Pesti Napló, 1856. december (7. évfolyam, 2061-2088. szám)
1856-12-01 / 2061. szám
478—2061. 7-ik évffolyam. Szerkesztési iroda : Szerkesztő szállása : Sgyeterpntois 2-ik síim , 1-s6 emelet, Angol királynibei filmzett szálloda, 63 ik szám. A lap szellemi rászátulete minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-ik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Hirdetmények dija : 6 hs°tí09 pett 9~r,4 pkr* Bálk endii Mtsniopkr ________ | J___________Magán vita 6 hasábos petit sor 5 pkr. Vidékre, postán: Évnegyedre . . . 5 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. 1856. Hétfő, decemb. 1. Előfizetési feltételek: Pesten, házhoz hordva : Évnegyedre . . . 4 frt p. p. Félévre . . . . 8 frt p. p. PEST, dec. I Néhány szó az érmelléki és hegyközi oskolák állapotáról-Bármelyik lapot veszszük kezünkbe, mindegyikből a földmívelés, ipar és szellemi élet haladását olvashatni az ország majd minden vidékein, valóban édes érzés lehet azon tudósítók keblében, kik a minden irányban lett, mindenkitől egyformán felfogott haladás mikénti meneteléről írhatnak; mig ellenben keserűen kell feljajdulni annak, kinek átalános haladás közepett a legbünösebb hanyagságot és tétlenséget kell megírni s megróvni nemcsak egyesekben, de egész vidékekben, hol sem a földmivelés-, sem ipar-, sem a szellemi életnek legkisebb haladását sem lehet észrevenni, hol a képességnek minden alkalmas eszközei mellett is csak a régi és elavult rendszereken álló intézmények tengetik a szellemi életet. Az ország számtalan vidékein halljuk a haladásnak, szelleminek úgy, mint anyaginak, legszebb jeleit; hol valamint most, úgy jövőben még inkább gyönyörűség az életre gondolni, s igen jól esik a léleknek, mert a pusztulás helyett, gyarapodást, haladást és művelődést lát az utazó, melyek jóravaló s erőteljes lelkek szüleményei. — Midőn ezeket halljuk és látjuk, akaratlanul felsóhajtani kényteleneknek érezzük magunkat, s azon ártatlan, de igen kívánatos óhajtás támad lelkünkben, hogy bár mindenütt mutatkoznék a haladás, bár mindenütt értették volna már meg a kor üdvhozó kívánalmait, és saját emberi rendeltetésüket. De vannakvidékek, melyek megrögzött és megszokott rosz szokásaiknál fogva magukon semmi tekintetben javítani nem akarnak, nem pedig azért, mivel a roszat, mely miatt bár pusztulásokat látják is, annyira megszokták, hogy csak azt tartják jónak és czélszerűnek, s attól eltérni bűnnek tartanák; s ha van egy, kettő, ki vagy eltért, vagy el akar térni a régi, és haladásra semmi esetre nem vezető útról, kinevettetik, kigunyoltatik, s ha elég kislelkű, félbehagyni kész a legjobb sikert felmutató utat s inkább veszni indul mint sem túl volna képes magát tenni a részlélek sugallta s irigység szülte gunyolásokon. Ez mindenesetre rész, de hogy igy van, azt igen sokan tapasztaltuk s tapasztaljuk ma is. Vannak vidékek hol,— nem mondhatni hogy értelemhiány miatt, — de egy valóságos érzéketlenség, és azon megmagyarázhatatlan elvből indulnak ki ,hogy nektek nem kell másként cselekedni mint apáik, s hogy miért tegyenek jobban vagy másként valamit, mint apjuk vagy nagyapjuk tett, azok is elestek, ők is elélnek.