Pesti Napló, 1860. október (11. évfolyam, 3192-3218. szám)

1860-10-14 / 3203. szám

238-3203. 11 -ik évffolyam Szerkesztési iroda: Izép-utcza 1-es szám l-re emelt? E lap szellemi részét illető mind a közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Perencziek terén 7-dik szám földszint A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. PESTEN, félévre . . vnegyedre házhoz hordva: . 10 frt 50 kr. a. ért. 5 frt 25 kr. a. ért. j..a, 6 hasábos petit-sor 1-szeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdíj UKUCtracBVeK Uljs ipaien go ujkr. Magánvita 4 hasábos petit-sor 25 ujkr. Előfizetési VIDÉKRE, postán Félévre . . 10 frt 50 kr. a. ért. Évnegyedre . . 5 frt 25 kr. a. ért. 1800 Vasárnap oki 14 föltételek . A magyar Akadémia Széchenyiünnepélye Pesten, 1860-diki október 13-án. A magyar Akadémiának, — nem ! — a magyar nemzetnek történelme egy fényes levéllel, a mai nemzedék egy nagy emlékkel, irodalmunk két remekkel lett gazdagabb. A magyar Akadémia okt. 13-dikán a gyásznak örömünnepét ülte meg: a mély gyásznak legmagatosabb örömünnepét. Mert mig Széchenyi halála mély gyászba sülyeszté az országot, életének tanúsága a legmagasztosabb örömre gerjeszti. A múzeumi díszterem szűk volt a sokaságnak, mely a komor őszi idő ellenére a testvérfőváros minden részeiből összetódult. Benn pedig a főváros, az ország színe seregtette körül a dicsőültnek mellszobrát. Kiket nevezzünk meg? Azokon kívül, kik a tegnapi közülésen is jelen voltak s kik között Bartakovics Béla nemes alakja is újólag tündöklött, legyen szabad csakgr. Batthány Lajosnét, gr. Széchenyi Bélát és Ödönt, Zsedényi Edvárdot, a kecskeméti kaszinó küldöttségét megemlítenünk. A közönség ezeket, valamint más népszerű férfiait a hazának, Deákot, Károlyi Istvánt és Györgyöt, Dánielik kanonokot, sat., megjelenésekkor hosszas éljenzéssel fogadó. " Széchenyinek az Akadémiában utódja, b. Eötvös József a szószékhez állván, a közönség ünnepélyes csendje közben kezdé meg, de utóbb a lelkesedés kitörései által számtalanszor és hosszasan félben szakítatva, mondá el emlékbeszédét. Ez itt következik: Ha a népek életében nincsen fontosabb pillanat azoknál, midőn közös érzelemtől áthatva nemzeti egységek tiszta öntudatára emelkednek , akkor tisztelt gyülekezet a férfiúnak halála, kinek emlékére összegyűljünk, időszakot fog képezni történetünkben. A veszteség, melyet szenvedünk, a csapásnak váratlansága; a mód, melylyel az történt, egyenlő fájdalommal törté a nép minden osztályait s az ország messze határai között nincsen vidék, a különböző népfajok s vallásfelekezetek között, melyeket az isteni gondviselés e földön egy nemzetté egyesített, nincs oly töredék, mely e közérzületben részt nem vett volna; mintha a kegyes istenség e férfiú nagy érdemeinek azt adta volna jutalmul, hogy azon egyetértés , melynek eszközléséért minkás életén át fáradott, sírja fölött létesüljön s ő azt örökségül hagyhassa nemzetének. Soha fejedelem, hatalmának tetőpontján, soha államférfi népszerűsége verítfényében nem szállt sírjába, kinek ravatalát több s általánosabb tisztelet környezé ; s az idegen, ki e napokban hazánkba jó s a hatásnak tanúja lehet, melyet Széchenyi halála okozott, bizonyosan azon meggyőződéssel tért volna vissza övéi közé, hogy azon férfiú, kiért egy egész nemzet, tíz évvel miután a közélet pályájáról lelépett, gyászt ölt, nagy s felejthetlen érdemeket szerzett magának e nemzet iránt. Mennyivel erősebb ezen meggyőződés bennünk, kik életének tanúi valánk, s kik ha a múltba visszanézünk, vagy hazánk jelen helyzetét tekintjük, mindenben , mi ott szép vala s mi itt legalább megnyugtató, az ő tevékenységének emlékét találjuk föl. Ha volt magyar, kiről elmondhatjuk, hogy nem egy vidéknek, hanem hazájának, nem egy osztály vagy pártnak, hanem nemzetének élt — Széchenyi az. S a magyar tud. Akadémia bizonyosan soha nem felelt meg inkább a nemzet közkívánatának, mint midőn e gyászünnepélyt rendelé, hogy azon tisztelet s hála, melyet iránta az egész nemzet érez, költészet s szónoklat által méltó kifejezést nyerjenek. A költészetnek magasztosabb tárgya, a szónoklatnak nagyszerűbb föladata nem lehet, de hol van, ki , annak méltóan megfelelni képes legyen ! Mélyen érzem én, tisztelt gyülekezet, a kötelességeket, melyeket az Akadémia reám ruházott, midőn érdemem fölött megtisztelve, ez alkalommal szónokának választott. Tudom, hogy midőn nem csak az Akadémia alkotóját, de a haza legnagyobb polgárát gyászoljuk, tőlem több kívántatik, mint hogy beszédemben kizárólag azon érdemeket soroljam el, melyeket a nagy elhunyt intézetünk alapítása s hosszú vezetése által magának szerzett, csak ha jellemének s öszszes működésének méltó képét állíthatnám föl szebbítés nélkül, de híven, hogy nagy emléke világosan állva előttünk, önmaga hirdesse dicsőségét, mint Memnon szobra, melynek csak a nap világitó sugara kell, hogy megszólaljon — csak akkor felelnék meg föladásomnak, — de ismétlem, — ki az, ki e gazdag életet, mely egészben csak a hazának, s melynek minden órája egyegy a haza fölvirágzására vezető külön czélnak vala szentelve, egy beszéd szűk korlátai között méltóan leírni, ki nagyszerű személyiségét kevés vonásokban híven lefesteni képes legyen, vagy ki részrehajlatlan ítéletet merne mondani e férfiú fölött, most, midőn a kölyek, melyeket sírjánál egy egész nemzet ontott, még alig száradtak föl. Alakja nagyobb, sem hogy ily közelről, való arányaiban föltűnjék; s a küzdelmek, melyek közzt élete lefolyt, s melyekben majd oldalánál majd ellenei közt részt vettünk, újabbak, sem hogy azokról mi hozzunk igazságos ítéletet. Mi e helyen legfeljebb munkás életének eredményeit sorolhatjuk el, s ítélet helyett hálánkat fejezhetjük ki , s én erre fogok szorítkozni előadásomban, egyszerűen elmondva: mit Széchenyi tett s annak megbirálását, a mi ő volt, a jövőre bízva, mely korunk előítéletei, érdekei s szenvedélyeinek határán kívül állva, a küzdelmekről, melyeken mi keresztül mentünk, majdan ki fogja mondani igazságos ítéletét s vele együtt ítéletét azon férfiúról, kit mig élt még ellenei is a küzdelem legszenvedélyesebb pillanatában a legnagyobb magyarnak neveztek, s kinek sirjánál az egész nemzet gyászt azért öltött, mert érezé, hogy a hely, melyet ő üresen hagyott, e hazában egyes ember által soha betöltetni nem fog. Hazánk újabb történetében nincs oly esemény, mely a nemzet kifejlődésére nagyobb befolyást gyakorolt volna, mint az 1825-iki országgyűlés; —mert habár azon mozgalom, melynek nemzetiségünk újabb feléledését köszönjük, előbb véve kezdetét, s a főérdeme részben Kazinczyt és kortársait illeti, s habár az 1791-iki országgyűlésnek alkotmányos reform-mozgalmai örökre nevezetesek fognak maradni évkönyveinkben, tagadhatatlan mégis, hogy átalakulásunknak ez első kísérletei a hadi zaj között, mely századunk elejét eltöltő, csaknem feledésbe mentek ; hogy a nemzetiségi lelkesedés, mely József császár uralkodása után rövid ideig általánosnak látszott, kevéssel utóbb azon buzgó de szűk körre vala szorítva ismét, mely nemzeti irodalmunkat mivelé; s hogy csak az 1825-fei országgyűléssel kezdődik azon időszak, melyen innen alkotmányos s nemzetiségi