Pesti Napló, 1856. december (7. évfolyam, 2061-2088. szám)

1856-12-01 / 2061. szám

478—2061. 7-ik évf­folyam. Szerkesztési iroda : Szerkesztő szállása : Sgyeterp­ntois 2-ik síim , 1-s6 emelet, Angol királynib­ei filmzett szálloda, 63 ik szám. A lap szellemi rászát­ulete minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-ik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Hirdetmények dija : 6 hs°tí09­ pet­t 9~r,4 pkr* Bálk­ endii Mtsniopkr ________ | J___________Magán vita 6 hasábos petit sor 5 pkr. Vidékre, postán: Évnegyedre . . . 5 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. 1856. Hétfő, decem­b. 1. Előfizetési feltételek: Pesten, házhoz hordva : Évnegyedre . . . 4 frt p. p. Félévre . . . . 8 frt p. p. PEST, dec. I Néhány szó az érmelléki és hegyközi oskolák állapotáról-Bármelyik lapot veszszü­k kezünkbe, mindegyikből a földmívelés, ipar és szellemi élet haladását olvashatni az ország majd minden vidékein, valóban édes érzés le­het azon tudósítók keblében, kik a minden irányban lett, mindenkitől egyformán felfogott haladás mikénti menete­léről írhatnak; mig ellenben keserűen kell feljajdulni annak, kinek átalános haladás közepett a legbünösebb ha­nyagságot és tétlenséget kell megírni s megróvni nem­csak egyesekben, de egész vidékekben, hol sem a föld­mivelés-, sem ipar-, sem a szellemi életnek legkisebb haladását sem lehet észrevenni, hol a képességnek min­den alkalmas eszközei mellett is csak a régi és elavult rendszereken álló intézmények tengetik a szellemi életet. Az ország számtalan vidékein halljuk a haladásnak, szelleminek úgy, mint anyaginak, legszebb jeleit; hol valamint most, úgy jövőben még inkább gyönyörűség az életre gondolni, s igen jól esik a léleknek, mert a pusztulás helyett, gyarapodást, haladást és művelődést lát az utazó, melyek jóravaló s erőteljes lelkek szüle­ményei. — Midőn ezeket halljuk és látjuk, akaratlanul felsóhajtani kényteleneknek érezzük magunkat, s azon ár­tatlan, de igen kívánatos óhajtás támad lelkünkben, hogy bár mindenütt mutatkoznék a haladás, bár mindenütt értették volna már meg a kor üdvhozó kívánalmait, és saját emberi rendeltetésüket. De vannak­­vidékek, me­lyek megrögzött és megszokott rosz szokásaiknál fogva magukon semmi tekintetben javítani nem akarnak, nem pedig azért, mivel a roszat, mely miatt bár pusztuláso­kat látják is, annyira megszokták, hogy csak azt tartják jónak és czélszerűnek, s attól eltérni bűnnek tartanák; s ha van egy, kettő, ki vagy eltért, vagy el akar térni a régi, és haladásra semmi esetre nem vezető útról, kine­vettetik, kigunyoltatik, s ha elég kislelkű, félbehagyni kész a legjobb sikert felmutató utat s inkább veszni in­dul mint sem túl volna képes magát tenni a részlélek sugallta s irigység szülte gunyolásokon. Ez mindenesetre rész, de hogy igy van, azt igen sokan tapasztaltuk s tapasztaljuk ma is. Vannak vidékek hol,— nem mondhatni hogy értelem­­hi­ány miatt, — de egy valóságos érzéketlenség, és azon megmagyarázhatatlan elvből indulnak ki ,hogy ne­­ktek nem kell másként cselekedni mint apáik, s hogy miért tegyenek jobban vagy másként valamit, mint apjuk vagy nagyapjuk tett, azok is elestek, ők is elélnek.