Pesti Napló, 1857. október (8. évfolyam, 2311-2337. szám)

1857-10-14 / 2322. szám

234—2322. 8-dik évf­folyam. Szerkesztési iroda: Szerkesztő szállása : Egyetem-utc­a 2-dik szám, 1-ső emelet, Uri-utcaa 3-dik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal, Egyetem-utera, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüti­ panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1857. Szerda, oct. 14. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán Pesten, házhoz hordva. Évnegyedre . . . . 4 frt p. p. Évnegyedre . . . . 3 frt p. p. Félévre...................8 frt p. p. Félévre....................6 frt p, p. tt* j­lí-tyi.8 hasábos petit sor háromszori hirdetésnél 4 p. ki. Be­­JTl­rU.Cl­lik­Iiych ulja -lyggdij külön lOpkr.Magán vita 6 hasábos petit sorőpkr FEST, oct. 14. Tájékozás. (Fk). A németnek egy régi verse van a lúd­­ról, mely a Rajnán átrepült; sajnáljuk, hogy bizonyos tekintetekből ezen nem annyira klas­­sikus, mint találó versről e helyen többet nem szólhatunk. A­kik ismerik, azok megfogható­­nak fogják találni, ha azt mondjuk, miszerint e vers utóbbi hetek alatt számtalanszor eszünk­be jutott. A franczia lapok alkalmasint már készen tartották azon hymnusokat, melyekkel az európai uralkodó családok sorába felvett napóleoni dynastiát ünnepelni akarták, s va­lóban nem az ö vétkök az, hogy e diadal­énekek egyelőre az íróasztal fiókjának csen­des magányából nem lépnek ki a zajos nyilvá­nosságra. Néhány nap előtt fejtegettük, misze­rint Stuttgartban semmi sem történt az új napó­leoni dynastia szentesítésére, s miként most halljuk, azon többi találkozás is, mely a franczia császárt más legitim uralkodók kar­jai közé vezette volna, igen kétségessé vált. Tudjuk, miszerint nagy önmegtagadás és a hiúságnak teljes erővel a leküzdése kívántatik arra, hogy Napóleon császár az európai ural­kodók közti helyzetére nézve önmagával tel­jesen tisztába jöjön, hanem annyival inkább örülnénk, ha az újabb találkozások kétségessé válását annak jeléül vehetnők, hogy a franczia császár ezen nehéz feladatot is szerencsésen megoldotta, hogy önmagával tisztába jött az iránt, miszerint a patak meg nem tagadhatja forrását, a fa nem gyökerét, a hegy nem azon földet, melyen áll. Napóleon császár mindent vívhat ki magának a világon, hatalmat, dicső­séget, gazdagságot — sőt talán még népszerű­séget is, csak egyet nem, és ez a legitimitás! Bármit tegyen is, ezen egy reá nézve elérhet­­len! Pedig az elérhetlen után értelmes ember nem szokott törekedni, annyival kevésbbé, ha ez az elérhetlen egyszersmind teljesen fölösle­ges is, és ha (a minap e pontot is bővebben fejtegettük) más sokkal rövidebb és tisztesége­­sebb után ugyanazon czélhoz eljuthatni. A stuttgarti találkozás, úgy lászik, csak olyan kis mellékugrás volt, mely egyedül ki­­sérletképen tétetett annak kipuhatolására, vájjon van-e amarra jobb és kényelmesebb út? A kisérlet nem igen kielégítő eredményt szolgáltatott, s a franczia császár most ismét régi útjára tért vissza, miként jó házastárs ne­jéhez, miután néhány perczre egy érdekes, de csalfa hölgygyel kaczérkodott vala. A „solid“ angol szövetség becse Stuttgart után teteme­sen növekedett Párisban s Francziaország a weimari találkozás daczára sem mond le az unió eszméjéről, bárminek legyenek is azon engedmények, melyeket Oroszország ez ügy­ben talán — de csak talán — tett volna. Azon harcz, mely most — kissé csöndesen bár — a Bosporus partjain és valamivel han­gosabban a leendő dák-román birodalomban foly, tehát Parisba is át fog vitetni s ott el­döntetni? Nem, egyelőre csak folytattatni! Azon hir, miszerint Stambulban az angol és osztrák diplomatia ugyanazon tánczot kezdte volna, melyet a franczia-orosz két hónappal ezelőtt annyi szilaj hévvel eljárt, ma alapta­lannak mondatik; jó! mi mindjárt első percz­­ben nevetségesnek találtuk ezen eljárást, ha­nem — miként olvasóink tudják — a­mi ne­vetséges, az azért a politikában még nem le­hetetlen ! A nevezett követek tehát nem kí­vánták a másodszori választások megsemmi­sítését, de kívánják azt az „inspirált“ lapok, sőt még a puszta kívánatnál tovább is men­nek s annak teljesülését „magától érthető do­lognak“ mondják, mert — az „Ost. Z.