Pesti Napló, 1857. november (8. évfolyam, 2338-2362. szám)

1857-11-25 / 2358. szám

270-2358. 8-dik évf­folyam. Szerkesztő szállása : Uri­ntoia 3-dik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. " Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. K­i­a­d­ó­­h­i­v­a­t­a­l: Egyetem-utcza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1857. Szerda, nov. 25. Előfizetési feltételek: Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 3 frt p. p. Félévre...................6 frt p. p. TJ'w^Q+rv^^-nTTQl­ rlll­ .® hasábos petit sor h­romarorl hirdetésnél 4 p. kr. Be­ I Jl­raen­menyek mjö­­lyegdíj külön lOpkr. Magán vita 6hasébos petit soröpkr Szerkesztési iroda: Egyetem-uteaa 2-dik siám, 1-ső emelet, Vidékre, postán Évnegyedre . . . . 4 frt f. p Félévre...................8 frt p.­p PEST, nov. 25. Az ausztriai birodalomban lakó nem­zetiségekről megjelent munkák és nyelvabroszok hiányai. VI. A magyar törzsnek tehát szintén vannak ágai, azok, melyeket előbbi czikkeinkben elő­soroltunk; de „betyár“ magyar népfajról sem­mit sem hallottunk, pedig a „Leipziger illustrirtes Familienbuch“ szerint ilyen is van. Ez, V. kötetének, 332-ik lapján szórul szóra ezeket mondja : „Betyáren ist ein wilder räuberischer Volkstamm der ma­gyaren“ (a betyárok egy vad és rabló népfaja a magyaroknak). Szegény magyar, mi lesz még belőled! Nem tudok magyar írót, ki akár hírlapban, akár könyvben más nemzetről va­laha ily sületlenséget firkált volna, mint a tu­dós lipcsei családkönyv. Harmadik észrevételem a katonaságot il­leti. Bedlen úr kiteszi, hogy mindenik nemze­tiség mennyi katonával járul a közös honvé­delemhez. E szerint a 7,870,719 német, 168,800 s 14,802,751 szláv 333,400 katonát állítana, holott a 4,866,556 magyarra csak 42,800 vi­téz esnék. A németek és szlávok közül tehát minden 46-ik ember fegyvert viselne, midőn a magyarból csak 110-ik hordja az egyenru­hát. Lehet-e ezt hinni, midőn törvény szerint minden ausztriai birodalombeli férfi egyaránt katonaköteles ? Vagy talán a magyarok közt legtöbb csámpás lábú, legtöbb golyvás, cretin, vagy legtöbb hitvány legény találtatik? Az ujonczozási lajstromok nem így beszélnek , s igen szeretnék, ha Beden úr megmondaná, minő forrásból vette ezen állítását. Negyedik észrevételem a szláv nemzetiségre van. Itt a szláv törzs igen különböző ágai egy rovat alá vonatnak, s egy nemzetiségnek té­tetnek ki. Ez ellen semmi kifogásom nincs, de ha ezt lehet tenni, úgy az angol és német is egy nemzetiség, mert mindkettő a „germán“ törzsből származik. Akkor már nem értem, hogy a bolsteiniak miért panaszkodnak, hogy a dán nyelvet a hivatalnokok reájuk erősza­kolják, midőn a dán és német ugyanazon nyelv. Hát az orosz-lengyelek miért panaszkodtak nemzetiségük elnyomásáról, holott az orosz és lengyel nyelve egy törzsből fakad ? Van tehát különbség a nemzetiségek között, miket vala­mint politikai tekintetben tisztelni, úgy statis­­tikailag is megkülönböztetni szükséges. Végre a magyarok számára van egy kis megjegyzésem. Fentebb említettük, hogy már 1846-ban a bécsi császári statistikai hivatal 5,418,733 főre tette a magyarokat. E szám az 185%-ki összeírás után 4,886,556-ra olvadt le. Úgy de az 185%-ki összeírás hiányait ma­guk a hivatalos irományok elismerik , s való­ban nagyon sajnáljuk, hogy a most folyamatban levő birodalmi