzmények III-dik pontja e kérdés fö­lötti egyezkedést magukra a párt­hatalmakra bizta, azon kikötéssel, hogy szerződmények, mint kiegészítő rész, a békeokmányhoz csatoltassék, miáltal eleje vétetik minden cselszövénynek, mely később a török udvart ij meg uj alkukra unszol­hatta volna. Nem lenne talán fölösleges szintén a confe­­rentiákon egy orosz kikötőt — például Odessát __jelölni ki az orosz könnyű szállitóhajók a r se­il á 1 - h e 1 y 6 ü I, így az ellenőrzés egyszerű ne­hézségek nélküli volna. A III-ik pontot a csatornákra — a Dardanel­lákra és Boszporra — nézve egy aphoristi­­cus rövidségű nyilatkozat fejezi be : az t. i., hogy e tengerszorosok a hadi­hajók elöl zárva maradnak, így az 1841-ks kötmény továbbra is érvé­nyesnek tekintendő. Azonban a Marmora tengerben még a synopei vér napok után is jelen­té­­kenységgel bíró török flotta horgo­nyozhat. Az igazság kívánja, hogy, ha Európa kitekert az orosz kezéből egy éles fegyvert, a török se használhassa azt. S a semlegesség elve megszűnt elv lenni, mi­dőn kivételeket tűr. Önként érthető tehát, miként még pártérdekei, még tartományainak nyugtalan szelleme sem jo­gosíthatja a törököt föl, a békekörményhez csat­­landó szerződésben kijelölt észletű és minőségű itajokon kívül mással a Feketetengeren megjelenni. Hajóhadának akár egészben, akár csak egy részben a Feketetengerre küldése a semleges­ség kötelező szabályát sértené. A Boszpor feketetengeri torkolata a török hadi­hajókra nézve is zártnak tekintendő. Csak így lehet őrizni a III-dik pont épségét, fentartani czélját, igazolni szigorát. Továbbá a két csatorna s általuk a Marmora­­tenger a Feketetenger semlegességéért föl­tétlenül nyitva áll a kereskedő hajók számára. De ha ezért áll nyitva, használhatónak is kell lennie. Különben Európa annyi vérbe és pénz­be került joga, a feketetengeri szabad kereske­dés, szenvedne csorbát és sérelmet. Azonban, mint tudatik, a Marmora világlótor­­nyokkal, vész- és tájékozási jelekkel csak kivé­telként van ellátva. A csatornák sem felelnek e részben — még a szerény igényeknek is meg. A Portának kötelezni kell tehát magát a M­a­r­­morán és a csatornákon a kereskedelem biztosságára szükséges építkezésekre. De, hogy e művek gyorsan és jól létesüljenek, s hogy utóbb a Szund­vámhoz hasonló ügybajok ne támadjanak, a békekötő hatalmaknak,s illető­leg Európának érdekében volna, mind a munka vezetése, mind a költség hordozása. KEMÉNY ZSIGMOND: A RÉGI JÓ TÁBLABIRÁK. Regény. hu Jókai nén. MÁSODIK RÉSZ. Ember csapásai. (Folytatás. *) Néhány pillanat múlva a leányka azt képzelte hallani, hogy újra léptek hangjai közelednének a puszta ház felé, még pedig súlyos lépteké, mint mikor valaki kettős ter­het emel, s egyik lábával a másik nyomába lép, nagy­nehézkesen. A sötétben egy alakot látott ismét megjelenni az om­ladozott ajtó küszöbénél, mely egy másik önakaratlan tetemet hurczolt maga után. A képzelet ilyenkor segít­ségükre jön a szemeknek, s kiegészíti a félig látottakat, kipótolja a sötétség időközeit, s kifesti a fekete körraj­zokat — vérrel, mentül több vérrel. A gyilkos helyet keresett a hulla számára a­z omla­­dék közt, a­hová azt elrejthesse. Kezeivel, lábaival tapogatózott a sötétben. Egyszer kicsúszott kezéből a halott s fejével na­gyot koppanva ütödött az omladék falába. Most megpillanta az egymásra hullott nádkévéket ott a szögletben , a nád recsegése lábai alatt árulta azt el. Valóban ez a hely alkalmatos fog lenni. Benyúlt kezével a kévék közé, hogy azokat széthárit­­sa s azon pillanatban egy remegő kéz akadt ujjai közé. • • • • — Ki az! kiálta, hirtelen visszafojtott rikoltással a gyilkos s egy szökéssel visszaugrott onnan ijedten, és az átelleni falhoz tántorodék. Az elbújt gyermek jól látta a világtalan sötétségen keresztül is, mint kérésé­vel az ember a földre elejtett botját, hogy emelte azt fel két kézzel válla fülé, hogy *­ Lásd Pesti Napló 1765. számát, közeledett néhány nyommal ismét feléje, szótlanul. A szív verését lehetett hallani. Ekkor az a láthatlan véderő, mely a gyermekek fölött lebeg, józan észt és lélekjelenlétet sugallt a gyermek szivébe. Csendesen előbujt a kévék közöl s nyájas , fé­lelem nélküli hangon szólita meg az embert azzal a mon­dattal, a mire már olyan régen készült. — Adjon az ur Isten kegyelmednek jó estét V­i­n­c­z­e bácsit Hogy ötlött eszébe, hogy ezt az embert Vincze bá­csinak szólítsa? Amaz dörmögve, szárazon lihegve ereszte le felemelt dorongját, a­mint látá, hogy csak egy gyermekkel van itt dolga. Susogva monda neki. — Mit keressz te itten ? — Oh édes Vincze bácsi, a tekintetes fiscalis úr kül­dött a nagyságos úrhoz . . . — Melyik fiscalis ? melyik nagyságos úr ? mordult rá a csavargó. — Hát az a fiscalis úr, a kinél a gróf-kisasszony van, a kit el akarnak veszteni, azért küldött Krénfy úrhoz, hogy írjon valami levelet, a mi annak a gróf kisassz­­szonynak javára lenne, tudom ám én azt, mert rám mer­ték az ilyesmit bízni; de ne mondja el kend senki­nek. Ugy­e? A csavargó botjára könyökölve hallgatá a gyermek szavait. — És te hogy jöttél mégis ide ? — Hát a Krénfy úr azt hagyta, hogy várjak itt a fa­lu végén, majd elküldi a levelet az ispán úrtól, én azu­tán menjek el vele a kastélyig. Tudja, nem akarta, hogy ott várjak a házánál, mert ottan az a kártya észreve­­hetett volna, és azt gondolható, hogy valami leánytól hoztam levelet a nagyságos urnak. Nagyon félti ám a paraszt leányoktól. Mikor hallhatott ez a gyermek ilyesmit s hogy jutot­tak ezek most eszébe? — Hát azután ? — Én vártam, mig esni nem kezdett, akkor féltem nagyon a mennydörgésektől, s elbújtam ide a nád közé, aztán eltaláltam aludni. Ugyan jó, hogy fölébresztett kegyelmed Vincze bácsi, talán már el is ment ezóta az ispán úr, nem találkozott vele kegyelmed Vincze bácsi? A csavargó szemei a sötétségen keresztül is fogva tárták a leány minden mozdulatát, azezvonását. — Hogy tudod te, hogy én Vincze bácsi vagyok ? — Hiszen kegyelmed a molnár a patakmalomban , jól ismerem a prémes sipkájáról, a­mi a fején van. A csavargó feje pedig egészen fedetlen volt. — Hallod-e Marina! szólt az ember, s izmos vaskezé­­vel megragadta a leányka vállát; te tudod azt jól, hogy én nem vagyok feneked Vincze bácsi, a patakmolnár, ha­nem vagyok a vén csavargó Márton. Azt se kérdezd, hogy nem láttam-e az ispán uradat ezen menni? mert jól láttad te, hogy itt előtted ütöttem őt agyon. — Igen, agyon ütöttem mint a kutyát, mint egy rosz farkast. És te ezt láttad, mert ha úgy aludtál volna is, mint otthon édesanyád ölében, még­is fel kellett volna ébredned arra a rettenetes orditásra, a­mit az tett. Vagy nem volt az ret­tenetes orditás, mi? Ne felelj­­ ugy­e, hogy az volt, hogy keresztül járt az embernek a vérén , a velején ! Sohasem hallottam ilyen ordítást, soha. — No, ne ere­­tesd magadat. Reszkess, mert rád fér. Ez csúnya éjsza­ka. Utálatos, gyilkosságnak való éjszaka. A kis leány azzal a gyermekeknek sajátos elszánt­sággal kérdező az embertől: — Meg fog kegyelmed engem ölni ? — Mi bolond kérdés az ? — Csak azt engedje meg kegyelmed, hogy előbb hadd imádkozzam magamban. — Tedd. Marina letérdepelt a szegletbe. — Mikor azt mondom, hogy „Amen,“ akkor egyszer­re üssön kegyelmed a fejemre, ne kínozzon sokáig; olyan jó nagyot üssön rám, mint az ispánra elébb. Azzal két kezét összetéve, fejét a falnak támasztó s el­kezdő halkan rebegni: „Miatyánk Isten............................................ ............................................most és mindörökké , Amon.