Pesti Napló, 1856. január (7. évfolyam, 1743-1767. szám)
1856-01-31 / 1767. szám
184—1363. 3-ik évi folyam. Szerkesztési iroda: Szerkesztő szállása: Angol kirélynőhez czímzett szálloda, 63-ik szám. Egyetera-utcza 2-ik sírm , 195 emelet. A lep szellemi részét illető minden közlemény e szerkesztőséghez Intézendő. Őrmentetlen tevelek esek ismert kezektől fogadtatnak el. __ Kiadó-hivatal / Egyetem-utcza, 2-ik szám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1856. Csütörtök, jan. 31. Előfizetés föltételei: hordva: . 4 fr. p. p. . 8 . . tfirdptmpnvpk diia • 5 ^s^os Petl‘8014 P-tr- Bélyegdíj, külön, 10 p. kr. HirueUUen J elv Uljd. Magán vita 5 hasábos petit 6or 5 p. kr. Vidékre, postán: Évnegyedre » . . . 5 fr. p. p. Félévre...........................10 B -Pesten, házhoz Évnegyedre . . . Félévre ..... ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS & PESTI NAPLÓ 1856-ik évi februar — martius két február—junius öthónapos folyamra. Vidékre két hónapra 3 frt 20 kr. „ öt hónapra 8 frt 20 kr. Budapesten házhozhordással két hónapra 2 frt 40 kr. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában , egyetem-utcza 2-ik szám takarékpénztár épület lső emeleten. Pesti Napló kiadóhivatala. PEST, jan. 31. Előre- és visszatekintések. VIII. Röviden említem, ami a békeelőzményekből még figyelmet igényel. Midőn a Feketetenger a szabad kereskedelemnek adatik át, természetesen a két parthatalom, t. i. az orosz és török, kötelezve van e kereskedelem biztonságára ügyelni. Végre is 14,000 négyszög mérföldnyi vízterületen, hol annyi zug-öböl és annyi vad népfaj létezik, könnyen elszaporodhatnak a kalózok, ha nincs senki. ki a tengeri rendőrséget gyakorolhassa. Nem elég a lobogóknak bemenetet engedni, de a benn létett veszélytelenné is kell tenni. Ez az egyik tekintet. Továbbá az oroszoknak Odessától Pottig s Ossurgethiig, a törököknek pedig Batumtól Anadoli Fenerig, s a Boszpot beömlésének baloldalán Rum éli Fenertől egész a Dunatorkolatig nagy kiterjedésű partjuk van, s részint oly háborgó lakossággal, mely félfüggetlenségben él és lázadásokra zsákmányért is kész. Ha a töröknek s orosznak szárazon kellene minden serget és hadkészletet ezek ellen szállítani, akkor mind a két hatalomnak legalább ázsiai partbirtoka gyakori erisiseknek volna kitéve. Ez a másik tekintet. Tehát a szabad kereskedelemnek s a parthatalmak territóriumainak védhetésére mellőzhetlenül szükséges, hogy a czár és azultán határozott mennyiségű könnyű járműveket tarthassanak. A békeelőzmények III-dik pontja e kérdés fölötti egyezkedést magukra a párthatalmakra bizta, azon kikötéssel, hogy szerződmények, mint kiegészítő rész, a békeokmányhoz csatoltassék, miáltal eleje vétetik minden cselszövénynek, mely később a török udvart ij meg uj alkukra unszolhatta volna. Nem lenne talán fölösleges szintén a conferentiákon egy orosz kikötőt — például Odessát __jelölni ki az orosz könnyű szállitóhajók a r seil á 1 - h e 1 y 6 ü I, így az ellenőrzés egyszerű nehézségek nélküli volna. A III-ik pontot a csatornákra — a Dardanellákra és Boszporra — nézve egy aphoristicus rövidségű nyilatkozat fejezi be : az t. i., hogy e tengerszorosok a hadihajók elöl zárva maradnak, így az 1841-ks kötmény továbbra is érvényesnek tekintendő. Azonban a Marmora tengerben még a synopei vér napok után is jelentékenységgel bíró török flotta horgonyozhat. Az igazság kívánja, hogy, ha Európa kitekert az orosz kezéből egy éles fegyvert, a török se használhassa azt. S a semlegesség elve megszűnt elv lenni, midőn kivételeket tűr. Önként érthető