Pesti Napló, 1859. szeptember (10. évfolyam, 2865-2889. szám)

1859-09-21 / 2881. szám

PEST, SEPTEMBER 20. Páriában a napi beszélgetésnek fő tárgyát a „Constitutionnel“-nek f. hó 19-kén megjelent a távirat után általunk is röviden említett czikke teszi. Azon körülmény,hogy e czikk megjelenése— számításból vagy csak történetesen — ugyan azon napra esik, melyen a biarritzi tanácsko­zások megke­dendők voltak, nem csekély mértékben hat annak érdeke és fontosságára. Mint némely nyilatkozatokból kivehető, s mint általában, s tán igen helyesen gyanítható, Biarritzben az olasz herczegségek és a con­gressus fölött történik megállapodás. Kétsze­resen érdekes tehát a jól értesülni szokott fél­­hivatalos közsog nyilatkozata, mely épen most, s azon kérdést tárgyalja, mely Európát a villa­francai békepontok megállapítása óta annyi­féle alak- és értelemben foglalkoztatá. Kellő tájékoztatás végett ide­igtatjuk a köz­leménynek terjedelmesebb kivonatát, melylyel a távirda szolgált — addig is, míg a közleke­dés rendes útján magát a czikket terjedelmé­ben közölhetjük. „A „Constitutionnel“ Grandquillot-tól, ki most Renét helyettesíti, egy czikket hoz, mely nevezetesen Angliá­nak az olasz kérdés iránti viszonyaira terjed. A háború előtt azt mondták, hogy e kérdés nem létez; most azon szemrehányást teszik, hogy az nem oldatott meg tökéle­tesen. Az általános helyzetet fejtegetve a béke szüksé­gességére c­éloz, s egyszersmind tudatja a herczegségek­­kel, hogy helybeli függetlenségöket és fejedelmeiket nem sokára megbánhatják. — Piemont nagyobbodása megza­varná a közte és Nápoly közti sulyegyent, mely aztán féltékenységből a confoederatio létrehozását akadályozná. Ezek megfontolásával, melyek a császár villafrancai el­határozására nagyon hatottak, Olaszország minden igaz barátja,kik közé jelenleg Angliáig tartozik,foglalkozhat­nék. A „Constitutionnel“ reméli, hogy Angolország az ő jó tanácsait Francziaországéival egyesítendi. Vajha a két nagyhatalom, midőn Peiho partjain egyesül, diplomatiai­­lag is együtt­működnek, hogy az olasz válság utolsó ne­hézségeit legyőzzék , és szükség esetén a békefeltételek­ben az érdeklett hatalmak méltósága és érdekeikkel ösz­­szeférhető módosításokat tehessenek. Egy ily egyesülésre a félsziget tökéletesen szabaddá lenne.“ E közlemény bár teljesebb mint a tegnapi, de azért mégis hiányzanak belőle az összefog­laló szócskák, az átmeneti kapcsok, melyek a szavak és tételek kellőbb értelmezéséhez kul­csul szolgálhatnak. Az eddigiből csak annyi világos, hogy a­­ franczia félhivatalos lap Angliát Olaszország­­ barátai közé számítja, mely a franczia kabinet­­ politikájával karöltve fogna az olasz kérdés­­ megoldásához járulni. — Hogy milyen a csá­szár terve, melyet Biarritzben e kérdést illető-­­­leg mint rendszabályt megállapitand, e czikk­­ből — ha homályosan is, de sejteni lehet. Se a fegyveres restaurátióról, se egyéb eljárásról nem szól az olaszokhoz, ellenben módosításokat említ, melyek Anglia hoz­zájárulásával a villafrancai békefeltételeken némi változtatást tennének. Ha eszünkbe jut, mily határzottan vonako­dott Ausztria további engedményektől, s attól,­­ hogy a két fejedelem által már egyszer meg­állapított béke­pontok mások revisiója alá vé­tessenek, — más részről pedig, ha a londoni kormány kijelentését veszszük, nem venni részt SZIVBELI TARTOZÁSOK. Irta Maquet Ágost. Fordította G e r f) X.