Pesti Napló, 1858. május (9. évfolyam, 2467-2490. szám)

1858-05-16 / 2479. szám

93-2479. 9-dik évf­folyam. N A PI X). Szerkesztési iroda: Egyetem-utcza Sillik szám, 1-ső emelet. Szerkesztő szállása : Angol királynő 53. sz. A lap szellemi mínten közlemény a szerkesztőséghez intézendő Bérmentetlen levelek csak ismert, kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Egy­etem-utcza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán­­ Pesten, házhoz hordva. Évnegyedre . . . . - 6 frt pp. Évnegyedre 3 írt p kr. pp. Félévre.......................11 frt pp.­­ Félévre . . . 9 frt 30 kr. pp. fliarA­­fmAntrali­a Uia .­­0 hasáb, petitsor 3-szori hirdetésnél 4 pkr. Bélyegdij 1858. Vasárnap, máj. 16. Előfizetés­nyit intik PESTI NAPLÓ 2 és 5 havi folyamára. Vidékre postán küldve , május és junius hóra 4 frt. május—septemberre 9 frt. Budapestért május és junius hóra 3 frt. 20 kr. . május—septemberre 8 frt. A „Pesti Napló“ kiadó­hivatala. PEST, máj. 16. Tájékozás. (Fk.) Majdnem három hónapja, hogy a to­rykabinet hivatalban van s tudtunkra még egyetlen positiv sikerét sem mutathatja fel e háromhavi működésének. Állása pusztán vé­delmi; mindkét kezével kell az ellenzék ellen küzdenie, a helyett, hogy az egyikkel alkot­na, míg a másikkal állását védi. Igaz, hogy látható sikerrel az ellenzék sem igen dicse­kedhetik s igy mind a két fél erőködései egy­mást paralizálni látszanak. A­ki azonban mélyebben beletekint a vi­szonyokba, az nem sokára észreveendő, hogy e látszólag eredménytelen súrlódásnak lassan nyilvánuló, de mély hatása van. Többször mondták, hogy a whig és tory­­párt közti különbség mindinkább elmosódik s hogy e két név jobbadán már most is puszta név, melynek a dolog maga többé meg nem felel, miként példa reánk nézve is még sokszor hal­lunk a­ conservativekről s szabadelvűekről szólni, mig mindenki tudja, hogy e régi párt­­különböztetés a mai viszonyok közt többé nem alkalmazható. A toryk, mint párt, már nem is léteznek; ezt a mostani minisztérium története is tanú­sítja ; elődje whigkabinet volt; pedig hol van azon jellemző különbség, mely által a mostani kabinet politikája az élőbbemétől eltér?! Se­­hol sem bírjuk ezt kitalálni! Derby emberei vagy egyszerűen folytatják Palmerston politi­káját, vagy a­hol attól eltérnek, ezen eltérés nem conservativ, hanem liberális irányban történt. Hosszasok nem akarván lenni, egyes példák felhozását mellőzzük; az események még oly fris emlékezetben állnak mindnyá­junknál , hogy e példákat kiki könnyen ki­találhatja. De a whigpárt is bomlófélben van; régi programmjának néhány pontja teljesítve van, s az e melletti küzdelem többé nem szükséges, más kívánalmaik a mostani kor szellemével többé össze nem egyeznek, s így a whigzászló tulajdonképen már csak néhány tiszteletre­méltó foszlányból áll, mely legfölebb régiség­tárba, de nem politikai hadsereg élére való. A whigektől mindig nagyobb töredékek, a radi­­kálok, a függetlenek stb. el-elszakadván, a „tisztáknak“ csoportja tetemesen összeolvadt. Mindezt leginkább a mostani sessio s a torykabinet helyzete tette világossá. Nincs ember a parliamentben, nincs Angliában, ki azt merné állítani, hogy Derby-Disraeli a többség támogatása által marad kormányon; mindenki tudja, hogy a kisebbség képvi­selői ülnek e perczben a gyapjuzsákon s mind­­azáltal még sem sikerült mindeddig e kor­mányt megbuktatni, mert a többség ismét számtalan töredékre szakad, melyek együttes cselekvésre nem tudnak egyesülni, sőt egy­mással is folyvást kötekednek. A