Pesti Napló, 1856. május (7. évfolyam, 1854-1879. szám)

1856-05-16 / 1867. szám

284—1863. 7-ik évf folyam. Szerkesztési iroda : Szerkesztő szállása : Angol királynői»«f ciimzett szálloda, 63-ik sírm. A '»p siellszal rászát Ulett minden közlmény a szerkesztőséghez intézendö. Bár mentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnék el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2 ik szám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. Hirdetmények dija : 5 b88áb0S Petit s°r 4 ptr. Bregaij külön 1v ptr . J Magán vita 5 hasábos petit sor 5 pkr. jegyűt©in-utczi 2-ik szám , l~sz emslet, Vidékre, g­enton . Évnegyedre . . . 5 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. 1856. Péntek, máj. 16. Előfizetési feltételek: Pesten, házhoz hordva , Évnegyedre . . . 4 frt p. p. Félévre . . . . 8 frt n. P. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS 4 PESTI NAPLÓ május—juntus két hónapos folya­mára. Vidékre postán küldve 3 frt. 20 kr. Budapesten házhozhordással 2 frt 40 kr. Lapunk szerkesztője báró Kemény Zsigmoms ur, ezentul sem mulaszt el semmit, hogy irodalmunk jele­sebb tehetségeit­ maga körül gyűjtse. Hazai érdekeinket számos derék levelező közremunkálása mellett, ezután is rég ismert publicistái tekintélyek fogják fejtegetni. É­s a­mely mértékben csökkenne a külföldi tudósítások érdeke, azon arányban igyekszik a szerkesztő kimerí­tőbbé, érdekesebbé és változatosabbá tenni a bennünket közelebbről illető ügyek fejtegetését. A tárczában különösen ezentúl is közremunkálnak: Arany János,Csengery Antal, Danieliki, Gal­­g­ó­cz­i Károly, Gr­eg­uss Ágost, E­r­d­él­y­i János, Fényes Elek, Gyulai Pál, Hunfalvy Pál, Pau- t­e­r, egyetemi tanár, Révész Imre, S­z­a­l­a­y László, S­z­on­t­a­g Gusztáv, Tompa Mihály, Tóth Lörincz, V­e­n­c­z­e­l Gusztáv sat. urak. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahi­vatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, egyetem­­utcza 2-dik szám takarékpénztárépület földszint Pesti Napló kiadó­hivatala. PEST, május 16. Magyarország egyen­érdek­ű vidékei­nek jellemzése államgazdászati tekin­tetben. Azon élénk m­zgalom, mely a vasútvonalak építése körül nyilvánul, naponként közeledő biz­tos reményt ad, hogy államgazdászatunknak a közlekedés hiányos voltában rejlő akadályai ap­ránként mind inkább elhárulni fognak. A Pesti Napló 271-ik száma fontos indítványt tesz, hogy Pest, mint az ország szive, mely felé kell tódulni minden élet- pezsgő vérnek s innen oszolni ismét széjjel, tűzetvén ki országos köz­pontul, a keletkező vonalak kiindulásukban és irányukban átgondolt s czélszerüleg kidolgozott hálózati terv szerint szerkeztessenek össze. Ezt érdeklőleg a Magyar­ Sajtó május 4-diki számá­ban Hollán Ernő úr az egész országra kiterjedő vasút-hálózati tervelést kezd meg. Tudomásom szerint a Pester Lloyd hasonlag ezt akarja tenni. Mi szinte készen vagyunk egy ily tervelésre. De hogy különböző irányban egymás felibe ne hal­mozzuk okoskodásainkat , feltettük : bevárni a megindult terveléseket, hogy nézeteinkkel annak idejében majd csak a jobb támogatására csatla­kozzunk. Életerei lesznek ezen vasút­vonalak ez ország egyetemes iparának. Miszerint azonban az ezek által előidézendő új élet erőteljes legyen, kell , hogy a vasutak által átszelt minden vidék, felismervén önérdekeit, mun­kásságával ezekhez alkalmazkodva, a közlekedéssel gyarapodó súly­­egyént tartson; különben az átszelő vasutak nem új életet adnak, hanem vért elhordó és kiszivattyúzó erekké fajulván a régi lassú életnek is meg­gyilkolására fognak szolgálni. Mi va­lószínűbb, mint a közlekedés gyarapodása által elsrugtatott civilisatió igényeinek szaporodása?