*) Két nagyvilági barátnő. A grófné­ csakugyan nem hitte, hogy a dolog igy fejlődjék. Ő mindössze abban ármánykodott, hogy a ki őt megvetette volt, azt megalázza, s azon remények magasáról, hol ő maga, a grófné, számba nem jött, örökre letaszítsa. Hogyan is képzelhette volna, hogy ez a kis párisi polgár, ez a hivatalnokos ügyvéd csak úgy mindjárt a katonatiszt nagy kardjának essék ? Párbaj! botrány ! tervezték-e azt az összeesküvők ? Mit mondana a herczeg? Helyeslené-e, hogy a dolgot idáig hajtották ? A párbaj rá nézve bizonyosan csak szerencsésen üthetne ki, hiszen ő csalhatatlan győz­tes. De üssön ki akár szerencsésen, akár szerencsét­lenül, nem lesz-e Kalisztára okvetlenül kínos? E gondolatra a zöldszemü hölgyben lakó ördög meggyújtá az öröm tü­zét, s ez megpirosítá a grófné arczát. Kaliszta szenvedni fog, meg lesz gyalázva. Ka­­liszta, ezen oly drága barátné, ez a páratlan szépség, a czárnak ez a pártfogolja, ez a tökély királynéja, ki elébb abban gátolta meg őt, hogy Navraczinhoz menve, herczegnővé lehessen, most pedig abban, hogy Armand szeresse, ez a Kaliszta örökre veszve lesz : mily siker! mily öröm ! Ezen oly édes diadalhoz pedig minden maga meg­erőltetése nélkül jut. Még csak ujját sem kell meg­mozdítani, mint a sinai mandarin örökösének. Armand szenvedélyes hevében, egymaga eligazítja a dolgot. Az ördög nem kivánt egyebet szófogadó gazdasszo­nyától, csak hogy hallgasson, hogy Kalisztában sem­mi kételyt ne támaszszon, hogy Armandot szaladni s az időt múlni engedje. De a sors nem igy rendelte. Két óra lehetett, midőn Armand a grófnétól elment. Szemben vele, lassan, nagy kék hintó jött, melybe két fekete ló volt fogva. Armand a maga bérkocsijába szállva önkénytelenül e narancsszin selyemmel bél­lelt szekrénybe pillanta. S kit láta ott? A herczegnőt, a ki a fáradságtól törődötten, a fris levegőn kocsikáz­­tatta magát lassan, s barátnéja szállása mellett halad­ván el, igen természetesen, kihajlott s fölnézett az ablakokra. Armand, még a lengyel nővel folyt pöröléstöl iz­­gultan s Kaliszta iránt boszusággal telve, mérgesen szegté rá szemét s egyszersmind oly szóló, oly fenye­gető, oly kétségbeesett mozdulatot tön , mely a sze­gény nőnek — mint a villám -- vészes fölvilágositás volt. Armand ezután hintájába szökvén, midőn ez, meg­fordulva, a herczegnőével találkozott s mellette ha­ladt, a két kocsi ajtai egymással, Armand ismét a herczegnővel szembe kerülve, az ifjú nem tartóztat­­hatá magát, hogy kétségbeesésében át ne kiáltson: — Egy hét alatt, asszonyom, egy hét alatt ! S ezzel eltünök. Kaliszta sáppadt lön. Érezte, hogy Armand a gróf­­nénál volt. Látván, hogy ez ember, kiről tudta, hogy nyájas, kedves, kitünőleg mivelt természetű, most igy dühöng, igy ki van kelve magából, attól kezde tarta­ni, hogy itt vagy valami félreértés, vagy valami csa­lárdság lappang. Kaliszta már szenvedett, ismerte a világot. Kiváltképen ismerte barátnéját. Jósága nem volt gyermetegség. Jónak látá egyszeriben fölvilágo­sítani kételyét. Megragadván a kocsis csengetyu­hu­­zóját s szokatlan