Pesti Napló, 1856. október (7. évfolyam, 2001-2031. szám)

1856-10-07 / 2007. szám

424—2003. 3-ik évi folyam. Szerkesztési Iroda : Szerkesztő szállása : Angol kirílynfibei cslmsszt »lillod«, 63 ik síim. A Up d«lUml riíilt Utat« minden kSilsminy « «lerkeJitCséghei intOsnd«. Birmentetlen l«Tsl«k c»»k Ismert keséktől fogsatstnsk el. Kiadó-hivatal: Egyetem­ utcsa, 2-ik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körü­lti panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. Hirdetmények dija : * petit­e»r 4 pkr, Bélyegdy kaum to pb *' J Megín­élte 6 hssébos petit­e nr 5 pkr, 2-ik dim, 1-ik «meist, Vidékre, postán : ■▼negyedre . . . 4 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. 1850. Kedd, oct. 3. Előfizetési feltételek: Pesten, hixkor hordva : ■▼negyedre . . . 4 frt p. p. Félévre . . . . 8 frt p. p. Előfizetési felhívás 4 FESTI NO 0 1856-ik évi October—de­cemberi folyamára. Vidékre postán küldve 5 frt. Budapesten házhozhordással 4 frt. Az előfizetések elfogadtatna minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten lekapok kiadóhivatalában, egyetem-tteza 2-dik szám takarékpénztár-épület, földszint. A Pesti Napló kiadó­hivatala PEST, oct. 7. Községeink beligazgatása. I. Nagyon természetesnek találjuk, ha oly or­szágban, hol vagy a túlságos központosítás kap lábra, vagy a rendi alkotmánynak csak azon ki­fejletlen neme szolgál az állampolgárzat alapjául, mely csak bizonyos néposztályra terjeszti ki az önigazgatás közjogi előnyeit, — némi közöny, — hogy úgy mondjuk, fásult érdekesetlenség mu­tatkozik a községi érdekek iránt. Hanem mi nem innét következtetjük azt, hogy ezen közöny, mely minden községi érdeket mostoha hidegségével te­met el, még most is oly álalános, s hogy a ma­gyar ember fönt és alant a „mun dus se es­­pedit“ elvére oly ázsiai egykedvűséggel szeret támaszkodni. Egy szó kezünkbe adja ezen körülmény ma­gyarázatát. Magyarországnak még eddig nem volt valódi községélete s régibb municipális alkotmánya min­den jelességei mellett is, sajátságos szerkezeténél fogva sokkal alkalmasabb volt az osztályok előjo­gait szolgálni, mint kebelében a községi önállósá­got kifejteni. A községi rendszer termékeny s fris eleven­séggel bíró növényzet az európai alkotmányok s államintézmények kertjében, melyet a társas álla­pot legtermészetesb szükségei nemzettek, s mely ép azért egyetemes és örök, mint maga a társada­lom. Nem kell e véleménynek igazolására egyebet fölhoznunk,mint azt, hogy a községélet rendezé­sének szüksége a Néva partján már ép annyira elismertetett mint a Themsenél, s hogy földbirto­kos vagy iparos tudós avagy szántóvető pár, polgári lételének első felét s biztosítékait egyformán s kivétel nélkül ezen intézménytől nyeré. Nagyfontosságú , nagyérdekű dolog tehát reánk nézve a községélet ésannyira, hogy méltán vak együgyűségge­l kellene azokat vádolnunk, a­kik átlátni nem volnának képesek, hogy ez azon pont, hol a jelenkori államviszonyok megalaku­lása kapot­t fedelet nyer, s hol a polgári tevékeny­ség a közjólét szentegyházára leghathhatósabban munkálkodhat. Különösen a birodalom jelen organikus átala­kulásában, midőn az országló hatalom már­is le­rakta alapköveit egy újabb községéletnek, s mi­dőn a birodalmi tanács ugyancsak ezt, maradandó törvények által körüloszlopozó tervekkel fogla­­loskodik, — méltó, hogy valamint legfőbb ren­deltetéséről, úgy különösen annak beligazgatásá­­ról komolyan gondolkozzunk. Mert a községek beligazgatásától függ a községek jólléte, valamint más részről az abban rejlő, gyakran majdnem láthatatlan hibák képezik azon belső s megrögzött nyavalyákat, melyek szülik, hogy sem az állam összes gépezete rendesen