törekvéseinkben félbenszakadás többé nem történt s melyet azért méltán egész újabb fejődésünk kiindulási pontjának tekinthetünk. E fontos, a haza egész jövőjére elhatárzó pillanatban lépett föl Széchenyi István a közélet pályáján, s miután az erélyt, mely annak befutására szükséges volt, csak akkor méltányolhatjuk, ha ismerjük annak akadályait is: szükséges, hogy mindenekelőtt rövid tekintetet vessünk ez időszakra, mely ha csak az éveket számítjuk, hozzánk oly közel, s ha arra gondolunk mi azóta történt, tőlünk mégis már oly távol fekszik. A 16-ik s 17-ik század e hazában külső harczok s belső küzdelmek között folytak le, s ha épen akkor, midőn más népek a tudomány s müvészP.fok raszpiani no.id.dasi ludicik, nenazeiunk, fennmaradásáért küzdve másoktól elmaradt , csak hazánk szerencsétlen helyzetét vádolhatjuk nem őseink hanyagságát. De magyarázva bár oly okokból, melyeket pirulás nélkül bevallhatunk , mégis tagadhatatlan marad a tény, hogy hazánk e század kezdetén a nyugati civilizáció köréhez tartozó más országoknál hátrább állt, hátrább nemcsak művészet és tudomány, ipar s mezei gazdaság, közlekedési eszközök s kereskedelem, egy szóval mindazokban, miktől az országok anyagi jóléte s az egyesek kényelme függ , hanem mi ennél fontosabb, hátrább még azon általános miveltségben is, mely minden haladásnak első föltételét képezi. Országunk ez állapota, mely azt a kevés idegen előtt, kik e hazát akkor meglátogatok, majd szánakozás, majd gúny tárgyává téve, nem kerülte ugyan el egyes mélyebben látó honfiak figyelmét, és a század kezdetén tartott országgyűléseken nem hiányoztak egyes fölszólalások, melyek a nemzetet a létező bajokra s azoknak következményeire figyelmeztetők; de a nagy sikon, melylyé akkor viszonyaink lapultak, e szózatok viszhang nélkül hangzottak el, s ha az ország helyzetében talán soha sem vala kevesebb, mi által a gondolkozó hazafi magát kielégítve érezhető: bizonyosan alig találunk történetünkben időszakot, melyben az elégedetlenségnek, a haladás e fő ösztönének kevesebb jelei mutatkoztak volna. — A nép hallgatva s csaknem öntudatlanul viselte el megszokott terhét; a nemesség megelégedéssel s teljes biztonságban élvező jogait, feledve, hogy azok oly szolgálatok dijául adattak, melyeket rég nem teljesített már; s az élelemszerek bősége, az anyagi jólét, mely ebből következett, s a személyes szabadságnak magas foka, melyet nem csak a nemesség, de a népnek s minden miveltebb osztályai az országban akkor élveztek, eltakarta állapotaink nagy hiányait még azok előtt is, kiknek ellenök panaszt emelni okuk s képességök volt. Úgy látszott, mintha a magyar nemzet elfáradva, hosszú küzdelmei után csak pihenni akarna, s az anyagi jólét karjai között mindinkább azon tespedésbe sülyedne, mely az egyesnél s nemzeteknél a végkép elaggottnak halálát megelőzi. Az 1823-as események bebizonyiták, hogy azok, kik ekként vélekedtek s eljárásukat arra építették, hibásan számítottak. Mi József császárnak nemzetiségünk ellen irányzott törekvései után történt, az történt újra. A nemzet másodszor azoknak köszöné szabadsága megszilárdulását, kik őt annak maradványaitól is megfosztani akarták. A világos, maga a király által az ország rendei előtt bevallott sérelem, mely az alkotmányon elkövettetett, s azon tapasztalás, hogy a nemzet legfontosabb jogai, melyektől minden egyéb jogok s kiváltságoknak megtartása függ, csak néhány törvényhatóságnak erélyessége, s a fejedelem lelkiismeretessége által mentettek meg, ki midőn meggyőződött, hogy kormánya a törvény korlátain túl hágott, az elkövetett