Pesti Napló, 1858. május (9. évfolyam, 2467-2490. szám)
1858-05-16 / 2479. szám
93-2479. 9-dik évffolyam. N A PI X). Szerkesztési iroda: Egyetem-utcza Sillik szám, 1-ső emelet. Szerkesztő szállása : Angol királynő 53. sz. A lap szellemi mínten közlemény a szerkesztőséghez intézendő Bérmentetlen levelek csak ismert, kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Egyetem-utcza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán Pesten, házhoz hordva. Évnegyedre . . . . - 6 frt pp. Évnegyedre 3 írt p kr. pp. Félévre.......................11 frt pp. Félévre . . . 9 frt 30 kr. pp. fliarAfmAntralia Uia .0 hasáb, petitsor 3-szori hirdetésnél 4 pkr. Bélyegdij 1858. Vasárnap, máj. 16. Előfizetésnyit intik PESTI NAPLÓ 2 és 5 havi folyamára. Vidékre postán küldve , május és junius hóra 4 frt. május—septemberre 9 frt. Budapestért május és junius hóra 3 frt. 20 kr. . május—septemberre 8 frt. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, máj. 16. Tájékozás. (Fk.) Majdnem három hónapja, hogy a torykabinet hivatalban van s tudtunkra még egyetlen positiv sikerét sem mutathatja fel e háromhavi működésének. Állása pusztán védelmi; mindkét kezével kell az ellenzék ellen küzdenie, a helyett, hogy az egyikkel alkotna, míg a másikkal állását védi. Igaz, hogy látható sikerrel az ellenzék sem igen dicsekedhetik s igy mind a két fél erőködései egymást paralizálni látszanak. Aki azonban mélyebben beletekint a viszonyokba, az nem sokára észreveendő, hogy e látszólag eredménytelen súrlódásnak lassan nyilvánuló, de mély hatása van. Többször mondták, hogy a whig és torypárt közti különbség mindinkább elmosódik s hogy e két név jobbadán már most is puszta név, melynek a dolog maga többé meg nem felel, miként példa reánk nézve is még sokszor hallunk a conservativekről s szabadelvűekről szólni, mig mindenki tudja, hogy e régi pártkülönböztetés a mai viszonyok közt többé nem alkalmazható. A toryk, mint párt, már nem is léteznek; ezt a mostani minisztérium története is tanúsítja ; elődje whigkabinet volt; pedig hol van azon jellemző különbség, mely által a mostani kabinet politikája az élőbbemétől eltér?! Sehol sem bírjuk ezt kitalálni! Derby emberei vagy egyszerűen folytatják Palmerston politikáját, vagy ahol attól eltérnek, ezen eltérés nem conservativ, hanem liberális irányban történt. Hosszasok nem akarván lenni, egyes példák felhozását mellőzzük; az események még oly fris emlékezetben állnak mindnyájunknál , hogy e példákat kiki könnyen kitalálhatja. De a whigpárt is bomlófélben van; régi programmjának néhány pontja teljesítve van, s az e melletti küzdelem többé nem szükséges, más kívánalmaik a mostani kor szellemével többé össze nem egyeznek, s így a whigzászló tulajdonképen már csak néhány tiszteletreméltó foszlányból áll, mely legfölebb régiségtárba, de nem politikai hadsereg élére való. A whigektől mindig nagyobb töredékek, a radikálok, a függetlenek stb. el-elszakadván, a „tisztáknak“ csoportja tetemesen összeolvadt. Mindezt leginkább a mostani sessio s a torykabinet helyzete tette világossá. Nincs ember a parliamentben, nincs Angliában, ki azt merné állítani, hogy Derby-Disraeli a többség támogatása által marad kormányon; mindenki tudja, hogy a kisebbség képviselői ülnek e perczben a gyapjuzsákon s mindazáltal még sem sikerült mindeddig e kormányt megbuktatni, mert a többség ismét számtalan töredékre szakad, melyek együttes cselekvésre nem tudnak egyesülni, sőt egymással