nem működhetik, sem az egyes polgárok anyagi hely­ezete nem örvend­het fokozatos s mindig gyarapodó fejlődésnek. Lássuk tehát ezt közelebbről, különösen Ma­gyarország viszonyaira vonatkozólag. A községek belkormányzatában legnagyobb jelentőséggel bír minden esetre a községi terhek arányos s igazságos föloszlása, s ebben különösen a rendes, és magára a községek saját szükségeire megkívántató adók kivetése. Ezen feladat a köz­ségi alkotmánynak kevésbbé világos s és azért a legtöbb nehézségekkel összekötött részéhez tar­tozik , mert mindazon akadályokkal, melyekkel az adók kivetésében az állam folyvást küzködik, el­sőben is a községi hatóságoknak kell megvívni, — és mert e föladat saját, minden egyes polgárra kiható egyetemességénél fogva a legmélyebben behat a családok gazdasági s háztartási viszo­nyaiba. Ezért a községi terhek szabályozott s le­hetőleg igazságos ügykezelése legáldásosabb ága is egyszersmind a községi kormányzatnak. Mint­hogy az 1849. márt. 17. s octob. 26-dika, úgy nem­különben az 1850.­ 1854-ki községi törvények s rendelvények értelmében különösen a polgár­­mestereknek s a községi tanácsnak van köteles­ségévé téve, miszerint az egyenes adót repatriál­­tassa s behajtassa, egyszersmind az ő teendőjéül van kijelölve az is, hogy valamint az adóköny­vecskék, úgy a befizetett adórészletek nyugtatvá­­nyozásáról is kellőleg gondoskodjék. Szintén az ő felügyelete­s egyenes befolyása mellett kell történni azon egyéni összeírásoknak is , melyek az adókivetés alapjául szolgálnak. Tapasztalásunk szerint ez azon három mozzanat, mely a községla­kosokat legérzékenyebb érintkezésbe hozza saját hatóságukkal s mely annak gondosságát és igazság­­szeretetét leginkább igénybe veszi. A leggyako­ribb s legkönnyebben elkövethető hibák ugyanis akkor követtethetnek el, midőn a lakosok szemé­lye , jövedelme s vagyonállása bemondatik és összeiratik. Megtörténhetik, hogy ilyenkor kedve­zésből némelyeknek nem iratik be minden vagyo­nuk, a­mi kevésbé lévén szembetü­nő a gazdagab­baknál mint a szegényeknél, kiknek házikóját s s egy pár marhácskáját mindenki ismeri — annál­­inkább előfordulható, s nagy igazságtalanságot szül, minthogy a pótlék-adók, községi költségek s földkármentesitési járulmányok kivetésében is arányul az egyenes adók mennyisége tekintetik. De még nagyobb hiba követelhetik el különösen a hitelező tőkepénzesekre nézve, kik tőkéjüket örömest vagy eltitkolják, vagy csak felében har­madában mondják be, hogy magukat a jövedelmi adók terhe alól kivonják. Az első hiba származ­­hatik személyes érdeklettség­ vagy részrehajlás­ból, ezért szükségesnek látszanék, hogy az állam­kormány által minden oly lakosra, ki vagyoni ál­lását eltitkolja vagy hibásan jelenti be , bizonyos bírság vettetnék ki, s ezen bírságot köteles lenne minden oly községi elöljáró, két az összeírási hiba szándékos elkövetésének vagy elnézésének bármi kis gyanúja is terhelne — kétszeresen meg­fizetni. Egy ily rendszabály mindenesetre megte­remné a maga gyümölcsét, mert ha többet nem — annyit bizonyosan szülne, hogy a vagyonösszeírás­­nál sag erre alapított adókivetésnél gyérebben for­dulnának elő aránytalanságok. A jövedelem s tőke­pénzek megadóztatásánál pedig, miután azt, hogy kinek mennyi pénze vagy jövedelme van a leg­buzgóbb s legerélyesebb elöljáró sem puhatol­hatja ki, szinte kívánatosnak mutatkozik, miszerint ha semmi adóslevél se bírna érvénynyel, ha csak bizonyos határidő alatt be nem tábláztatik. Ezen betáblázást pedig jelen viszonyaink közt annál szükségesebbnek tartjuk, mivel hazánkban oly nemű intézetek, melyek az adósleveleket tel­jes jogi próbára emelvén, egyszersmind arra szolgálnának, hogy minden kamatozó pénztők­ét­ a közkormány előtt evidentiába állítsanak — nem léteznek. A jegyzői hivatalok vagyis notariatusok, melyek nemcsak külföldön hanem az ausztriai örökös tartományokban is oly jótékony eredmény­nyel pótolják a hiteles helyeket, különösen hasz­­nos szolgálatokat teendnek e részben is. H a meddig azonban ily notariatusok hazánkban is ál­líttatnak, a betáblázások törvényesen kényszeritett szüksége annál kivánatosbnak mutatkozik.