“ Sze­gény boldogtalan szólásformai és még szegényebb és bol­dogtalanabb emberek! Nem tudják felgondolni, hogy apáink más körülmények, más viszonyok közt éltek,midőn a kor nem követelt annyit, míg ellenben mostani körül­ményeink és viszonyaink egészen eltérők a csak egy évtizeddel lefolyt viszonyoktól is, hát még azelőtt lefolyt két vagy három tizedekétől. E szerencsétlen elvnek szüleményei aztán azok, hogy míg más vidékek szépen haladnak a virágzás terén, addig ezen elvtől elfogultak, pusztulást látni kénytelenek maguk körül. Kevés idővel ezelőtt volt szerencsém hazánk két vi­dékén utazgatni, mely valamint fekvésére nézve szép, úgy anyagi jóllétére nézve is nem épen szegénységgel küzdő, de mégis gazdagnak nem mondható. És ott létem alatt, annak szellemi és anyagi haladásáról némi tapasztalatokat szerezni. E vidékek neve Érmellék és Hegyköz , mindkettő nagyobbára magyaroktól la­kott vidék , s mondhatnám fös gyökeres magya­rok, sőt becsületökre legyen mondva, nyelvöket mint nemzetünk szent ereklyéjét tisztán megőrzött, ma­gyarok ; de épen talán azért, mert tös gyökeres ma­gyarok, nem akarnak, vagy nem tudnak kibontakozni régi kötelékeik alól. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy minden más, haladásnak indult magyar vidék nem tös gyökeres, s talán azért mert nem azok, tennék a haladást. Oh nem ! Ezt állítanom annyi volna mint nem­zetem értelmességét megtagadni. Itt csak anynyit hoz­hatok fel állításom igazolására, mennyire vérünkben áll a halogatás, úgy e vidékiek is csak annyiban beburko­­lódzottak még, mennyiben az időt még el nem jöttnek hiszik a fejlődést megkezdeni. Legyen bármi az ok, elég az hozzá, hogy míg más vidékekről a tudomány s lelki mivelődés terén tett hala­dásokról vett tudósításokat, valamint e lapok­, úgy má­sokból is, lelkünk egész örömével olvassuk, addig e vidékekről oly mélyen hallgatt az írás. Nem is csoda ! Mit írjanak onnan? hol nem tesznek semmit, hol min­den a régi. Szeretnék másként nyilatkozni, de nem te­hetem , mert jelenleg is csaknem minden tekintetben ott állanak e vidékiek , hol állottak ezelőtt néhány évvel. Tapasztaltam, miként, mind a felvilágosultsággal bíró, mind pedig a nép, megbocsáthatlan tétlenségben kerget­nek napokat napok után, és nincs senki, ki csak egyet­len szót emelne a nép, vagy saját érdekében, nincs senki, ki mint egy isteni küldött szóval és tettel oktatni és vezetni vállalkoznék a jóra hajlékony szívvel bíró magyar népet, hogy velök megértessék emberi rendel­tetésüknek czélját, hogy kötelességöket felderítenék, s vezetnék szellemi úton a közös czél felé, a megelége­déshez. Lám más vidékeken támadtak egyesek és egye­sületek, melyek főkötelességöknek tűzték az őket kör­nyező nép boldogságára munkálni, s azt előmozdítani szent cselekedetnek tartva kevés idő alatt élő szemeik­kel láták a sikerrel koronázott gyümölcsöt, s mintegy főbüszkeségöknek látták, hogy mindaz, mely körüliek és a nép közt jó van, egyedül értelmiségük és szorgal­muk legdrágább jutalma. Hol ily egyének vannak, vagy hol oly egyesületek tá­madtak, ott lesznek úgyszólva semmiből iskolák, hol az azelőtt libapásztorkodással foglalkozva gyenge nemze­dék, a majdan neki, köréhez szükséges ismereteket megszerezheti. Állítottak jól rendezett falusi elemi isko­lákat, állítottak úgynevezett tanyai iskolákat, melyekben az eddig olvasásról vagy írásról soha nem hallott tanyai gyermekek, a szükséges dolgokkal megismerkednek, s ha valamikor cselédek leendnek, nem lesznek kénytelenek, miként apáik most, a bérleveleket egy írástudó ember­hez vinni; de maguk eltudván olvasni, megtudhatják min­den fáradság nélkül, hogy levelükben mind­ben van az mit kértek gazdájuktól. Vannak vasárnapi iskolák, me­lyekben hasonlóul ki ki a maga módjához és körülmé­nyeihez képest nyerhet ismeretet. És mily jól esik ezek­ről olvasni, mily jól esik látni, hogy a tanyai gyerek, kinek apja és nagyapja csak híréből ismerte a nagy A-t, a kezében tartva ábécés könyvét ismerni tanulja a be­tűket, vagy már azokat olvasni is. És mily jól esik látni, hogy a vasárnapi iskola növendékei, kik azelőtt tétlenül, legfelebb pajkossággal tölték idejüket, most ismeretgyűj­­tés végett iskolájukban töltik azt, s valóban jólesett halla­nom, ily iskolába járó ifjútól a nyilatkozatot, hogy mily okos ember volt az, ki e vasárnapi iskolát kigondoló.