parl­ament frac­iói most a gyermekekre emlékeztetnek, kik haragjukban azt szokták mondani : nem bánom, ha nekem nincs , csakhogy neked se legyen! A közügyek természetesen roppant kárt szenvednek e helyzet által. Kifelé Anglia be­folyása mindinkább gyengül; senki sem ke­resi barátságát s gyámolítását, mert azon fér­fiak, kik ezt ma megígérik, holnap alkalmasint már nincsenek kormányon; ily bizonytalan segély pedig annyi mint semmi, sőt roszabb mint semmi, ha valaki épen erre építené ter­veit. Olaszországban úgy, miként Keleten An­glia tekintélye tetemesen csökkent s a fran­­czia és orosz által túl van szárnyalva. India ügyével sehogy sem tudnak boldogulni, mert sem a kabinet nem képes a maga indítványait keresztül vinni, sem az alla»n­ziv együttoa «i-­len­ inditványokat nem bír felállítani s ezeknek érvényt szerezni és igy tovább. De ha a torykabinet visszalépne — a­mi most nagyon is valószínűvé vált, mióta az in­diai ügy, nevezetesen a Canning féle proclama­­tio miatt mindenfelől felszállnak a bizalmat­lansági szavazatok — van-e kilátás oly utó­dokra, kik csakugyan a többséget képviselik? Nincs, — mert az ellenzék bármely töredéké­ből választatnék is az új minisztérium — min­den töredék magában véve kisebbség, — a toryk pedig aztán az ellenzékhez csatlakoz­nának s igy ismét ennek részén lenne a túlsúly. Az értelmes angolok — ismeretes gyakor­lati tapintatukkal — e helyzet fentarthatlan­­ságát kiérezték s miként olvasóink a minap értesültek, a szabadelvűek igen tetemes száma szilárd párttá megalakult, mely most öszhang­­zatos fellépése által súlyos latot vetend a mér­legbe. Ha e pártalakulás állandónak bizonyul s mindig többen csoportosulandónak e mag­a köré, ezen esemény új szakaszt nyitand az angol parlamenti élet történetében, mert a sza­badelvűek új programus szerinti egyesülése folytán a conservativ pártnak is újjá kellene alakulnia. Hogy ezen mindkét részrőli újjáalakulás­nak szüksége kiderült, hogy erre már gyakor­lati lépés is tétetett, ez maradandó hatása azon múlékony csetepatéknak, miknek a gyüléste­­rem most naponkint színhelyét képezi. Mi­helyt ezen átmenet be van fejezve s ismét két nagy párt fog létezni, — mely adott esetben a többséget képviselő minisztériumot szolgál­tatni képes. — Anglia régi tekintélye tüstént helyre fog állani, mert az csak felszínén, nem pedig lényegében szenvedett némi kárt. Csodálatos tanúsága az angol politikai élet érettségének s megszilárdultságának, hogy ily mélyreható változások oly nyugalmas módon, az ország megrendülése, a nemzet egyes réte­geinek minden megrázkódása nélkül történ­nek, miként a száz éves tölgy egyik évben úgy mint a másikban, ugyanazon méltóságtel­jes nyugalommal hajtja leveleit s ereje önér­zetében alig hallható suttogással felel a suda­rain átnyargaló viharra. TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Heti böngészőt. A „Szépir. Közlöny“ ugyan megjárta! Az eset kö­vetkező. A „Budapesti szemle“ Poitou nézeteit is­mertette B a­­­z a c r­ó 1. A czikk a franczia iró jó és rész­ oldalait egyaránt kiemelte. Hogy, hogy nem, né­mely ujdonságiróink, a­kiknek fogalmuk sincs arról a hatásról, melyet Francziaországra és általában Euró­pára néhány franczia regényíró a közelebbi évtize­dekben jön, csupán a szigorú kritika melletti demon­­stratiót láttak a szemlei czikkben. Ekkor történt, hogy véletlen a „Szépir. Közi.