“ szavai szerint — „úgy is egész Európa tudja, mit kell tartania ezen új választásokról.“ Mindez még hagyján volna, hanem a beszéd folytában oly nyilatkozatra is fakad az „Ost. Z“, mely ausztriai lapban igen igen különösen hang­zik. „Egész Európa — így folytatja e lap — tudja, hogy e választások, miként tegnap az unió ellen, úgy ma az unió mellett ütöt­­­tek ki, mert pénz és befolyás, melylyel a Dunafejedelemségekben mindent kivihetni, tegnap az uniót ellenezte, ma pedig gyámo­­litja.“ A nemes buzgalom itt mindenesetre kissé messze ragadta tisztelt kollegánkat, mert a­mennyire emlékezünk, Ausztria igen erélye­sen pártolta az első választásokat, ugyanazo­kat, miket az inspirált lap most a „p­é­n­z és befolyás“ művének mond.......... Van egyébiránt a dolognak komoly oldala, annál komolyabb, mennél nevetségesebbé te­szik az inspirált lapok a dunafejedelemségi procedúrát, mert — ki határozta ezen eljá­rást ? ki foganatosította ezen határozatot ? ki vala az, ki ez ügyet még diplomatiai szakadás indokolására is elég fontosnak találta? ki va­la az, ki Vogoridesz herczeget majd a felhő­kig emelte, majd ismét sárba taposta? ki köz­lönyei által ama választásokat tegnap roppant horderejű eseménynek hirdettette s most ot­romba gyermekjáték gyanánt állítja a világ szeme elé? ... . Ha nem tudnák, hogy mind­ezt a diplomaták magok tették, az ember azt hinné, miszerint ellenségeik tették, hogy amazokat a közvélemény előtt s a köztiszte­letben teljesen tönkre tegyék! HYPERION. IRTA LONGFELLOW. II. KÖNYV. (Folytatás. *) Ötödik fejezet. A fehér hölgy papucsai és passió-virág. Ugyanezen estvén Ilmenau Emma nehéz szívvel ment alvó­szobájába és sötét szemeiben könyek fény­lettek. Egyike vala­m ama szelíd teremtményeknek, kik azért látszanak teremtve lenni, hogy szeressenek és szerettessenek. A mélabú bizonyos vonása jellemét lágygyá tette. Kerülte a nap és társaság csillogását s egyedül kívánt lenni. Mint a virág, mely csak nap lemente után nyitja ki kelyhét, ő is elzárta szivét, de a sötét éjen át édes illattal virult az. Anyja ellenke­zőleg a fényes társaságokat kereste. Semmi rokon­­szenv nem volt közttük. Lelkeik nem közeledtek, egymást nem értették s gyakran mélyen sértő szava­kat mondottak egymásnak. S ezért ment azon estén Ilmenau Emma könyvelt szemekkel szobájába. Franczia komornája Madelaine strassburgi szüle­tés ment utána, ki a családban öregedett meg. Fiatal korában szegény volt — és erényes, mivel soha kí­sértetbe nem jött; és most, midőn megöregedett s köz­vetlen jutalmát erényének nem látta,— mint ez lágy kedélyeknél tapasztalható — kételkedett a gondvi­selésben és sajnálta, hogy soha kisértetbe nem jött. Mig ez a szerencsétlen teremtmény a viaszgyertyákat az éji asztalon meggyujtotta, az ágy függönyeit szét­­nyitá s összevissza csevegett, Emma egy karosszékbe *) Lásd P. N. 230-dik számát, dűlt, keresztbe tette mellén kezecskéit, fejét kebelére lehajtá s álomba látszott szenderülni. — Miért adattak nekem ily szende érzelmek ? mondá magához. Miért születtem én mindezen forró hajlamokkal, ez égő vágygyal az után a mi jó, ha ezek csak bánatom és csalódásomra szolgálnak ? Sze­retnék valakit szeretni — őt egyszer és örökké — magamat egyedül neki szentelni — érte élni — érte halni — csak ő benne élni! De ak­­e széles világon nincs senki, ki engem szeressen, mint én szerettetni szeretnék — senki kit én