­­ Nincs nyomorultabb teremtése Istennek, mint a vagyontalan fényűző­­ . H Ha földmivelő országunk­ban a termelés a kiszállítással s a növekedő civili­satió igényeivel súlyegyent nem tart, hanem ezek mellett önbelszükségletét csak részben is fedezet­lenül maradni engedi , akkor min magunk kétkép­pen rablottuk meg az országot; először a­men­nyiben a kiszállítás könnyűsége által magasodó árak miatt, az azt szükséglő polgártársainknak is felvettük az első életmelléki anyagok árát; másodszor a­mennyiben az így hozzánk könnyen szállított iparczikkekért, magasodott igényeink­nél fogva, ismét visszahagyjuk folyni a hozzánk már egyszer beszivárgott pénzt. Hogy a közle­kedés gyarapodásával megtarthassuk vagyonoso­­dásunkban az előre haladó súlyegyént, arra egye­dül min érdekeink felismerése vezethet.A felismert önérdek szerint irányzott előre törekvés sokkal szükségesebb most , mint valaha. Egyedül ez monthat meg bennünket a vagyontalan fényűző sorsára való jutástól. E körülmény vezet arra, hogy hazánk egyes vidékeinek államgazdászati jellemük iránt kutatást tevén, azokat ily szempontból egyenként tárgyalás alá vegyem. I. Békés-Csanádmegye s vidéke.Leggazdagabb földü s ennélfogva földmivelés tekintetében leg­több figyelmet érdemlő vidéke ez mostani ha­tárai közt országunknak. Ezt rövid időn a ti­szai vaspálya ágai szelendik át, melyek mint országunk testébe eddig élő legmélyebben ható életerők, hirtelen magas hatványra jutandó for­galmat ígérnek ennek. A vidék gazdagsága azon­ban egyedül nyersterményei bőségében áll. Sok­szor megtörtént már az, a békés megyei emberen, hogy bőven termett gabonáját ősszel eladta, mert jól megadták az árát, tavasszal pedig megszűkül­­vén az idő, maga sokkal drágábbért vett kenyér­nek valót. Ez, ha előre nem nézünk, még gyak­rabban megtörténhetik a forgalom gyarapodása után, s különösen illenek e vidékre az élőbeszéd­ben kifejezett szavaim. E vidék központját maga a tulajdonképeni Bé­kés megye teszi, s e körül határait mintegy követ­kezőleg lehet kijelölnünk: Aradban a Marosparton Paulisnál elkezdve fél Boros­ Jenőnek; onnan egyenes vonalban át Szalontának; innen Berettyó­újfalu, Földes, Kaba felett Nádudvarnak és Cse­génél ki a Tiszáig; honnan lefelé a Maros torkáig mindenütt a Tisza von határt, így bele­esik ebbe az egész Békés-Csanád, Nagy-Kunság és Szol­nok megye, Észak-Biharnak Szolnok megyével és a Nagy-Kunsággal határos része, Dél-Bihar­­nak Békés és Arad megyék közé benyúló oldala, végre Aradnak egész sík déli fele. Összes terület kerek számm­al 300 □ mértföld. Lakos szám­a vi­déken 747,548 lélek. Esik egy □ mire 2491, miszerint népetlennek nem mondhatjuk. Mivelés alatti föld: szántóföld 1,213,089 katastrális (1600 □ öles) hold, kaszáló-rét 472,042 h., legelő 792,103 h., szőlő 20,659 h., kert 11,272 h., er­­dő 168,644 h., összesen 2,677,809 hold. Esik egy családra mivelni való 17 hold. A réteket, legelők nagy részét, nem csekély részben a szántóföldeket viz járja, azontúl nádas és viz alatt levő föld van 322,191 hold. Első főteendője tehát e vidéknek a vizek szabályozásában áll, mi tekintetben legelső érdekét ismerte fel a Berettyó és Körö­sök szabályozásának megindításában s annak erélyes végrehajtásán való törekvésben. Az éghajlat aszályos; azt lehet mondani: leg­aszályosabb az egész országban. Ez legfőbb oka