hibát nem csak jóvá téve, hanem bevallá : — felrázta a nemzetet hosszú nyugalmából s az uj veszély csak a nemzet megtüretlen életerejét bizonyitá be. De bármi örvendetes vala a tapasztalás, s bár menynyi tisztelettel hajoljunk meg azok előtt, kik a nemzetnek e nehéz napokban vezérei voltak, s egyaránt távol a szenvedélytől s távol a gyengeségtől alkotmányunkat nyugodt erékességgel fönntartották: megfoghatjuk az aggodalmat, melylyel mélyebben látó honfiak még ezen pillanatban is a jövőbe tekintettek. Mint 1791-ben, alkotmányunk megszilárdult új győzelme után, s az egész nemzet ismét föllelkesült nemzetisége iránt; de épen a hasonlóság, mely a két mozgalom között létezett, nem juttatá-e eszébe a gondolkozó hazafinak, hogy azon okok, melyek miatt a rövid ébredés után , mely József uralkodását követte, új tespedésbe süllyedtünk, mind még most is léteznek ? Mert ha a magyar ismét sajátjának mondjatá alkotmányát, mely az idő minden viszontagságai között e hazában legalább a szabadság eszméjét tartá fönn, melynek nemzeti egységünket köszönjük, s melynek egyes részei az újabb küzdelmek alatt ismét bebizonyították szilárdságukat : vájjon el lehető-e feledni, hogy azon alkotmány, bármi szép és dicső legyen, csak a nemzet egy osztályának tulajdona , s hogy midőn ennek személyes és politikai szabadságát oly rendkívüli mértékben biztosítja, minőben az Anglia kivételével akkor talán sehol nem élveztetett: a népre ép oly rendkívüli terheket ró. Az 1825 ki törvényhozás az alkotmány biztosítására új törvényeket alkotott, de ha ezen alkotmányt nem egészen félszázad alatt kétszer végveszély fenyegető, valóban nem a világos törvényeknek hiánya okozta azt. Nem új sánczokra, melyekkel elődeink az alkotmánt eléggé körülövezték, hanem védelmezőkre vala szükségünk; s az 1825-ki országgyűlés, midőn szabadságunk megtámadtatok erősségeit kijavitá, e irányon nem segitett. Helyesen jegyezte meg egy híressé vált beszédem Nagy Pál , hogy az elveszett alkotmányt visszaszerezhetni, de a nemzetiséggel elhal a nemzet is; hogy tehát csak ennek fönntartása, szilárdítása és biztosításában kereshetjük egy szebb jövőnek zálogát;--de vájjon állt e ez egyesek hatalmában ?s rá az ország akkori helyzetét tekintjük, ki mondhatá, hogy e czél elérését bizton reményű? A nemzeti nyelv, mely egy ideig csaknem kizáró'^|!ie“tt?terveinketd^tt' Egylevesek által pártoltatok, lass’anj'’(ie mert Tisak olyanok á tal miveltetett, kiket erre hivatásuk érzete 8 elkesedés buzdított, — belső becsére nézve folytonosan emelkedett, de vájjon az irodalom egymaga, sőt azon egyes törvények, melyek által nemzeti nyelvünk a közélet mezején a deák helyébe állittaték, biztosithatják-e nemzetiségünket oly viszonyok között, — midőn a miveltség, melytől az irodalom befolyása függ s a közéletben való részvét csak a nemzet egyes osztályaira vala szorítva ? Kifejlett nemzetiség, mely minden idegen befolyásoknak ellentállani képes legyen, csak ott létezhetik, hol egészséges nemzeti életet találunk; s ki szólhatott erről nálunk akkor, midőn honunk főbb nemessége nagy részben a külföldön lakva, saját hazájában idegenné vált s elfeledve még ősei nyelvét is, a végső köteléket, mely őt a nemzethez lánczolá, szétszakította ; midőn ipar s kereskedés nem lévén, a magyar középrend csak egyes mesteremberekből állt; s úgyszólván, senki nem volt, ki magát teljes joggal a haza polgárának nevezheté, mert a kiváltságos osztályok nem részesültek terheiben s a nép nem ismeré jogait. Vájjon ily állapotokon egyes, bármi czélszerű törvények, vagy azon lelkesedés, melylyel