szeretni tudnék, mint én szeretni tudok. Mily pusztának, üresnek tűnnik fel a világ körülöttem. Miért adta nekem az ég­i hajlamo­kat, csupán hogy eltűnjenek, elhervadjanak? Ah! szegény gyermek, neked is tapasztalnod kell, mint mások tapasztalták, hogy a gondviselés áthat­­lan titka hallgatva száll odább és semmi felvilágosí­­tást nem ad magáról, semmi feleletet a mi türelmet­len kérdéseinkre! — Az istenért! mi baja önnek gyermekem ? kiáltott fel Madelaine a­mint észrevette, hogy Emma az ő hiú­­ságos csevegéseire nem hallgat. Midőn én olyan korban voltam mint most ön — — Ne szólj most hozzám jó Madelaine. Hagyj el, egyedül akarok lenni. — Na itt van valami, folytatá a komorna, kis le­velket húzván ki kebléből, mely mint reménysem önt fel fogja vidítani. Midőn én az ön idejében voltam . — Csitt, csitt! mondá Emma a levélkét Madelaine durva kezéből kivéve. Még egyszer kérlek hagyj el. Egyedül akarok maradni. Madelaine vette a lámpát és lassan távozott, ifjú úrnőjének számtalanszor jóéjszakát és rózsás álmo­kat kívánva. Emma feltörte a levél pecsétjét. Midőn olvasta, arcza halálsápadt lön s aztán hirtelen át­szellemült mint a gondolat, arczái kipirultak és keze reszketett. Gyöngédség, szánalom, szerelem, megsér­tett büszkeség, a női gyöngeség és méltóság vegyülve valának tekintetében, és úgy vonultak el szép arczá­ján, mint felleg árnyai. Visszahanyatlott székébe, ar­­czát kezeivel fedte el, mintha maga és az ég előtt akarná azt elrejteni. — Ő szeret engem, mondá alig hallhatólag, szeret engem és másnak férje, annak kit nem szeret, és ezt meg meri nekem mondani! Oh! soha — soha — soha! És mégis ő barát nélkül áll, egyedül e részvétlen világban. — Száműzve és hazátlanul! Csak sajnálha­tom , de gyűlölöm és nem akarom többször látni. E rövid mélázást szerelem és gyülölség felől, tiszta édes hang szakasztá félbe, mely az óra ünnepélyes csendében csaknem úgy hangzott mint szellemnek szava. E hang, minden zene kiséret nélkül éneklé Goethe édes szavait : Hogy elcsendesedett A mező! Észre alig veszed Honnan jó A bokorillat, Hallgat a madár is. Várj csak Majd lenyugszol te is! Emma felismerte a hangot és reszketett. Az ablak­hoz siete, hogy azt bezárja. Pompás és vala s a csil­lagok oly békésen ragyogtak a mindenszentek hal­main. Nesztelen és édesen folyt odább a Neckar; csalogányok zengtek a bokrok kék árnyai alatt; a nagy vörös tányérú hold úgy fénylett mint rubinkő a láthatár óriás gyűrűjén és az arany sugárszálak a folyam kanyargó vizével látszottak összefonódni. Magasan és kísértetiesen állottak a fehér szobrok a hídon. A hegyek körvonalai, a vár, a híd boltíve, a város házainak kéménye és fedelei oly élesen raj­zolódtak, mintha kártyából lettek volna kivágva. Ez igéző jelenet közben hullámot sem verve siklott egy csalnak a folyón által. Emma hirtelen bezárta az ablakot és a redőnyöket bevonta. — Gyűlölöm őt, és mégis imádkozni akarok értte, mondá a hogy fáradt fejét ágyára támasztá, melyből néhány hó előtt, nem hive, hogy valaha még lábra áll. Oh! bár haltam volna meg akkor. Én őt nem szerethetem, de imádkozni akarok értte. Nyájas gyermek! Ha a csaló képe oly gyakran közéd és az ég közé áll, aggódom sorsodon! A nö­vény, mely Heléna könyeiből támadt, kígyókat ölt meg ; — bárcsak a megelégedés virulna fel számod­ra, ez legalább oly növény, mely kebledben a kígyót megölné! Higgj nekem, csak az égiek szeretetének ösvényén teremnek oly füvek, melyek a szív bánatát gyó­gyítják ! S ezt a hallgató csillagok az égről letekintve szemlélték, de tovább nem mondák. Himmelauen asszony is látta ezt szobája ablakából kitekintve, de nem volt oly hallgatag, mint a csendes csillagok. (Folytatjuk.) Legújabb igazságügyi rendeletek. Egy genialis franczia törvényhozó állítása szerint a törvények idő folytán képződnek, de