“ Szegény boldogtalan szólásformai és még szegényebb és boldogtalanabb emberek! Nem tudják felgondolni, hogy apáink más körülmények, más viszonyok közt éltek,midőn a kor nem követelt annyit, míg ellenben mostani körülményeink és viszonyaink egészen eltérők a csak egy évtizeddel lefolyt viszonyoktól is, hát még azelőtt lefolyt két vagy három tizedekétől. E szerencsétlen elvnek szüleményei aztán azok, hogy míg más vidékek szépen haladnak a virágzás terén, addig ezen elvtől elfogultak, pusztulást látni kénytelenek maguk körül. Kevés idővel ezelőtt volt szerencsém hazánk két vidékén utazgatni, mely valamint fekvésére nézve szép, úgy anyagi jóllétére nézve is nem épen szegénységgel küzdő, de mégis gazdagnak nem mondható. És ott létem alatt, annak szellemi és anyagi haladásáról némi tapasztalatokat szerezni. E vidékek neve Érmellék és Hegyköz , mindkettő nagyobbára magyaroktól lakott vidék , s mondhatnám fös gyökeres magyarok, sőt becsületökre legyen mondva, nyelvöket mint nemzetünk szent ereklyéjét tisztán megőrzött, magyarok ; de épen talán azért, mert tös gyökeres magyarok, nem akarnak, vagy nem tudnak kibontakozni régi kötelékeik alól. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy minden más, haladásnak indult magyar vidék nem tös gyökeres, s talán azért mert nem azok, tennék a haladást. Oh nem ! Ezt állítanom annyi volna mint nemzetem értelmességét megtagadni. Itt csak anynyit hozhatok fel állításom igazolására, mennyire vérünkben áll a halogatás, úgy e vidékiek is csak annyiban beburkolódzottak még, mennyiben az időt még el nem jöttnek hiszik a fejlődést megkezdeni. Legyen bármi az ok, elég az hozzá, hogy míg más vidékekről a tudomány s lelki mivelődés terén tett haladásokról vett tudósításokat, valamint e lapok, úgy másokból is, lelkünk egész örömével olvassuk, addig e vidékekről oly mélyen hallgatt az írás. Nem is csoda ! Mit írjanak onnan? hol nem tesznek semmit, hol minden a régi. Szeretnék másként nyilatkozni, de nem tehetem , mert jelenleg is csaknem minden tekintetben ott állanak e vidékiek , hol állottak ezelőtt néhány évvel. Tapasztaltam, miként, mind a felvilágosultsággal bíró, mind pedig a nép, megbocsáthatlan tétlenségben kergetnek napokat napok után, és nincs senki, ki csak egyetlen szót emelne a nép, vagy saját érdekében, nincs senki, ki mint egy isteni küldött szóval és tettel oktatni és vezetni vállalkoznék a jóra hajlékony szívvel bíró magyar népet, hogy velök megértessék emberi rendeltetésüknek czélját, hogy kötelességöket felderítenék, s vezetnék szellemi úton a közös czél felé, a megelégedéshez. Lám más vidékeken támadtak egyesek és egyesületek, melyek főkötelességöknek tűzték az őket környező nép boldogságára munkálni, s azt előmozdítani szent cselekedetnek tartva kevés idő alatt élő szemeikkel láták a sikerrel koronázott gyümölcsöt, s mintegy főbüszkeségöknek látták, hogy mindaz, mely körüliek és a nép közt jó van, egyedül értelmiségük és szorgalmuk legdrágább jutalma. Hol ily egyének vannak, vagy hol oly egyesületek támadtak, ott lesznek úgyszólva semmiből iskolák, hol az azelőtt libapásztorkodással foglalkozva gyenge nemzedék, a majdan neki, köréhez szükséges ismereteket megszerezheti. Állítottak jól rendezett falusi elemi iskolákat, állítottak úgynevezett tanyai iskolákat, melyekben az eddig olvasásról vagy írásról soha nem hallott tanyai gyermekek, a szükséges dolgokkal megismerkednek, s ha valamikor cselédek leendnek, nem lesznek kénytelenek, miként apáik most, a bérleveleket egy írástudó emberhez vinni; de maguk eltudván olvasni, megtudhatják minden fáradság nélkül, hogy levelükben mindben van az mit kértek gazdájuktól. Vannak vasárnapi iskolák, melyekben hasonlóul ki ki a maga módjához és körülményeihez képest nyerhet ismeretet. És mily jól esik ezekről olvasni, mily jól esik látni, hogy a tanyai gyerek, kinek apja és nagyapja csak híréből ismerte a nagy A-t, a kezében tartva ábécés könyvét ismerni tanulja a betűket, vagy már azokat olvasni is. És mily jól esik látni, hogy a vasárnapi iskola növendékei, kik azelőtt tétlenül, legfelebb pajkossággal tölték idejüket, most ismeretgyűjtés végett iskolájukban töltik azt, s valóban jólesett hallanom, ily iskolába járó ifjútól a nyilatkozatot, hogy mily okos ember volt az, ki e vasárnapi iskolát kigondoló.