a nemzet némely osztályai nyelvünket fölkarolók segithettek-e? — Magyarországnak nagy gyökeres reformra vala szüksége, és ugyan mily eszközök léteztek annak keresztülvitelére ? A mód, melyen József császár kísérletei, daczára a tolerantiális pátensnek s e fejedelem népies törekvéseinek, az egész országban fogadtattak, bebizonyitá, hogy vannak dolgok, melyekről e nép soha nem mond le, még a vallásszabadság s polgári egyenlőség kedvéért sem. Az 1823-as események meggyőztek arról mindenkit, hogy, ha az ország állapotának változtatnia kell, ez csak az ország törvényhozása által történhetik, de ki remélhette egy gyökeres átalakulásnak keresztülvitelét oly törvényhozástól, mely kizárólag a kiváltságos osztályok képviselőiből állva, érdekei által a létező állapotokhoz lekötve érezé magát? Haladni a czivilizatio ösvényén, azon jogfogalmak szerint módositva alkotmányunkat, melyek Európaszerte elfogadtattak, — a nélkül, hogy ez által alkotmányos létünk s nemzetiségünk veszélyeztessék. Szilárdul ragaszkodni alkotmányunk formáihoz s nemzeti sajátságainkhoz, a nélkül, hogy ez által haladásunkban akadályoztassunk. Kiülni a 18. század eszméit oly törvényhozás segedelmével, mely középkori szerkezetét megtartá; — a jogegyenlőséget a kiváltságos osztályok által. Ez volt a föladás. S valóban, nem bámulhatja senki, ha az csaknem mindenki által megoldhatlannak tartatott s még a hazának leghívebb fiai is, kétségbe esve a jövő fölött, emlékeikben keresték vigasztalásukat, féltékenyen őrizve minden követ, mely a régi épületből megmaradt, hogy e nemzet dicsőbb napjainak legalább romjai tartassanak fönn, hisz a teendőknek tömege oly nagy, az eszközök, melyek annak, ki hazai állapotaink átalakítását magának czélul kitűzné, rendelkezésére álltak, oly csekélyek, az akadályok látszólag oly legyőzhetlenek valának, hogy a legbátrabb is elveszté bizodalmát. Egy volt, ki azt nem vesztette el, ki a haza jövőjén nem kétkedett : Széchenyi István. Senki nem ismerte nálánál jobban azon hiányokat, melyek e hon anyagi s szellemi műveltségében szintúgy mint alkotmányunkban léteztek; senki nem fájlalta azokat igy. Vegyük kezünkbe számos munkáinak bármelyikét, s ott fogjuk találni a vallomást, hogy mindenben hátra vagyunk; s a keserűség, melylyel azt kimondja, eléggé bizonyítja az érzést, melylyel szivetelve volt; ő teljes mértékben méltányolta azon nehézségeket, melyekkel a reformnak küzdenie kell; hisz föllépésének módja, az eszközök, melyekkel élt, s a fontosság melyet egész életen át a modornak tulajdonítod, eléggé bizonyítják ezt, de mindez nem ingathatá meg a bizodalmát, melylyel e haza jövőjére tekintett. Mert ha igaz is, hogy a haza anyagi kifejlésében Európa többi országainál hátrább áll, ha csatornái nincsenek, nincsenek utai, s a mezei gazdaság azon állapotban pang, melyben azt a középkor gyakorolta: nem áldotta-e meg Isten az országot minden adományaival ? Hol van a sík, mely alföldünknél termékenyebb ; hol a bérezek, melyek az ásványvilág minden kincseiben Kárpátjainknál gazdagabbak ? hol a folyók, melyek a közlekedés dicsőbb eszközei lehetnének azoknál, mik szabályozatlan árjaikkal most téreinket elöntik ? És ha e nép a miveltség alantabb fokán áll, ha osztályait nagy válaszfalak különítik el egymástól, s e nemzet, mely a harcz mezején egykor dicsőséget aratott, a békés ipar s a tudományok körében nevet nem szerzett magának : nem ugyanazon népe ez, mely e hazát szerzé s fönntartotta, mely századokig küzdött a legszentebb ügyért, s miután legyőzetett, ellenének rabja lett, de szolgája soha, — mely daczára azon