Pesti Napló, 1859. szeptember (10. évfolyam, 2865-2889. szám)
1859-09-21 / 2881. szám
PEST, SEPTEMBER 20. Páriában a napi beszélgetésnek fő tárgyát a „Constitutionnel“-nek f. hó 19-kén megjelent a távirat után általunk is röviden említett czikke teszi. Azon körülmény,hogy e czikk megjelenése— számításból vagy csak történetesen — ugyan azon napra esik, melyen a biarritzi tanácskozások megkedendők voltak, nem csekély mértékben hat annak érdeke és fontosságára. Mint némely nyilatkozatokból kivehető, s mint általában, s tán igen helyesen gyanítható, Biarritzben az olasz herczegségek és a congressus fölött történik megállapodás. Kétszeresen érdekes tehát a jól értesülni szokott félhivatalos közsog nyilatkozata, mely épen most, s azon kérdést tárgyalja, mely Európát a villafrancai békepontok megállapítása óta annyiféle alak- és értelemben foglalkoztatá. Kellő tájékoztatás végett ideigtatjuk a közleménynek terjedelmesebb kivonatát, melylyel a távirda szolgált — addig is, míg a közlekedés rendes útján magát a czikket terjedelmében közölhetjük. „A „Constitutionnel“ Grandquillot-tól, ki most Renét helyettesíti, egy czikket hoz, mely nevezetesen Angliának az olasz kérdés iránti viszonyaira terjed. A háború előtt azt mondták, hogy e kérdés nem létez; most azon szemrehányást teszik, hogy az nem oldatott meg tökéletesen. Az általános helyzetet fejtegetve a béke szükségességére céloz, s egyszersmind tudatja a herczegségekkel, hogy helybeli függetlenségöket és fejedelmeiket nem sokára megbánhatják. — Piemont nagyobbodása megzavarná a közte és Nápoly közti sulyegyent, mely aztán féltékenységből a confoederatio létrehozását akadályozná. Ezek megfontolásával, melyek a császár villafrancai elhatározására nagyon hatottak, Olaszország minden igaz barátja,kik közé jelenleg Angliáig tartozik,foglalkozhatnék. A „Constitutionnel“ reméli, hogy Angolország az ő jó tanácsait Francziaországéival egyesítendi. Vajha a két nagyhatalom, midőn Peiho partjain egyesül, diplomatiailag is együttműködnek, hogy az olasz válság utolsó nehézségeit legyőzzék , és szükség esetén a békefeltételekben az érdeklett hatalmak méltósága és érdekeikkel öszszeférhető módosításokat tehessenek. Egy ily egyesülésre a félsziget tökéletesen szabaddá lenne.“ E közlemény bár teljesebb mint a tegnapi, de azért mégis hiányzanak belőle az összefoglaló szócskák, az átmeneti kapcsok, melyek a szavak és tételek kellőbb értelmezéséhez kulcsul szolgálhatnak. Az eddigiből csak annyi világos, hogy a franczia félhivatalos lap Angliát Olaszország barátai közé számítja, mely a franczia kabinet politikájával karöltve fogna az olasz kérdés megoldásához járulni. — Hogy milyen a császár terve, melyet Biarritzben e kérdést illető-leg mint rendszabályt megállapitand, e czikkből — ha homályosan is, de sejteni lehet. Se a fegyveres restaurátióról, se egyéb eljárásról nem szól az olaszokhoz, ellenben módosításokat említ, melyek Anglia hozzájárulásával a villafrancai békefeltételeken némi változtatást tennének. Ha eszünkbe jut, mily határzottan vonakodott Ausztria további engedményektől, s attól, hogy a két fejedelem által már egyszer megállapított békepontok mások revisiója alá vétessenek, — más részről pedig, ha a londoni kormány kijelentését veszszük, nem venni részt SZIVBELI TARTOZÁSOK. Irta Maquet Ágost. Fordította G e r f) X.