élénkséggel rázván meg karját: — A grófnéhoz! monda az inasnak, ki a bakról le­rohant volt. Néhány percz múlva Kaliszta már „barátnéjá“-nál járt, s azon gondolatokban lepte meg őt, melyeket a jelen fejezet elején mondtunk el. Kaliszta nem élő fogással. Szive teli volt, szeme ragyogott, valami vad örömöt olvasott ki a lengyel nő arczából, ez öröm pedig sértette az ő szenvedését. Nem viszonozván a meglepetve mondott üdvözleteket: — Bierges úr volt itt az imént, monda. A grófné megrezzene.­­ — Épen most láttam, folytatá Kaliszta : szólt is hozzám... E szó : „szólt is hozzám“, a mit talán csak szóra-­­­kozásból is mondott, hűvös hatást gyakorla. Gor­­thiany asszonyság pillanatra elhagyá magát. . — Csakugyan ? kérdé, dühösködve, hogy megcsa-­­ lódott. Zavara azonban csak teljesen felélesztette a her- , czegné gyanakodását s óvatosságra intette. Oly ke-­­­veset tudott még, hogy nem beszélhetett sokat, még többet kellett megtudnia. — Mondja csak, úgymond, mi történt itt Most Gorthianyné ugyancsak meg vala zavarva. Hazudni bajos volt, hahogy Armand elbeszélte a je­­­­lenetet; a grófné pedig nem kétkedett, hogy el nem­­ beszélte volna. Ha nem nyílt ily esetben, magát csal­­­­ja meg , ha ellenben előadja, de magyarázatokkal, a­­ történteket, még becsülettel is kimászhat a bajból. Különben is miért ne mondaná meg Kalisztának, a­mit ez, ha még nem tudja, úgyis megtudna , a­nélkül, hogy ő megakadályozhatná? Bizonyos, hogy jobb lett volna hallgatni s huszonnégy órát nyerni, azután­­ pedig — ha rászoruland, ha magyarázatot kellene ■ adnia — azzal mentegetődzni, hogy azért hallgatott,­­ mert barátnéját aggasztani nem akarta; de minthogy­­ már a felvilágosítás elkerülhetlenné lett, miért ta­­j­gadná meg a felvilágosítást — minden fönntartással ?­­ A grófné a legközönyösebb, legnyugalmasb képet t­ölté­s elmondá — természetesen, lehetőleg kisimítva­­ a beszélgetés fő részleteit, hogy t. i. Armand a­­ herczegre gyanakodott, ő pedig (a grófné) kimentette­­ a herczeget. De Kaliszta mindebből nem értette meg a fiatal­­ember különös haragját, fenyegető tekintetét, kivált pedig e szavát : „Egy hét alatt — Más valaminek kellett történni, monda magában a herczegnő, a ki szivével betűzgette, a mit a grófné,­­ álnok nyelvével, hamisítva fordított. — Elrejti előlem az igazat! szóla hirtelen a gróf­­j­néhoz, fekete szeme tüzét ráeresztvén. Úgy van Zika , — igy rövidítette meg Kaliszta a grófné „Zsófia“ ne­­­vét — úgy van, a legtőbbet elhallgatja, az pedig­­ nincs rendén ! Zika láta, hogy a herczegnének máris oly sáppadt, arcza még inkább sáppad, látá, hogy bíbor ajkán halovány rángódás fut végig s reszkető, hogy rajta­kapják a csaláson. — Nem hallgatok el semmit, drága Kalisztám, monda, csak nagyítani nem szeretnék semmit. A fiatal­ember, dühében, oly dolgokat beszélt, a­miket bizo­nyosan meg nem tesz. Ne nyugtalankodjék hát előre. E biztató szavak Kalisztát csak borzasztók. — Azt csak fölteszi róla, folytatá a grófné, hogy úgy minden meggondolás nélkül nem rohan útnak. A herczegnő majd hogy el nem kiáltotta magát: „útnak rohan !