tehát, miként még pártérdekei, még tartományainak nyugtalan szelleme sem jogosíthatja a törököt föl, a békekörményhez csatlandó szerződésben kijelölt észletű és minőségű itajokon kívül mással a Feketetengeren megjelenni. Hajóhadának akár egészben, akár csak egy részben a Feketetengerre küldése a semlegesség kötelező szabályát sértené. A Boszpor feketetengeri torkolata a török hadihajókra nézve is zártnak tekintendő. Csak így lehet őrizni a III-dik pont épségét, fentartani czélját, igazolni szigorát. Továbbá a két csatorna s általuk a Marmoratenger a Feketetenger semlegességéért föltétlenül nyitva áll a kereskedő hajók számára. De ha ezért áll nyitva, használhatónak is kell lennie. Különben Európa annyi vérbe és pénzbe került joga, a feketetengeri szabad kereskedés, szenvedne csorbát és sérelmet. Azonban, mint tudatik, a Marmora világlótornyokkal, vész- és tájékozási jelekkel csak kivételként van ellátva. A csatornák sem felelnek e részben — még a szerény igényeknek is meg. A Portának kötelezni kell tehát magát a Marmorán és a csatornákon a kereskedelem biztosságára szükséges építkezésekre. De, hogy e művek gyorsan és jól létesüljenek, s hogy utóbb a Szundvámhoz hasonló ügybajok ne támadjanak, a békekötő hatalmaknak,s illetőleg Európának érdekében volna, mind a munka vezetése, mind a költség hordozása. KEMÉNY ZSIGMOND: A RÉGI JÓ TÁBLABIRÁK. Regény. hu Jókai nén. MÁSODIK RÉSZ. Ember csapásai. (Folytatás. *) Néhány pillanat múlva a leányka azt képzelte hallani, hogy újra léptek hangjai közelednének a puszta ház felé, még pedig súlyos lépteké, mint mikor valaki kettős terhet emel, s egyik lábával a másik nyomába lép, nagynehézkesen. A sötétben egy alakot látott ismét megjelenni az omladozott ajtó küszöbénél, mely egy másik önakaratlan tetemet hurczolt maga után. A képzelet ilyenkor segítségükre jön a szemeknek, s kiegészíti a félig látottakat, kipótolja a sötétség időközeit, s kifesti a fekete körrajzokat — vérrel, mentül több vérrel. A gyilkos helyet keresett a hulla számára az omladék közt, ahová azt elrejthesse. Kezeivel, lábaival tapogatózott a sötétben. Egyszer kicsúszott kezéből a halott s fejével nagyot koppanva ütödött az omladék falába. Most megpillanta az egymásra hullott nádkévéket ott a szögletben , a nád recsegése lábai alatt árulta azt el. Valóban ez a hely alkalmatos fog lenni. Benyúlt kezével a kévék közé, hogy azokat szétháritsa s azon pillanatban egy remegő kéz akadt ujjai közé. • • • • — Ki az! kiálta, hirtelen visszafojtott rikoltással a gyilkos s egy szökéssel visszaugrott onnan ijedten, és az átelleni falhoz tántorodék. Az elbújt gyermek jól látta a világtalan sötétségen keresztül is, mint kérésével az ember a földre elejtett botját, hogy emelte azt fel két kézzel válla fülé, hogy * Lásd Pesti Napló 1765. számát, közeledett néhány nyommal ismét feléje, szótlanul. A szív verését lehetett hallani. Ekkor az a láthatlan véderő, mely a gyermekek fölött lebeg, józan észt és lélekjelenlétet sugallt a gyermek szivébe. Csendesen előbujt a kévék közöl s nyájas , félelem nélküli hangon szólita meg az embert azzal a mondattal, a mire már olyan régen készült. — Adjon az ur Isten kegyelmednek jó estét Vincze bácsit Hogy ötlött eszébe, hogy ezt az embert Vincze bácsinak szólítsa? Amaz dörmögve, szárazon lihegve ereszte le felemelt dorongját, amint látá, hogy csak egy gyermekkel van itt dolga. Susogva monda neki. — Mit keressz te itten ? — Oh édes Vincze bácsi, a tekintetes fiscalis úr küldött a nagyságos úrhoz . . . — Melyik fiscalis ? melyik nagyságos úr ? mordult rá a