“ Én is azt mondom, hogy igen okos ember volt, s bár minden helyen megnyílnának ezen iskolának ajtai, hogy az elmaradottak tanulnák megismerni a jót a résztól. Míg ezek így vannak, sok és nagy vidékeken, nem így az Érmelléken és Hegyközön, hol nem hogy vasárnapi, de hétköznapi iskolák sincsenek, vagy ha vannak is, azok úgy és olyan rendre vannak állítva, hogy az ember kívánságának csak egy tizedrészét sem teljesítik. Nem teljesítik pedig azért, mert már maga az iskolai rend oly gyarló, hogy e rend mellett a legjobb igyekezet és akarat sem tehet semmit. Mert az úgynevezett nyári és téli iskola a legnagyobb rendetlenségek szülő oka, melynek ugyan helytelenségét maguk az illetők is belátják, de azon segíteni vagy nem akarnak, vagy ha akarnának is némelyek, mások ellene állanak, s a kettőnek házalkodása következtében egy harmadik testület szenved, melynek nem volna szenvedni szabad, melyet szenvedetni a legnagyobb bűn. E vidéken vannak nyári és téli iskolák. A nyári iskolákban csak azon gyermekek vesznek részt, kiknek szülei módosabbak lévén gyermekeiket gazdálkodásaiknál nélkülözhetik, s igy tanulni feljárhatnak, míg ellenben a téli iskolákban, oly gyermekek járhatnak csak, kik nyáron liba-, ló- vagy ökör-pásztorkodással foglalkoztak, de miután ezek ólba kerültek, gyermeket mellettük használni nem lehet, a kényességet és restséget megszokottak iskolába mennek. És most mennyire felszámíthatlan kár van ebből, részint a tanítókra nézve, részint a már nyáron által szépen előhaladt tanulókra nézve, azt, csak az tudja, ki e zavarok közt él, vagy ki élő szemeivel látja. Kár van a tanítóra nézve, mert idejét valamint szorgalmát a téliszak kezdetével az újonnan bekerült tanítványokra kénytelen pazarolni, hogy belőlök valamit kifacsarva legalább valamennyire azon fokra vihesse, melyen már a nyári iskolások állanak, s míg ezt teheti és teszi, mennyit szenvednek a már meglehetősen előhaladott nyári tanulók, mert addig ezekkel vagy keveset vagy épen semmit sem tehet, s így míg amazokkal valami kínosan halad, ezek fejlődése elég kínosan marad. Látja ezt maga a tanító, de látják maguk az elöljárók, sőt látják maguk a szülők, de mindnyájan csak sóhajtoznak s panaszra nyitják szájukat, hogy gyermekeik nem haladnak. S hol keresik leginkább a hibát? A tanítóban pedig szeretném látni, hogy melyik tudna oly körülmények között az okozók közül csak annyira is megfelelni azon feladatnak, mely e vidéken egy tanítóé. Bizonyára nem senki ! Nyári és téli iskola képesek egymást lerontani, és míg ez fenáll, a tanuló gyermekek nem hogy haladnának, de inkább alásülyednek szellemi tekintetben épen úgy, mint erkölcsiben. Mert a nyáron által pásztorságot gyakorolt gyermekek a ló vagy ökör faránál semmi esetre jót nem tanulhatnak, mert ha nem veszek is fel egyebet, csak azt, hogy amelyik gyermek szereti marháját, vagy magától, vagy mástól, megtanulja, hogy mint és hol kell marháját vagy a keze alá bízott jószágot hamar és jól lakatni, és ezen törve fejét nem tartja bűnnek, ha tulajdon atyafia vagy szomszédja kövéren nőtt füvét vagy véleményét