“ Én is azt mondom, hogy igen okos ember volt, s bár minden helyen megnyílnának ezen iskolának ajtai, hogy az el­maradottak tanulnák megismerni a jót a résztól. Míg ezek így vannak, sok és nagy vidékeken, nem így az Érmelléken és Hegyközön, hol nem hogy vasár­napi, de hétköznapi iskolák sincsenek, vagy ha vannak is, azok úgy és olyan rendre vannak állítva, hogy az ember kívánságának csak egy tizedrészét sem teljesítik. Nem teljesítik pedig azért, mert már maga az iskolai rend oly gyarló, hogy e rend mellett a legjobb igyekezet és akarat sem tehet semmit. Mert az úgynevezett nyári és téli iskola a legnagyobb rendetlenségek szülő oka, mely­nek ugyan helytelenségét maguk az illetők is belátják, de azon segíteni vagy nem akarnak, vagy ha akarnának is némelyek, mások ellene állanak, s a kettőnek házal­kodása következtében egy harmadik testület szenved, melynek nem volna szenvedni szabad, melyet szenved­etni a legnagyobb bűn. E vidéken vannak nyári és téli iskolák. A nyári is­kolákban csak azon gyermekek vesznek részt, kiknek szülei módosabbak lévén gyermekeiket gazdálkodásaik­nál nélkülözhetik, s igy tanulni feljárhatnak, míg ellenben a téli iskolákban, oly gyermekek járhatnak csak, kik nyáron liba-, ló- vagy ökör-pásztorkodással foglalkoz­tak, de miután ezek ólba kerültek, gyermeket mellet­tük használni nem lehet, a kényességet és restséget megszokottak iskolába mennek. És most mennyire fel­­számíthatlan kár van ebből, részint a tanítókra nézve, részint a már nyáron által szépen előhaladt tanulókra nézve, azt, csak az tudja, ki e zavarok közt él, vagy ki élő szemeivel látja. Kár van a tanítóra nézve, mert idejét valamint szor­galmát a téliszak kezdetével az újonnan bekerült tanít­ványokra kénytelen pazarolni, hogy belőlök valamit kifacsarva legalább valamennyire azon fokra vihesse, melyen már a nyári iskolások állanak, s míg ezt teheti és teszi, mennyit szenvednek a már megle­hetősen előhaladott nyári tanulók, mert addig ezek­kel vagy keveset vagy épen semmit sem tehet, s így míg amazokkal valami kínosan halad, ezek fejlő­dése elég kínosan marad. Látja ezt maga a tanító, de látják maguk az elöljárók, sőt látják maguk a szülők, de mindnyájan csak sóhajtoznak s panaszra nyitják szájukat, hogy gyermekeik nem haladnak. S hol keresik leginkább a hibát? A tanítóban­ pedig szeretném látni, hogy me­lyik tudna oly körülmények között az okozók közül csak annyira is megfelelni azon feladatnak, mely e vidéken egy tanítóé. Bizonyára nem senki ! Nyári és téli iskola képesek egymást lerontani, és míg ez fenáll, a tanuló gyermekek nem hogy haladnának, de inkább alásülyednek szellemi tekintetben épen úgy, mint erkölcsiben. Mert a nyáron által pásztorságot gya­korolt gyermekek a ló vagy ökör faránál semmi esetre jót nem tanulhatnak, mert ha nem veszek is fel egyebet, csak azt, hogy a­melyik gyermek szereti marháját, vagy magától, vagy mástól, megtanulja, hogy mint és hol kell marháját vagy a keze alá bízott jószágot hamar és jól lakatni, és ezen törve fejét nem tartja bűnnek, ha tulaj­don atyafia vagy szomszédja kövéren nőtt füvét vagy