összeírás a nemzetiségnek külön rovatot nem nyitott, hogy az 185%-ks össze­írásba becsúszott hibák kiigazíttathassanak. E nélkül félő, hogy a császári statistikai hiva­tal által elkészített s nyomtatás alatt levő nagy nemzetiségi földabrosz sem fog megmenekülni a kimutatott hiányoktól. Én, a különböző vallásfelekezetek vagyis egyházak összeírása nyomán igyekeztem a magyarok valódi számát kipuhatolni, s úgy ta­láltam, hogy 1856 végén a magyarok száma 6,555,124 lélek volt. És pedig: 4,211,546 romai kath. 120,213 görög kath. 2,054,938 református 168,427 ágostai. Országok szerint lakott : Magyarországban 5,452,721 Erdélyben 832,907 Vojvodinában 249,298 Végvidéken 6067 Szlavóniában 6003 Bukovinában (1848.) 8128 Összesen 6,555,124 magyar. Hogy e számba a katonák s a Bécsben és más nagyobb városokban elszórva lakó ma­gyarok nincsenek betudva, említenem feles­leges. FÉNYES ELEK: TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Külirodalmi szemle. Geschichte der französischen Literatur seit der Revolution 1Í89. Von Julian Schmidt. 1.2. Lief. Leipzig. L. Herbig. 1857. IV. thy. A költészet egy nemére se oly büszkék a francziák, mint az a lyrai költészetükre; a romantika minden egyéb teremtményét kétségbe vonják, mig ellenben meggyőződvék, hogy a lyrában Lamartine óta a legkitűnőbbet teremték. Épen e pontban legke­­vésbbé fog a többi nemzet velök egyetérteni, és az egy nemzedék óta a francziák költői nyelvében tett előhaladását kell tekintetbe vennünk, hogy ezen ön­érzetet megmagyarázhassuk. A különbség igen nagy az 1770-ki és az 1830 ki lyricusok között. Az irány, melyet a franczia nyelv az akadémia és Boileau által kapott, legkedvezőtlenebb volt a lyrai költészetre nézve. A francziák minden más nemzetnél jobban értették a józan ész tartamának szellemdús életes nyilatkozást, a közérzelemnek erőteljes hangzatos alakot adni. Athalia egyes kardalai mi kívánni va­lót se hagynak hátra. De a dal sem a józan ész téte­leiből nem veszi eredetét, se a közérzelemből : szabad egyéni hangulatot igényel, s ez az akadémia szigorú itészete alatt csaknem lehetetlen volt. Önmaga számá­ra érezni, ábrándozni, egy rejtélyes megfejthetlenben­­dő hangulaton csüggni, a képzelődést s szeszélyt czéltalanul kicsapongani hagyni, a természet benyo­másait magába fölvenni — mindez egy múlt századi költőnek eszébe nem jutott volna. Eredetinek, ábrán­­dozónak lenni, a leggonoszabb szemrehányás volt a francziáknál; aki mint költő elismerést akart aratni, nem sugallata erejére, hanem ízlése finomságára s mi­­­eltsége sokoldalúságára kelle támaszkodnia. Nem nevezék magokat költőnek, hanem szépszellem­­nek (belesprit), nem a nép, hanem a talonok számá­ra kellett írniok. Azon korban, midőn Németország­ban a lyrai költészet magaslatáig ért, Franczia­or­szágban még mindig J. Baptiste Rousseau modorá­ban dadogtak. A német mozgalomról sejtelmök se volt; nem is lettek volna képesek azt becsülni, mert­­ Boileau nyomán ugyanazon igényeket tevék a költé­szet mint a próza irányában. Azonban, ha a múlt századi költők átlagos költé­szete közepes is, egyesek a későbbi romantikás iskola fölött azon előnynyel bírtak — francziául érezni s szólni, így Chénier Endre, kinek befolyása 1819 tájban kezdődik; és Parny, kinek érdemeit Be­­ranger is kegyeletesen megéneklé; stb. A forradalom alatti