Pesti Napló, 1861. május (12. évfolyam, 3366-3389. szám)

1861-05-16 / 3378. szám

112—3378. 12-ik évf folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet E lap szellemi részét illető minden közlemény K i a d ó-h i V S t 8 1 ! a szerkesztőséghez intézendő. . . , x . , B Ferencnek terén 7-dik szám földszint Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo- a lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása­t adtatnak el. körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek: Vidékre, postán: Helyben, házhoz hordva félévre . . . ■ 10 frt 50 kr. a. é. Évnegyedre . . . 5 frt 25 kr. a. é. 1861. Csütörtök, máj. 16. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 u­jkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Magánvita 4 hasábos petit-sor 25 ujkr. PEST, május 13. Az 1861-diki országgyűlés nagy ese­­ménye bekövetkezett. Deák Ferencz meg­tette türelmetlenül várt indítványát az iránt , hogy 12­ évig kénszerített hallga­tás, 12 évi elfojtott panasz után mit mond­jon, kihez szóljon és minő alakban beszél­jen a nemzet. A­kik Deák Ferenczet eddig csak híré­ből ismerték, azokat meglephette a nagy férfiú egyszerű, szerény, s minden kere­settség nélküli föllépése. Másutt a szóno­kot a szószék, vagy a parlamenti terem nagyszerű be­rendezése is emelik; nálunk szószék nincs, s a képviselők szűk padai, a hallgatók korlátolt helye, önkénytele­nül emlékeztetik a nézőt, hogy mindez csak ideiglenes, szükségből történt rög­tönzés. Ezenkívül Deák Ferencz inkább állam­­férfiú, mint szónok. Alakja nem a halvány Cassiusé, kitől Caesar remegett, hanem egy családapáé, a­ki oktat és tanácsol. Nem a csatába induló hős elszántságával, nem a roham szilajságával, s nem a dia­dal részeg örömével tekint végig a gyü­lekezeten, hanem a jó szándék őszintesé­gével, a meggyőződés himeretlen szavai­val, s a jótakarás kérő tekintetével for­dul hallgatóihoz. Az ő szónoklata nem vi­har, mely el­sodor, hanem meleg­ség, mely termékenyig s csak szemének oly­kor kilövellő pillantása emlékeztet arra, hogy e szelid tekintet borulatában villá­mok is rejlenek. Tegnapi szónoklata közben különösen úgy látszott, mintha a nagy törvényhozó szándékosan szórta volna el magától a szónoki hatás korszerű eszközeit. Hangja a szokottnál nem volt se emeltebbre ünnepé­lyesebb, midőn felállt hogy elmondja, mit mondjon 12 évi nagy szenvedések után a magyar nemzet törvényes képviselete. Sőt beszédének e részén, melyet szabato­san formulázva írásból olvasott fel, lát­ható sietséggel haladt el a pestbelvárosi képviselő, e sietséggel mintegy előre ki akarván fejezni abbeli meggyőződését, miszerint arra nézve, hogy a magyar or­­szággyűlés a koronázásba, s koronázási egyezkedésbe bele nem ereszkedhetik mindaddig, míg Magyarország törvényes függetlensége, mely az örökös tartomá­nyokkal csak személyes uniót ismert, míg az ország területi és politikai épsége, s mig az 1848-ki törvények visszaállitva nem lesznek, mig V. Ferdinánd lemondá­sában azon hiány, hogy a külön kor­mányzat és külön közigazgatás alatt álló Magyarországhoz külön oklevél intéz­ve nincs, utólagosan helyre nem hoza­­tik, mig végre hazátlan vagy börtönben sínylő hazánkfiai előtt a haza, illetőleg a fogság ajtajai meg nem nyílnak — a ma­gyar nemzet 1861-iki képviselő házában csupán egy vélemény lehet. Miért van mégis, hogy e keresettség nélküli, családias hangon elmondott