*) Két nagyvilági barátnő. A grófné csakugyan nem hitte, hogy a dolog igy fejlődjék. Ő mindössze abban ármánykodott, hogy a ki őt megvetette volt, azt megalázza, s azon remények magasáról, hol ő maga, a grófné, számba nem jött, örökre letaszítsa. Hogyan is képzelhette volna, hogy ez a kis párisi polgár, ez a hivatalnokos ügyvéd csak úgy mindjárt a katonatiszt nagy kardjának essék ? Párbaj! botrány ! tervezték-e azt az összeesküvők ? Mit mondana a herczeg? Helyeslené-e, hogy a dolgot idáig hajtották ? A párbaj rá nézve bizonyosan csak szerencsésen üthetne ki, hiszen ő csalhatatlan győztes. De üssön ki akár szerencsésen, akár szerencsétlenül, nem lesz-e Kalisztára okvetlenül kínos? E gondolatra a zöldszemü hölgyben lakó ördög meggyújtá az öröm tüzét, s ez megpirosítá a grófné arczát. Kaliszta szenvedni fog, meg lesz gyalázva. Kaliszta, ezen oly drága barátné, ez a páratlan szépség, a czárnak ez a pártfogolja, ez a tökély királynéja, ki elébb abban gátolta meg őt, hogy Navraczinhoz menve, herczegnővé lehessen, most pedig abban, hogy Armand szeresse, ez a Kaliszta örökre veszve lesz : mily siker! mily öröm ! Ezen oly édes diadalhoz pedig minden maga megerőltetése nélkül jut. Még csak ujját sem kell megmozdítani, mint a sinai mandarin örökösének. Armand szenvedélyes hevében, egymaga eligazítja a dolgot. Az ördög nem kivánt egyebet szófogadó gazdasszonyától, csak hogy hallgasson, hogy Kalisztában semmi kételyt ne támaszszon, hogy Armandot szaladni s az időt múlni engedje. De a sors nem igy rendelte. Két óra lehetett, midőn Armand a grófnétól elment. Szemben vele, lassan, nagy kék hintó jött, melybe két fekete ló volt fogva. Armand a maga bérkocsijába szállva önkénytelenül e narancsszin selyemmel béllelt szekrénybe pillanta. S kit láta ott? A herczegnőt, a ki a fáradságtól törődötten, a fris levegőn kocsikáztatta magát lassan, s barátnéja szállása mellett haladván el, igen természetesen, kihajlott s fölnézett az ablakokra. Armand, még a lengyel nővel folyt pöröléstöl izgultan s Kaliszta iránt boszusággal telve, mérgesen szegté rá szemét s egyszersmind oly szóló, oly fenyegető, oly kétségbeesett mozdulatot tön , mely a szegény nőnek — mint a villám -- vészes fölvilágositás volt. Armand ezután hintájába szökvén, midőn ez, megfordulva, a herczegnőével találkozott s mellette haladt, a két kocsi ajtai egymással, Armand ismét a herczegnővel szembe kerülve, az ifjú nem tartóztathatá magát, hogy kétségbeesésében át ne kiáltson: — Egy hét alatt, asszonyom, egy hét alatt ! S ezzel eltünök. Kaliszta sáppadt lön. Érezte, hogy Armand a grófnénál volt. Látván, hogy ez ember, kiről tudta, hogy nyájas, kedves, kitünőleg mivelt természetű, most igy dühöng, igy ki van kelve magából, attól kezde tartani, hogy itt vagy valami félreértés, vagy valami csalárdság lappang. Kaliszta már szenvedett, ismerte a világot. Kiváltképen ismerte barátnéját. Jósága nem volt gyermetegség. Jónak látá egyszeriben fölvilágosítani kételyét. Megragadván a kocsis csengetyuhuzóját s szokatlan élénkséggel rázván meg karját: — A grófnéhoz! monda az inasnak, ki a bakról lerohant volt. Néhány percz múlva Kaliszta már „barátnéjá“-nál járt, s azon gondolatokban lepte meg őt, melyeket a jelen fejezet elején mondtunk el. Kaliszta nem élő fogással. Szive teli volt, szeme ragyogott, valami vad örömöt olvasott ki a lengyel nő arczából, ez öröm pedig sértette az ő szenvedését. Nem viszonozván a meglepetve mondott üdvözleteket: — Bierges úr volt itt az imént, monda. A grófné megrezzene. — Épen most láttam, folytatá Kaliszta : szólt is hozzám... E szó : „szólt is hozzám“, a mit talán csak szóra-kozásból is mondott, hűvös hatást gyakorla. Gorthiany asszonyság pillanatra elhagyá magát. . — Csakugyan ? kérdé, dühösködve, hogy megcsa- lódott. Zavara azonban csak teljesen felélesztette a her- , czegné gyanakodását s óvatosságra intette. Oly ke-veset tudott még, hogy nem beszélhetett sokat, még többet kellett megtudnia. — Mondja csak, úgymond, mi történt itt Most Gorthianyné ugyancsak meg vala zavarva. Hazudni bajos volt, hahogy