Pesti Napló, 1857. július (8. évfolyam, 2235-2261. szám)

1857-07-01 / 2235. szám

147- 2235. 8-dik évf­folyam. Szerkesztő szállása : Uri-utcza 3-dik szám. Szerkesztési iroda: Egyetem-utcza 2-dik szám, I-ső emelet,­­ K­i­a­d­ó­­­hi­v­a­t­a­l: Egyetem-utcza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüteti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. ------------------­---------- --------1857. Szerim­. jul. 1 feltételek: Vidékre, postán Évnegyedre . . . . 4 frt p. p. Félévre...................8 frt p. p. Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 3 frt p. t­. Félévre...................6 frt n n. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. f-Tirrletínénvpkr rk­in -ö !‘&sSS-os potkt sor háromszori hirdetésnél 4 p­­kr. B4-I tikraetinenyik aija.l­egdaiki,1Cl, 10pkr.M«8ár.ott»érissábosP»tu,or5Pk­. PEST, julius 1 (Fk) Nem tudjuk, vájjon nem alkalmatlanko­­dunk-e a nyájas olvasónak, ha a helyett, hogy újdonságokat imánk, ismét és ismét a múlt na­pok ismeretes eseményeire térünk vissza, az iró ily dolgokban sokszor elfogult s azt véli, hogy a mi csendes szobácskájában az ő elméjét oly élénken foglalkoztatja, az a nagy közönség előtt is érdekkel bír, hogy ez is kiváló figye­lemmel szemléli azon képeket, melyeken az ő szeme elragadtatással csügg. . . . Hanem erre nézve már a minap elmondtuk nézeteinket, a­ki csupán újdonságokat hajhász , az czikkein­­ket olvasatlanul félreteheti, mert ezek épen megfordítva, régi dolgokat törekszenek fel­frissíteni , r­é­g­i eszméket ébren tartani, régi igazságokat a penésztől megóvni. A belga események és a franczia választá­sok a múlt hónap legfontosb élményei, minő különbség­­ kettő közt és mégis mennyi tér — összehasonításokra! Ugy­e, mndnyájan emlékezünk még Wa­­lewski gróf azon beszédjére, melyben valódi „fucus oratorus“sal fejtegette, minő kétségbe­esett annak a kis Belgiumnak helyzete, és hogy annak mulhalanul el kell vesznie, ha Fran­­cziaország sajt boldogságának néhány per­centjében nem részesíti a szerencsétlen szom­szédot ; a szomszéd — az igaz — nem akart tudni e boldogságról és azon kérdést : várjon szabad-e valaki boldogságra kényszerit­­ni? az európai treopag úgy látszik,tagadólag döntötte el, mert Walewski gróf szavai elhang­zottak, mint a pusztában kiáltozónak szava és Belgium — legalább a franczia nézetek sze­rint — szintoly boldogtalan maradt, a minő 25 esztendőn —■ történelmének első és alkalma­sint mindörökre legfényesebb 25 esztendején át — vala. Hanem a gondviselés nagy könyvébe felje­gyezte azon szavakat, miket a franczia kül­ügyminiszter a zöld asztal mellett mondott és „nóta bene“-t tett melléje, mintha arra akarná önmagát figyelmeztetni: ezeket alkalmilag meg kell c­áfolnom! És jött az 1857-ki tv, jöttek a múlt hetek, jöttek a belga nyugtalanságok és a franczia választások és­­ jött a megc­áfolás. Belgiumban két párt kemény tusára kelt ; Francziaországban is, hanem Belgiumban e pártok szilárd elvek, benső meggyőződések, határozott czélok körül jegeczesedtek; Fran­cziaországban egyikről sem lehet ilyent mon­dani ; az egyik csak a fenálló felforgatását kí­vánja, a másik, minden mélyebb meggyőződés, minden valódi buzgalom és hit nélkül, egye­dül azon magasabb parancsszó nyomán indult, mely egy hivatalnoki hierarchia számtalan ré­tegén keresztül jutott el hozzá. Belgiumban minden párt alkalmat nyert véleményét szabadon kimondani. Francziaor­szágban a választás napján befogták azon e­­gyéneket, kik az ellenzéki követek érdekében szavazatjegyeket osztogattak. Belgiumban a király azt hirdeti: veszélyes minden olyan rendszabály, mely egyik véle­ménynek a másik feletti túlsúlyát megala­­p­it­j­a, s így a vélemények egyenjogúságát nyíl­tan elismeré; valamint azt is tudata, miszerint a kormány feje senkinek pártját nem