is folyvást kötekednek. A parlament fraciói most a gyermekekre emlékeztetnek, kik haragjukban azt szokták mondani : nem bánom, ha nekem nincs , csakhogy neked se legyen! A közügyek természetesen roppant kárt szenvednek e helyzet által. Kifelé Anglia befolyása mindinkább gyengül; senki sem keresi barátságát s gyámolítását, mert azon férfiak, kik ezt ma megígérik, holnap alkalmasint már nincsenek kormányon; ily bizonytalan segély pedig annyi mint semmi, sőt roszabb mint semmi, ha valaki épen erre építené terveit. Olaszországban úgy, miként Keleten Anglia tekintélye tetemesen csökkent s a franczia és orosz által túl van szárnyalva. India ügyével sehogy sem tudnak boldogulni, mert sem a kabinet nem képes a maga indítványait keresztül vinni, sem az alla»nziv együttoa «i-len inditványokat nem bír felállítani s ezeknek érvényt szerezni és igy tovább. De ha a torykabinet visszalépne — ami most nagyon is valószínűvé vált, mióta az indiai ügy, nevezetesen a Canning féle proclamatio miatt mindenfelől felszállnak a bizalmatlansági szavazatok — van-e kilátás oly utódokra, kik csakugyan a többséget képviselik? Nincs, — mert az ellenzék bármely töredékéből választatnék is az új minisztérium — minden töredék magában véve kisebbség, — a toryk pedig aztán az ellenzékhez csatlakoznának s igy ismét ennek részén lenne a túlsúly. Az értelmes angolok — ismeretes gyakorlati tapintatukkal — e helyzet fentarthatlanságát kiérezték s miként olvasóink a minap értesültek, a szabadelvűek igen tetemes száma szilárd párttá megalakult, mely most öszhangzatos fellépése által súlyos latot vetend a mérlegbe. Ha e pártalakulás állandónak bizonyul s mindig többen csoportosulandónak e maga köré, ezen esemény új szakaszt nyitand az angol parlamenti élet történetében, mert a szabadelvűek új programus szerinti egyesülése folytán a conservativ pártnak is újjá kellene alakulnia. Hogy ezen mindkét részrőli újjáalakulásnak szüksége kiderült, hogy erre már gyakorlati lépés is tétetett, ez maradandó hatása azon múlékony csetepatéknak, miknek a gyülésterem most naponkint színhelyét képezi. Mihelyt ezen átmenet be van fejezve s ismét két nagy párt fog létezni, — mely adott esetben a többséget képviselő minisztériumot szolgáltatni képes. — Anglia régi tekintélye tüstént helyre fog állani, mert az csak felszínén, nem pedig lényegében szenvedett némi kárt. Csodálatos tanúsága az angol politikai élet érettségének s megszilárdultságának, hogy ily mélyreható változások oly nyugalmas módon, az ország megrendülése, a nemzet egyes rétegeinek minden megrázkódása nélkül történnek, miként a száz éves tölgy egyik évben úgy mint a másikban, ugyanazon méltóságteljes nyugalommal hajtja leveleit s ereje önérzetében alig hallható suttogással felel a sudarain átnyargaló viharra. TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Heti böngészőt. A „Szépir. Közlöny“ ugyan megjárta! Az eset következő. A „Budapesti szemle“ Poitou nézeteit ismertette B az a c ró 1. A czikk a franczia iró jó és rész oldalait egyaránt kiemelte. Hogy, hogy nem, némely ujdonságiróink, akiknek fogalmuk sincs arról a hatásról, melyet Francziaországra és általában Európára néhány franczia regényíró a közelebbi évtizedekben jön, csupán a szigorú kritika melletti demonstratiót láttak a szemlei czikkben. Ekkor történt, hogy véletlen a „Szépir. Közi.