véleményét leétetheti; sőt mi több, szüleinek vagy paj­tásainak dicsekedni elég bátor, s mit ha egyszer meg­próbált, még pedig sikeresen, máskor is hasonlót tenni elég bátor lesz. Így mintegy magától megtanulja a másét nem tisztelni, sőt azt meglepni még némi dicsőségének is tartja. Ebből mindenesetre egy még gonoszabb s mondhatni minden bűnnek alapját megvető rész is fejlődik ki: a h­a­z­u­g­s­á­g. Mert ha tetten , vagy talán csak gyanús helyen kapatik s számon kérik, cselekedetét, tudva a büntetést , ezt elkerülendő, eltagadja és elég bátran állítja ártatlan voltát , s ha kivált ezt még jobban sikerül neki elfedni egy kis sírás által , nagy embereket és gyakran ta­pasztaltakat jégre vezet. És ha egyszer sikerült neki, reménye, hogy máskor is sikerülni fog, s eb­ből kiindulva ugyan azt máskor is teszi, s igy aprán- A VÉGZETES CSIZMA. ÖNÉLETÍRÁS. Irta THACKERAY. DECEMBER. Kedvetlenségünk tele. Mamám tovább tartotta két évnél a Duke-utczai szál­lást, reá ismertem néhány székre s asztalra a régi ked­ves sziggletek közül, meg azon falakra, melyben a hires búcsúzó puncsot készítette, melyhez mamám s hú­gaim elköltözésök estvéjén hozá se nyúltak, s azután én voltam kénytelen meginni; no de az nem tarto­zik ide. Gondolja el az ember Mari húgom szerencséjét, az a ficzkó, Waters, belé szerete s élvévé, most már fogata van s nagy pompával él Sqiggle közelében. Megkínál­tam a békével Waters-t, de ő mind tartja a haragot és sem látni nem akar sem beszélni velem. — Elég szem­telen volt azt is megmondani, hogy minden mamámnak irt levelemet elfogta Squiggleben s mivel mindnyája kolduló levél volt, elégette és soha egy szóval sem említette. Anyámnak ötszáz forintot szakított ki egy egy évre, s az öreg asszony többet is kaphatott volna, ha nem lett volna bolond; de szörnyen feltartotta az orrát s nem akart elkötelezettje lenni még saját leányának is többel, mint a mennyire nélkülözhetlen szüksége volt. Még arról az ötszáz forintról is le akart mondani, de mikor hozzá mentem lakni, természetesen kellett nekem zsebpénz is az ételemen és szállásomon kívül, s e sze­rint az ötszáz forint a­z é­n részembe jutott, s azzal valahogy csak kihúztam. Vén Bates és a kapitány együtt ezer forintot adtak mamámnak, mikor elköltözött tőlem (igaz, hogy átko­zott jó szerencséje volt — bezzeg nekem nem volt soha, tudom azt), és azt mondván, hogy megkísérti munkájával keresni meg élelmét, legjobbbnak gondolták, ha házat bérel ki s kiadja apró szállásoknak. Első s má­sodik emeletünk egyiket a másikba vetve, négy guineát jövedelmezett hetenkint, s az utczafelöli nappali szoba s a fedél­emelet hajtott még négyszáz forintot. Mamám és Eliza az fedélemelet utczai szobájában szoktak volt lakni, de azt é­n foglaltam el s ők a cselédszobában hál­tak. Lizinek szép munkája volt, s azzal egy guineát ke­resett hetenkint, úgy,hogy együtt a házbéren felül közel kétezer forintot kaptunk háztartásunkra, s becsületesen éltünk vele. Aztán, a nők mitsem esznek; az én asszonyaim nem bánták, ha napokig nem is esznek húst — úgy hogy csak számomra kellett egy egy jó bifteket vagy olvast készíteni. Mamám a világért sem hagyta volna, hogy a posta­­hivatalnál maradjak. Azt mondta, hogy az ö kedves Jan­kója, kedves férjének magzata, az ö vitéz katonája s több eff., maradjon otthon s legyen az — a mi voltam is valóban, ámbár ötszáz forintot évenkint nem találtam felettébb soknak, hogy köntöst vegyek s uralkodjam belőle; igaz hogy fehér gúnyámról, ágyneműmről az anyám gondoskodott, úgy hogy az nem az ötszáz