­­?-" Azon kétségnek tisztába hozatalára nézve pe­dig, hogy váljon csupán az egyszerű magánjogi szerződések tekintessenek-e adósleveleknek vagy egyszersmind a váltók is,é­s megakadályozására ■■■■ ■■ILH."1"1111 "."■■■■L1""1 ■ I.1 ..................... .......... A GYÖNGYÖS HÖLGY. IRTA IFJ. Damas Sándor. FRANCZIÁBÓL FORDÍTOTTA I. J. (Folytnál. *) MÁSODIK KÖTET. XXVI. Jakab meglátogatta Riva herczeget, ki örvendezett viszonlátásának, és semmi kérdést sem intézett hozzá távollétéről. Ha Jakab bizalmas akart iránta lenni, kész volt arra, de sokkal jobb ízlésű ember vola, semhogy előidézni igyekezték azt. Jakab azonban helytelenül vélt volna cselekedni a herczeg által tanúsított barátsági bi­zonyítékok folytán, ha teljes hallgatásba zárkózik. Elbe­­szélte tehát neki röviden a történteket. — Véleményem szerint, monda Riva herczeg ön hi­bázott, midőn a herczegné követésére elindult, annak semmi eredménye sem lehetett, de ezen tény letett szük­ségtelen többé vitatkozni, midőn ön is átlátta annak hasztalanságát, és szenvedett annak következtében.Most már csak a jövőről kell gondoskodni. Ön, úgy látszik, most épen az ellenkező túlságba esett kissé azon érze­lemmel, mely elutazásra bírta. Bizonyos volt-e ön, hogy annyira szereli a herczegnét , mint hitte , midőn utána utazott? És bizonyos-e ma, hogy oly kevéssé vonzódik hozzá, mint mondja ? Akarja ön, hogy nyíltan kimondjam véleményemet? Ne érezze ön magát meg­sértve, de ön csak azért tulajdonított ezen viszonynak annyi fontosságot, mert oly körben szőtte azt, mely ad­dig meglehetősen ismeretlen volt ön előtt. Tudtán kívül sok önzés volt az ön ügyében. Ezen fiatal, szép, fel­­lengő, előkelő rangú, csodált, irigyelt hölgy, mindennel bírt, mi az oly lelkesült kedélyt, mint az öné, felmagasz­­talhatta. Ön úgy szerette, mint művész szerethet, s az ön helyében talán én is ugyanazt teendeztem, de most, mi­után akadályok tűntek fel, s önök el vannak egymástól választva, vizsgáljuk a dolgot higgadtan Részemről nem hiszem, hogy a herczegné hibás volna, az ön által el­lene felhozott hazugságban hajlandó vagyok szerelme bizonyítékát látni. Valaminek kell az alatt rejteni, mit nem mert megváltani, mit ön későbben meg fog tudni. Vissza­jő-e a herczegné? Nem hiszem. Sőt azt mon­­­­dom: Az ön és az ő érdekében óhajtom, hogy ne is jöjjön vissza. Az önök regénye természetes befejezés­sel látszik előttem bírni. Ne kívánjon ön a jövőtől oly befejezést, mely csak szerencsétlen lehet. Mit fog ön jelenleg tenni? ez a kérdés. E részben több ut éli elötte. Folytonosan szeretheti a herczegnét és sirénkozhatik utána; vértanúnak képzelheti magát és búsköltemény tárgyává válhatik; ez azonban nem volna természetes, nem az ön korához, értelmiségéhez és művész létére nélkülözhetted lelki függetlenségéhez való. Vagy pedig roszat gondolhat és beszélhet a herczeg­­néről. De ez igen rosz ízlésre mutatna. Oly hölgyről, kit szerettünk, bárminő osztályhoz tartozzék is, soha­sem kell roszat beszélni, különösen ha oly kétségtelen jeleit nyertük a szerelemnek ezen hölgytől, mint azok­ban önnek volt része. Azonnal elfeledni: lehetten ; gyű­lölni: aljasság; megvetni: igaztalanság volna. Avagy dicsekedhetik ön ezen