annak, hogy a föld szomjas agyagos természeté­nél fogva igen gyakran csal. Az erdőség igen ke­vés. A fa­szükség nagy. Ez az aszályosság által előidézett okkal egyesülve, a faültetés múlhatlan szükségét vonja maga után. A kimutatott erdőségből 78,794 hold az aradmegyei, 72,000 hold a Délbihar­ me­­gyei részre esik. A többi egész vidéknek úgy­szólván semmi erdőmivelése sincs. A mezőhegyesi ménes-intézet, némely magánosokkal együtt, kik­nek apró akáczos, füzes, nyáras eger és kőrisfás erdeik vannak, megmutatta, hogy miként kell sza­porítani e vidéken is a fát. Kövessék az egyes határok a jó példát. Ültettessenek ki az utak mel­lékei s a földek mesgyéi élőfákkal. Ki ezt teszi, kétszeresen használ e vidéknek, a fatermeléssel és a vidék aszálytalanílásával. Nem fogna itt egy-egy nyereségesebb magánválla­lat lenni, mint e kiültetési czélból eladásra szánt ültetni való csemeték nevelése. Ritka egyén, ki a csemetéket mag­ról vagy gyökérről nevelgetni szereti. Ha ültetni való kínálkozik, sokkal több kedvet nyer a kiül­tetésre. Messziről hozott s különböző földön nö­vekedett csemetéknek bizonytalan a megfogan­­szása. A helyben, egyenlő talajon neveltek a meg­­foganszás biztosabb volta által is nevelik értéköket. De hogy az ültetések elhaladjanak, s az ültető tőrök kedvét el ne veszítse, szoros mezei rendőrség kell, mely utalma alá ve­gye az ültetetvényeket. Ennek hiánya, a romboló nép pajzánságánál fogva, eddig is fő gát­kép tekinthető az ültetgetések gyakorlatba való jövetelére nézve. GALGÓCZI KÁROLY. SZOMORÚ NAPOK. Regény. Irta JÓKAI MÓR (1831.) A vas ember. Folytatás *). — Roszabb mesét nem mondhattál volna nekem. Monda a tábornok, visszatérve nejéhez, s annak szelíd fejecskéjét ölébe véve. Ez nagyon szomorú mese volt. — De a vége még hátra van. — És az a legszomorúbb benne, hogy a vége az én kezemben van. — Én azt hiszem, jó helyen van. — Hogy mondhatod ezt? Nem személyes ellenségem­­e az egész Hétfalusi család ? Nem kellne emlékeznem arra, ha mindent elfelejtettem is, hogy bántalmaztak té­ged : maga ez a szeles fiú nyílt mulatságban megsértő, mint nőmet, és most őt, a család utoló ivadékát, a sors úgy veti elém, mint bírája elé, a­kinek halált kell mon­dani rá! Az egész világ azt fogja hinni, hogy örültem a szomorú alkalomnak, melyben magamért véres, példás boszút állhattam ellenségemen. Hogy bitófára ítéltem el­lenségem fiát, mert szomjaztam vérét! S te azt mondod, hogy ez jól történt így. Azt mondom. Én meg vagyok abban nyugodva , hogy te meg fogod őt menteni. Én ? kérdé a tábornok, s bámulva nyitá fel nagy kerek szemeit. Az lehetetlen. — Én azt hiszem, hogy Vértessy tábornok, a szigorú, hajthatlan férfi, a kit tisztelői és haragosai vas embernek annak, a ki soha semmi rokonáért, barátjáért a fegyelem szabályaiban kedvezést nem tanúsított , mindent el fog Lásd „Pesti Napló® 1862. számát. követni, hogy egyszer életében kivételt tegyen a tör­vény szigora alól, hogy megmentse ellensége fiát. Óh én ismerem azt az urat jól : bizonyosan tudom, hogy így fog cselekedni. — Az lehetetlen, az lehetetlen. Ha testvérem volna, sem menthetném meg ily balhelyzetben. — Testvéredet nem, de ezt igen. Én meg vagyok ab­ban nyugodva, hogy te addig meg nem nyugszol, a­míg a szerencsétlen ifjú megmentésére valami módot ki nem gondolsz. És a­midőn ezt mondta, olyan jól tudott olvasni annak a vas embernek a szíve, lelke mélyében. A tábornok nyugtalan kedélylyel hagyta el neje szo­báját , de a­mint kilépett abból, már akkor arcza e