tulaj­­donképen nem készíttetnek s igaza van; — az élet hullámzó mozgalmai közben új viszonyok, előre nem látható esetek fordulnak elő, s ilyenkor válik szük­ségessé a törvények hézagait kipótolni, az elszáradt kinövéseket eltávolítani. Innen van, hogy minden élő törvény történeti úton keletkezik ; innen az úgy­nevezett novellák a pótló rendeletek szüksége­s messzeható hordereje. Idő folytában egyik novella a másikat éri s igy képződik lassanként organikus szabályok szerint a jog, mely az egyes népekkel ke­letkezik, fejlődik s velük együtt lassankint elenyész. Legújabb időben az igazságügyi minisztérium ré­széről ismét több fontos novella látott napvilágot, melyek részint a magányjogra részint az igazság­szolgáltatás oly fontos ágára, a büntető eljárásra vo­natkoznak. Lássuk ezeket egyenként. Annak meghatározása, váljon ki mely bíróság előtt legyen köteles igazságszolgáltatást követelni s a szolgáltatoknak magát alávetni v. i. a bíróságok il­letősége — competentiája, régiebb időkben, midőn a polgári rendek között a polgári s társalmi különb­ség nagyobb s ez élesebben marguirozva volt, nem csekély bajjal járt, más biró ítélvén az egyházi s a nemes, más a polgár és jobbágy fölött. A személyi illetőségen kívül az ügy minősége szerint ismét kü­lönbnél különféle bíróságok voltak azok elintézé­sére hivatva. Az újkor nivellírozó szelleme eltávo­líta a rendi korlátokat s ma már mindenki rang­jára való tekintet nélkül, (jelentéktelen kivétellel) ugyanazon bíróságok előtt tartozik megjelenni. A kor azonban sok új viszonyt szül, melyek a jogásznak gyakran elég fejtörést okoznak; így többek közt sokáig kétes volt, várjon a közkereseti társu­latok, melyek helybenhagyott alap­szabályaiknál fogva külön illetőség­gel bírtak, mint például a nemzeti bank, az új törvényhatósági rendszabály behozatala után, ezen külön illetőséget igénybe vehetik-e vagy sem? A jogtudósok nagy része igenlőleg fe­lelt e kérdésre, bár az ily magyarázatból sok és nagy kellemetlenség s az illető jogkeresőkre nézve, többrendű nehézségek keletkeztek. A f. é. sept. 26-án kelt igazságügyi mi­niszteri rendelet*) minden e részben támaszt­ható kételynek véget vetett, magasabb szempontból elhatározván, miszerint mindazon kiváltságos tör­vényhatóság, mely egyes társulatoknak vagy egyle­teknek az új bíróságok és törvényhatósági rend­szabályok életbe léptetése előtt adományoztatott vagy helybenhagyott alapszabályaiknál fogva illetett, az új törvényhatósági rendszabályok által megszűntnek tekintendő; miért is az ily társulatok és egyletek, ha csak utólagos kivétel nem történnék, a közös bíróságok előtt törvényt állani kötelesek. Ezen fontos rendelkezés folytán a törvényha­tósági rendtartás 26-ik §-a minden ilynemű tár­sulatra alkalmazható s ennélfogva az ily tár­sulatokat nemcsak azon bíróság előtt, melynek kere idében ügyvezetésök van, hanem minden külön telep vagy ügynökségük székhelyén lévő rendes bí­róság előtt is , mely felette fontos intézkedés véget vetene azon kellemetlenségeknek, melyek abból erednek, hogy kinek ily társulat ellen jogigénye van, ezt néha az ötödik országban végtelen egygyel bajjal s aránytalan költséggel kénytelen keresni, a­mi különösen a triesti biztosító társulatok irányában sok alapos panaszra szolgált alkalmuk A most említettnél csekélyebb fontosságú az a­u­­sztriai birodalom terül­etén elha­lt szász alattvalók hagyatékának t­á­r­­gyalása iránt, f. évi sept. 23. kelt igaz­*) birod. törv. lap 180. sz. jágügyi miniszteri rendelet,**) mely a kölcsönösség nemzetközi jogelvéhez híven, rendeli, miszerint az ily szász alattvaló hagyatéka tárgyalás végett a szász hatóságoknak csak azon esetre szol­gáltassák ki, ha ez a birodalom területén egyedül ideiglenesen tartózkodott, különben, ha rendes lak­helyét itt tartotta, az