honfiúi buzgalom nem egy lel­kes köteményt szült ;de a Marseillaise (Rouget de Lisle-től) az egyetlen, mely ellenállt a kornak. Nemcsak történeti jelentősége, s csodás melódiája teszi nevezetessé; az egyszerű értelem erőteljes fér­fias hangnyomattal van kifejezve ; a költő nem mond egyebet, mint a­mi a dologhoz tartozik. — Rouget de Lisle egyéb költeményei jelentéktelenek. A francziák mindig szeretetre méltók, hol termé­­szetök sugallatát követik. A romantikus iskola által e természetes derültség kellemetlen csorbát szen­vedett. Mióta a költők látnokok a jósoknak tekintik magukat, a nevetést elfeledték , s ha bor s szerelem­ről találnak szólni, transcendentalis alakban teszik. Joggal gúnyolja szerzőnk azon hamis pathost s pe­dáns komolyságot, melylyel George Sand, vagy La­­prade a bort dicsőíti, így Laprade : Des liautes voluptés nous que la soif altére Fils de la Muse, au vin rendons un culte aus téré, Buvons le chastement, comme lesang d’u n dien. Ily unalmas bor compania mindenesetre a legro­­szabb társaság. Máskép szól Beranger : Le vérré en main, gaiment je me confis Au dieu des bons gens! „A németnek — így szól Schmidt — (s hozzá tehet­jük — nekünk is) nehéz a franczia lyrai költészet­ben közvetlen elvet találni. Az angolok Byron, Moo­re, Burns stb. oly közel állnak hozzánk érzelmeik­ s formáikban, hogy szinte honi költőknek tartanak; a francziáknál ellenben, a classicusok- mint a romanti­kusoknál, előbb mesterségesen el kell sajátítanunk a valódi szempontot; arra kell emlékeznünk, hogy a román népeknél a hangzat külszépsége fontosabb mint nálunk ; s ha mindezt lelkiismeretesen megte­vők , az eredmény nincs arányban erősödésünkkel. Csak Béranger teszen kivételt. Képei színezete oly élénk s természetes, a hangzat oly közvetlen hat be a lélekbe, hogy csaknem ugyanazon lelkesedés­sel, mint a francziák, hangoztatjuk azon nemzeti me­lódiákat, melyekben rólunk (t.i. a németekről) a leg­gonoszabb dolgok mondatnak el, melyekben a költő minket (t. i. a németeket) nemcsak a kozákokkal, hanem az algíri és tunisi rablókkal teszen egy sorba. E részvét indoka korán se politikai rokonszenvben keresendő,­­ hanem tulajdonkép azon dalok szép alakzatában.“ „Hosszabb ideig határozatlan volt Béranger, a költészet mely ágára adja magát. Idylleket kísértett meg, s elegiákat, egy hőskölteményt forralt a Mero­­vingiakról; a színház is forgott elméjében. Később, midőn talentumának iránya s a siker rég határozott volt, némi önkénytes korlátolásnak érsze, hogy a dalnak adott elsőséget: a nép kedvéért téve, mely­nek gondolkozására ez után legbiztosabban vélt hatni; igy érzett. E nézetet oszták számos b­arátai, kik sajnálták, hogy eszméi s képei gazdasága a szűk foglalvány által el van nyomva. E sajnálatra nincs helyes ok. Költeményeinek elfogulatlan átnézete mutatja, hogy valódi hajlama odautasitá, s talen­­toma ez alak által leghathatósbban mozdittatott elő.