leétetheti; sőt mi több, szüleinek vagy pajtásainak dicsekedni elég bátor, s mit ha egyszer megpróbált, még pedig sikeresen, máskor is hasonlót tenni elég bátor lesz. Így mintegy magától megtanulja a másét nem tisztelni, sőt azt meglepni még némi dicsőségének is tartja. Ebből mindenesetre egy még gonoszabb s mondhatni minden bűnnek alapját megvető rész is fejlődik ki: a hazugság. Mert ha tetten , vagy talán csak gyanús helyen kapatik s számon kérik, cselekedetét, tudva a büntetést , ezt elkerülendő, eltagadja és elég bátran állítja ártatlan voltát , s ha kivált ezt még jobban sikerül neki elfedni egy kis sírás által , nagy embereket és gyakran tapasztaltakat jégre vezet. És ha egyszer sikerült neki, reménye, hogy máskor is sikerülni fog, s ebből kiindulva ugyan azt máskor is teszi, s igy aprán- A VÉGZETES CSIZMA. ÖNÉLETÍRÁS. Irta THACKERAY. DECEMBER. Kedvetlenségünk tele. Mamám tovább tartotta két évnél a Duke-utczai szállást, reá ismertem néhány székre s asztalra a régi kedves sziggletek közül, meg azon falakra, melyben a hires búcsúzó puncsot készítette, melyhez mamám s húgaim elköltözésök estvéjén hozá se nyúltak, s azután én voltam kénytelen meginni; no de az nem tartozik ide. Gondolja el az ember Mari húgom szerencséjét, az a ficzkó, Waters, belé szerete s élvévé, most már fogata van s nagy pompával él Sqiggle közelében. Megkínáltam a békével Waters-t, de ő mind tartja a haragot és sem látni nem akar sem beszélni velem. — Elég szemtelen volt azt is megmondani, hogy minden mamámnak irt levelemet elfogta Squiggleben s mivel mindnyája kolduló levél volt, elégette és soha egy szóval sem említette. Anyámnak ötszáz forintot szakított ki egy egy évre, s az öreg asszony többet is kaphatott volna, ha nem lett volna bolond; de szörnyen feltartotta az orrát s nem akart elkötelezettje lenni még saját leányának is többel, mint a mennyire nélkülözhetlen szüksége volt. Még arról az ötszáz forintról is le akart mondani, de mikor hozzá mentem lakni, természetesen kellett nekem zsebpénz is az ételemen és szállásomon kívül, s e szerint az ötszáz forint az én részembe jutott, s azzal valahogy csak kihúztam. Vén Bates és a kapitány együtt ezer forintot adtak mamámnak, mikor elköltözött tőlem (igaz, hogy átkozott jó szerencséje volt — bezzeg nekem nem volt soha, tudom azt), és azt mondván, hogy megkísérti munkájával keresni meg élelmét, legjobbbnak gondolták, ha házat bérel ki s kiadja apró szállásoknak. Első s második emeletünk egyiket a másikba vetve, négy guineát jövedelmezett hetenkint, s az utczafelöli nappali szoba s a fedélemelet hajtott még négyszáz forintot. Mamám és Eliza az fedélemelet utczai szobájában szoktak volt lakni, de azt én foglaltam el s ők a cselédszobában háltak. Lizinek szép munkája volt, s azzal egy guineát keresett hetenkint, úgy,hogy együtt a házbéren felül közel kétezer forintot kaptunk háztartásunkra, s becsületesen éltünk vele. Aztán, a nők mitsem esznek; az én asszonyaim nem bánták, ha napokig nem is esznek húst — úgy hogy csak számomra kellett egy egy jó bifteket vagy olvast készíteni. Mamám a világért sem hagyta volna, hogy a postahivatalnál maradjak. Azt mondta, hogy az ö kedves Jankója, kedves férjének magzata, az ö vitéz katonája s több eff., maradjon otthon s legyen az — a mi voltam is valóban, ámbár ötszáz forintot évenkint nem találtam felettébb soknak, hogy köntöst vegyek s uralkodjam belőle; igaz hogy fehér gúnyámról, ágyneműmről az anyám gondoskodott, úgy hogy az nem az ötszáz forintból telt. Ragódozott