Armand elbeszélte a jelenetet; a grófné pedig nem kétkedett, hogy el nem beszélte volna. Ha nem nyílt ily esetben, magát csalja meg , ha ellenben előadja, de magyarázatokkal, a történteket, még becsülettel is kimászhat a bajból. Különben is miért ne mondaná meg Kalisztának, amit ez, ha még nem tudja, úgyis megtudna , anélkül, hogy ő megakadályozhatná? Bizonyos, hogy jobb lett volna hallgatni s huszonnégy órát nyerni, azután pedig — ha rászoruland, ha magyarázatot kellene ■ adnia — azzal mentegetődzni, hogy azért hallgatott, mert barátnéját aggasztani nem akarta; de minthogy már a felvilágosítás elkerülhetlenné lett, miért tajgadná meg a felvilágosítást — minden fönntartással ? A grófné a legközönyösebb, legnyugalmasb képet töltés elmondá — természetesen, lehetőleg kisimítva a beszélgetés fő részleteit, hogy t. i. Armand a herczegre gyanakodott, ő pedig (a grófné) kimentette a herczeget. De Kaliszta mindebből nem értette meg a fiatalember különös haragját, fenyegető tekintetét, kivált pedig e szavát : „Egy hét alatt — Más valaminek kellett történni, monda magában a herczegnő, a ki szivével betűzgette, a mit a grófné, álnok nyelvével, hamisítva fordított. — Elrejti előlem az igazat! szóla hirtelen a grófjnéhoz, fekete szeme tüzét ráeresztvén. Úgy van Zika , — igy rövidítette meg Kaliszta a grófné „Zsófia“ nevét — úgy van, a legtőbbet elhallgatja, az pedig nincs rendén ! Zika láta, hogy a herczegnének máris oly sáppadt, arcza még inkább sáppad, látá, hogy bíbor ajkán halovány rángódás fut végig s reszkető, hogy rajtakapják a csaláson. — Nem hallgatok el semmit, drága Kalisztám, monda, csak nagyítani nem szeretnék semmit. A fiatalember, dühében, oly dolgokat beszélt, amiket bizonyosan meg nem tesz. Ne nyugtalankodjék hát előre. E biztató szavak Kalisztát csak borzasztók. — Azt csak fölteszi róla, folytatá a grófné, hogy úgy minden meggondolás nélkül nem rohan útnak. A herczegnő majd hogy el nem kiáltotta magát: „útnak rohan !“ de csakhamar belátá, hogy ha a legkisebb meglepetést mutatja, elesik a felleplezésektől, melyeket várt. Erős kézzel összeszorita szivét, mely az atlasz és mente alatt ugrált; összegörbült kis ujjai a sürü nyestmálba vesztek. — Egy hét alatt! . . . mondá fennszóval. — Ezt emlegette ; ez szava járása : egy hét alatt lángba vérbe borítja a világot. — De hát miért ? miért ? kiálta Kaliszta magán kívül. — Hát csak azért, lelkem, szépem, mert ő férjét vádolja a történtekért, én pedig védelmeztem férjét, hiszen abban egyeztünk volt meg, ön meg én, hogy ha valamikor e fiatal emberrel találkoznám. . . . Hogy ön nem fogja engedni, hogy az embert, kinek nevét viselem, vádolja? . . . Úgy van, emlékszem, hogy ön ma reggel ezt tanácsolta nekem s én el is fogadtam tanácsát, hanem azon fiatal ember nem ezért ment el innen oly reszketve, színéből kikelve, dühödten, — nem azért ment el igy, mivel ön a herczeget védelmezte. (Folytatjuk.) *) Lásd a Pesti Napló 177, 179, 181, 184, 186, 188, 189, 192, 194, 198, 199, 204, 205 és 210-dik számát. oly congressusban, mely csak már megállapított szerződési kész pontoknak aláírhatására nyújtana alkalmat, — akaratlanul is azon következtetést kell vonnunk, hogy— ha a „Constitutionnel“ felebbi emlegetésének alapja van, úgy a f. hó 19-én Párisba megérkezett Metternich herczeg, ausztriai cs. megbízott, oly utasításokat visz magával, melyek a congressus előtt eddig elháríthatlannak vélt akadályokat az útból félrehengerítik, s az európai nagyhatalmak tanácsára engedik bízni a mindig komolyabb alakban mutatkozó olasz kérdés elintézését. Nem akarjuk az itt mutatkozó alternatíva másik ágát értelmezni, annál kevésbé bonczolni; jobbnak tartjuk bevárni magát a czikket, amikor