Pesti Napló, 1857. október (8. évfolyam, 2311-2337. szám)

1857-10-01 / 2311. szám

223-2311. 8-dik évf­folyam. Szerkesztő szállása Uri­ntéza 3-dik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő.­­­érmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Egyetem-utcza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körü­lti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. rj. í , / i í • • 6 hasíbos petit sor híromsiori hirdetésnél 4 p.­kr. Bé­mraetmenyek dija­­lyegáij f­ülön 1Opkr.MsgSn vita Shasibos petit sor5pkr Szerkesztési iroda: Egyetem-at 1*a 9-dik szám, 1 ső­­emelet, 1857. Csütörtök, oct. 1. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán Évnegyedre . . . . 4 frt p. p. Félévre...................8 frt p. p. Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 3 frt p. p. Félévre...................6 frt D. n. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS PESTI NAPLÓ 1857. October—decemberi negyedévi folyamára. BUDA­PESTEN, házhoz hordva 3 pírt. VIDÉKEN, posta-küldéssel 4 frt. pp. A lap nagy elterjedése mellett a lapunkban­ hirde­tés a t. hirdetőkre nézve nagy előnynyel lévén össze­kötve, bátorkodunk a t. közönséget mentül gyakoribb hirdetésekre felhívni. Egy petit sor háromszori hir­detésnél 4 párral számittatik. A „PESTI NAPLÓ“ kiadó hivatala. PEST, oct. 1. Tájékozás. (Fk) Az európai viszonyok mindenünnen a végleges megalakulás felé törekszenek; azon türelmetlenség és nyugtalanság, mely e tekin­tetben nyilvánul, a közvélemény azon lázas izgatottsága, mely naponkint a hírlapi sajtó leg­tarkább combinátióiban találja kifejezését, azon pazarság, melylyel a legvégső eszközök — a koronás fők személyes találkozásai — alkal­maztatnak, mindez eléggé mutatja, hogy min­den körben, fent és alant, egyaránt érzik a mostani állapot tart­atlanságát. Csak az a kérdés, mennyiben képesek a végső eszközök a kitűzött czélnak megfelelni s az európai viszonyok óhajtva óhajtott meg­szilárdulását meghozni. Vessünk csak egy pillanatot a párisi con­­gressusra, a boldogtalan párisi béke ezen bol­dogult nemzőjére. Ama congressus keblében Európa legtekintélyesb kormányai legtehet­ségesebb diplomatái által — még pedig in dupple — voltak képviselve; a tisztelt urak­ban kétségenkívül megvolt a jóakarat; ők nemcsak azért hozták létre ama békekötést, mivel instructióikban meg volt hagyva, hogy békecsinálás végett menjenek Párisba, hanem egyszersmind azért, mert maguk is érezték a béke szükséges voltát s a viszonyok uj ala­pom megalakulásának s megszilárdításának sürgetőségét. A mi Krim véráztatta mezőségén siker nélkül megkisértetett, azt a zöld asztal mellett vélték létrehozhatni: volt-e sikere ezen törekvésnek ? a párisi szerződés meghozta-e a czélba vett gyakorlati eredményeket ?! Valóban nem nehéz erre felelni. Az olvasó tudja, hogy mi sohasem tartoz­tunk a párisi békekötés dicsszónokai közé és Törökország mellett azon sast sajnáltuk leg­inkább, melyet egyik legpompásabb tollától fosztottak meg, hanem azért nem tagadjuk, hogy mége hiányos szerződéssel is lehetett volna valamire menni, ha lehetett volna! Ha két ember, ki egymás iránt bizalommal és jó­akarattal viseltetik és mindkettejökre nézve egyaránt előnyös , mindkettejöket egyaránt kielégítő ügyletben szerződést köt, ez minden­esetre csak puszta formalitás; mind a két fél a nélkül is megtenné kötelességét s ha nem akarja tenni, bizony a szerződésben is talál majd valami hátsó ajtócskát, melyen