“ de csakhamar belátá, hogy ha a leg­kisebb meglepetést mutatja, elesik a felleplezésektől, melyeket várt. Erős kézzel összeszorita szivét, mely az atlasz és mente alatt ugrált; összegörbült kis uj­­jai a sürü nyestmálba vesztek. — Egy hét alatt! . . . mondá fennszóval. — Ezt emlegette ; ez szava járása : egy hét alatt lángba vérbe borítja a világot. — De hát miért ? miért ? kiálta Kaliszta magán kívül. — Hát csak azért, lelkem, szépem, mert ő férjét vádolja a történtekért, én pedig védelmeztem férjét, hiszen abban egyeztünk volt meg, ön meg én, hogy ha valamikor e fiatal emberrel találkoznám. . . . Hogy ön nem fogja engedni, hogy az embert, kinek nevét viselem, vádolja? . . . Úgy van, emlék­szem, hogy ön ma reggel ezt tanácsolta nekem s én el is fogadtam tanácsát, hanem azon fiatal ember nem ezért ment el innen oly reszketve, színéből ki­kelve, dühödten, — nem azért ment el igy, mivel ön a herczeget védelmezte. (Folytatjuk.) *) Lásd a Pesti Napló 177, 179, 181, 184, 186, 188, 189, 192, 194, 198, 199, 204, 205 és 210-dik számát. oly congressusban, mely csak már megállapí­tott szerződési kész pontoknak aláírhatására nyújtana alkalmat, — akaratlanul is azon kö­vetkeztetést kell vonnunk, hogy— ha a „Con­stitutionnel“ felebbi emlegetésének alapja van, úgy a f. hó 19-én Párisba megérkezett Met­ternich herczeg, ausztriai cs. megbízott, oly utasításokat visz magával, melyek a congres­­sus előtt eddig elháríthatlannak vélt akadályo­kat az útból félrehengerítik, s az európai nagy­hatalmak tanácsára engedik bízni a mindig komolyabb alakban mutatkozó olasz kérdés elintézését. Nem akarjuk az itt mutatkozó alternatíva másik ágát értelmezni, annál kevésbé bon­­czolni; jobbnak tartjuk bevárni magát a czik­ket, a­mikor több biztossággal fogjuk tájékoz­tatni magunkat az iránt, várjon a zürichi con­fer­entia a határ­rendezés és adósság meghatá­rozása által bevégezte e feladatát, s félrevonul­hat-e a terjedelmesebb hatáskörrel bíró con­­gressus előtt, vagy pedig hivatása leend meg­kezdett pályáján tovább haladni, nem hajtva a feléje gyanakodó szemekkel néző Európának se lármájára se hallgatására. Ö cs. k. Apostoli Felségei, évi sept. 5-töl kelt leg­felsőbb határozatával az egri székes-káptalannál F­e­rencz József éneklőkanonokot olvasó kanonokká, Máriásy Gábor székes­főesperest éneklő kanonok­ká, D­a­n­i­e­l­i­k János magister canonicust őrkano­nokká, Németh Mihály magister canonicust székes­­főesperessé, Vezerle Gáspár magister canonicust pankotai főesperessé, végre K­á­l­n­o­k­y Ferencz czim­zetes-kanonokot, esperest és fényes-litkei lelkészt s P­e­r­g­e­r János prépostot, szabolcsi főesperest s nyír­egyházai lelkészt valóságos kanonokokká legkegyel­mesebben kinevezni méltóztatott. A cs. k. Apostoli Felsége f. évi sept. 5 .e­­ kelt leg­felsőbb határozatával Pelikán József tudor kano­nokot a szathmári székes-káptalannál sóvári czimze­­tes-spáttá és Schmotzer Ignácz nagybányai városi lelkészt koppáni czimzetes préposttá legkegyelmeseb­ben kinevezni méltóztatott. A tannyelvet illető bocsátvány. E czim alatt a „Bp. Hírlap“ tegnapi számában kö­vetkező czikket olvasunk : „A legújabb bocsátvány, mely a gymnasiumi tannyelvre nézve a nemnémet ajkúak mivelődési érdekének méltá­nyos figyelembe vételével intézkedik, megjelente óta még mind élénk bírálat tárgya közönségben és sajtóban. Hogy azon nemzetiségek, melyek