fogja. Francziaországban nem átallották kimondani, miszerint az, ki ellenzéki követet választ, a kormány s annak feje iránti ellenséges indulatnak jelét adja. Belgiumban a király hálát mond a nem­zetnek, mely 25 éven át oly erélyesen gyámo­­litá s mely ezen gyámolitás által az ország boldogitását lehetségessé tévé. Francziaor­szágban hálát követelnek a császár szá­mára, ki egymaga mentette meg a nemzetet és az országot a végenyészettől, és a­kinek mentő keze nélkül mind a kettő az örvénybe sodortatott volna. Belgiumban a közvélemény nyilvánulásá­­nak oly korlátlan tér engedtetett, hogy ez egy szenvedélyesebb perezben még utczai zenebo­nára is vetemedhetett, hanem a király egykét megnyugtató szavára a zaj elnémul s a hol­napi nap oly csendesen találja az országot, mintha az soha nem lett volna színhelye ama viharos eseményeknek. Francziaországban el­mésen összeillesztett gépezet által letartóztat­ják a közvélemény nyilatkozását és meg sem gátolhatják, hogy az ellenzéki elemek egy­­egy életjelt ne adjanak. Belgiumban a király maga szól népéhez, mint apa fiaihoz ; Francziaországban préfetek és alpréfetek osztogatják a császár parancsait, amott a nemzet leirhatlan lelkesedéssel üd­vözli királyi urának bölcs és szeretetteljes szavait; imitt hallgatva s népszerüleg teljesiti a magasabb parancsot az, ki erre egyik vagy másik tekintetből kényszerítve érzi magát. Folytassuk-e még tovább ezen párhuzamot? Minek is ? ezt az olvasó maga teheti, mi erre csak ösztönt akartunk szolgáltatni. Vesztett-e Belgium az által, hogy Fran­­cziaország boldogságában nem részesülhet? e kérdésre ama párhuzam nyomán könnyű fe­lelni , hanem vesztett talán a belga király, mert míg Napóleon Lajos császár egész nyu­galommal Plombiéresbe mehet, boldog orszá­gának igazgatását minisztereire hagyván, Li­­pót királynak otthon kell ülnie és koronája tanácsosaival azon lépések iránt értekeznie, mik a pártok kibékítésére, az érdekek kien­gesztelésére, az ország belnyugalmának s vi­rágzásának , de egyszersmind alkotmányos­­ szabadságának biztosítására vezethetnek.­­ Hanem azért tán még­se mérnök azt álli AZ ELÁTKOZOTT, CSALÁD. REGÉNY IRTA Végszó Az „Elátkozott családihoz. A legújabb különösen angol regényírók ellen azt a vádat hallottam sokszor kimondatni, hogy az életnek nagyon hű tanulmányozása által háttérbe szorítják az eszményvilágot. Minthogy magam is ez iskola követője vagyok, (mintegy hat év óta) nem azon magasan álló szelle­mek , hanem saját csekélységem védelmezésére a vádból nekem is jutó osztalék ellenében, felelek va­lamit. Költőnek az életet kell tanulmányozni, mert az élet a poézis , nem az ideál lét. Az ideál lét meghatározza a szépség kígyóvonalát; az élet ugyanazt ezerfelé hajtogatja, idomítja, és az mindig szépségvonal lesz. Az eszményvilágnak van két alakja : egy jó, egy rész, egy szép, egy rút, egy ártatlan, egy bűnös; az életnek van millió. Az idealizmus megtanítja a költőt az alvó ember munkájára, a­ki álmokat teremt; az élet megtanítja őt az Isten művére, a­ki élőket alkot. Azért legélvezetesebbek mindig azok a művek, mik az írónak saját élményeivel vannak kapcso­latban. Azt mondják, hogy így könnyű a költés, nem kell hozzá egyéb, mint figyelmes szemlélődés, jó emléke­zet és ügyes toll, míg amott titokszerű áthevülés, merész képzelet és alkotó erő szükséges. Azt felelem, hogy az élet poézisa többet kíván az­­ ideál lét költészeténél, mert az alakjainak korlátlan ] ura, kitűz nekik egy czélt, a mi felé azok egyenesen­­ haladni tartoznak; ad nekik vért, kedélyt, gondola­tot, a milyet akar; mig amannak élő alakjai önaka­rattal bírnak, s mégis csak a költő lelkesü­lése által élnek, pedig azt a lelkesülést is ők idézik elő. Az élet ezeroldalú árnyalatai nem lehetnek az íróra behatás nélkül; kell, hogy azokra visszaemlé­kezzék , hogy midőn phantasiája tervét kiegészíti, a minden egyes helyre külön odaillő alakok eszébe jussanak. Az események, miket e regényben leírtam, alap­vonalaikban mind igazak. Kevesen fogják már azo­kat ismerni, mert hiszen az újabbkor jobban elfelejti a régi halottjait, mint gazdag örökösök eltemetett ősüket. A vallási villongás, mely miután országosan lecsendesült, még azután sokáig fentarta magát egyes hatalmasak akaratában. Erről a mai időknek már fogalma sincsen. És én nem tudom, hogyan van jobban, így, a­hogy most élünk, vagy a­hogy elődeink éltek ? Nem vol­tak-e azok sokkal tiszteletre méltóbb emberek, kik akkor egymással a hit ügyeiért küzdöttek, mint a mostaniak, kik nem is tudják, hogy hisznek e még valamit ? Az akkori szent fanatismus helyét felváltotta a mostani közöny. , Azért sokan nem fogják érteni azt, hogy mint lehe­tett egy keserű átoknak, a­mit ember kimondott, ember fejére leszállani , még­pedig az átkozóra úgy, mint az elátkozottra ? A kor ingerültsége kimagyarázza azt. Regényünk két hőse, a két ősz antagonista olyan kornak volt képviselője, mely erős szenvedélyében egymást felemészteni hivatott. Csak e kölcsönös erők tusája adhatta meg a későbbi nyugalmat a közélet­­i­nek, melynek akkor a hit volt főérdeke.­­ Nagyon egyszerűen kimagyarázza e küzdelem azon­­ merész jelenetet, melyet regényemben felhoztam, a­­­midőn egy megye rendei egy candidált kézművest választottak meg megyéjül főnökéül — hitbuzgalmi daczból. Hogy e főnök azután historice igen derék ember lett alacsony neveltetése daczára, azzal nem magyarázni, csak enyhíteni kívánom e tényt, a­mi ugyanakkor több megyében is megtörtént, nevezete­sen Biharban a rendek egy olyan férfit választottak meg alispánul, csupán azért mert hitfélbeli jelölt volt, a­kit senki sem ismert, úgy­hogy tisztújítás végén felszólalának, hogy már most álljon fel **v az asztalra, hogy lássák : ki ő ? A­mint a két pártfőnök letűnik a küzdelem szín­helyéről, az egész beszélés iránya elhajlik, s én ér­zem, hogy történetem be van fejezve. Pedig még sok mondani­való maradt, a túlélt iva­dék sorsáról, a „bar­át­falvi levitáról,a kit atyja üldözője előtt felfedett, az ifjú költőről, kinek vágyai boldogabb jövőt ígérnek ; de ezek már túl es­nek e regény látkörén , s az elmúlt iránya nem ter­heli őket. Talán , ha az ég időt és erőt enged hozzá , később az ő eseményeiket is leirom. A viszontalál­­kozásig maradok a t. közönség , mely tisztelője Pest, 1857. jun. 29. JÓKAI MÓR. *) *) Örömmel jelentjük , hogy az im­most befejezett regény folytatásául szolgáló „Barátfalvi Levitát“ lapunk tárczája fogja közölni. T. barátunk Jókai Ígéretét lír­juk, hogy ez újabb művét még ez évi ősz folytán telje­sen átadandja nekünk, hogy azt hosszabb időközök nél­kül folytonosan közölhessük. Ez t. barátunknak is óhaj­tása. Addig pedig Vas Gereben regényének befeje­zése után báró Kemény Zsigmond regényét veendik tárczánkban tisztelt olvasóink. Sze­rk.­tani, hogy a francziák korlátlan császára bol­dogabbnak érzi magát a belgák alkotmányos királyánál! Tanulmányok a n­a*.y.r gazdasági egyesületi kiá­liláson. VII. (Vége.) Csak a lovak osztályáról szólok még röviden s aztán egy kis átnézetet teszek. A kiállítva volt 80 darab ló közül tulajdonképen csak az előszállási uradalomból való kiállítás, hon­nan csakugyan egy kancza az első, egy csődör pedig a második jutalmat kapta, tartozott a nehéz igásfaj lovak közé; a többi átalában inkább a könnyebb testű­ huszárlovak közé volt sorolható. Voltaképen ez is az igazi magyarfaj , és a magyarnak különösen ezt kell nevelni; mert huszár a magyar igazi katonája, s ki hogy igazi jó hu­szár legyen, igazi jó ló kell alá; a tán alkalmas és kitartó ez a faj iga alatt is; csak tenyésztése okszerüleg vezettessék. Azonban úgy tapasztalom, hogy különösen a