kioson­hatni. A hatalmak a praxisban kiegészíthet­ték volna a párisi okmány hézagait s azok fe­lett egyesült erővel hidat rakhattak volna; ha­nem ők megfordítva, a­hol csak lehetett, ama hiányokat kizsákmányolták s minden alka­lommal a szerződés gyöngéibe kapaszkodtak, jól tudván, hogy azokban szilárd korlátokra nem találnak magánszándékaik kivitelében. Tegyük kezünket szivünkre s valljuk meg őszintén : volt-e a martiusi béke óta felmerült nehézségek közt akár csak egy is, melyet közös egyetértés és közös jóakarat által nem lehetett volna gyorsan s egyszerűen elhá­rítani? Ezeket az apró ördögöket egyetlen bátor szorítással a bölcsőben meg lehetett vol­na fojtani, a­helyett, hogy majd innen majd amonnan alattomban táplálták , természetesen azon reményben, hogy — ha felserdültek — majd hasznukat lehet venni__Tehát őszinte vala e a békekivonat? Nevezetesen III. Napóleon császár, ki szó­val mindig azt hirdette, hogy Francziaország­­nak béke kell, tettel — ösztönszerüleg vagy öntudatosan — azt tanusitá, hogy annak a pezsgő vérű­ nemzetnek épen folytonos izga­tásra van szüksége, d­e szükségnek alá is ve­tette magát, azon kétségbevonhatlan ildomos­­sággal, miszerint két év óta gyúlékony népé­nek csak oly ingerlő szereket nyújtott, melyek a politikai álmot elűzik ugyan, a­nélkül, hogy az európai békét komolyan veszélyeztetnék. Hanem ezen — magában véve csekély erejű — szerekhez lassan kint annyira hozzá szokik az Organismus, hogy aztán többé nem hatnak, hogy mindig nagyobb meg nagyobb adag kí­vántatik és hogy az elháríttatni szándékolt veszély lassabban és későbben, hanem végre mégis bekövetkezik. Lám , másfél évvel ezelőtt a kis belgrádi ügy elegendő volt a szomj oltására s ma már az európai térkép revisióját kívánják és vár­ják. Az izgatottság tulajdonképeni tűzhelye min­denesetre Francziaország, hanem visszave­rődése másutt is megérezhető s a kormányok — akarva nem akarva — kénytelenek ezen körülményt figyelembe venni : ők is — néhá­ny­an öntudattal, néhány­an anélkül — a köz­vélemény elázas állapotán­ak befo­lyása alatt állnak s e fontos tényezőt számításaikból ki nem zárhatván, a valódi benső béke, a viszonyok állandóságának szük­ségét érzik s még­sem bírják ezt komolyan lé­­­tesíteni. Mig ezen állapot tart, nem hihetjük, hogy a diplomatia legnagyobb ügyessége s legjobb akarata mellett, Európa nemzetközti viszonyai szilárd alapot s állandó alakot nyerhetnek. És meddig fog ezen abnormis hangulat — nem a kormánynál, hol az csak v­i­s­z­h­a­n­g, hanem a népeknél — tartani ?! . . . Az emberi szellem természeténél fogva te­vékenységre van utalva, mennél magasabb polczán áll a kifejlettségnek és miveltségnek, annál magasabb tárgyat keres magának ama tevékenység számára. A gyermek korok lefe­jezésében találja mulatságát, az erős férfi száz­éves fákba vágja fejszéjét; a cultúra legalsóbb fokán álló népek csekély szellemi tevékeny­sége alant az anyagi élet körében teljes ki­elégítését találja, a műveltebb nemzetek szel­leme a magasabb érdekek felé veszi röptét, miként a sas a hegyek legmagasb ormán ho­nos, míg a veréb alacson háztető alá rakja fészkét. Az úgynevezett „politikai élet“ minden mivelt nemzetre nézve nélkülözhetlenné vált; az államgépnek egyarányos, rendes, de pusztán mechanikai mozgása ki nem elégíti. Az ember sokáig bámulhat egy mesterséges gépet, mely­nek kerekei csudálatos összevágással kapnak egymásba, melynek egyes részei a legczélirá­­nyosabban vannak alkalmazva, de