“ „A franczia chanson a német népdaltól a ré­­fram­ tulnyomósága által különbözik, és a társa­dalomra ezélzás által, mely az ábrándozást, s elmél­kedést kizárja továbbá még a szavakban is létező ze­­nészi színezet által. A népdal az angoloknál s né­meteknél túlnyomólag búskomoly , s e búskomolyság színezi többé kevésbé a történetet; a dallam inkább az egyéni dalolásra van számítva. Ellenben a fran­czia chansonnál egy vig zajos kicsapongó társaságra gondolunk, mely derült lakoma mellett vidor hangu­latának féket ereszt. Természethangok, bohó­czél­­zások, laza összefüggésű egyes képek, miket csak a refrain köt egybe : ez a franczia népdal jelleme. Egy vig társaság szeret pajzánkodni, s így a chanson ki­válón burlesk­öúnyoroe jellemmel bír, mert a fran­czia nem szeret a határozatlan fölött vigadni; sze­szélyének tárgyat keres. A chanson minden időben eszközül szolgált politikai pártoknak. Már Cham­­fort mondá: le gouvernement de France est une mo­narchia absolue tempérée par les chansons.“ „Béranger előtt senkinek se jutott eszébe a chan­sonban művészi alakot keresni. Midőn Béranger mű­vészi becsvágya ezen alakzathoz fordult, oda kellett törekednie, azt nemesíteni. Ez sikerült neki részint választékos irály, a tartalom művészi csaknem ro­mantikai csoportosítás által, részint mélyebb költői tartam bevétele által, melyhez a szép alakzat köny­­nyen tapadott. „Béranger irálya nem mindenütt egyenlő; — de lényegében ép oly correct és ízletes, a mily eleven s természetes; s Ghateaubriandnak igaza volt benne a franczia szellem valódi kinyomatát találni. Ami Beranger költészete állítólag kizárólagos ér­­zékiességét illeti, helyesen jegyzi meg szer­zőnk , hogy az költészete nemében — a chansonban — feküdt. A chanson, mint fenebb mondatott, víg tár­saság számára rendeltetett, s minden bensőbb egyéni érzelmet kizár. Egy víg társaságban nem szoktuk szivünk szentélyét föltárni; inkább valamivel gono­szabbaknak mutatjuk magunkat, mint vagyunk. — Ellenben Schmidt Julián is csalódik, s a másokon megrótt pedantságba esik , midőn azt hiszi, hogy némely versében (például „les gueux sont des gens heures“ La baebante) Beranger a cynismust költői színbe akarja ruházni; ezek nem egyebek, mint épen kicsapongások, miket nem lehet az erkölcsiség vagy logika mérvével mérni. — Ép oly kisszerű föl­fogás az oly költeményekről, mint a „violon brizé“ vagy „le vieux vagabond“ azt ítélni, hogy B. „e­­­ö­­szeretettel volt a czigányok, vándor muzsikusok s csavargók iránt.“ Az emlí­tett költemények elseje a hazaszeretet népszerű s megható egyszerű kifejezése; a második egy mély társadalmi fekély költői ecsetelése , keserű gúny a mai társadalomra, a melyhez nincs fogható se a franczia se a német nemzet irányköltészetében.“ Kellen méltányolja Schmidt B. katonai hadi­ em­­lékű dalait. Politikai hatásáról s irányáról ugyanazon szellemben, habár több szellemmel nyilat­kozik, mint mi nem rég e lapokban tevők. Helyén volna itt Béranger hátrahagyott köl­teményeiről melyek néhány nap előtt jelentek meg egy kötetben (összes művei III. kötete) szólnunk. Da bármi érdekesek is B. előszavának önjellemzési ada­tai, s a politikai viszonyokra czilzó észrevételei, a A termény- és ipartárlat megnyitása Kolozsvárit. IVov. I.-kán. (A „K. K.