nép kezén levő lovak­­ el kezdenek térni azon tulajdonképeni czéltól, mely nekik legjobban megfelelne. A nép ugyanis jobban látszik ügyelni arra, hogy korán fejlő, magas ter­metű csikókat neveljen (miszerint ne csak a hu­szár mértéket megüsse, hanem azon felül is menjen), mintsem a tökéletes arányos termetre. Ezért sok aránytalanul magas s elszikárodott szű­k testű­ csikó­kat láttunk a paraszt csikók közt. És pedig ha jól figyelünk, úgy látszik, hogy a régi anyákon kevésb­­bé tapasztaljuk ezt, s a baj 4—5 év óta, mióta a ka­tonaság részére gyakoribb vásárlások történnek, kezd elharapózni. Aztán sok oly lovat látunk, me­lyeknek elejök nagyon gyenge s alsó lábszáraik már 3—4 éves korukban meggörbülnek; másoknál pedig azt tapasztaljuk, hogy az eleje egészen el kezd ülni a lónak s magasabb a hátulja. Egy ily csikó is ka­pott első rendű dicsérő oklevelet. Ez ily hibák sokat elvesznek a ló szépségéből, de még sokkal többet annak használhatóságából. Ugyanazért ezek terjedé­sét meg kell akadályozni a nép közt, mely határo­­­­zott főirányul csupán a nagyságra való törekvést tűzvén maga elé s a mellé legfeljebb még a szem és fej szépségét párosítani elégségesnek hivén,az ezek­re való igyekezet közben nem veszi mindenkor észre eltévedését; holott közönségesen tudva van, hogy csak a magasságban és szélességben egyenlőleg ará­nyos testű, aztán magas marti ló a nyereg és iga alatt kitartó, a mely lónak pedig eleje alacsonyabb a há­tuljánál, az fáradékony s kivált nyereg alatt nagyon botlik, s annálfogva épen nem katona alá való. Most már tekintsünk röviden vissza. Az egész kiállításban 849 külön kiállító vett részt. Ezek közt nem magyarországi 25 (14 angol, bécsi stb. gépész), a többi 326 mind magyarországi. Minden tekintetben legteljesebb képviselete volt a kiállítá­son Pest-Pilis és Fehér megyéknek ; azután következ­nek : Somogy, Pest-Solt, Nógrád, Békés, Bars, Alsó- Nyitra, Tolna és Zemplén megyék. Heves, Szolnok, Hont, Komárom , Moson, Veszprém, aztán Sopron, Csongrád, Gömör, Baranya, Borsod, Szathmár, Dél Bihar, Bánság csak harmadrendű képviselettel bír­tak. A többi megyék még kevésbé voltak képviselve. Egészen hiányzott pedig a képviselet Árva-Turócz, Liptó, Trencsén, Szepes és Máramaros megyékből, valamint Észak-Bihar és Zólyom megyéknek sem volt tulajdonképen helyből egy kiállitájok sem. Legjobban képviselt tárgyak voltak aránylag­: a gé­pek, búza, bor, gyapjú, dohány. Különösen több kép­viseletet érdemlettek s kivántak volna : a repere,­­ más olajnövények, kender, len, magyar faj marha és szalonnájával s hasával együtt a sertés. Az egyes helységek közt a kiállításhoz való járu­­lásbani buzgóságot tekintve, különösen meg kell em­lítenem Szarvas várost, honnan kivált Jancsovics István evang. lelkész ur közremunkálása következ­tében 7, Nagy-Kőrös várost, honnan épen e czélra a város által kinevezett biztos Nemcsik János úr köz­remunkálása következtében 6, végre Pula, Ácsa és Etyek helységeket, honnan különösen a lókiállítás­­hoz és pedig épen a köznép osztályból, csupán saját ösztönük következtében igen szép számú kiállítók járultak ezen gazdasági közczél előmozdítására. De mindenek fölött feltűnő és örvendetes azon részvét, melylyel a kiállításhoz a főbirtokos és mág­­nási osztály járult. Ugyanis a 349 kiállító közt 56 a főrendi osztályhoz tartozott; ezenkívül a köznép mintegy 35 számmal vett részt (kivált a lókiállítás­­ban 25) a többi mind a közép­osztályból való volt. A főrendi és nagybirtokos osztály ily jelentékeny részvétében nem csupán azt tartom örvendetesnek, hogy igen szép kiállítmányokat láttunk tőlök, me­lyek a szemlélőnek bő tanulságot és ösztönt adnak, de főkép azt, hogy e szembetűnő részvét világos bi­zonyságot tesz az iránt, miszerint azon osztály, mely nevénél, tekintélyénél, anyagi és