csavargó. — Hát az a fiscalis úr, a kinél a gróf-kisasszony van, a kit el akarnak veszteni, azért küldött Krénfy úrhoz, hogy írjon valami levelet, a mi annak a gróf kisasszszonynak javára lenne, tudom ám én azt, mert rám merték az ilyesmit bízni; de ne mondja el kend senkinek. Ugye? A csavargó botjára könyökölve hallgatá a gyermek szavait. — És te hogy jöttél mégis ide ? — Hát a Krénfy úr azt hagyta, hogy várjak itt a falu végén, majd elküldi a levelet az ispán úrtól, én azután menjek el vele a kastélyig. Tudja, nem akarta, hogy ott várjak a házánál, mert ottan az a kártya észrevehetett volna, és azt gondolható, hogy valami leánytól hoztam levelet a nagyságos urnak. Nagyon félti ám a paraszt leányoktól. Mikor hallhatott ez a gyermek ilyesmit s hogy jutottak ezek most eszébe? — Hát azután ? — Én vártam, mig esni nem kezdett, akkor féltem nagyon a mennydörgésektől, s elbújtam ide a nád közé, aztán eltaláltam aludni. Ugyan jó, hogy fölébresztett kegyelmed Vincze bácsi, talán már el is ment ezóta az ispán úr, nem találkozott vele kegyelmed Vincze bácsi? A csavargó szemei a sötétségen keresztül is fogva tárták a leány minden mozdulatát, azezvonását. — Hogy tudod te, hogy én Vincze bácsi vagyok ? — Hiszen kegyelmed a molnár a patakmalomban , jól ismerem a prémes sipkájáról, ami a fején van. A csavargó feje pedig egészen fedetlen volt. — Hallod-e Marina! szólt az ember, s izmos vaskezével megragadta a leányka vállát; te tudod azt jól, hogy én nem vagyok feneked Vincze bácsi, a patakmolnár, hanem vagyok a vén csavargó Márton. Azt se kérdezd, hogy nem láttam-e az ispán uradat ezen menni? mert jól láttad te, hogy itt előtted ütöttem őt agyon. — Igen, agyon ütöttem mint a kutyát, mint egy rosz farkast. És te ezt láttad, mert ha úgy aludtál volna is, mint otthon édesanyád ölében, mégis fel kellett volna ébredned arra a rettenetes orditásra, amit az tett. Vagy nem volt az rettenetes orditás, mi? Ne felelj ugye, hogy az volt, hogy keresztül járt az embernek a vérén , a velején ! Sohasem hallottam ilyen ordítást, soha. — No, ne eretesd magadat. Reszkess, mert rád fér. Ez csúnya éjszaka. Utálatos, gyilkosságnak való éjszaka. A kis leány azzal a gyermekeknek sajátos elszántsággal kérdező az embertől: — Meg fog kegyelmed engem ölni ? — Mi bolond kérdés az ? — Csak azt engedje meg kegyelmed, hogy előbb hadd imádkozzam magamban. — Tedd. Marina letérdepelt a szegletbe. — Mikor azt mondom, hogy „Amen,“ akkor egyszerre üssön kegyelmed a fejemre, ne kínozzon sokáig; olyan jó nagyot üssön rám, mint az ispánra elébb. Azzal két kezét összetéve, fejét a falnak támasztó s elkezdő halkan rebegni: „Miatyánk Isten............................................ ............................................most és mindörökké , Amon.“ Azután csak abban a helyzetben maradt és várta végperezét. — Marina .... szólt a vén ember halkan, közel volt hozzá, ott térdepelt mellette. A leányka felnyitá szemeit; úgy tetszik neki, mintha valami villogna előtte. A csavargó aczéllal és kovával tüzet csiholt; a perczig élő kis tűzkigyók egy levelet világítottak meg, mely térdére volt kitéve. — Ide nézz. Mi van ezen ? Az aczélszikrák pillanatnyi fényében oda nézett a gyermek, és a borzadály vonakodásával rebegé ki: — Vér.......... A csavargó nagyot morgott: „hm , nem ezt kérdeztem : mi irás van rajta ?“ A leányka, mintha iskolában volna, haragos mestere előtt, szepegve betűzé a szókat a szikráknál: — „Brenóczy Maróth Cynthia grófnőnek.