ha egy két óráig bámulta, bekövetkezik az unalom, a szellem elbágyad azon mechanikai tevékeny­ség szemlélésén, melyben az ember maga sem­mi részt nem vesz, mely mozgásnak mond­ható ugyan, de életnek nem! Az európai államok nagy részében az emberi szellem ezen cselekvési és sürgölődési vágya ezen, magasbra törő hozzá méltó tevé­kenységre irányzott természete e perczben ta­lán nem eléggé vétetik tekintetbe; az államgé­pezet jól, egyarányosan, rendesen mozog, de a nép e tevékenység körén kivü­l áll s ezen ki­etlen egyhangúságban nem találja meg az óhajtott szellemi táplálékot, szinte vágyódik valami megrázkódtatás, valami változás után, mely a gépezet untató, egyhangú mene­tét félbeszakasztja, mely az untig nézett for­gást és billegést legalább perezre sodrából ki­hozza s a nyugtalankodó szellemnek némi vál­­tozékosságot nyújtson. Mig a nép csak néző, minden harmadik vagy negyedik órában mást és újat akar nézni; ha maga is cselekvő lenne, ha valódi politikai élet ezer meg ezer változásaival, felmerülő s ismét eltűnő, egyfe­­lelöl megtámadott, másfelől védelmezett néze­teivel s érdekeivel szellemének a kívánt tápot nyújtana, ha az emberiség magasztosabb ér­dekei, az élet fensőbb feladatai körül forgó eszmecserének mezején gyakorolhatja duzzadó erejét, akkor nem fogna határozatlan vágy­­gyal s ábrándozó óhajokkal kifelé s a jö­vő­b­e pillantani; ama nemes az emberiséghez méltó foglalkozás teljesen betöltené ön­munkásságára törő szellemét. Meglehet, hogy valaki azt mondja, misze­rint nagyon is mélyen, keressük a fent eleme­zett psychológiai jelenségek okát, hanem az­tán az ilyennek azon elvet is el kell fogadnia, hogy az ember rendeltetése nem egyéb, mint enni, inni, a biblia és a polgári törvénykönyv által eléje szabott kötelességeket teljesíteni és meghalni! HYPERION. IRTA LONGFELLOW. I. KÖNYV. (Folytatás. *) Nyolczadik fejezet. Irodalmi hírnév. Az időnek van egy itéletkönyve, melynek lapjaira folyvást feljegyzi a jeles neveket. Valahányszor azonban egy új név beiratik, eltűnik egy régi. Csak kevesen vannak sokoldalú jellemmel beírva, melyek onnan sohasem tűnnek el. Ezek a természet magas nemességét képezik — a gondolkozás kormányjavai­nak lordjai. Az utóvilág sohasem fogja czimjöket kétségbevonni. De azokat, kiknek hite, csupán ahoz nem értő emberek meggondolatlan véleményén sar­­kallik, szü­kségképen oly hamar elfelejtik, mintha soha se lettek volna. E teljes feledékenység a leg­több ember sorsa. Ezeknek korán kellene arra gon­­dolniok, jól tudván, hogy mint testök ismét porrá vá­lik és sirjok nem fog felőlük hirt sem mondani, úgy nevöket is teljesen elfelejtik, s legkedvesebb gondo­lataik, terveik és véleményeik egyénileg az emberek közt nem élnek, de feloldatnak, s a gondolat egye­temébe olvadnak be. Kutathat aztán a pirantásra , a hős nemes pora után mig feltalálja, hogy épen tán egy sereshordó csapjába szorult, és felismeri, hogy: Megölt Caesar pora egy lyukat dugaszol A szél ellen úgy küzd s még most is úgy harczol, nem kevésbé kutathatja a nagy emberek magasztos gondolatait, mígnem azokat a közbeszéd porává látja átváltoztatva és arra használva, hogy az embe­rek száját bedugják, elméleteket összeenyvezzenek, hogy az ítélet hibáit eltakarják. így áll például a *) Lásd F. N. 222-dik számát. dolog minden nép maximái és bölcs közmondásaival; szerzőik elfelejtettek, s egyéni léttel többé az embe­rek közt nem bírnak. Azért is az embereknek korán kellene