“ szerkesztőségének kezébe akad a berlini „Magazin“ egyik száma, mely Poitounak egy koszorúzott munkája ellen szigorú bí­rálatot hoz egy Weis nevű írótól. Az már meg volt je­gyezve, hogy Weis bírálata Poitounak merőben más munkájára vonatkozik, mint a­mit a Szelm­e közlött. Ezt nem tudta a „Szépiroda Közi.“ De még ez hagyján! Nagyobb baj, hogy a nevezett szépirodalmi lap szerkesztősége neki­fogott a Poi­tou ellen írt czikk fordításának, mielőtt végig olvasta volna. S kába fővel épen azon ügynek nyújtott fegyvert — önmaga ellen, a­melyet meg akart támadni. Weis, czikke végén, épen a miatt támadja meg Poitout, hogy George Sandot egy kategóriába teszi Balzac-ka­l, a „ki­nek sötét képzelete —­ Weis szavait idézzük — rága­lommal illett© a vétkeket is.“ — „Balzacnak — írja Weis­­—­­minden bölcsesége ide megy ki, a világtól (és a „Hölgyfutárból) annyira magasztalt tapaszta­lata e pár szóval fejezhető ki: tanulj bizalmatlanná­­ lenni. A világ szerinte egy nagy zseb­­metsző-társaság. Ha őt olvastuk, kisértetbe jö­vünk, környezetünkben a leggonoszabb ellenségein­ket s a mindennapi eseményekben a legravaszabb s legtettetőbb kiszámítással ellenünk vetett hálót látni. Balzac még ehhez nem elég jó meg, hogy csak egyes kirándulásokat tegyen a fegyenczek és kéj­­leányok világában. Ő itt él, csak itt szeret élni, itt van otthon, e világban s nem tud többé attól megválni. Az ő jellemei legtöbbnyire oly bűnökkel telvek, melyek a gályához visznek.“ Azt hisz szük, elég ez idézet. Kérdjük, mondott-e ily szigorú ítéletet Balzacról Poitou ? Mit mutatott meg tehát a „Szépir. Közi “ ? Azt, hogy Poi­tou nagyon szigorú volt Seribe és George Sand iránt! De hát ezekről mondott véleményét közlötte-e a „Bu­dapesti Szemle“ ? Nem. Tehát kiről közlé Poitou vé­leményét ? Azon Balzacról, a­kit a Szemle ellenében idézett tekintély sokkal sötétebb színekkel fest. Vár­jon megköszöni-e a „Hölgyi.“ a „Szépir. K.“­­ilyen interventióját ? A „Szépir. Közi.“ szerkesztősége pedig megtanulhatja ez esetből, hogy a szerkesztéshez több ész, mint szenvedély szükséges. A­mi a „Hölgyfutár“ szerkesztőjét illeti, ezúttal őt magát csak annyiban érdekelheti hasonló szemrehá­nyás , a­mennyiben nyílt pártfogása alá veszi azon szomorú lovagot, kinek becsületes neve P. Kis Sándor. Ezen nagyothalló, rövidlátású caballero ab­ban különbözik a valódi Don Quixottetól, hogy ez az általa fenyegetve vélt erkölcsöt, P. Kis S. pedig az erkölcstelenséget védelmezi. Ma Balzac , holnap tán Paul de Kock mellett tör lándzsát. A morálról oly zavart fogalmai vannak, mint az immorális dolgokról. P. Kis azt mondja, „hogy Thackeray kegyelet­­lensége ép annyira kétségbe ejtő, mint Balzac scep­­ticismusa.“ (Saját szavai.) Fölszólítom Kis urat, mutasson ki egyetlen erényt, a mi iránt Thackeray ne volna kegyelettel, — sőt oly nagy kegyelettel, minőnél nagyobbat egy író­nál sem találhatni. — Ellenben mutasson nem bűnt, hanem csak emberi hibát, tévedést vagy csak őszin­­teségi hiányt, melyet a jeles angol író satyrája egész hatalmával ne ostromolna s nevetségessé vagy utálttá ne tenne. A képmutatás, meggondolatlanság, az üres kétke­dés és hiúság, az önhittség, a nem érzett és belsőleg nem gondolt dolgok affectálása az, a mi iránt Tha­ckeray legkisebb kegyelettel sincs. A romlott­ság festésében nem gyönyörködik, mint a rémregé­nyek írói s ezért nem is száll le a gályarabokig és a társadalom elvetemült osztályainak tanyájáig; s a hol romlott ember jön elő regényeiben, mindenütt un­dort kelt iránta. Tehát nincs kegyelettel oly dolgok iránt, melyek iránt Balzac. Minthogy pedig a hölgyfutári Kis Sándor Balzac materialismusát nem tartja hibának, ellenben Tha­­ckeray-t kegyelet nélküli embernek mondja,egye­nesen azt k­e­ll következtetnünk, hogy P. R­­­s S. a hibák és bűnök iránti kegyeletet kívánja meg a re- i­gényirótól, hogy őt le ne hangolja.