több biztossággal fogjuk tájékoztatni magunkat az iránt, várjon a zürichi conferentia a határrendezés és adósság meghatározása által bevégezte e feladatát, s félrevonulhat-e a terjedelmesebb hatáskörrel bíró congressus előtt, vagy pedig hivatása leend megkezdett pályáján tovább haladni, nem hajtva a feléje gyanakodó szemekkel néző Európának se lármájára se hallgatására. Ö cs. k. Apostoli Felségei, évi sept. 5-töl kelt legfelsőbb határozatával az egri székes-káptalannál Ferencz József éneklőkanonokot olvasó kanonokká, Máriásy Gábor székesfőesperest éneklő kanonokká, Danielik János magister canonicust őrkanonokká, Németh Mihály magister canonicust székesfőesperessé, Vezerle Gáspár magister canonicust pankotai főesperessé, végre Kálnoky Ferencz czimzetes-kanonokot, esperest és fényes-litkei lelkészt s Perger János prépostot, szabolcsi főesperest s nyíregyházai lelkészt valóságos kanonokokká legkegyelmesebben kinevezni méltóztatott. A cs. k. Apostoli Felsége f. évi sept. 5 .e kelt legfelsőbb határozatával Pelikán József tudor kanonokot a szathmári székes-káptalannál sóvári czimzetes-spáttá és Schmotzer Ignácz nagybányai városi lelkészt koppáni czimzetes préposttá legkegyelmesebben kinevezni méltóztatott. A tannyelvet illető bocsátvány. E czim alatt a „Bp. Hírlap“ tegnapi számában következő czikket olvasunk : „A legújabb bocsátvány, mely a gymnasiumi tannyelvre nézve a nemnémet ajkúak mivelődési érdekének méltányos figyelembe vételével intézkedik, megjelente óta még mind élénk bírálat tárgya közönségben és sajtóban. Hogy azon nemzetiségek, melyek érdekében kibocsáttatott, név szerint a magyar, mely annak jóvoltában részesülni legnagyobb arányban van hivatva, az új magas intézményt örömteljes elismeréssel és a kormányi lojalitás teljes méltánylásával fogadták, mint természetest, elég egyszerűen említenünk. Az ausztriai sajtó általában nem kevésbbé meleg és őszinte szavakban emeli ki annak czél- és méltányszerűségét. Annál ferdébb fölfogással találkozunk a külföldi lapok bírálataiban. Azok a bocsátványt oly concessiónak tekintik, mely nem az iskolaügy reálszükségéből eredt, hanem a magyar nemzetiségnek a birodalom műveltségi elhaladásának rovására adatott, ennélfogva „inkább hátralépés mint előhaladás a birodalom kifejlődésében.“ Sőt annak nemcsak hasznát, de kivihetőségét is kétségbe vonják, a magyarországi tanerők műveltségi szegénysége miatt, annyira, hogy egy ausztriai levelező a tannyelv kérdését így állítja föl: „Akartok-e a német nyelv által felvilágosodni, az európai szellemi műveltség magasságára emelkedni, vagy nemzeti nyelvetek mellett ebutulni?“ (A. Alig. Ztg. sept. 14-ki 257. sz.) Ez egész czikk annyira magán hordja a ferde fölfogás, a birodalmi állapotok, de különösen a magyar tudományi s oktatásügyi viszonyokkali kirívó ismeretlenséget, mikép csak oly szélesen elterjedt lapban megjelenésének köszönheti, hogy fölemlítésre érdemesítjük, nehogy a miniszteri bocsátvány ily hamis szempontbóli megítélését hallgatag elfogadni láttassunk, az abban kimondott ítélet specifice Magyarország műveltségi állapotait vevén alapul. " A fölidézett és rokon bírálatok azon aggodalomból erednek, hogy az új rendszabály következtében a német nyelv terjedése és az úgynevezett német, azaz a német nyelv által eszközlött mivelődési processus végkép fönnakad. Hogy ily aggodalomra a rendszabály semmi okot nem ad, sőt ellenkezőleg fényes érdeme épen az, hogy midőn a nemzetiségek irányában méltányt gyakorol, egyszersmind eddiginél gyorsabb és mégis alaposabb művelődést l lhetségesít, anélkül, hogy a német nyelv terjedését megernyesztené, erről könnyen meggyőződik, ki az előbbi rendszabályt az ujjal gyakorlati hatásuk