“ Azután csak abban a helyzetben maradt és várta vég­­perezét. — Marina .... szólt a vén ember halkan, közel volt hozzá, ott térdepelt mellette. A leányka felnyitá szemeit; úgy tetszik neki, mintha valami villogna előtte. A csavargó aczéllal és kovával tüzet csiholt; a per­­czig élő kis tűzkigyók egy levelet világítottak meg, mely térdére volt kitéve. — Ide nézz. Mi van ezen ? Az aczélszikrák pillanatnyi fényében oda nézett a gyermek, és a borzadály vonakodásával rebegé ki: — Vér.......... A csavargó nagyot morgott: „hm , nem ezt kérdez­tem : mi irás van rajta ?“ A leányka, mintha iskolában volna, haragos mestere előtt, szepegve betűzé a szókat a szikráknál: — „Brenóczy Maróth Cynthia grófnőnek.“ — Az ember ekkor fölkelt térdéről. — Állj fel. A leányka engedelmeskedett. — Ki tanított meg olvasni ? — A jó kisasszony, a­ki most már a fiscalis úr neje. — No hát, ha még valaha összejösz vele, megcsókol­hatod érte a kezét, mert többet köszönsz egy életnél annak, hogy a betűket ismered. — Most szedd fel ma­gadat és jel velem. A gyermek szót fogadott, a csavargó megfogta kezét és vitte magával az erdőbe. Valami elhagyott, meredek gyalog utat választott, melyen tán egyedül ő tudta a járást, a sűrű sötét fenyő­fák alatt minden külső derű elveszett, csak a gyakorlott láb ismert ott az útra; legkisebb nesz nem hallat­szott a fák alatti éjszakában. Mintegy félórai járás után megállt a csavargó a gyer­mekkel. — Hallod-e már a tarnóczi malom kelepelését? Nem messze vagyunk oda. Ha én megígérem, hogy nem bántalak, megteszed-e, a mit mondok? Felelj. Mondd ki az Isten nevét. — ... Bizony . . . Isten . . . rebegő a gyermek. — Most hát fogd ezt a levelet, dugd a kebledbe, hogy el ne veszítsd, te menj előttem e»zen a mély után, én me­gyek utánad Tí-’-“í-"‘*s*uuanl£erosd fel a Papákékat,azok PESTI NAPLÓ. Pest, jan. 31. Mozart születésének százados emlékünnepét Magyarország fővárosa is megülte. A philharmoniai hangversenyek igazgató választmánya egye­sülve a budapesti hangászegyleti zenedével f. hó 27-kén a nemzeti múzeum teremében Mozart műveiből nagy hang­versenyt rendezett. Mozart nagy szelleme iránt hazánk fővárosa is lerótta adóját. És míg itt ez ünnepély élén a nemzeti színház karnagyát „Hunyady László“ szerzőjét Erkel Ferenczet szemléljük, Bécsben a nagy zeneköltő emlékünnepének rendezésére Liszt Ferencz hazánkfia hivatott meg Weimarból. E lángeszű zeneművésznek e százados ünnepély bevezetéséül irt geniális czikkéből emelünk ki ezennel néhány sort, hogy felderíthessük ez ünnepély horderejét, hogy, habár Liszt szavaival, mi is já­rulhassunk a megemlékezés és hódolat napján azon oltár­hoz, melyen egy nagy szellem dicsőítésére gyújtatott meg az áldozat tüze. Illetékest­, méltóbb apotheosist mi úgy sem írhatnánk. „Senki sem oly jogosított mint ő, mond Liszt, hogy felidézője legyen azon gondviselés iránti öröm- és hálaünnepnek, mely benne a művészetnek oly be­cses ajándékot adott. Örüljünk tehát, hogy emlékét meg­­dicsőíthetjü­k, valamint a régiek tevék, kik hasonlag mind­azokat, kiknek lángesze ismereteik, erkölcsi örömeik, a vad elemek feletti uralkodásuk, az erőtlenek és a barbá­rok tudatlansága feletti hatalmuk határait kiterjesztő, oly nagyra sebesülék, és valamennyit, a bölcsészt úgy mint a törvényhozót, a költőt, a dalnokot az emberiség jótevőinek sorába helyezék. És mennél inkább közeledik az emberi­ség azon időszakhoz, midőn a civilis­z­ti­o már nem elégti a történet által feljegyeztetni a királyok és hódítók sorát, a háborúk okait, a csaták következéseit, a dyna­­stiák bukását s az államok keletkezését, a népek küzdel­meit és vonaglását, ime kormányok végzetét és balsor­sát, s amaz uralkodók szelídségét és jóságát; mennél na­gyobb nyomatékot helyez a nemzetek mivelődési törté­netébe; mennél kötelezettebbnek érzi magát az üdvös felfedezések eredetét felkutatni s lépésről lépésre követni az új eszmék lassú és bizonytalan haladását s a jelenleg oly igen hasznos tudomány és ismét virágzó művészet terén tett hódításokat; mennél több gondot fordít azok neveinek és tetteinek feljegyzésére, kik az ember uralmát a természet erői felett kiterjeszték, az