fo­rintból telt. Ragódozott egy kissé az ellen, hogy a mo­sást is ő fizesse; de utoljára meg adá magát, mert hi­szem lám én az ő kedves Jankója voltam, s akármi legyek, ha a ruháját ide nem tudtam volna adatni a hátáról. Képzelje ön! egyszer egy igen csinos fekete selyem nyakkendőt, melyet a húgom Watersné küldött neki felvagdalt s egy mellényt és két kravátlit csinált nekem belőle. Oly nagyon szelíd volt, a vén asszony ! * * # * # # * Ezen módon éltem valami öt évig vagy tovább is, igyekezvén beérni az ötszáz forintommal évenkint (t­a­­lán valamicskét főre is tettem belőle, no de azzal semmi közünk). Egyik évtől a másikig hűséges marad­tam kedves mamámhoz, soha sem mozdultam mellőle, csak úgy nyárban egy két hónapig, midőn a nöte­­len ember egy kis kirándulást tesz Gravesendbe vagy Margateba, ő persze az egész családnak igen költ­séges volna. Nötelennek mondom magamat, mert való­ban nem tudom házas vagyok-e vagy nem — azóta soha sem hallottam hírét annak gaz Stubbsnénak. Fogadóféle helyre ebéd előtt sohasem mentem, mert nem telt ki nyomorult ötszáz forintomból, hogy vendég­lőben ebédeljek , de ott volt ebéd után a rendes helyem s dicső állapotban szoktam haza menni, mondha­tom. Ekkor az ágyba másnap tizenegy óráig, aztán reggeli és a hírlap, aztán egyet fordultam Slydeparkban vagy St. Jamesparkban, fél négykor ebédre haza s aztán vigadtam, mint szoktam mondani, a nap hátralevő részé­ben. Anyám gyönyörűsége voltam s igy tiszta lélekkel éldegéltem, a­hogy lehetett. * ****** De mennyire szeretett is engem, igazán! Társaságot kedvelő ember lévén, szerettem, hogy körültem legye­­rek barátaim, szoktunk is összegyűlni nálam oly vig társaságban , a­milyent csak szive kívánhat az embernek, s töltöttünk ám éjeket, de felségese­ket. „Soha­se bánjátok, pajtások,“ azt szoktam mondani, „hadd járjon körül a palaczk; mamácskám fizet mindenikünkért,“ de bizony meg is tette ,s bizony reá is jártunk a pinczéjére. A jó öregasszony fenn ült érettünk s szolgált, mintha szolgáló lett volna, nem pe­dig úriasszony és anyám. Sohasem zúgolódott, ámbár megvallom, gyakran adtam alkalmat reá; fenn kellett ül­nie reggeli négy óráig, mert nem tudott alulni, mig „kedves Bobját“ az ágyban nem tudta s átalában nyug­talan rész életet élt. Oly szelid természetű volt az öreg asszonyság! Öt év eltelte alatt nem hiszem, hogy mér­gelődni láttam volna, csak legfeljebb kétszer , akkor is Lizi húgomra, miért mondja, hogy én pusztítom a házat s elkergetem a lakókat egyiket a másik után. De mamám teljességgel nem akarta hallani az ily irigy kifakadáso­­kat testvérem részéről. „Az ő Boltja“ mindent helyesen cselekedett. Utoljára Lizi visszavonult és Watersékhez ment. — Én nagyon örvendettem rajta mert iszonyú durczás volt és mi reggeltől estig pereltünk egymással. Héj, v­i­g idők valának azok ! — Hanem mamának vég­tére fel kellett hagyni a szállásadással — mert, nem tudom mikép, de húgom eltávoztával minden felfordult a háznál — a gonosz indulatu emberek azt mondták, hogy miattam; mert én elűzöm a lakókat a dohányzásom­mal és ivásomm­al, és hogy igen sok lármát csinálok a háznál; és mivel mamám reám tékozolta a pénzét, — hisz, az úgy is volt, de ha adni akart, mit tehettem én róla ? Hejhej! bár megmaradt volna nálam. De nem valók oly szerencsés. Azt gondoltam úgy megy mind a diófáig, de két év múlva beütött a menyke — a boltot bezártuk — mindent eladtunk. Mama elment Watersékhez, de, képzelje kegyed, engem nem akartak befogadni azok a hitvány, hálátlan emberek. Lám az a Mari még mindig