szempontjából összeveti. A megszűnt rendszabály a tantárgyaknak német nyelven tanítását rendelő. Ekkép a gyakorlatban a tanítási eszköz főczéllá, s a czél saját eszközének eszközévé vált. A tudománytárgyak arra szolgáltak, hogy rajtuk a növendék nyelvet tanuljon. Ez által az oktatásnak szükségkép vesztenie kellő alaposságban és időben, fehetlen lévén, hogy a tanítvány nyolc- tízféle tudományt kellőleg csak meg is értsen oly előadásból, melynek nyelvét is csak most tanulja, s e miatt a minden egyes tárgy alapos megtanulására szánt időnek egy részét a közegül szolgált nyelv megértése foglalván le. A magas kormány tehát az új nyelvbeli intézkedés által valósággal a tanintézetek reálszükségének felelt meg, megszüntetvén egy oly rendszabályt, mely a birodalom nemnémet ajkú népei műveltségi kifejlődésének alaposságára nézve érezhető hátrányt foglalt magában. Szintoly alaptalan azon aggály, mintha az új rendszabály a német nyelv és a művelődés terjedését lankasztani fogná. A civilisatio valaint bármely nép közé csak annak saját közege által bevihető, úgy tovább terjesztésének s belső kifejtésének sincsen más eszköze. A művelendő missionárius, ki civilizálni akar, először is a nép nyelvét tanulja meg. Egyes buzgók széles körben megismertetik aztán s megértetik a tudományt, annak hasznait, érdeket keltenek és táplálják az ébredt vágyat és kedvet. A többi a civilizálandó nép dolga. Az, ha arravaló, önmaga fejti tovább eleinte a szomszédnemzetek, majd az összes művelt világ elhaladásának átsajátítása, úgyszólva vérébe fölvétele által saját művelését. így volt és van ez minden népnél, így a magyarnál is. A civilisatióban levő nép fölkeresi a forrásokat, hol legközelebb találja, tehát a magyar a szomszéd német elemnél, és tovább Franczia- vagy Angolországban. Így lesz Magyarországban nem német, nem is franczia vagy angol civilisatio, hanem lesz civilizált magyar nemzet, melynek minden műveit tagja annyi nyelven beszélend, ahánynak megtanulása érdekében áll. Mert a nyelvtanulás leghatalmasb ösztönzője mindig az életérdek, mint más nemzeteknél, úgy nálunk is. A nyelvtanulás egyenes arányban terjed annak szükségességével. Legbizonyítóbb példa erre épen Magyarország, melynek vegyesajkú vidékein majd a német, tót, oláh tanulja meg a magyar nyelvet, majd megfordítva, mindig az érdekek túlsúlya szerint. Hajdan a magyar és németajkú vidékek lakosai messze földre kicserélék gyermekeiket német vidékről magyarra s viszont, s a magyar ifjúság tanulta a német nyelvet önkényt oly időszakban, midőn Magyarországnak a birodalom többi részeihezi viszonya, az összes civilizált világházi állása egészen más volt mint ma, mert azt társadalmi, életérdek kívánta, így lesz ez még inkább ezentúl. A megszűnt rendelet tudomás szerint a német nyelv terjedésére azért nem hatott a várt mérvben, mert a gyakorlatban nemzetiségi érdekkel jutott antagonismusba. Az új rendszabály nagy érdeme, hogy ez antagonismust minden érdeknek egyforma előnyére egyenlítvén ki, a nyelvnek egymás melletti természetes megtérésének egy nagy gátját hárította el. Aztán a német nyelv terjedését Magyarországban népeinek saját érdekei biztosítják, annál szilárdabban, minél inkább terjed műveltség és tudomány. Az új rendszabály, amaz antagonismus megszüntetésével, nem hogy nehezítné, de megkönnyíté e terjedést, úgy hogy valóban, kik valamely nyelv kisebb nagyobb elterjedése szerint mérik saját nemzeti létük erejét, nagyobb aggálylyal lehetnének a rendszabály iránt Örömmel tapasztaljuk az ellenkezőt, mint a józan hazafiak azon meggyőződésének jelét, hogy a nemzeti nyelv virágzása nem attól függ, mily extensitással bír a német nyelv Magyarországon, hanem attól, mily intensitásra