válaszfalaknak miket a törvény közötte fölállított, nemzeti egységének érzetét mindeddig nem vesztette el, mely nádfedelek alatt lakik, durva köntösben jár s az élet kényelmeit nem ismeri, de nélkülözései között emelt fővel tekint körül, mert tudja, hogy ha semmi egyebe nem lenne — hazája van, — egy egész ország, melyért halni kész, és mely századokig élhetett oly alkotmány alatt, mely a nemesnek mindent engedett s a jobbágyot csaknem oltalom nélkül hagyá a nélkül, hogy amaz zsarnokká válnék vagy ez emberi méltóságáról feledkezett volna sem szolga, hanem szabad’ legyen. Hisz e földnek csak munka, a nemzetnek csak akarat kell, hogy felviruljanak, s alkotmányunk által bár mik annak hiányai saját kezünkbe van adva sorsunk, — miért kételkednénk ? Az nem lehet, hogy e hon, melyet Isten a természet minden adományaival megáldott, örökké parlagon heverjen,hogy e nemzet, mely egykor az első helyek egyikét foglalta el, s mely annyi viszontagság után nem vesztett egyet sem férfias erényei közül, most az utólsók egyike legyen. Régi dicsőségünk napjai letűntek. A nemzet rég nem adta életének jelét s ha hazánkban körültekintve, hideg s érzéketlen minden, csak romjai szólnak s már a világ halottnak hirdeti az egykor virágozót. De nézzétek közelebbről: nincsenek sehol a rothadásnak jelei; hol az idegen érzéketlenségében változást nem lát, ott e hánnak gyermekei újra érzik a meleg lehelletet. Kiért keseregtünk — a hon csak tetszhalott volt, — hitünk fogja megmenteni életét, s ő föl fog támadni előbbi szépségében s hatalmában. Magyarország nem volt, hanem lesz. Harmincz éve múlt, hogy Széchenyi „Hitelében“ ezeket elmondá, s mi, kik föllépésének tanúi valóbk, nagy időkön mentünk keresztül, melyek többet adtak, s többet vettek el tőlünk, mint mit egy rövid emberi élet alatt elérni vagy elveszteni lehetségesnek gondoltunk; de várjon most is, annyi év után, ki nem emlékszik a hatásra, melyet e szavak előidéztek ? Sokan közölünk még félig gyermekek valánk, s mi egészen uj szinben tűnt föl előttünk az élet, melynek küszöbén állva, dicső pálya nyílt előttünk; és lelkesedésünket megosztá a férfin, ki egyszerre tért látott maga előtt, melyre tevékenységét fordithatá ; s megosztotta maga az agg, ki életének határához érve, most legalább egy nagy reménynyel szállhatott sírjába. Valóban, ha e férfiúnak összes érdeme csak az lenne is, hogy nekünk e reményt adá, ha működésének minden nyoma eltűnt volna, s csak ezen napoknak emléke maradna fönn — , megérdemelné, hogy a hon mint a római senatus a consulnak Cannae után, háláját mondja ki, mert kétségbe nem esett hazája fölött, s mi valamennyien gyászt öltsünk érte, ki ifjúságunknak, ki egész életünknek jóltevője volt, mert legszebb pillanatait neki köszönjük, s neki köszönjük mindazon jótékony hatást, melyet honfiúi lelkesedésre ébresztve jellemünkre gyakorolt. De csak pályája kezdetén állunk meg, s a szózat, melyre százezerek szive új reményben feldobogott, csak azon ígéret vala , hogy e szebb jövőnek, melyet hirdetett, fogja szentelni egész életét. Ritka embert nevezhetünk, ki midőn a közéletbe lépett, ennyi reményeket gerjesztett, s talán senkit, ki ezen reményeket oly tökéletesen teljesítő; de mielőtt e dicső pályára követjük, s tevékenységének egyes ágait s összes eredményét bár mi röviden fölemlítjük, legyen szabad egy általános észrevételt előre bocsátanom, mely, valamint egyes lépéseinek úgy egész működésének nemcsak méltánylására, de megértésére szükséges. Nem az elmének tehetségei, hanem a kedély hatalma az, mi minden való nagyságnak alapját képezi. ”