ipart meggazdagi­­ták, a kereskedelmet feléleszték s a költészet és iroda­lomnak nagyobb lendületet szereztek és a művészetet meg­­termékenyiték, annál inkább meghathat bennünket a ma­gasztos látvány, midőn a népek ezrei nagyságát ta­núsítják azon férfiúnak, kit mint Platót az „is­teni“ melléknév megillet. Mozartnak a művészet irányábani végtelen érdeme, mely valamennyi érdemének öszvege, hogy a művészetet a társadalmi életbe ülteté át, hogy a művészet ezentúl a szellemi műveltség egyik ele­mévé váljék és töltse be azon­­hézagot, mely a tudomá­­nyos és naiv zene közt létezett. Ez érdem: a melódiá­nak, a zenélyes népszellem ez ösztönszerű természeti nyilatkozatának benső egyesítése, összeolvasztása a har­mon­i­á­v­a­l a mesterek százados hosszú munkája által dicsően teremtett e tudománynyal. A melódia, mint a kert százlevelű rózsája, már majdnem terméketlen maradt, de Mozart felfedé a titkot, hogy megszerezze neki a parlagi rózsa áldott termékenységét. Miként Faust, érzé a harmó­nia, hogy a könyvek pora között, s a műhely sötétében el kell korhadnia. Mozart új ifjúságra kelte­st; oly ifjúságra, melynél nem hiányzanak sem a szeszélyek váratlansága, sem a képzelet tövérsége, sem­ a természeti ösztönök paj­­kossága, sem a szív tiszta érzetei, ártatlan gerjedelme,sem az élénk képzeterő nagy álmai, sem az átdolgozás merész erélye. Mozarttal a zenének új időszaka kezdődik, a fényes tettekkel egyesült érzéki élv azon időszaka, azon bájos idő, midőn a gondolat már teljes érettségre jutott, a­nélkül , hogy friseségének zománczát elveszítette volna.“ Ezért illeti őt meg, mint nagy szellemet e hódolat. Ezért egyesül Magyarország fővárosa is azokkal, kik e napot Mozart emlékének szentelék. Rokonszenvünk, hódolatunk záloga ez ünnep azon férfiú iránt, ki az embe­riség eltulajdoni­hatlan közös kincstárát meggazdagitá; ki az utat, melyen haladott, nem átokkal jelölte meg s a nemzet emlékébe nem gyászszal irta be nevét, hanem megjelölte az utat halhatlan müvekkel, melyek mint a nap­nak meleg sugarai termékenyitőleg, éltetőleg hatnak. Szebbé tette a szellemi életet. — Örömmel jegyezzük fel tehát, hogy ez ünnepély iránt a közönség nagy részvétet tanúsított. Csak a körszékek rendes közönsége nem je­lent meg teljes számmal. A terem többi része egészen megtelt. A zenekar előtt díszes állványon 31 e­z­e­r­t meg­koszorúzott mellszobra állott. Ez ünnepély rendezése miatti méltánylatunk mellett is sajnálatunkat kell kifejez­nünk a műsorozat egybeszerkesztése felett. Az elő­adott művek választása szerencsésnek nem mondható. Az operákból kiszemelt áriák és recitativek nem illenek ily ünnepélyhez, bármi szépek legyenek is ez áriák. Illetékes mű csak egy befejezett, egész mű lehet. Ily mű a dal (Lied.) Az ária pedig egy operában az, mi a tragoediában a monológ, azaz része az egésznek. Ily kiszakított áriák mindig úgy tekinthetők, mint a laicus közönség részére tett concessio. Ha azonban a műsorozatba áriát is akartak beszőni, választották volna Don Juant, melyben a nagy mester nagyságának tetőpontját éri el. Ez ünnepély klozart emlékének szenteltetett, így műveiben nagyságát kelle felmutatni és nem fokozatos fejlődését, így „Titus“ ez első és leggyengébb művének nyitánya helyett a „va­rázs síp“ nyitányát szerettük volna hallani, Mozartot a férfikor, a művészet teljességében s nem az ifjú bár ge­­nitális ifjú hibáival felismerni. A hangverseny két fény­­­pontja a C. dur simphonia s a D-moll concert volt, amaz mint Mozart egyik legszebb műve, imez az előadás jeles­­ségénél fogva. E simphoniát hallva ismét (a múlt évben is hallottuk) eszünkbe jutott egy újabb német író azon merész állítása , hogy valamint Hegel után új bölcsé­szeti rendszer többé nem alkotható, úgy Beethoven után senki sem fog simphoniát írni. Nem vitatjuk ez állí­tás alapos, vagy alaptalanságát. De mi azt hisszük, hogy

Next