“ szerkesztőségének kezébe akad a berlini „Magazin“ egyik száma, mely Poitounak egy koszorúzott munkája ellen szigorú bírálatot hoz egy Weis nevű írótól. Az már meg volt jegyezve, hogy Weis bírálata Poitounak merőben más munkájára vonatkozik, mint amit a Szelme közlött. Ezt nem tudta a „Szépiroda Közi.“ De még ez hagyján! Nagyobb baj, hogy a nevezett szépirodalmi lap szerkesztősége nekifogott a Poitou ellen írt czikk fordításának, mielőtt végig olvasta volna. S kába fővel épen azon ügynek nyújtott fegyvert — önmaga ellen, amelyet meg akart támadni. Weis, czikke végén, épen a miatt támadja meg Poitout, hogy George Sandot egy kategóriába teszi Balzac-kal, a „kinek sötét képzelete — Weis szavait idézzük — rágalommal illett© a vétkeket is.“ — „Balzacnak — írja Weis—minden bölcsesége ide megy ki, a világtól (és a „Hölgyfutárból) annyira magasztalt tapasztalata e pár szóval fejezhető ki: tanulj bizalmatlanná lenni. A világ szerinte egy nagy zsebmetsző-társaság. Ha őt olvastuk, kisértetbe jövünk, környezetünkben a leggonoszabb ellenségeinket s a mindennapi eseményekben a legravaszabb s legtettetőbb kiszámítással ellenünk vetett hálót látni. Balzac még ehhez nem elég jó meg, hogy csak egyes kirándulásokat tegyen a fegyenczek és kéjleányok világában. Ő itt él, csak itt szeret élni, itt van otthon, e világban s nem tud többé attól megválni. Az ő jellemei legtöbbnyire oly bűnökkel telvek, melyek a gályához visznek.“ Azt hisz szük, elég ez idézet. Kérdjük, mondott-e ily szigorú ítéletet Balzacról Poitou ? Mit mutatott meg tehát a „Szépir. Közi “ ? Azt, hogy Poitou nagyon szigorú volt Seribe és George Sand iránt! De hát ezekről mondott véleményét közlötte-e a „Budapesti Szemle“ ? Nem. Tehát kiről közlé Poitou véleményét ? Azon Balzacról, akit a Szemle ellenében idézett tekintély sokkal sötétebb színekkel fest. Várjon megköszöni-e a „Hölgyi.“ a „Szépir. K.“ilyen interventióját ? A „Szépir. Közi.“ szerkesztősége pedig megtanulhatja ez esetből, hogy a szerkesztéshez több ész, mint szenvedély szükséges. Ami a „Hölgyfutár“ szerkesztőjét illeti, ezúttal őt magát csak annyiban érdekelheti hasonló szemrehányás , amennyiben nyílt pártfogása alá veszi azon szomorú lovagot, kinek becsületes neve P. Kis Sándor. Ezen nagyothalló, rövidlátású caballero abban különbözik a valódi Don Quixottetól, hogy ez az általa fenyegetve vélt erkölcsöt, P. Kis S. pedig az erkölcstelenséget védelmezi. Ma Balzac , holnap tán Paul de Kock mellett tör lándzsát. A morálról oly zavart fogalmai vannak, mint az immorális dolgokról. P. Kis azt mondja, „hogy Thackeray kegyeletlensége ép annyira kétségbe ejtő, mint Balzac scepticismusa.“ (Saját szavai.) Fölszólítom Kis urat, mutasson ki egyetlen erényt, a mi iránt Thackeray ne volna kegyelettel, — sőt oly nagy kegyelettel, minőnél nagyobbat egy írónál sem találhatni. — Ellenben mutasson nem bűnt, hanem csak emberi hibát, tévedést vagy csak őszinteségi hiányt, melyet a jeles angol író satyrája egész hatalmával ne ostromolna s nevetségessé vagy utálttá ne tenne. A képmutatás, meggondolatlanság, az üres kétkedés és hiúság, az önhittség, a nem érzett és belsőleg nem gondolt dolgok affectálása az, a mi iránt Thackeray legkisebb kegyelettel sincs. A romlottság festésében nem gyönyörködik, mint a rémregények írói s ezért nem is száll le a gályarabokig és a társadalom elvetemült osztályainak tanyájáig; s a hol romlott ember jön elő regényeiben, mindenütt undort kelt iránta. Tehát nincs kegyelettel oly dolgok iránt, melyek iránt Balzac. Minthogy pedig a hölgyfutári Kis Sándor