“ — Az ember ekkor fölkelt térdéről. — Állj fel. A leányka engedelmeskedett. — Ki tanított meg olvasni ? — A jó kisasszony, aki most már a fiscalis úr neje. — No hát, ha még valaha összejösz vele, megcsókolhatod érte a kezét, mert többet köszönsz egy életnél annak, hogy a betűket ismered. — Most szedd fel magadat és jel velem. A gyermek szót fogadott, a csavargó megfogta kezét és vitte magával az erdőbe. Valami elhagyott, meredek gyalog utat választott, melyen tán egyedül ő tudta a járást, a sűrű sötét fenyőfák alatt minden külső derű elveszett, csak a gyakorlott láb ismert ott az útra; legkisebb nesz nem hallatszott a fák alatti éjszakában. Mintegy félórai járás után megállt a csavargó a gyermekkel. — Hallod-e már a tarnóczi malom kelepelését? Nem messze vagyunk oda. Ha én megígérem, hogy nem bántalak, megteszed-e, a mit mondok? Felelj. Mondd ki az Isten nevét. — ... Bizony . . . Isten . . . rebegő a gyermek. — Most hát fogd ezt a levelet, dugd a kebledbe, hogy el ne veszítsd, te menj előttem e»zen a mély után, én megyek utánad Tí-’-“í-"‘*s*uuanl£erosd fel a Papákékat,azok PESTI NAPLÓ. Pest, jan. 31. Mozart születésének százados emlékünnepét Magyarország fővárosa is megülte. A philharmoniai hangversenyek igazgató választmánya egyesülve a budapesti hangászegyleti zenedével f. hó 27-kén a nemzeti múzeum teremében Mozart műveiből nagy hangversenyt rendezett. Mozart nagy szelleme iránt hazánk fővárosa is lerótta adóját. És míg itt ez ünnepély élén a nemzeti színház karnagyát „Hunyady László“ szerzőjét Erkel Ferenczet szemléljük, Bécsben a nagy zeneköltő emlékünnepének rendezésére Liszt Ferencz hazánkfia hivatott meg Weimarból. E lángeszű zeneművésznek e százados ünnepély bevezetéséül irt geniális czikkéből emelünk ki ezennel néhány sort, hogy felderíthessük ez ünnepély horderejét, hogy, habár Liszt szavaival, mi is járulhassunk a megemlékezés és hódolat napján azon oltárhoz, melyen egy nagy szellem dicsőítésére gyújtatott meg az áldozat tüze. Illetékest, méltóbb apotheosist mi úgy sem írhatnánk. „Senki sem oly jogosított mint ő, mond Liszt, hogy felidézője legyen azon gondviselés iránti öröm- és hálaünnepnek, mely benne a művészetnek oly becses ajándékot adott. Örüljünk tehát, hogy emlékét megdicsőíthetjük, valamint a régiek tevék, kik hasonlag mindazokat, kiknek lángesze ismereteik, erkölcsi örömeik, a vad elemek feletti uralkodásuk, az erőtlenek és a barbárok tudatlansága feletti hatalmuk határait kiterjesztő, oly nagyra sebesülék, és valamennyit, a bölcsészt úgy mint a törvényhozót, a költőt, a dalnokot az emberiség jótevőinek sorába helyezék. És mennél inkább közeledik az emberiség azon időszakhoz, midőn a civilisztio már nem elégti a történet által feljegyeztetni a királyok és hódítók sorát, a háborúk okait, a csaták következéseit, a dynastiák bukását s az államok keletkezését, a népek küzdelmeit és vonaglását, ime kormányok végzetét és balsorsát, s amaz uralkodók szelídségét és jóságát; mennél nagyobb nyomatékot helyez a nemzetek mivelődési történetébe; mennél kötelezettebbnek érzi magát az üdvös felfedezések eredetét felkutatni s lépésről lépésre követni az új eszmék lassú és bizonytalan haladását s a jelenleg oly igen hasznos tudomány és ismét virágzó művészet terén tett hódításokat; mennél több gondot fordít azok neveinek és tetteinek feljegyzésére, kik az ember uralmát a természet erői felett kiterjeszték, az ipart meggazdagiták, a kereskedelmet feléleszték s a költészet és irodalomnak nagyobb lendületet szereztek és a művészetet megtermékenyiték, annál inkább meghathat bennünket a magasztos látvány, midőn a népek ezrei nagyságát tanúsítják azon