gondolatai­kat oda irányzani, hogy őket elfelejtik, és hogy ma­guk körül, vagy magukban cselekvéseikre nézve ma­gasabb indokot keressenek, mint az emberek tetszé­sét t. i. kötelességöket; mindeniknek a maga köré­ben szakadatlanul és nyugodtan kellene munkálni, nem aggódva a siker felől, s a hírnév utáni vágyat ettől feltételezvén. Tökéletlen voltunk mellett ez va­lósággal nehéz dolog, tán kivitele teljes lehetetlen is. De az ember elszánt, hajthatlan akarata sokat kivi­het­i még e maga feletti győzelmet is, ha meg van róla győződve, hogy a hirt csak kiérdemelni lehet, és akkor oly elkerülhetlen mint a sors, mert ez a sors. Közönséges hit, hogy lángeszű emberek megelő­zik korukat, és ez igaz. Épen oly igaz, csakhogy nincs általánosan elismerve, hogy a lángeszű embe­rek legjobbjai és legderekabbjai, nemcsak saját, de minden egyéb kort megelőznek. Mint a német pró­zaíró mondja, minden lehető jövendő hátuk mögött fekszik. Nem tehetjük föl, hogy jöjjön olyan idő, mi­kor a világ, vagy ennek jelentékeny része, e nagy szellemek mellé álljon, úgy hogy ezeket teljesen felfogja. És mily felségesen lépnek ezek be a történetbe, hasonlóan a naphoz, egész fénypompával magok kö­rül , mások homályba burkolva, de világítva mégis mint a csillagos éj! A múlt hallgatag homályában is­meri fel a lélek, csöndes, ünnepélyes lépteiket. Úgy lépdelnek, mint ama megőszült öregek, kik a földi paradicsom tiszta visiójában látatnak angyalok kísé­retében, kik arany gyertyatartókat visznek elöttök , és felettök, és utánuk az egész levegő két csikós színnel van kifestve. És ez emberek mégsem valának boldogok a föl­dön — egyáltalán nem valának boldogok külső élet­­körülményeiket tekintve. Szükség és nyomorban él­tek, ismerősek a tömlöczök závarai, nyirkos, pené­szes falaival. Ők én megdöbbenve szemléltem őket, kik gond és nélkülözésben, testi szenvedés és beteg­ség közepett, mely a halálnak árnyéka, teljes ere­jükből működtek fontos feladatuk teljesítésében, so­kat fáradtak, sokat szenvedtek és sokat vittek vég­hez — és aztán megrongált idegekkel, teljesen le­hangolt érzékekkel mentek a sírba s aludták a ha­lál álmát —s a világ beszél felőlük, mig ők alusznak ! Úgy tetszhetik , mintha minden szenvedés őket csak megszentelte volna, mintha a halál angyala, előttök elhaladván, ruhájának szegélyével őket meg­illette és boldogokká tette volna, mintha a betegség keze csak azért terjesztetett volna ki felettök, hogy lelkekre a kereszt jegyét vesse ! És mint napfogyat­kozásnál az ég nagy csillagait csillámlani látjuk, úgy szemlélték azon emberek, életök elsötétülésénél a tiszta örökkévalóság ünnepélyes és öröktüzü vi­lágait. E vala Flemming álma, melyből a báró hangja zavarta fel, ki hirtelen felkiáltott : — Angyal lebeg a ház felett! E pohárból itt, mely illatos mint Hymettus méze, vagy Engelsau vad vi­rágai, isteni álmaid egészségére iszom. — Ez tiszta napfény mondá Flemming, midőn ivott, a herczeg bora s a borok herczege. Erről jut eszembe, olvasta ön már azt a pompás olasz ódát, Redi Bacchusa Toscanában ? egy dal, mely a költő lelkéből, mint valami arany korsóból látszik folyni : Igyál! Isten áldja A szőlőtöt, A nagy tű­ztöl De piros a lángja ! A montepulciánot a borok királyának mondja. — Metternich herczeg, mond a báró, nagyobb mint akármelyik király Olaszországban ; és én csodálom hogy e jeles bor még egy német költőt sem lelkesí­tett, a rajnai Bacchus megéneklésére. Sok e tárgyú apró dal van, de nagyobb