­­ Azonban a „Hölgyfutár“ is bevallja előbbi felvi­­l­­ágosításunk után, hogy Balzac és Thackeray a leg­­ellenkezőbb természetű író ! — Hisz?, úgymond, nem is akarta Balzacot Thackerayhez hasonlítni. Szeret­­nék,ha jövő czikkében K­is S. elmondaná: „Hisz nem is akartam Thackerayt k­e g­y­e 1­e 1t é n n­e­k mon­dani : Isten mentsen, soha életemben eszembe sem jutott! Csak a „P. N.“ fogta rám!“ ! A „III.“-ban (107. sz. utolsó lap) ezt olvasom to­vábbá :­­ „P. Nagy Sándor szeretné rám fogni, hogy a mate­­rialismust nem tartom hibának a költőben, holott én azt mondom, hogy nagy tévedés lehet.“ Ennyit mond P. Kis Sándor, pedig előbbi czikké­ben azt is oda tette volt, hogy nagy tévedés lehet (a materialismus), de nem halálos bűn! Miért hallgatja el most állítása ez utolsó részét, melyben a materializmus mentegetése rejlik ? A „Hr.“ halálos bűn alatt nem érthetett agyonlö­­vést vagy hasonló halálos büntetést érdemlő bűnt, mert egy az, hogy Poitou nem mondhat halálos ítéle­­­tet senki felett, más az, hogy Balzac meghalt. Tehát képes kifejezés volt, s minden olvasó, ha valami ér­telmet akart e szavaknak tulajdonítni,­­csak azt ért­hette alattuk, hogy a materialismus tévedés, de nem nagy hiba. Vagy tán még csak nem is tévedés, mert­­ azt mondja : tévedés lehet. Az ily „lehet“ féle szót minden magyar ember a talán helyett szokta hasz­nálni, mióta csak beszél és ír. Elmondtuk már múltkor, hogy Poitou egész czikke ipen e materialismus nagy horderejét mutatta ki, mely Balzac minden tehetségére káros hatással volt. A „Hr.“ előbb sem, most sem vitatja Poitou egyetlen így állításának helyességét is! " Nem is neki való! Nem tud, az eddigiekből ítélve, egyebet, mint elburkolva beszélni és elburkolva gya­­nusitni. Állításainak legnagyobb része határozatlan, olyan állítása pedig egy sincs, melyet bizonyítvs szük­ségesnek látott volna. Még haragszik, ha az ember­­kideríti állításait s értelmet ad azoknak. Multkor megmagyaráztuk neki elég terjedelmesen, elég világosan, hogy ha ő b. Eötvös J.-nek Tocque­­ville munkájáról irt értekezését, Lukács Móricznak a római őstörténet hitelességéről irt czikkeit, továbbá Szabó József, Pauler, Hunfalvy stb. tudományos czik­keit, melyek a Szemlében jelentek meg, olyaknak tartja, melyek a magyar irodalom és tudományosság érdekeit háttérbe szorítják: világos,hogy ő,—a„Hf.“— ezeket nem tartja a magyar irodalomhoz tartozóknak. Mi ellenkező nézetben vagyunk. Kazinczy, kinek nevét a „Hf.“ ajkára veszi, a nélkül, hogy tudná, mi és ki volt, még a tiszta csupa fordítást is a magyar irodalomhoz tartozónak hitte, s meg volt győződve, hogy a jó művek jó fordítása többet ér az eredeti kö­zépszerűségnél. De meri-e mondani a „Hf.“, hogy Lukács M., Eöt­vös, Pauler, Szabó czikke s a szemlebeli sok más czikk csupa fordítás ? Hogy ne merné ? — Most is ezt mondja, épen e közelebb érintett tárgyra nézve : „bárha a mi tu­dósaink ne mindig csak a külföldieket fordíta­nák.“ Hátrább ismét : „hogy tudósaink saját lábukon is járjanak és ne mindig idegen zámborok segé­lyével.