Balzac materialismusát nem tartja hibának, ellenben Thackeray-t kegyelet nélküli embernek mondja,egyenesen azt kell következtetnünk, hogy P. Rs S. a hibák és bűnök iránti kegyeletet kívánja meg a re- igényirótól, hogy őt le ne hangolja. Azonban a „Hölgyfutár“ is bevallja előbbi felvilágosításunk után, hogy Balzac és Thackeray a legellenkezőbb természetű író ! — Hisz?, úgymond, nem is akarta Balzacot Thackerayhez hasonlítni. Szeretnék,ha jövő czikkében Kis S. elmondaná: „Hisz nem is akartam Thackerayt ke gye 1e 1t é n nek mondani : Isten mentsen, soha életemben eszembe sem jutott! Csak a „P. N.“ fogta rám!“ ! A „III.“-ban (107. sz. utolsó lap) ezt olvasom továbbá : „P. Nagy Sándor szeretné rám fogni, hogy a materialismust nem tartom hibának a költőben, holott én azt mondom, hogy nagy tévedés lehet.“ Ennyit mond P. Kis Sándor, pedig előbbi czikkében azt is oda tette volt, hogy nagy tévedés lehet (a materialismus), de nem halálos bűn! Miért hallgatja el most állítása ez utolsó részét, melyben a materializmus mentegetése rejlik ? A „Hr.“ halálos bűn alatt nem érthetett agyonlövést vagy hasonló halálos büntetést érdemlő bűnt, mert egy az, hogy Poitou nem mondhat halálos ítéletet senki felett, más az, hogy Balzac meghalt. Tehát képes kifejezés volt, s minden olvasó, ha valami értelmet akart e szavaknak tulajdonítni,csak azt érthette alattuk, hogy a materialismus tévedés, de nem nagy hiba. Vagy tán még csak nem is tévedés, mert azt mondja : tévedés lehet. Az ily „lehet“ féle szót minden magyar ember a talán helyett szokta használni, mióta csak beszél és ír. Elmondtuk már múltkor, hogy Poitou egész czikke ipen e materialismus nagy horderejét mutatta ki, mely Balzac minden tehetségére káros hatással volt. A „Hr.“ előbb sem, most sem vitatja Poitou egyetlen így állításának helyességét is! " Nem is neki való! Nem tud, az eddigiekből ítélve, egyebet, mint elburkolva beszélni és elburkolva gyanusitni. Állításainak legnagyobb része határozatlan, olyan állítása pedig egy sincs, melyet bizonyítvs szükségesnek látott volna. Még haragszik, ha az emberkideríti állításait s értelmet ad azoknak. Multkor megmagyaráztuk neki elég terjedelmesen, elég világosan, hogy ha ő b. Eötvös J.-nek Tocqueville munkájáról irt értekezését, Lukács Móricznak a római őstörténet hitelességéről irt czikkeit, továbbá Szabó József, Pauler, Hunfalvy stb. tudományos czikkeit, melyek a Szemlében jelentek meg, olyaknak tartja, melyek a magyar irodalom és tudományosság érdekeit háttérbe szorítják: világos,hogy ő,—a„Hf.“— ezeket nem tartja a magyar irodalomhoz tartozóknak. Mi ellenkező nézetben vagyunk. Kazinczy, kinek nevét a „Hf.“ ajkára veszi, a nélkül, hogy tudná, mi és ki volt, még a tiszta csupa fordítást is a magyar irodalomhoz tartozónak hitte, s meg volt győződve, hogy a jó művek jó fordítása többet ér az eredeti középszerűségnél. De meri-e mondani a „Hf.“, hogy Lukács M., Eötvös, Pauler, Szabó czikke s a szemlebeli sok más czikk csupa fordítás ? Hogy ne merné ? — Most is ezt mondja, épen e közelebb érintett tárgyra nézve : „bárha a mi tudósaink ne mindig csak a külföldieket fordítanák.“ Hátrább ismét : „hogy tudósaink saját lábukon is járjanak és ne mindig idegen zámborok segélyével.