érdekében kibocsát­tatott, név szerint a magyar, mely annak jóvoltában ré­szesülni legnagyobb ar­ányban van hivatva, az új magas intézményt örömteljes elismeréssel és a kormányi lojali­­tás teljes méltánylásával fogadták, mint természetest, elég egyszerűen említenünk. Az ausztriai sajtó általában nem kevésbbé meleg és ős­zinte szavakban emeli ki an­nak czél- és méltányszerűségét. Annál ferdébb fölfogással találkozunk a külföldi lapok bírálataiban. Azok a bocsátványt oly concessiónak tekin­tik, mely nem az iskolaügy reálszükségéből eredt, hanem a magyar nemzetiségnek a birodalom műveltségi elha­ladásának rovására adatott, ennélfogva „inkább hátralé­­pés mint előhaladás a birodalom kifejlődésében.“ Sőt an­nak nemcsak hasznát, de kivihetőségét is kétségbe von­ják, a magyarországi tanerők műveltségi szegénysége miatt, annyira, hogy egy ausztriai levelező a tannyelv kérdését így állítja föl: „Akartok-e a német nyelv által felvilágosodni,­­ az európai szellemi műveltség magassá­gára emelkedni, vagy nemzeti nyelvetek mellett e­­­b­u­­tulni?“ (A. Alig. Ztg. sept. 14-ki 257. sz.) Ez egész czikk annyira magán hordja a ferde fölfogás, a birodalmi állapotok, de különösen a magyar tudományi s oktatásügyi viszonyokkali kirívó ismeretlenséget, mi­kép csak oly szélesen elterjedt lapban megjelenésének köszönheti, hogy fölemlítésre érdemesítjük, nehogy a mi­niszteri bocsátvány ily hamis szempontbóli megítélését hallgatag elfogadni láttassunk, az abban kimondott íté­let specifice Magyarország műveltségi állapotait vevén­­ alapul. " A fölidézett és rokon bírálatok azon aggodalomból erednek, hogy az új rendszabály következtében a német­­ nyelv terjedése és az úgynevezett német, azaz a német­­ nyelv által eszközlött mivelődési processus végkép fönn­­­­akad.­­ Hogy ily aggodalomra a rendszabály semmi okot nem ad, sőt ellenkezőleg fényes érdeme épen az, hogy midőn­­ a nemzetiségek irányában méltányt gyakorol, egyszers­­mind eddiginél gyorsabb és mégis alaposabb művelődést l lhetségesít, a­nélkül, hogy a német nyelv terjedését meg­­­­ernyesztené, erről könnyen meggyőződik, ki az előbbi­­ rendszabályt az ujjal gyakorlati hatásuk szempontjából­­ összeveti.­­ A megszűnt rendszabály a tantárgyaknak német nyel­ven tanítását rendelő. Ekkép a gyakorlatban a tanítási eszköz főczéllá, s a czél saját eszközé­nek eszközévé vált. A tudománytárgyak arra szolgáltak, hogy rajtuk a növendék nyelvet tanuljon. Ez által az oktatásnak szü­kségkép vesztenie kellő alapos­ságban és időben, fehetlen lévén, hogy a tanítvány nyolc- tízféle tudományt kellőleg csak meg is értsen oly előa­dásból, melynek nyelvét is csak most tanulja, s e miatt a minden egyes tárgy alapos megtanulására szánt idő­nek egy részét a közegül szolgált nyelv megértése fog­lalván le. A magas kormány tehát az új nyelvbeli intézkedés ál­tal valósággal a tanintézetek reálszükségének felelt meg, megszüntetvén egy oly rendszabályt, mely a birodalom nemnémet ajkú népei műveltségi kifejlődésének alapos­ságára nézve érezhető hátrányt foglalt magában. Szintoly alaptalan azon aggály, mintha az új rendsza­bály a német nyelv és a művelődés terjedését lankasz­­tani fogná. A civilisatio vala­int bármely nép közé csak annak