haragudott, hogy nem vettem el. Igaz, hogy adnak nekem kétszáz forintot évenként, de mi az egy úri embernek ? Hisz esztendeig küzdöttem, embe­rül, hogy tisztességes élelemre vergődhessen­, s ezek folytában bizony sokat láttam, hallottam, próbáltam. Szi­vart, zsebkendőt árultam az utczasarkokon ; számláló le­gény voltam a tekeasztalnál; igazgató is voltam­ az or­szágos egyesített mángorló és ruhaszáraztó részvényes egyletnél. Voltam a színpadon is (két évig még színész és körülbelől egy hónapig mint súgó, midőn felette sü­­lyedt állapotban valók); egy darabig igen becses tudó­sításokat adtam be a rendőrségnek egyről is másról is; csaknem tiszt is lettem még egyszer, — t. i. segéd Mi­­chellezi Sheriff egyik porkolábja mellett , azaz utolsó hi­vatalom vala. Az 1837 év utolsó napján már abból is kikoptam. Ritkán történik, hogy úri­embert kivessenek a Spun­­ginghouszból *­ de az is megesett rajtam. Fiatal Nabbi (a­ki apja után következett a hivatalban) gyalázatosan elűzött minthogy a kávéházban egy úrral három forint 45 krt fizettettem egy pohár sörért, kenyérért és sajtért, holott a szabott ár csak három forint volt a háznál. Al­jassága annyira vitte, hogy lehúzta fizetésemből a negy­venöt krajczárt, s minthogy egy kicsinyt pattogtam, nyakon csípett s kidobott az ajtón — engemet úri em­bert, s mi több szegény árvát ! Mily dühösen szidtam káromoltam, mikor kimenekül­tem az utczára! Ott állott ő, a zsidó szörnyeteg, a ket­tős ajtóban, görnyedve szavaim hatálya alatt. Kitöltöttem bosszúmat ! Minden ablakon kinyitották a fejeket az emberek s nevették őt. Sokaság gyűlt körültem a mint összetiportam­ gúnyommal és világosan gyönyörködtek megalázásán. Azt hiszem, hogy a gyülevész nép agyon hajgálta volna őt (egy pár a hajtószereik közül engem talált, mondhatom), midőn egy rendőri ember oda érke­zek egy úr kérdésére, miféle lárma az, felelé : „Hát, uram, a bizony lord Cornwallis.“ „Odébb, csizmás!“ monda a goromba nekem, mert tény az, hogy szeren­csétlenségeim híre meglehetősen el volt terjedve é­s a tolongás eloszlék. „Micsoda okból nevezgette önt az a rendőr lord Cornwallisnak és csizmásnak?“ monda az az úr, ki úgy tetszett hogy nagy időtöltését találja a dologban s után­­nam jött. „Uram!“ mondok én egy szerencsétlen tiszt vagyok a North Bungey militiából s örömest elbeszélem kegyednek egy icze serért.“ Mondá hogy menyjek el vele szobáiba a Tempieben, mit megtevék, és ott való­ban megkapom a sert s elbeszélem neki azt a történe­tet, mely kegyetek kezében van. Világos, hogy valami irodalmi ember — és eladta kalandaimat egy könyv­árusnak: csudás ficzkó, azt mondja hogy azok erköl­csiek. # * * * * Az ördög lát semmi erkölcsiséget bennök. Annyi igaz, hogy miután annyira szemes voltam az életben, szerencsésebbnek kellett volna lennem. És mégis im’ itt vagyok állomás nélkül, egy jó emberem nélkül, ko­szos kétszáz forint mellett éhezve — többem nincs egy évre még egy garasom sincs, becsületemre mondom. *) Spunging-house, egy előleges fogház neme, hová a bebörtönözendő adósokat viszik, s a hol a porkolábok az ő költségén élnek. Magyar könyvészet. 676. Szűz szent Margit vagy a szent fogadás ha­talma. Irta Tatár Péter. Pesten, 1857. Nyomatja s ki­adja Bucsánszky Alajos. 8rét 8 lap Ára 1 pkt. 677. Csejthei vár vagy az ártatlan áldozatok. Irta Tatár Péter. Pesten, 1857. Nyomatja s kiadja Bu­­csánszky Alajos. 8rét 8 lap. Ára 1 pkr. 678. A várszabaditó galamb vagy a szerelem hatalma. Irta Tatár Péter. Pesten, 1857. Nyomatja­s kiadja Bucsánszky Alajos 8rét 8 lap. Ára 1 pkr.

Next