szellemi állásá­nál , képzettségénél és befolyásánál fogva az élő­­haladás vezéréül van hivatva, felfogván hazája s nemzete irányában magasztos hivatását, a zász­lót kezébe vette, és a mezőgazdaságnak sok küz­désre váró terén előhaladni tömegesen megindult. Soha e részvét nagyobb jelentékenységű nem lehetett volna, mint épen most, midőn a legfelsőbb helyen már engedményezett országos központi magyar gaz­dasági egyesület épen megalakulásának küszöbén áll. Nyithat-e valami ez érdeklettségnél szebb kilá­tást az egyesület jövőjére. Azonban a­mely szempontból megörvendeztet ben­nünket a földbirtokos osztály tömeges részvéte, épen azon szempontból szomorító némely megyéknek na­gyon csekély képviseltetésök, másoknak teljes kima­radásuk. Nincs Szepesnek, Máramarosnak lenje, hüvelyese, juha, túrója, sajtja, erdei terméke stb mit kiállíthatott volna ? a többi megyének sincs semmije ? különösen az áldott vidékű Észak-Bihart, a gyöke­res magyarság e fészkét, látni a képviseletlenek közt, (mert kik képviselték, legalább jelenleg nem helybeliek), valóban megfoghatatlan. De legyen szabad a némely helyekről mutatkozott részvétlenséget csupán a dolog újdonságának tulaj­donítanunk, és azon reményt kifejeznünk, miszerint a mostani bár legelső, de azért tagadhatlanul szép kiállítás tanulságos nagyszerűsége minden szemlélő­ben egy egy hű apostolát támasztván a jó ügynek, jövendőre az ország minden vidékéről teljes mél­­tánylattal pártolandó, s a mostani igen szép helyett még sokkal szebb kiállításnak nézünk elébe. Sokan pengetik azon óhajtást, hogy vajha a kiál­lítás ezután minden évben megújulna. Nekem ily ki­terjedt óhajtásom nincs. Különösen általános országos kiállítást minden évben nem kívánok, mert az a gaz­dasági egyesületnek igen sok költségébe fogna ke­rülni. Hanem azt minden­esetre én is óhajtanám, sőt igen­is czélszerűnek tartanám, ha a reánk következő évben, legfeljebb mostanhoz második évre újlag egy általános kiállítás tartatnék; először azért, hogy a kiállítás iránt most figyelemre gerjedt nép érdekelt­sége fentartassék és kifejtessék , másodszor azért, hogy a remélhetőleg három év múlva Bécsben tar­tandó világkiállításra előkészületek létessenek, hogy ott országunk érdekéhez teljesen méltó képviselettel jelenhessünk meg. Különösen a jövő évet két okból tartanám a kiállítás ismétlésére igen alkalmas idő­­­­nek : t. i. azért, mert ez igen jó alkalmat adna az­­ újonnan alakult egyesület erejének a tagok szaporo­­­­dása általi gyarapodására, és mert az e folyó évben A NEMZET NAPSZÁMOSAI. MAGYAR KORRAJZ. IRTA: MÁSODIK KÖTET. (Folytatás.) Két szomszéd. Szívesen eltagadnám e két embert, hogy olvasóim elé ne hurczoljak megint új alakot, hanem azt nem tudom, náluk nélkül e történet hogyan végződnék el? Ne kutassunk sem lakhelyt, sem vármegyét, elég az hozzá, hogy e két emberséges úri­ember húsz esz­tendő óta pöröl már egymással, azóta vagyonának egy harmadrészét már mindenik a pörre és próká­torra költötte el, azon reménységben, hogy a másik­nak még az ezüst gombját is lenyeri a mentéséről, állítván, hogy az is őt illeti igaz jussal, hanem eljő az idő, midőn mentéstől megnyeri. Ha valaki ráérne utánok lesni, saját szemeivel láthatná, miként néz át egyik a másiknak udvarára, s ha ott egy jóravaló csikót lát, megesküszik égre­­földre, hogy az is az ő pénzéből való, meg az a sánta ürü, mely a juhakolból busán tekintget ki, mintha vélné, hogy még ma pörkölt húsnak aprítják föl, ha a tekintetes urnák prókátora megjó, hozván új tanú­bizonyságot, hogy a szomszédnak minden a princi­pális űré. Csak egyet engedett el a két szomszéd egy­más­nak, azt tudniillik, hogy egyiknek fia volt, a másik­nak pedig lánya, az egyiké kínálva sem kellene a másiknak , hanem míg a két apa állhatatosan . *) Lásd „Pesti Napló“ 144. számát.

Next