“ Látjuk, hogy P. Kis Sándor minden állítmányra képes. Meggondolatlanabb, vakmerőbb beszédeket alig lehet papírra tenni! — Itt már nemcsak a szem­lebeli írók valamennyié (Eötvöst, Gyulait, Szalayt kivéve), ki n­­e­m forditásnak adta ki művét, van pla­­giatorsággal vádolva, hanem általán véve az egész magyar tudományos irodalom fordításnak kiki­áltva, és pedig már teljes határozottsággal. Elvárjuk, hogy bebizonyítsa állítását. Addig is e jó urnák hátat fordítva, szólunk a nagy közönség amaz értelmes részéhez, ki többet tud Ma­gyarországról, mint P. Kis Sándor. Nem egyik legfőbb átka volt-e eddig tudományos haladásunknak, hogy minden boldog boldogtalan, ki Mi lett voltaképen a szatmári vasút-kérdés sorsa. IH: A tiszai vasúttársaság, mint láttuk, a szat­mári érdekek kielégítésében az ügyet a m. kor­mányra utalja, állítván, hogy neki mindegy, toort távol van minden p tu v 1 n C 1 H 11 6 elfo­gultságtól s azt épiti a vonatok közöl, mely az ország és részvényesek érde­kében fekszik leginkább. Mi elég merészek vagyunk állítani, misze­rint a tiszai vasúttársaságnak a vonalok vá­lasztásában a kormány s a­zak érdekei épen nem állnak útjában; ha forog fen érdeklet, mely miatt a vonal minden jobb meggyőződés ellenére, minden előnyök daczára más ösvé­nyen vezettetik, ezen érdeklet nem a kor­mányé, hanem a társaságé. így vannak a társaság avatottabb tagjai meggyőződve, mi csak azt akarjuk, hogy e tekintetben tisztában legyünk s ne ámittassunk. Nem fogják ők tőlünk kívánni,­hogy e tárgy­ban nyíltabbak legyünk, s mi hallgatunk, azt rész néven, sem zokon nem vehetik nekünk, ha annyira fenyegetett állásunkban felszóla­lunk, s e tisztán industriális kérdésben ügyünk valódi állását tisztába hozzuk a jövő számára, azon jövendőnek számára, melylyel oly na­gyon ők biztattak. Egy okot ismerünk el ez ügyben döntőt, mely egyáltalában nem a kormány érdeke körül forog - egy szerencsétlenség, melyről nem szólunk.. - ezentúl bármint fürkésztünk indokot, egyet, de egyet sem lelünk, mely miatt ügyünknek a vonal kijelölése körül meg kelle buknia. Kerestük váltig azon szempontokat, me­lyeknek ügyünk áldozatul esett, de sehol a a nyilvánosság terén nyomára nem akadtunk. Egyetlen lap van a birodalomban, mely e­­ vonal ügyéről mellékesen értekezett s abban s leltünk nem ugyan indokokat ellenünk, de né? ! mely állításokat a naményi vonal mellett sms-­­ vel már ez ügyről annyit összeírtunk, szükség ! hogy ezen állításokra is figyelemmel legyünk , s valódi értéküket szemügyre vegyük : „A tiszai vonal“ —így szól — „a kelet s s nyűgöt közti érintkezés tekintetében a keres- s kedelmi forgalom nagy artériáinak sorába lép. ” Feladata a legröv­idebb vonallá lenni a Feke-­­ tetenger, Oroszország, Adria s a Canal la Man­che közt. Ez következése a marmarosi vasut­­­­nak, mely a tiszaihoz csatlakozik,c­íme óriási piedestalon a hires Tome P. szob­­­­ra. Kelet és nyugöt közti Artéria, Adriát s­s Oroszországot összekötő láncz s­ó­sószálli­­tás Naménynál. Azonban Ám legyen ezen sószállitás oly világfontos­­­­ságú ügy mint állíttatik, engedjük meg tehát hogy a só valósággal, mint állítani szeretitek, a vegytani s gazdászati iparban azon szerepet tölti be, mit­ a kőszén a bányaiparban. Mi csak azt kérdjük, mit nyer a sószállítás ezen vonal­­ által ? mit nyer a fogyasztó ? mit nyer a kincs- t­­ár mint termelő ? Azt állítják, hogy a Tiszának biztosan ha- 1­­ózható legfelső pontja N­a­m­é­n­y. Mi ezt nemcsak nem hiszszük, sőt az ellen­kezőt tudjuk ,azonban engedjük meg, hogy ez így áll. Ebből tehát az következnék, hogy a sószállítás Naményig fog vasúton történni, s azontúl használtatni fog a biztosan hajózható folyó, Isten mentsen. A társaság a szállítást Na­­ménytól is saját vonalán kötötte ki magának

Next