“ után.) Tegnap nyittatott meg, disz- és ü­nnepélylyel a kolozsvári legelső termény- és ipartárlat. Az ünnepélyt gróf Lázár Miklós ur ő méltóságá­nak, mint a kiállítási bizottmány elnökének az or­szágos gazdasági egyesület elnöke gróf Mikó Imre ő nagyméltóságához intézett következő beszéde nyitá meg. Nagyméltóságu Gróf úr! Én és társaim az elmúlt julius havában megbizat­­ván a gazdasági egyesület és helybeli iparkamara ál­tal a kolozsvári termény- és iparmű-tárlat rendezé­sével , kedves kötelességünknek, mind magát a ren­dezést, mind az azt megelőzött intézkedéseket illető­leg, megfelelni teljes buzgósággal igyekeztünk,­­ hogy az mennyiben sikerült, Nagyméltóságod és a jelenlévő igen tisztelt közönség nem­sokára meg fog felőle győződhetni. A tárlatrendező bizottság a rábí­zott ügyet mai napon azon pontig vittnek látja, hogy az teljesen bevégződöttnek mondható. S bár az ered­mény nem is oly fényes, a méltányos igényeket bi­zonyára kielégíti. Én és a bizottság tagjai szerencsé­seknek érezzük magunkat, hogy Erdély első termény- és ipartárlatát rendezhetni nekünk jutott osztályré­szül. Leküzdve lévén a­ kezdés és áttörés sokféle ba­jai, hiszszük, hogy a következő tárlatok mind belér­­tékre és csínra, mind tertelemre nézve fényesbek s következményei áldásdúsabbak lesznek... És most a mi részünkről nincs egyéb hátra, mint az, hogy a tisztelt gazdasági egyesület és iparkamarának és azok élén nagyméltóságodnak, mint a­kinek magas személyiségéhez minden sok tisztelete van megszag­­gathatlanul fűződve, bennünk helyezett bizalmát ma­gam és társaim nevében megköszönjem, s a már rendezett tárlat ünnepélyes megnyitására Nagy­méltóságodat, mint a rendező testületnek legmagas­­ban álló férfiát tiszteletteljesen felkérjem, kérvén egyszersmind a mindenható Istent, hogy áldja meg e fontos polgári ünnepünket és virágoztassa hazánk­ban a mezőgazdaságot és ipart.“ Ezen fennebbi szónok­lat után gróf Mi­k­ó Imre ő nagyméltósága következő emlékezetes beszédét tar­totta. Tisztelt gyülekezet! Szerencsésnek érzem magam, hogy ez ünnepélyes alkalomnak tolmácsa én lehetek, s e feladatom tel­jesítéséül legyen szabad annak némely előzményeit egy-két rokon eszme kíséretében röviden érintenem. Az erdélyi gazdasági e­g­y­es­ül­e­t a végre, hogy munkásságát az egész honra kihatóvá tegye, egyebek közt évről-évre, gép- gyümölcs- és termény­tárlatot szokott rendezni, hogy így a versenyre szál­lott gazdászati szorgalom és ügyesség kitüntetése ál­tal, részint a munkaösztönt emelje, a hasznos újítá­sokhoz kedvet éleszszen, s közvetve a gazdászati iparágak tökéletesbítését eszközölje; részint pedig a föld termő­erejének és az okszerű munka díjának emelését, sokszorozását, s ekképen idővel, igen alá­­sülyedt nemzeti vagyonosságunk felemelkedését ré­széről is a lehetőségig előmozdítsa. Eme szép és távol ezélnak biztosi megközelítése tekintetéből, határozó el utóbbi közgyűlésében, hogy az ez évi tárlat alkalmával, a hazai kézmű- és gyár­ipar is képviselve legyen, minek következtében, egyetértésig a helybeli kereskedelmi és ipar­­kamarával, az e termekben immár látható gaz­dasági, termény-, és ipartárlat rendezését határozta és intézte el, vegyes bizottságot nevezvén ki az ü­gy intézésére, melynek bevégződését és a tárlat meg­nyitása idejének eljöttét, a rendező bizottság tisztelt elnökétől csak az imént valánk szerencsések meg­érteni. E terem falai közt tehát, hol néha az ország vá­lasztottjai, a törvényhozás komoly gondjai, máskor az örömre mindig kész ifjúság, zene és mulatozás közt töltötte idejét, — ma az ipar és szorgalom üli innepit. Avagy nem inneppé teszi-e ez órát a nagy és fé­nyes gyülekezet? mely jelenléte által, törekvéseink és zsenge iparunk iránt bizonyította be rokonszen­­vét? Nem inneppé teszik-e e lobogók, egyfelől a bé­ke és