saját közege által bevihető, úgy tovább terjeszté­sének s belső kifejtésének sincsen más eszköze. A műve­lendő missionárius, ki civilizálni akar, először is a nép nyelvét tanulja meg. Egyes buzgók széles­ körben meg­ismertetik aztán s megértetik a tudományt, annak hasz­nait, érdeket keltenek és táplálják az ébredt vágyat és kedvet. A többi a civilizálandó nép dolga. Az, ha arra­­való, önmaga fejti tovább eleinte a szomszédnemzetek, majd az összes művelt világ elhaladásának átsajátítása, úgyszólva vérébe fölvétele által saját művelését. így volt és van ez minden népnél, így a magyarnál is. A civilisa­­tióban levő nép fölkeresi a forrásokat, hol legközelebb találja, tehát a magyar a szomszéd német elemnél, és to­vább Franczia- vagy Angolországban. Így lesz Magyar­­országban nem német, nem is franczia vagy angol civili­satio, hanem lesz civilizált magyar nemzet, melynek min­den műveit tagja annyi nyelven beszélend, a­hánynak megtanulása érdekében áll. Mert a nyelvtanulás leghatalmasb ösztönzője mindig az életérdek, mint más nemzeteknél, úgy nálunk is. A nyelvtanulás egyenes arányban terjed annak szükséges­ségével. Legbizonyítóbb példa erre épen Magyarország, melynek vegyesajkú vidékein majd a német, tót, oláh tanulja meg a magyar nyelvet, majd megfordítva, min­dig az érdekek túlsúlya szerint. Hajdan a magyar és né­metajkú vidékek lakosai messze földre kicserélék gyer­mekeiket német vidékről magyarra s viszont, s a ma­gyar ifjúság tanulta a német nyelvet önkényt oly idő­szakban, midőn Magyarországnak a birodalom többi ré­­szeihezi viszonya, az összes civilizált világházi állása egészen más volt mint ma,­­ mert azt társadalmi, élet­érdek kívánta, így lesz ez még inkább ezentúl. A megszűnt rendelet tudomás szerint a német nyelv terjedésére azért nem hatott a várt mérvben, mert a gya­korlatban nemzetiségi érdekkel jutott antagonismusba. Az új rendszabály nagy érdeme, hogy ez antagonismust minden érdeknek egyforma előnyére egyenlítvén ki, a nyelvnek egymás melletti természetes megtérésének egy nagy gátját hárította el. Aztán a német nyelv terjedését Magyarországban né­peinek saját érdekei biztosítják, annál szilárdabban, mi­nél inkább terjed műveltség és tudomány. Az új rend­szabály, amaz antagonismus megszüntetésével, nem hogy nehezítné, de megkönnyíté e terjedést, úgy hogy valóban, kik valamely nyelv kisebb nagyobb elterjedése szerint mérik saját nemzeti létük erejét, nagyobb aggály­­lyal lehetnének a rendszabály iránt Örömmel tapasztal­juk az ellenkezőt, mint a józan hazafiak azon meggyőző­désének jelét, hogy a nemzeti nyelv virágzása nem attól függ, mily extensitással bír a német nyelv Magyarorszá­gon, hanem attól, mily intensitásra bírja emelni hazafi és tudományos iparkodás a magyar nyelv és irodalom vi­rágzását. Az uj rendszabály gátlan tért nyit ez iparkodásnak az iskolai téren, s ebben fekszik legális méltányossága. Oly ellenvetés, mintha a német tannyelv mellőzésével Magyarországban az oktatás lehetlenné válnék, nem méltó szóra. A tudomány nem egy nyelvhez kötött nemzeti tulaj­don ; egyforma az akár német, akár franczia vagy angol nyelven,de mindenütt csak annyiban,a­mennyiben azt akár­melyik átsajátítás által magáévá tette. A különbség e