egy kissé az ellen, hogy a mosást is ő fizesse; de utoljára meg adá magát, mert hiszem lám én az ő kedves Jankója voltam, s akármi legyek, ha a ruháját ide nem tudtam volna adatni a hátáról. Képzelje ön! egyszer egy igen csinos fekete selyem nyakkendőt, melyet a húgom Watersné küldött neki felvagdalt s egy mellényt és két kravátlit csinált nekem belőle. Oly nagyon szelíd volt, a vén asszony ! * * # * # # * Ezen módon éltem valami öt évig vagy tovább is, igyekezvén beérni az ötszáz forintommal évenkint (talán valamicskét főre is tettem belőle, no de azzal semmi közünk). Egyik évtől a másikig hűséges maradtam kedves mamámhoz, soha sem mozdultam mellőle, csak úgy nyárban egy két hónapig, midőn a nötelen ember egy kis kirándulást tesz Gravesendbe vagy Margateba, ő persze az egész családnak igen költséges volna. Nötelennek mondom magamat, mert valóban nem tudom házas vagyok-e vagy nem — azóta soha sem hallottam hírét annak gaz Stubbsnénak. Fogadóféle helyre ebéd előtt sohasem mentem, mert nem telt ki nyomorult ötszáz forintomból, hogy vendéglőben ebédeljek , de ott volt ebéd után a rendes helyem s dicső állapotban szoktam haza menni, mondhatom. Ekkor az ágyba másnap tizenegy óráig, aztán reggeli és a hírlap, aztán egyet fordultam Slydeparkban vagy St. Jamesparkban, fél négykor ebédre haza s aztán vigadtam, mint szoktam mondani, a nap hátralevő részében. Anyám gyönyörűsége voltam s igy tiszta lélekkel éldegéltem, ahogy lehetett. * ****** De mennyire szeretett is engem, igazán! Társaságot kedvelő ember lévén, szerettem, hogy körültem legyerek barátaim, szoktunk is összegyűlni nálam oly vig társaságban , amilyent csak szive kívánhat az embernek, s töltöttünk ám éjeket, de felségeseket. „Sohase bánjátok, pajtások,“ azt szoktam mondani, „hadd járjon körül a palaczk; mamácskám fizet mindenikünkért,“ de bizony meg is tette ,s bizony reá is jártunk a pinczéjére. A jó öregasszony fenn ült érettünk s szolgált, mintha szolgáló lett volna, nem pedig úriasszony és anyám. Sohasem zúgolódott, ámbár megvallom, gyakran adtam alkalmat reá; fenn kellett ülnie reggeli négy óráig, mert nem tudott alulni, mig „kedves Bobját“ az ágyban nem tudta s átalában nyugtalan rész életet élt. Oly szelid természetű volt az öreg asszonyság! Öt év eltelte alatt nem hiszem, hogy mérgelődni láttam volna, csak legfeljebb kétszer , akkor is Lizi húgomra, miért mondja, hogy én pusztítom a házat s elkergetem a lakókat egyiket a másik után. De mamám teljességgel nem akarta hallani az ily irigy kifakadásokat testvérem részéről. „Az ő Boltja“ mindent helyesen cselekedett. Utoljára Lizi visszavonult és Watersékhez ment. — Én nagyon örvendettem rajta mert iszonyú durczás volt és mi reggeltől estig pereltünk egymással. Héj, vig idők valának azok ! — Hanem mamának végtére fel kellett hagyni a szállásadással — mert, nem tudom mikép, de húgom eltávoztával minden felfordult a háznál — a gonosz indulatu emberek azt mondták, hogy miattam; mert én elűzöm a lakókat a dohányzásommal és ivásommal, és hogy igen sok lármát csinálok a háznál; és mivel mamám reám tékozolta a pénzét, — hisz, az úgy is volt, de ha adni akart, mit tehettem én róla ? Hejhej! bár megmaradt volna nálam. De nem valók oly szerencsés. Azt gondoltam úgy megy mind a diófáig, de két év múlva beütött a menyke — a boltot bezártuk — mindent eladtunk. Mama elment Watersékhez, de, képzelje kegyed, engem nem akartak befogadni azok a hitvány, hálátlan emberek. Lám az a Mari még mindig haragudott, hogy nem vettem