nyugalom, másfelől a földmives és iparos osz­tály testvéri kézfogásának jelvényei ? Nem inneppé teszi-e végre maga a kiállítás ? Én részemről annak tartom, s emlékembe úgy jegy­zem be, mint e gond teljes idők azon napjainak egyi­két, mely a hazafi kebelnek némi felvidulásra okot adott. Áldott legyen e nap, és legyen kezdete hazai ipa­runk egykori felvirágozásinak! Igen­ előttünk állnak egybegyűjtve mindazon gaz­dasági termény-, gyári és kézmű czikkek, melyeket honfitársaink versenyzési kedve és képessége, köz­ügy iránti buzgósága, valamint érettségi és vagyoni ereje­­ kiállított. Itt vannak örökfelhős bérczeink értékes érczei, szellőben úszó völgyeink aranyszínű búzája, s hegyeink zamatos bora; láthatók itt igye­kező iparosaink bőr, üveg, fa, kő, vas s több másféle készítményei. El lehetne mondani, hogy e szerény hajlék boltivei alatt van, vagy legalább itt kellene, hogy legyen kicsinyben, töredékeiben, maga a ked­ves hon­­ e készítményekben, mintegy tükörben, ki­fejezve hazánk összes népességének életmunkás ipar­szelleme ! Vajha oly szép lennél itt is egyes darabokban, mily lélekemelő és megható vagy ott künn egész vol­todban, drága kis hazánk ! Vajha azon mértékét mu­tatnák iparczikkeink az igyekezetnek és jólétnek, melylyel iparosaink értelmeséjei, világtól elszigetelt­ségünk és sanyarú pénzviszonyaink daczára is — bírnak ! Nem tehetem , hogy a September 25—30-dika körüli hóharmatot, és a hazánkban általánosan ural­kodó pénzszükséget, mint tárlatunkra roppant hát­rányosan ható körülményeket, meg ne említsem. Az első véletlenül s igen korán jött derével elhervasz­­totta mezeinket, elforrázta országszerte szőlőhegye­inket, időelőtti érésre, kora rothadásra kényszerí­­tette — több vidékeinken — gyümölcstermésünket; az utolsó, fagylaló ridegsége által lekötve, csaknem életnélküli állapotban tart minden magasbra törő iparösztönt, bénává teszi a gazda és iparos munkás­ságát, forgalmi és iparüzleti tőke nem teremthetése miatt, fehetleníti a földmivelésben a befektetést, az iparosnál az idővel és mesterség haladásával ver­­senyt tarthatást,­­ következőleg mindkettőt a legjobb akarat mellett is elzárja a verseny tévéin és diadalt ígérő alkalmainál megjelenhetéstől. Azt sem kell felednünk, hogy tárlatunk a mostani kiterjedésben első s csaknem rögtönzött kísérlet; kö­zönségünk nagy része a termények s iparágak kellő gondozása, elrakása és tovaszállítása körülményei­vel ismeretlen ; közlekedésünk pedig, vasút nem léte miatt, lass­n és terhes. Más országokban vasutak kö­tik össze a vidékeket a központi városokkal, gyors és nagy pénzforgalom gyámolítja az ipart, serkenti a földmivelőt, táplálja a verseny nemes ösztönét, más­hol ezerek és százezerek felett rendelkeznek a ren­dező bizottságok , nekünk egy két lelkes hazánkfia, és a két rendező testület, szűk pénztárai fedezik szűk­­re­ mérten az épen nélkülözhetlen költségeket. Mindezeket említenem kell­, nem igazolásul, ha­nem helyzetünk megismertetése végett. íme mily körülmények közt létesült első gaz­dasági, termény- és ipartárlatunk! Kis­szerű az, kétségkívül, látott és olvasásból ismert na­gyobbakhoz mérve , de kielégítőnek fog feltűnni, mi­helyt gondolatunkban oda megyünk vissza, a­honnan három-négy évvel ezelőtt kiindultunk volt. Sőt való­ban örvendetes, mint egyfelől a műveltebb gazdaké-

Next