férfiúnak, kit mint Platót az „isteni“ melléknév megillet. Mozartnak a művészet irányábani végtelen érdeme, mely valamennyi érdemének öszvege, hogy a művészetet a társadalmi életbe ülteté át, hogy a művészet ezentúl a szellemi műveltség egyik elemévé váljék és töltse be azonhézagot, mely a tudományos és naiv zene közt létezett. Ez érdem: a melódiának, a zenélyes népszellem ez ösztönszerű természeti nyilatkozatának benső egyesítése, összeolvasztása a harmoniával a mesterek százados hosszú munkája által dicsően teremtett e tudománynyal. A melódia, mint a kert százlevelű rózsája, már majdnem terméketlen maradt, de Mozart felfedé a titkot, hogy megszerezze neki a parlagi rózsa áldott termékenységét. Miként Faust, érzé a harmónia, hogy a könyvek pora között, s a műhely sötétében el kell korhadnia. Mozart új ifjúságra keltest; oly ifjúságra, melynél nem hiányzanak sem a szeszélyek váratlansága, sem a képzelet tövérsége, sem a természeti ösztönök pajkossága, sem a szív tiszta érzetei, ártatlan gerjedelme,sem az élénk képzeterő nagy álmai, sem az átdolgozás merész erélye. Mozarttal a zenének új időszaka kezdődik, a fényes tettekkel egyesült érzéki élv azon időszaka, azon bájos idő, midőn a gondolat már teljes érettségre jutott, anélkül , hogy friseségének zománczát elveszítette volna.“ Ezért illeti őt meg, mint nagy szellemet e hódolat. Ezért egyesül Magyarország fővárosa is azokkal, kik e napot Mozart emlékének szentelék. Rokonszenvünk, hódolatunk záloga ez ünnep azon férfiú iránt, ki az emberiség eltulajdonihatlan közös kincstárát meggazdagitá; ki az utat, melyen haladott, nem átokkal jelölte meg s a nemzet emlékébe nem gyászszal irta be nevét, hanem megjelölte az utat halhatlan müvekkel, melyek mint a napnak meleg sugarai termékenyitőleg, éltetőleg hatnak. Szebbé tette a szellemi életet. — Örömmel jegyezzük fel tehát, hogy ez ünnepély iránt a közönség nagy részvétet tanúsított. Csak a körszékek rendes közönsége nem jelent meg teljes számmal. A terem többi része egészen megtelt. A zenekar előtt díszes állványon 31 ezert megkoszorúzott mellszobra állott. Ez ünnepély rendezése miatti méltánylatunk mellett is sajnálatunkat kell kifejeznünk a műsorozat egybeszerkesztése felett. Az előadott művek választása szerencsésnek nem mondható. Az operákból kiszemelt áriák és recitativek nem illenek ily ünnepélyhez, bármi szépek legyenek is ez áriák. Illetékes mű csak egy befejezett, egész mű lehet. Ily mű a dal (Lied.) Az ária pedig egy operában az, mi a tragoediában a monológ, azaz része az egésznek. Ily kiszakított áriák mindig úgy tekinthetők, mint a laicus közönség részére tett concessio. Ha azonban a műsorozatba áriát is akartak beszőni, választották volna Don Juant, melyben a nagy mester nagyságának tetőpontját éri el. Ez ünnepély klozart emlékének szenteltetett, így műveiben nagyságát kelle felmutatni és nem fokozatos fejlődését, így „Titus“ ez első és leggyengébb művének nyitánya helyett a „varázs síp“ nyitányát szerettük volna hallani, Mozartot a férfikor, a művészet teljességében s nem az ifjú bár genitális ifjú hibáival felismerni. A hangverseny két fénypontja a C. dur simphonia s a D-moll concert volt, amaz mint Mozart egyik legszebb műve, imez az előadás jelességénél fogva. E simphoniát hallva ismét (a múlt évben is hallottuk) eszünkbe jutott egy újabb német író azon merész állítása , hogy valamint Hegel után új bölcsészeti rendszer többé nem alkotható, úgy Beethoven után senki sem fog simphoniát írni. Nem vitatjuk ez állítás alapos, vagy alaptalanságát. De mi azt hisszük, hogy