be­széd hallatára a meggyőződés ihlettsége világítá meg nem egy figyelmes hallgató arc­át; miért van, hogy a szónok egyegy bizonyítéka kivitelénél örömtől sugár­zott nem egy két szem; miért van, hogy egyegy közjogi igazság felderítésénél ön­kénytelenül tapsra verődtek a kezek, s hangos éljenzésbe tört ki a hallgatóság még azon része is, melyet a házszabályai szerint csak a hallgatás joga illet? Mert Deák Ferencz előadását elejétől végig egy fény világítá be: a józan ész tiszta fénye ; mert ugyanezen előadást egy me­leg lég lengő által: a hazafias szív mele­ge ; mert a magyar országgyűlés év­könyvei nem mutatnak fel munkát, mely alaposabb tudománynyal, mélyebb állam­­férfiúi bölcsességgel, s Magyarország ősz-e­szes jogi helyzetét felkarolóbb éles pillan­tással lett volna kidolgozva mint Deák Ferencz munkája; mert végre a magyar államférfit ekként beszélni hallva, mind­nyájan büszkébbeknek érezők magunkat azon gondolatra, hogy magyarok va­gyunk. Nem c­élunk ezúttal részletes tagla­lásába ereszkedni e beszédnek. Mellőzzük nevezetesen annak két utóbbi részét, mely a körül forog, hogy kihez szóljunk és minő alakban beszéljünk. Ezek családi kérdések köztünk, és eltérő véleményű honfitársaink közt, melyeket a hazasze­retet világánál egymás között majd csak eligazítunk. Csupán az első, a szorosan jogi részből akarunk jelenleg egy kis lecskét tartani azoknak a mi bécsi jó ba­rátainknak, minek a bécsi „Presse“ és hasonló színezetű társai. Ezen jóakaró barátunk (!) nevezete­sen, Deák beszéde tartalma fölött, — mint mondja — rettenetesen megbotránkozik azon, hogy Deák, ő, a mérsékelt párt ve­zetője, szinte nem ismer egyéb köteléket Magyarország és az osztrák monarchia közt, mint a personal-uniót, s azt mondja, ilyen­formán Deák mindent kíván Ausztriától, de viszonszolgáltatás fejében nem ígér semmit. Következik aztán egy kis okos­kodás két oly szerződő félről, kik közül az egyik mindent megad a másiknak elő­ször , ez utóbbinak jó tetszésére bízván , mit akar ezért viszonszolgáltatásképen adni. Végül jön egy utólérhetetlen elmés illustratio , mely Magyarországot a Lajtán túl úgy tünteti fel, mint Shylocckot, s Ausztriát, mint a szegény Antoniót. Ezen furcsa beszédre igen sokat lehetne mondanunk. Megkérdhetnék mindenek­előtt, melyik Ausztria nevében beszél hoz­zánk a „Presse“, annak-e, mely Prágában van a csehekkel, vagy Krakóban és Lem­­bergben a lengyelekkel, vagy Velenczé­­ben az olaszokkal; kétségbe vonhatnék azt is, vajjon a „Presse“, a „Donau-Zei­tung“ s hasonló színezetű társai Ausztria becsületes jogérző népének követeléseit tolmácsolják-e? Azonban most csak egy kérdésre szorítkozunk. Nem tanulta-e meg a „Presse“ Deák beszédéből, „hogy Magyarország nem az örökös tartományokkal szerződött, hanem az uralkodó házzal­ szerződött nem vala­mi szorosabb jogi kapcsolat felett, hanem az örökösödés felett, szerződött úgy, hogy a feltételben független állásának biztosí­tását kikötötte.