viszonynyal,­­ arra használhatja, hogy más hasonlókat szerezzen magának. Az ily üzleteket csinálóknak bizonyos nevük van, de én nem igen használván azt, nem emlékszem arra. S végre megnyughatik ön a kénytelenségben, s annak tudatában, mikép vannak áldozatok, melyek a hölgy­erőt megha­ladják , vigasztalhatja ön magát, hogy a legkevésbbé tartós dolgok között e világon az ilynemű viszonyok első­sorban vannak; hogy az oly szívügyre, mely­nek semmi társadalmi intézmény sem nyújt biztosítékot, sőt ezeknek mindenike ellensége annak, semmi bizo­nyost és állandót sem lehet alapítani; hogy ön semmi szemrehányást sem tehet magának; hogy ön boldog vala szeretve volt, sőt most is szeretve van; hogy önt a hölgyek egyik legszebbike soha sem fogja elfeledni; s végre is mi önnel történik, már többekkel is megtör­tént anélkül, hogy belehaltak volna ; hogy a társadalom némi zajlás után végre is szokásainál és érdekénél fogva el fogja feledni ezen kicsi botrányt; hogy ön mint férfi csak kellemeiben részesült ezen kalandnak s nem egy­szersmind terheiben is; hogy ha van is önnek pillanat­nyi kellemetlensége szokásai és érzelmei tekintetében, nem hárul abból baj anyagi viszonyaira, hogy ön senkinek sem tartozik számadással , sem férjnek, sem atyának , sem a világnak , mely ugyan bán­totta önt kissé, de mely semmi bajt sem okozhat ön­nek; hogy ön ott kereshet szórakozást és vigasztalást a­hol önnek tetszik; hogy az események oly befejezést ad­tak az ön viszonyának, mely megengedi önnek, mikép különben örökké tartásában higgjen annak, s nem me­rülvén az ki, mint minden más viszony a megszokás, visszaélés és elégültség által, a hirtelen félbeszakasztás­­ arra képesíti önt, hogy hosszú, örök, kegyeletes, hű em­lékét őrizze meg annak, hogy mindemellett ön fiatal s elégedett önérzettel tekinthet vissza, és hogy mivel bi­zonyosan jönni fog oly idő, midőn más érzelem fog önt elfoglalni, szükségtelen ennek oly fontosságot adni, me­lyet ön előtt-utóbb kénytelen lesz felhagyni. Íme, gon­dolom, így kellene önnek okoskodni. Nekem talán nincsen is jogom az ön irányában taná­csokat adni, miután hajdan vetélytársa voltam önnek, s azon egy időben önnel én is szerettem a kérdésben levő hölgyet, kinél ön győzelmes jön felettem. Önnek adva ta­nácsot, boszút játszom állani azon hölgyen a múltakért, s ki tudja ? talán utat akarok magamnak a jövőre készí­teni azon esetre, ha ő visszajövend; de, gondolom, elég­gé ismer ön már engem, hogy ilyenekkel ne gyanúsítson. Egyébiránt meg kell önnek vallanom, a mi szerelmeink nem hasonlítanak egymáshoz. A herczegnének inkább kellett vágynia az önére, mely eredetibb, elragadóbb, veszélyesebb volt mint az enyém. Reám nézve, feltéve, hogy ezért értem volna, csak kellemes viszony leendett az, s az ilyenek megszokása megakadályozott volna en­gem, hogy fölkeltsem a herczegnében azon lelkesülést, melyet az ön ily­en benyomásokra vágyó lángoló kíván­csisága ő benne fölgerjesztett. Megismerem, hogy felettem áll ön e tekintetben. Velem nem ismerte volna a herczegné a szerelmet; szeretője lett volna, ez leendett az egész. Ez tartott volna egy, vagy talán két évig, minden esemény, minden rázkódás nélkül. Nyíltan el lévén fogadva, barátságban állván a férjjel, feltéve, hogy a titok kisült volna is, én sohasem idéztem volna elő oly rázkódást, minőt az ön rejtelmes bejáratának végre okozni kellett. Mindenki tudta volna viszonyomat, s megnyugodott volna abban, következőleg senki sem beszélendett arról. Természetesnek tekintették volna azt, s jelenlétem a háztartás zavarása helyett, csak kiegészítése leendett annak. A herczegné sógor­­néja is igy gondolkodott; előre látta, hogy a herczegné is