ausztriai bíróságok kötelesek a hagyatékot a hazai törvények szerint tárgyalni. A büntető perrendtartásra vonatko­zó új rendelet, a védőnek az ítélet ki­hirdetésekor­ jelenlétét tárgyazza. Az új perrendtartás ugyanis csekélyebb esetekben meg­engedi, súlyosabbakban rendeli, hogy a vád­lottnak védő legyen segítségére, ki a bűnt. per­­rendtartás 222-dik­­­a értelmében a végtárgyaláson végig jelenlévén, védelméről gondoskodjék. Várjon azonban az ítélet kihirdetésénél is jelen lenni köteles-e, arra nézve kétség támadván az igaz­ságügyi minisztérium f. é. s e­p­­. 25-én kiadott rendeletével***) a következő értelmezést ta­lálta kibocsátandónak : „Minthogy a védő a vádlottnak nemcsak a vég­tárgyalás alatt, hanem annak megfontolásánál is, várjon , a kihirdetett bírói ítélet ellen fölebbezési jogával éljen-e vagy pedig a fölebbezésről tüstént lemondjon, s azon esetre, ha a vádlott a föllebbe­­zésre határozta magát, annak előterjesztésében se­gélyt nyújtani tartozik, ennélfogva a védőnek köte­lességében áll a végtárgyalás alkalmával a birói íté­let kihirdetésénél is jelen lenni. Ezen kötelezettség alól a védő azon esetekben, melyekben a vádlottnak a bűnt. perrendt. 213 ik §-a szerint védővel ellátva kell lenni s ennél fogva a védő meghívása nem a vádlott szabad tetszésétől függ, még a vádlott bele­egyezésével sem mentethetik föl, minthogy ezen ese­tekben a védőnek a büntető perrendtartás 222-ik­­­­ban foglalt világos határozatai szerint a végtárgya­lásnál eleitől végig múlhatlanul jelen kell lennie, a végtárgyalás pedig csak a birói ítélet kihirdetésével végződik.“ Az erdélyi gyógyforrások és fürdők érdekében. A számos timsó, büdöskő, keserűviz, sziklóviz tar­talmú sáros forrásokon, a hivatalosan fölvett 40 kő­sós állomásokon, a községeknek ellenőrködés mel­lett használatul átengedett 142 sóskúton a tudva lévő ötszáz­kilenczven­három sósfor­­rásokon és kétszer annyi sóstavakon kívül Erdélynek még ötven nyolcz bor viz forrása (savanyuviz) van, melyek közül a bor­széki, rodnai, szent­györgyi (Rodna mellett) szork­­falvi, kémendi, veczeli, zaizoni, szombathfalvi (Ud­varhely mellett), köröndi (Parajd mellett), homorodi (Oláhfalu m.) lövétei, kérályi, farkasmezői (H. Sz.­­Almás m.), száldobosi, előpataki, s. sz.-györgyi, bo­­doki, polyáni (H. Vásárhely m.), jakabfalvi, Csik sz. királyi, rákosi, összesen huszonegynek alkatrészei vegytanilag megvizsgálvák. A borszékit — ha ha­misítatlan — minden vegyész az eddigelé isme­retes borvizek között az egész világon legelsőnek mondja; a főforrás 7.31° Rm. mellett (ennél csak a rodnai valje urszului-medvepatak 7.00° Rm. forrása hidegebb) 56.27 szénsavany gáz köb­uj tartalmú, minélfogva a töltött üvegeket több óráig beduga­­csolni nem lehet. Európában egy országnak nincs annyi gyógyforrása, mint Erdélynek; tájra, szép­ségre, vadregényességre, az erdélyi fürdők szintén **) Birod. törv. lap XXXIV. db. 178. sz. ***) Bír. törv. 1. XXXIII. db. 166. sz. TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Külirodalmi szemle. Oroszország jövőjéről. thy. Lettres sur l’avenir de la Russie. Première étude :la liberation des pay­­sans Par D. K. Schédo-Ferroti. Berlin 1857. Nagyon kételkedünk, hogy az orosz censura czélszerünek találandja e röpiratot szabad forgalom­ba s az orosz alattvalók kezeibe bocsátani. Nem mintha oroszellenes európai ember vagy tán épen forradalmár tollából került volna. Sőt úgy látszik, birtokos nemes irta. De lehet valaki jó honpolgár s a kormány igazi hive s mégis üldözött,­­ ha vélet­lenül egyben másban oly nézetei vannak, mik nem tetszenek , vagy ugyanazon államczért ellenkező után akarná elérni. És a többi. E röpirat szerzője azonban oly jó honpolgár, s kormánya oly buzgó hive, misze­rint bátran kimutat egy pár sebet, bajt, visszaélést,

Next