“ Mit beszél tehát a „Presse“, hogy mi mindent kívánunk Ausztriától, de viszont nem ígérünk semmit. Mi Ausztriától csak annyit kívánunk, hogy a personális unió árnyékában jó szomszédunk legyen, s ennyit neki viszont ígérünk is. A­mi az uralkodó házat illeti, ettől azt kívánjuk, hogy szentesített törvényeinket állítsa vissza s tartsa meg. S mit adunk mi viszont, azt kérdi a „Presse“ ? Hát nem mondta Deák Ferencz, hogy fátyolt vetünk a múlt szenvedéseire; elfe­ledjük, hogy tizenkét év alatt bűn volt a szabadság érzete, bűn volt ragaszkodá­sunk nemzetiségünkhez, bűn volt a leg­tisztább honszeretet is; elnyögjük a­mint lehet, hogy a nyomasztó rendszer emberei e tizenkét év alatt országunk erejét ki­merítették, a nemzet vagyonát elidegení­tették, vissza­nyomjuk a fájdalmat annyi élet, s annyi életöröm kioltásán is. Hát a „Presse“nek ez semmi? Mit adunk mi? Adjuk azt, hogy Ferencz József Ő Felségének, noha I. Leopoldnak nem fiágon leszármazó örököse, fejére teszszük a pragmatica sanctio értelmében Szent­ István koronáját, s ezzel magyar királyságát törvényesítjük. Hát ez a „Presse“ előtt semmi? Adjuk végre azon biztosítást, hogy, ha az uralkodó törvényeinket megtartja, és magyar népe szeretetét megnyeri, akkor a vész beálltával mint Mária Terézia alatt újra fel fog kiáltani a magyar nemzet: Mariamur pro rege nostro. Vagy a „Presse“ előtt ez is semmi? A „Times“ nem úgy vélekedett, midőn legközelebb azt mondá, hogy a megelé­gedett Magyarországgal az ausztriai csá­szár megint hatalmas uralkodó lesz. X. (Fk.) Az angol parlament ezidei ses­­siója épen nem tartozik az érdekesebbek közé és ritkán van alkalmunk az e par­lamenti ház falain belül előforduló ese­ményekkel tüzetesebben foglalkozni. Május 10-re azonban kivételesen ér­dekes volt mind a két házban; az alsó­ban Russel lordnak Magyarországot és Velenczét illető nyilatkozatai, a felsőben pedig a keleti kérdés körüli vita által. Azon távirati sürgöny, melyet néhány nap előtt Russell lord nyilatkozatára nézve vettünk, a bécsi Carresp. Bureau hatalmasan­­ „redigálta.“ Ez t. i. a ter­minus technicus azon műtét megjelölé­sére, a­midőn valamely kellemetlen köz­leményt akként nyirbálnak meg, hogy se füle se farka nincs, a­mi pedig meg­marad, azt nem lehet ugyan egyenesen meghamisítottnak mondani, de aztán em­ber legyen ám, a­ki ezen csonka tudósí­tásból kitalálja, hogy mi történt vagy mi mondatott tulajdonképen ? Russell lord nem mondta, hogy mi el­avult intézményeket kívánunk, hanem csak régi intézményeinkről szólt. De hagyján! A tanító tán nem tudja a különb­séget az „alt“ és „veraltet“ közt. Hanem még ezen lapsus valamit is megbocsát­ván,"meg kell botránkoznunk azon cson­kításokon, miken a nemes lord nyilatko­zata keresztül esett. Ha a bécsi Corr. Bu­reau 30—40 sornyi sürgönyöket tud sze­rezni Konstantinápolyból vagy Hátsó In­diából, ha egész részletességgel elő tudja adni, hogy Rusci pasa ide ment, Rusci pasa meg amoda, hogy Gwalihorban egy angol matróz deresre lön fektetve, vagy Lucknowban Mixtedpikle lord sétalovag­lást tett, akkor tudhatna ám kimerítő távirati tudósításokra szert tenni; akkor is, midőn a világ első parlamentje előtt oly dolgok jönek szóba, melyek bennün­ket közvetlenül érdekelnek. Most, midőn a terjedelmes tudósítás birtokában vagyunk, még­is megtudjuk azt, a­mit Russell lord mondott, és a Corresp. Bureau patrónusai legfélebb azt eszközölték ki, hogy a világ kétszer 24 óráig — nem hogy a bécsi közlemény­nek hitelt adott volna, de legalább bi­zonytalanságban volt az iránt, hogy mit szóltak hát rólunk az alsóházban! Ily 48 órai bizonytalanság bizony nem érdemes arra, hogy a bécsi urak, kik ama sürgö­nyöket „redigálják“ hitelöket annyira koczkáztassák. Russell beszédjének velejét kevés szóba foglalhatni össze és még e kevés szót is szabatossággal mondja ki a Times, hogy alig tehetünk jobbat, mint egyszerűen idézni a city lap nyilatkozatát „Magyar­­ország Ausztriához csatlakozzék-e vagy pedig Ausztria Magyarországhoz ? ez a nehézség.