el. Igaz, hogy adnak nekem kétszáz forintot évenként, de mi az egy úri embernek ? Hisz esztendeig küzdöttem, emberül, hogy tisztességes élelemre vergődhessen, s ezek folytában bizony sokat láttam, hallottam, próbáltam. Szivart, zsebkendőt árultam az utczasarkokon ; számláló legény voltam a tekeasztalnál; igazgató is voltam az országos egyesített mángorló és ruhaszáraztó részvényes egyletnél. Voltam a színpadon is (két évig még színész és körülbelől egy hónapig mint súgó, midőn felette sülyedt állapotban valók); egy darabig igen becses tudósításokat adtam be a rendőrségnek egyről is másról is; csaknem tiszt is lettem még egyszer, — t. i. segéd Michellezi Sheriff egyik porkolábja mellett , azaz utolsó hivatalom vala. Az 1837 év utolsó napján már abból is kikoptam. Ritkán történik, hogy úriembert kivessenek a Spunginghouszból * de az is megesett rajtam. Fiatal Nabbi (aki apja után következett a hivatalban) gyalázatosan elűzött minthogy a kávéházban egy úrral három forint 45 krt fizettettem egy pohár sörért, kenyérért és sajtért, holott a szabott ár csak három forint volt a háznál. Aljassága annyira vitte, hogy lehúzta fizetésemből a negyvenöt krajczárt, s minthogy egy kicsinyt pattogtam, nyakon csípett s kidobott az ajtón — engemet úri embert, s mi több szegény árvát ! Mily dühösen szidtam káromoltam, mikor kimenekültem az utczára! Ott állott ő, a zsidó szörnyeteg, a kettős ajtóban, görnyedve szavaim hatálya alatt. Kitöltöttem bosszúmat ! Minden ablakon kinyitották a fejeket az emberek s nevették őt. Sokaság gyűlt körültem a mint összetiportam gúnyommal és világosan gyönyörködtek megalázásán. Azt hiszem, hogy a gyülevész nép agyon hajgálta volna őt (egy pár a hajtószereik közül engem talált, mondhatom), midőn egy rendőri ember oda érkezek egy úr kérdésére, miféle lárma az, felelé : „Hát, uram, a bizony lord Cornwallis.“ „Odébb, csizmás!“ monda a goromba nekem, mert tény az, hogy szerencsétlenségeim híre meglehetősen el volt terjedve és a tolongás eloszlék. „Micsoda okból nevezgette önt az a rendőr lord Cornwallisnak és csizmásnak?“ monda az az úr, ki úgy tetszett hogy nagy időtöltését találja a dologban s utánnam jött. „Uram!“ mondok én egy szerencsétlen tiszt vagyok a North Bungey militiából s örömest elbeszélem kegyednek egy icze serért.“ Mondá hogy menyjek el vele szobáiba a Tempieben, mit megtevék, és ott valóban megkapom a sert s elbeszélem neki azt a történetet, mely kegyetek kezében van. Világos, hogy valami irodalmi ember — és eladta kalandaimat egy könyvárusnak: csudás ficzkó, azt mondja hogy azok erkölcsiek. # * * * * Az ördög lát semmi erkölcsiséget bennök. Annyi igaz, hogy miután annyira szemes voltam az életben, szerencsésebbnek kellett volna lennem. És mégis im’ itt vagyok állomás nélkül, egy jó emberem nélkül, koszos kétszáz forint mellett éhezve — többem nincs egy évre még egy garasom sincs, becsületemre mondom. *) Spunging-house, egy előleges fogház neme, hová a bebörtönözendő adósokat viszik, s a hol a porkolábok az ő költségén élnek. Magyar könyvészet. 676. Szűz szent Margit vagy a szent fogadás hatalma. Irta Tatár Péter. Pesten, 1857. Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos. 8rét 8 lap Ára 1 pkt. 677. Csejthei vár vagy az ártatlan áldozatok. Irta Tatár Péter. Pesten, 1857. Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos. 8rét 8 lap. Ára 1 pkr. 678. A várszabaditó galamb vagy a szerelem hatalma. Irta Tatár Péter. Pesten, 1857. Nyomatjas kiadja Bucsánszky Alajos 8rét 8 lap. Ára 1 pkr.