nyug­talanságról nem tanúskodott. Az ordonnance ott állt az előszobában akkor is és sar­kon fordulva tábornoka felé, átnyújta neki a keblébe du­gott pecsétes levelet. Az volt a hivatalos tudósítás a szökevény elfogatá­­sáról. A tábornok inte a katonának, hogy elmehet. Azután szobájába vonult, kitöm­te maga elé az iratot, hozzá ült, fejét két tenyerébe hajtá, és sokáig, sokáig küzdött nehéz lélekfárasztó gondolataival. A lengyel nő. — Ki van itthon ? — Kérdé egy erős, csengő hang a hóhér labában, mi­alatt egy szürke köpönyegbe burkolt alak lépett be a konyhaajtón. A tűzhely mellett Iván és asszony ültek, odakinn sötét zivataros éjszaka volt , az idő tíz óra körül, és minden ajtó zárva. A férfi és a nő csak bámult az idegenre és nem felelt neki. — Ki van ide haza ? kérdé ez újra, közelebb lépve a tűzhöz, melynek lobogó fényénél szép ifjú sima arcza látható lön, élesen rajzolt szemöldeivel, vékony, de erő­teljes ajkaival s bátor sasszemeivel, a­mik merészen te­­kintenek az emberek arczaiba. A nő és a férfi egymás szemeibe néztek, Iván szinte­­ félve kérdező felelet helyett. — De hogy jöhet ide be valaki? — A kerítésen szöktem be, válaszolt az idegen min­den kínálás nélkül leülve a tűzhely mellé. Zárva volt az ajtó. Kétszer, háromszor zörgettem, nem nyitotta ki senki, kénytelen voltam vele. — Hát a kutyák ? kérdő hüledezve a házi nő. — Nem bántottak. Én tudok az ebekkel beszélni. Van valami módom. Gonosz zivataros idő van, az eső csak úgy szakad. Nem várhattam oda kinn sokáig. — De hallja, mit akar itt? Kérdé a nő csaknem félel­mesen tekintve az idegen arczába. — Azt majd megmondom kedvesem. Elébb adjon egy pohár vizet, erősen szomjazom. A nő önkénytelenül kényszerítve érezte magát enge­delmeskedni. — Te meg barátom, terítsd le addig a köpenyemet ide a tűzhely mellé, szólt Ivánhoz fordulva s lekerité nyaká­ból a bő köpenyt, melyről csurgott a viz. A nő és a férfi mintegy megigézve teljesité paran­csait. Köpenyét letéve, karcsú, idomzatos termetet láttatott az idegen, mely férfinak nagyon is gyöngédnek tetszett, kezei finomak és fehéreknek látszottak, a mint a nyújtott poharat elvette. — Ez valami asszony , suttogó a hóhér neje Ivánnak, gyanúsan összevont sürü szemöldei alól kémlelve az is­meretlent. Azután közelebb lépett hozzá s jól szemei kö­zé nézve monda neki : — Galambom. Maga úgy látszik, hogy nem jó járatban van. Kit keres ? — A gazdát, felelt az idegen röviden, s a tűzhelyre könyökölt. — Maga tán azt gondolja, hogy ez a ház vendégfoga­dó, hogy úgy a város végire esik. — Nem gondolom, szép asszony. Itt Zudár gazda la­kik , a becsületes révész mester­— Révész mester ? — No igen , a­ki ebből a világból a másikba átszállít­ja az embereket. — Honnan ismeri maga a gazdát? —­ Én soha­­sem láttam, hanem azért jól ismerem. Most nem lehet vele beszélni ugye­bár, mert már imád­kozni ment s rendesen egy óráig szokott imádkozni, s azalatt nem jö­tt háborgatni. Önök is azért húzódtak ki ide a konyhába. Ön szép asszony Zudár uram felesége, nemde, s ez a fiatal ember itt a legénye. Én jól isme­rem önöket is­. De hát maga kicsoda? szóljon. Mit akar? kérdé a nő szorongva. — Azt majd megmondom a gazdának odabenn, ha el­végezte ájtatoskodását. Mielőtt lefeküdnék, ki szokta sütni puskáit, akkor majd bemegyek hozzá. Üljön le ad­dig mellém. Nézze elférünk ketten is a lóczán, beszél­gessünk egyről másról. Az idegen leemelte kerek kucsmáját fejéről, s hosz­­szu fekete haja tömött fürtökben göndörül­ alá vállalta. — Ez nő. Ez nő. Suttogá