jelentékenységűt egy sem. A legjobb Schenkendorf Miksa dala a Rajna mellett, s a rajnai borról való dal Claudiustól, ez a poéta soha sem itta a rajnait czukor nélkül. Igyunk helyette a Rajna egészségéért. És ismét megcsókolták egymást a serleg kristály ajkai, és a csók oly harmonikus hangot adott, mint az estharangszó szüretkor a rajnai falukban. Igazán nem csodálom, ha Schiller a német költő, gyertyánál és egy üveg rajnai mellett szeretett írni. En oly ke­véssé bámulok az érdemes iskolamester Roger Ash­a­­mon, ha egyik németországi levelében, azt írja Mr. John Raveshez a John-collégiumba: „Mondja meg ön Mr. Madennek, hogy vele Bécsben poharat aka­rok kaczintani s adná az Isten, hogy rajnaival teli hajója lenne; és ha történetesen Cambridgeba me­gyek, gondom lesz rá, hogy innen minden évben küldjenek egy kis rajnait.“ Végre csodálkozom a német császáron, kiről egy másik levelében, ugyan­azon John Ravenhez azt írja: „A császár olyan jó ivó, mint a­minőt csak valaha láttam; ötször annyi ideig tartotta az orrát a pohárban mint akármelyi­künk, s egy húzamban soha sem ivott meg, egy jó meszelynél kevesebb rajnait.“ (Folytatjuk.) A magyarországi répaczukorgyá­­rakról. II. A gyarmatáru-kereskedők véleménye sze­rint a répaczukorgyártás szűkebb térre szorítja a gabonatermelést s ez­által az első élelembeli szükséget, a mindennapi kenyeret drágítja. Látszik, hogy a répaczukor ellenségei nem mezőgazdák s a földmiveléshez semmit nem értenek. A czukorrépa-termelés csak ott lehet­séges, hol a nép némi gazdasági értelmiséggel bir s okszerűbb gazdálkodási rendszer létezik. Hol e feltételek nincsenek meg, ott a czukor­­répatermesztés sem verhet gyökeret, s viszont hol egy répaczukorgyár felállittatik s annak fenállása, ha eleinte akadályokkal küzd is, kellő kitartás által biztosittatik: azon a vidé­ken a miveltebb gazdasági rendszert, s en­nek következtében a nagyobb gabonaterme­lést okvetlenül maga után vonja s igy a czu­­korrépa-termesztés, ha tért foglal is el a ga­­bonaföldektől, más oldalról ezek termékeny­ségét feljebb fokozván, nem hogy a gabona­­termelést csökkentené, inkább azt tetemesen növeli. A czukorrépa termeszthetésére első feltétel, hogy a föld felső rétege kellő mélyen felpor­hanyosíttassék, a mely szántás azonban az utánkövetkező gabnafélékre is jótékonyan hat. Második feltétel a gazdag trágyázás, de mivel czukorrépa alá közvetlen trágyázni nem sza­bad, különben csekély czukortartalmú répát nyerünk, a szükséges gazdag trágyázás a meg­előző gabonafélék javára esik. A czukorrépa tehát mind a gabonatermelést elősegíti, mind Magyar könyvészet. 470—1. Magyarország és Erdély eredeti ké­pekben. Nevezett országok legérdekesb tájait, váro­sait, fürdőit, egyházait, várait, palotáit, s egyéb régi és uj építményeit helyszínén rajzolta R­o­h­b­o­c­k János. Aczélba metszették korunk legjelesebb művészei. A tör­ténelmi és helyirati szöveget irta Hunfalvy János. Darmstadt, 1857. Kiadja és nyomatja Lange Gusztáv György. Lauffer és Stolp bizománya Pesten. Nagy­­rét szöveg 65—80 lap. Egy füzet ára 30 k. p.p. (Első sza­kasz. Magyarország. Első kötet. 9-dik és 10-dik füzet. Mindenik 3 aczélmetszettel.) 472. Koszmos. A világ egyetemes leirása. Irta Humboldt Sándor. Magyarul Miksits Imre. Első füzet. Pest, a forditó sajátja. Ráth Mór könyvá­rus bizománya. Nyomatott Emich Gusztávnál 1857. Nagy­­rét 1­64 lap. Ára 40 k. p.p. Az egész munka előfize­tési ára 16, bolti ára 20 pírt.

Next