bírja emelni hazafi és tudományos iparkodás a magyar nyelv és irodalom virágzását. Az uj rendszabály gátlan tért nyit ez iparkodásnak az iskolai téren, s ebben fekszik legális méltányossága. Oly ellenvetés, mintha a német tannyelv mellőzésével Magyarországban az oktatás lehetlenné válnék, nem méltó szóra. A tudomány nem egy nyelvhez kötött nemzeti tulajdon ; egyforma az akár német, akár franczia vagy angol nyelven,de mindenütt csak annyiban,amennyiben azt akármelyik átsajátítás által magáévá tette. A különbség e részben a magyar és franczia közt csak az, hogy a magyar tudomány se általános fejlődési fokának magassága, se külső elterjedtségére nézve nem mérkőzhetik amazokkal. De elérheti azokat az átsajátítás által, átültetheti saját nyelvére, s egyelőre más nemzeteknek engedvén a teremtésnek, a tudomány előbbrevitelének dicsőségét, megelégszik a puszta terjesztő szerepével, mely szerényebb ugyan, de múlhatatlan arra, hogy egy tudományában elmaradt nemzet az előhaladottabbakat utólérhesse. A mi specifice a magyar tanítóerők elleni kifogást illeti, mely még akkor sem volna méltó figyelemre, ha az új rendszabály a mostani tanrendszer és tanerők teljes félretételével és egy egészen új tangépezet beállításával járna, elégnek tartjuk egyszerűen megjegyezni, hogy a magyar nyelv és tudományos műveltség általában a a tanítói kar s tankönyvirodalom Magyarországban ma már oly lábon áll, hogy e tekintetben a tanintézetek irányában emelhető legszigorúbb igényeknek is képes megfelelni. Hogy ez így van, maga a rendszabálynak kibocsátása hirdeti, mely épen e tanképességekbeni alapos bizalomnak leghitelesb tanúsága.“ A vallás- és oktatásügyi miniszternek 1859. September 2-án kelt rendelete, melylyel az 1855. September 1-jén kelt legfelsőbb nyiltparancs LV .-nak foganatosítása végett, a magyar-, horvát- és tótországi, a szerb vajdasági s a temesi bánsági és a katonai határőrvidéki mindkét hitvallású evangélikusok egyházi ügyeinek képviselése és igazgatása tárgyában következő ideiglenes határozatok tétetnek közhírré. HATODIK FEJEZET. Minden superintendentiák generális conferentiájáról. (Folytatás.) 95. §. A conferentia — a 100. §-ban említett eset kivelével — mindig teljes számú gyülekezetben határoz. Minden határozatok egyéni szavazás folytán hozatnak. A szavazásból a jelenlevők közül senki, sem vonhatja ki magát A szavazatok egyenlősége esetében az elölülő szavazata dönt. 96. §. A konferentia üléseiről pontos és kimerítő s csatolványfrizettel ellátott jegyzőkönyv vezettetik, melynek — a 94 §. t) pontjában említett, listán híres tárgyalások kirekesztésével — magában kell foglalnia : a) minden előterjesztvényeket; b) minden indítványokat indokaikkal együtt; c) azon kérdéseket, melyek fölött szavazás történik; d) minden szavazók név szerinti elősorolását, azon megjegyzéssel, hogy „igennel“ vagy „nemmel“ szavaztak-e; e) a határozatot a mellette szóló indokokkal együtt. A csatolvány ebhetnek, a jegyzőkönyvre folytonos hivatkozással s ugyanazon sorrendben, minden ügy darabot vagy eredetiben, vagy az eredetivel öszhangzó teljes másolatban kell tartalmaznia. 97. §. A generális conferentiának nem birói tárgyalásairól vezetett jegyzőkönyv, megtekintés végett, tiz nap alatt a vallás- és oktatásügyi minisztérium elé Magyar könyvessel. 245. Útmutató a tagosítási és úrbéri rendbeszedési perek felszereléséhez megkivántató nyomozások, bizonyítékok és okiratok megszerzésénél eljárás körül, a cs. k. szolgabirói hivatalok, járásbíróságok s kerületi hivatalok, bírák, ügyvédek és felek használatára, példák és mintákkal ellátva irta Stir József, kiadta Szilágyi Virgil. Pest, nyomatott Herz Jánosnál, 1859. 12 edrét, 244 l. Ára ft 20 kr. u. p.