“ Látjuk, hogy P. Kis Sándor minden állítmányra képes. Meggondolatlanabb, vakmerőbb beszédeket alig lehet papírra tenni! — Itt már nemcsak a szemlebeli írók valamennyié (Eötvöst, Gyulait, Szalayt kivéve), ki nem forditásnak adta ki művét, van plagiatorsággal vádolva, hanem általán véve az egész magyar tudományos irodalom fordításnak kikiáltva, és pedig már teljes határozottsággal. Elvárjuk, hogy bebizonyítsa állítását. Addig is e jó urnák hátat fordítva, szólunk a nagy közönség amaz értelmes részéhez, ki többet tud Magyarországról, mint P. Kis Sándor. Nem egyik legfőbb átka volt-e eddig tudományos haladásunknak, hogy minden boldog boldogtalan, ki Mi lett voltaképen a szatmári vasút-kérdés sorsa. IH: A tiszai vasúttársaság, mint láttuk, a szatmári érdekek kielégítésében az ügyet a m. kormányra utalja, állítván, hogy neki mindegy, toort távol van minden p tu v 1 n C 1 H 11 6 elfogultságtól s azt épiti a vonatok közöl, mely az ország és részvényesek érdekében fekszik leginkább. Mi elég merészek vagyunk állítani, miszerint a tiszai vasúttársaságnak a vonalok választásában a kormány s azak érdekei épen nem állnak útjában; ha forog fen érdeklet, mely miatt a vonal minden jobb meggyőződés ellenére, minden előnyök daczára más ösvényen vezettetik, ezen érdeklet nem a kormányé, hanem a társaságé. így vannak a társaság avatottabb tagjai meggyőződve, mi csak azt akarjuk, hogy e tekintetben tisztában legyünk s ne ámittassunk. Nem fogják ők tőlünk kívánni,hogy e tárgyban nyíltabbak legyünk, s mi hallgatunk, azt rész néven, sem zokon nem vehetik nekünk, ha annyira fenyegetett állásunkban felszólalunk, s e tisztán industriális kérdésben ügyünk valódi állását tisztába hozzuk a jövő számára, azon jövendőnek számára, melylyel oly nagyon ők biztattak. Egy okot ismerünk el ez ügyben döntőt, mely egyáltalában nem a kormány érdeke körül forog - egy szerencsétlenség, melyről nem szólunk.. - ezentúl bármint fürkésztünk indokot, egyet, de egyet sem lelünk, mely miatt ügyünknek a vonal kijelölése körül meg kelle buknia. Kerestük váltig azon szempontokat, melyeknek ügyünk áldozatul esett, de sehol a a nyilvánosság terén nyomára nem akadtunk. Egyetlen lap van a birodalomban, mely e vonal ügyéről mellékesen értekezett s abban s leltünk nem ugyan indokokat ellenünk, de né? ! mely állításokat a naményi vonal mellett sms- vel már ez ügyről annyit összeírtunk, szükség ! hogy ezen állításokra is figyelemmel legyünk , s valódi értéküket szemügyre vegyük : „A tiszai vonal“ —így szól — „a kelet s s nyűgöt közti érintkezés tekintetében a keres- s kedelmi forgalom nagy artériáinak sorába lép. ” Feladata a legrövidebb vonallá lenni a Feke- tetenger, Oroszország, Adria s a Canal la Manche közt. Ez következése a marmarosi vasutnak, mely a tiszaihoz csatlakozik,címe óriási piedestalon a hires Tome P. szobra. Kelet és nyugöt közti Artéria, Adriát ss Oroszországot összekötő láncz sósószállitás Naménynál. Azonban Ám legyen ezen sószállitás oly világfontosságú ügy mint állíttatik, engedjük meg tehát hogy a só valósággal, mint állítani szeretitek, a vegytani s gazdászati iparban azon szerepet tölti be, mit a kőszén a bányaiparban. Mi csak azt kérdjük, mit nyer a sószállítás ezen vonal által ? mit nyer a fogyasztó ? mit nyer a kincs- tár mint termelő ? Azt állítják, hogy a Tiszának biztosan ha- 1ózható legfelső pontja Namény. Mi ezt nemcsak nem hiszszük, sőt az ellenkezőt tudjuk ,azonban engedjük meg, hogy ez így áll. Ebből tehát az következnék, hogy a sószállítás Naményig fog vasúton történni, s azontúl használtatni fog a biztosan hajózható folyó, Isten mentsen. A társaság a szállítást Naménytól is saját vonalán kötötte ki magának