elő­bb-utóbb azt fogja tenni mit majd minden hölgy tesz az ő helyzetében, és pártolt engem. S nem bánta volna, ha én leendeltem arra hivatva. Miért? azt nem tudom. Egyszerre barát lettem volna szeretőből minden nehéz­ség nélkül, egészen természetese­n, mint a szép nyári nap után sötétkék lesz az ég világoskék helyett, s az égető hőséget langyos idő váltja fel a nélkül, hogy ész­­revennék, a ezen hölgy szűk láthatárán új nap kelt volna fel másnap. Ez közönséges, mindennapi leendett, s ő azt kétségtelenül átlátta, és inkább akarta magát önnel a szerelem minden hánykódásának kitenni, csakhogy na­gyobb szerelemben részesüljön. S ön láthatja a követ­kezményt. De azt is feltéve, hogy a jövőben még több szeretője is lesz a herczegnének, mert, hiában, semmi­ről nem lehet jót állani, s ha öntől folyvást elválasztva marad, bár folytonosan szeretni fogja önt, talán szó­rakozást keresene magának azon érzelem körében, me­lyért egész életét koczkára tette, s mely talán nélkülöz­­hetlenné lett reá nézve; de ezen lehetőséget feltéve is, arról bizonyos sehet ön, a herczegné sohasem fog önön kívül mást szeretni, a minden új kísérlet az ön emléké­hez fogja őt vissza­vezetni, ön láthatja, hogy nekem sem haragom sem reményem nincs a herczegné irányában,s hogy nem ringatom magamat nagyobb csalódásban a jövő mint a múlt iránt, semmi okom sincs tehát őszinté­nek nem lenni ön iránt, s végtére is azt mondom önnek! Nyugodjék meg ön abban, hogy mindennek vége van; a herczegné sohasem fog többé visszatérni, s vélemé­nyem szerint ez önre nézve a legjobb eset. Egy év, fél­év múlva nem fog ön többé reá gondolni. Jakab figyelmesen hallgatta a herczeg szavait s úgy tetszett, lassankint átlátja lelkében az igazságot. Azon szegényhez hasonlított, ki ékszert találván örömmel fel­kiált : „Ez arany!“ s azután lassan kint kétkedni kezd, s igy szól magában: „Ha réz volna!“Ekkor ékszerárus­hoz megy, s megmutatván neki mit talált, kérdi, mit ér­het az, s az ékszerárus ezt feleli: „Ennek sem oly kevés sem oly nagy a becse mint ön vélte; ez sem arany sem réz, hanem aranyozott ezüst.“ Jakab ki akart ábrándulni utaásából, visszatérve érzelmeiből. De ha a hegyről lejövő ember futni kezd, hogy minél hamarabb leérhes­sen, a lejtősség által kétszerezve érzi futása gyorsasá­gát, s nem állhat meg akkor midőn akar s az egyenes földre érve akaratja ellenére is fut még túlhalad azon ponton, hol meg kellett volna állania.S ekkor aztán kény­telen lesz lelkendezve visszatérni. Jakab ezen helyzetben volt erkölcsileg. Oly gyorsan jött le bizalma tetőpontjáról, hogy nagyon messze távo­zott, s túlhaladt a kellő határon. Felvilágosittatván a herczeg által, visszafordult, s ezen beszélgetés után, visszatérte után először, gondolkodni kezdett. Mit a her­czeg mondott, én is mondhattam volna neki, de engem nem hallgatott volna ki, mi nagyon közel állottunk egy­máshoz. Első szavaimnál félbeszakasztott volna engem. Mindemellett, mielőtt egyensúlyba jöhetett, lelkének még ingadozni kellett, majd ezen, majd a másik oldalra hajolván felettébb. Alig gerjedt fel benne a herczegné iránti indulat, erőt vett ez rajta. Minden hang a her­­czegné mellett emelkedett szívében az elérzéke­­nyítő emlékek és megbánás által. Csak Anna ígé­reteire emlékezett, ismét elolvasta leveleit, felhal­mozta maga előtt azon bizonyítékokat, melyeket neki Anna szerelméről nyújtott, okát kereste az utolsó leve­lében foglalt valótlanságnak, sőt kételkedni is kezdett, hogy valótlanság volna abban, magát vallotta hibásnak, szemrehányást tett magának, hogy nem kérdezte meg a herczegné barátnéjának nevét, • ekkép szándékosan le­ *) Lásd „Pesti Napló* 2004. számát.

Next