rész­ben a magyar és franczia közt csak az, hogy a magyar tudo­mány se általános fejlődési fokának magassága, se külső elterjedtségére nézve nem mérkőzhetik amazokkal. De el­érheti azokat az átsajátítás által, átültetheti saját nyel­vére, s egyelőre más nemzeteknek engedvén a teremtés­nek, a tudomány előbbrevitelének dicsőségét, megelég­szik a puszta terjesztő szerepével, mely szerényebb ugyan, de múlhatatlan arra, hogy egy tudományában el­maradt nemzet az előhaladottabbakat utólérhesse. A mi specifice a magyar tanítóerők elleni kifogást il­leti, mely még akkor sem volna méltó figyelemre, ha az új rendszabály a mostani tanrendszer és tanerők teljes félretételével és egy egészen új tangépezet beállításával járna, elégnek tartjuk egyszerűen megjegyezni, hogy a magyar nyelv és tudományos műveltség általában a a ta­nítói kar s tankönyvirodalom Magyarországban ma már oly lábon áll, hogy e tekintetben a tanintézetek irányá­ban emelhető legszigorúbb igényeknek is képes megfe­lelni. Hogy ez így van, maga a rendszabálynak kibocsá­tása hirdeti, mely épen e tanképességekbeni alapos biza­lomnak leghitelesb tanúsága.“ A vallás- és oktatásügyi miniszternek 1859. September 2-án kelt rendelete, melylyel az 1855­. September 1-jén kelt legfelsőbb nyiltparancs LV .-nak foganatosítása végett, a magyar-, horvát- és tótországi, a szerb vajdasági s a temesi bánsági és a katonai határőrvidéki mind­két hitvallású evangélikusok egyházi ügyeinek képviselése és igazgatása tárgyában következő ideiglenes határozatok tétetnek közhírré. HATODIK FEJEZET. Minden superintendentiák generális conferentiájáról. (Folytatás.) 95. §. A conferentia — a 100. §-ban említett eset kiv­­elével — mindig teljes számú gyülekezetben ha­tároz. Minden határozatok egyéni szavazás folytán hozatnak. A szavazásból a jelenlevők közül senki, sem vonhatja ki magát A szavazatok egyenlősége esetében az elölülő szavazata dönt. 96. §. A konferentia üléseiről pontos és kimerítő s csatolványfrizettel ellátott jegyzőkönyv vezettetik, melynek — a 94 §. t) pontjában említett, lis­tán híres tárgyalások kirekesztésével — magában kell foglal­nia : a) minden előterjesztvényeket; b) minden indít­ványokat indokaikkal együtt; c) azon kérdéseket, melyek fölött szavazás történik; d) minden szavazók név szerinti elősorolását, azon megjegyzéssel, hogy „igennel“ vagy „nemmel“ szavaztak-e; e) a ha­tározatot a mellette szóló indokokkal együtt. A csatol­­vány ebhetnek, a jegyzőkönyvre­ folytonos hivatkozás­sal s ugyanazon sorrendben, minden ügy darabot vagy eredetiben, vagy az eredetivel öszhangzó teljes máso­latban kell tar­t­alm­aznia. 97. §. A generális conferentiának nem birói tárgya­lásairól vezetett jegyzőkönyv, megtekintés végett, tiz nap alatt a vallás- és oktatásügyi minisztérium elé Magyar könyvessel. 245. Útmutató a tagosítási és úrbéri rendbeszedési perek felszereléséhez megkivántató nyomozások, bizo­nyítékok és okiratok megszerzésénél­ eljárás körül, a cs. k. szolgabirói hivatalok, járásbíróságok s kerületi hiva­talok, bírák, ügyvédek és felek használatára, példák­ és mintákkal ellátva irta Stir József, kiadta Szilágyi Virgil. Pest, nyomatott Herz Jánosnál, 1859. 12­ edrét, 244 l. Ára­­ ft 20 kr. u. p.

Next