egymásnak Iván és a házi asszony. Az utóbbi most már merészebben közelíte a rejtélyes alakhoz s helyet foglalva mellette, elkezde vele beszédbe elegyedni. — Mi dolga lehet magának az én urammal? — Ej, kedves jó asszony. Maga is mindig mást kér­dezget, mint a­mit kellene. A­helyett hogy azt kérdezné tőlem, nem vagyok-e éhes, vacsoráltam e már? Pedig erre igen hamar tudnék felelni. A nő fölkelt nagy duzzogva s valami fali szekrényből egy tál lepényt vett elő s azt az idegen elé hozta. — Ha nem utál a bakó tányéráról enni, uram! — Ejh, hagyja azt. Hátha én magam is az vagyok. — Ah, perse. Ezekkel a fehér, puha kezecskékkel; nem is olyanok, mintha férfi kezei volnának. — De a­mint e szavakat ki mondta, egyszerre el is sikoltotta magát a némber, mert a tapogatott fehér ka­csók egyike úgy megszok­ta vastag húsos tenyerét, hogy a csontjai is ropogtak bele. PESTI NAPLÓ, Pest, máj. 16. Arany János kisebb költeményei két kötetben megjelentek. Heckenast Gusztáv úr e köl­teményeket méltó diszszel adta ki s e becses gyűjtemény árát nem szabta nagyra, hogy azt Toldi költőjének minden tisztelője megszerezhesse. A két kötet ára 2 frt 30 kr.pp. Arany János nevét a magyar költők legelőbbjei között említi a külföld is. Költeményei az irodalom kincse, a ma­gyar irodalom gazdagsága, a költő neve hazánknak dísze. E költeményeknek megjelenését tehát mindnyájan öröm­mel üdvözöljük. Lapunk többször fog még e költemények­re visszatérni, hogy felmutassa azon szépségeket, miket e gyűjteményben nyerünk, hogy kellőleg méltányolja e mű­vek becsét s a költő érdemét, ki müvével korszakot terem­tett. Addig is szabadjon nekünk felidézni az olvasó emléke­zetében azon szép és találó jellemzést, melyet Arany felöl Erdélyi­nek „Egy századnegyed a magyar irodalomból“ czím alatt lapjainkban megjelent jeles áttekintésében talá­lunk. Erdélyi az újabb magyar lyrai költészet három kor­szakáról szólva, a regényes lyra harmadik korszakát azon ponton jelölé ki, melyet előkelőleg Arany képvisel, mint a ki a szétosztással, felbomlással fenyegetett s rendetlen­ségre hajló korszakból, mint tudalmasan alkotó művész áll elő s a tartalom gazdagságát a forma szépségével pá­rosítván, uj költői világnéz­etet alapit meg. A fölvett kor­szak folytán, mind Erdélyi, a dalköltészet, ballada s köl­tői beszély igen jelentős előmenetelt mutatnak. Vegyük a Vörösmarty, Garay féle balladákat, beszélyeket, és vegyük e kor legkiválóbb e nembeli terményeit leg­­inkább Aranytól : meg fogjuk látni a hangmenet újdonságát, sőt hazaiságát is. Mint eddig, úgy most is csak kevéssé emlegetem, hogy ki m­i­t irt, hanem in­kább, hogy miként , mégis lehetlen oda nem mutatnom az olyan előadásra, mint „Zách Klára, aztán Toldy Mik­lós“ kalandja „hajdanában, danában.“ Az utolsó fejlődési korszakot nem is mondhatnék bevégzettnek, ha a fölvett művészeti népiesség, mely a népben még öntudatlan, a költőknél már öntudatig nem volna vive, ha nem álln­a e korszak végén Arany János mint amaz öntudatos né­piesség kiváló képviselője. Nála a tartalmon és költői elemeken keresztül tiszta formákig vívta ki magát a mű­­eszme. Azért ő teszi a zárkövet a regényes lyrai alkotá­sokhoz, vagy ő benne tér vissza költészetünk az első kezdethez, az eredeti népköltészethez; de ezen népkölté­szet nem oly közvetlen, abstract, öntudatlan munkásság többé, hogy csak bele kell gondolni a poézist, hanem tar­talom és forma át vannak egymás által szellemitve; az ebben, ez abban lelé örömét, kényelmét, kielégíttetését.

Next