“ És mit felel e kérdésre a Ti­mes? Azt hogy neki bizony mindegy, csak úgy intézzék el a dolgot, hogy Ausztria „szabad nemzeteknek erős és jól összeillesztett szövetsége“ legyen, mert ha nem az, akkor Anglia az osztrák ba­rátságnak semmi hasznát nem vehetné; hozzáteszi aztán a Times, hogy Ausztria a fentebbi czéltól még igen messze van.... Nem ugyan­ezt mondja-e — habár más szavakkal és valamivel több remény­nyil­vánítással spékelve — az angol külügy­miniszter is? In fine finali , előtte is tö­kéletesen közömbös az, hogy m­i­k­é­p­e­n rendeződnek itt benn a dolgok, csakhogy mennél előbb rendeződjenek. Tanácsot­ó lordsága nem ad és nem adhat, de elég érthetően tudatja, hogy Ausztria a maga nagyhatalmi állását Európában csak úgy nyerheti vissza, ha a magyar ügy békés után rendezgetik. Midőn a Donau Ztt. a „Magyar Sajtó“ minapi kérkedései ellenében nagy hetykén azt mondá: „ne várjatok csak, ha majd a Times a részletes tudósítást hozza, majd fogtok aztán bámulni!“ Pedig bámulunk ám, de nem azon nekünk szóló leczkén, me­lyet — a fentebbi szavak után — az angol parlamenti tudósításban vártunk volna, mert ilyennek nyoma sem lehető, hanem bámulunk azon — no, hogy is mondjuk hamarjában, hogy sértők ne legyünk ! — bámulunk azon biztosság-érzeten, mellyel Rechberg gróf lapja a majd megérke­zendő részletes tudósításra utalt, midőn neki vagy legalább kegyelmes urának már tudnia kellett, mi lesz ama közle­ményben ! őszintén szólva, mi nem kicsinyeljük ugyan a külföld, nevezetesen Anglia köz­véleményét, de azért támaszaink közül első sorba nem állítjuk : jogunk szilárd­sága, és önkitartásunk az, a­mire főleg támaszkodunk, de azért jól esik azon részrehaj­latlanság és azon jóakarat, mely­­lyel Russel­lord a magyar ügyről nyilat­kozott. Ha ő egy külön magyar külügy- (?) és fi­­nanczministérium fennállását Austria szét­­darabolására czélzó rendszabálynak mond­ja, ez oly nézet, mely mellett eddigelé sem­mi gyakorlati tapasztalás nem szól, sőt Russell lord — ha alaposabban értesülne a dologról — kénytelen lenne azt mondani, hogy azon miniszter, kit ő külügyminisz­ternek nevez, ki azonban az 1848-ks tör­vények szerint, csak az országon kivül ő felsége körül időző miniszter­­ — hogy mondjuk, ezen miniszter nemcsak a szét­­darabolást nem segíti, hanem épen megfor­dítva még szorosabb kapcsot képez a biro­dalom két része közt, oly szorosát, a­milyen 1848 előtt nem is létezett, mert akkor „közös“ ügyekről törvényhozásunkban sehol nem volt szó. Velencze és kelet ügyeire visszatérünk! Ezúttal csak azt akartuk constatkrozni, hogy — a míg jogaink terén mozgunk, míg oldalunk mellett a törvény szentsége áll — addig Európa mivelt nemzeteinek rokonszenvéről, sőt még a kormányok jóakaratáról is biztosak lehetünk. A köz­vélemény e tekintetben hatalmasabb a dynastikus politika minden csábítga­­tásainál; az elnyomási coalitiók ideje végképen lejárt és a­kik ilyenekre szok­tak támaszkodni, nagynehezen, de el­végre mégis át fogják látni, hogy sokkal jobb a nemzetek szabadsági törekvései­nek és jogos igényeinek engedni, mint úgyis hasztalan harczot folytatni ellenök, melyre szövetséges társat sehol nem ta­lálhatni. Teleky László utolsó műve. (B­eszéd-töredék). (Vége.)­­ Mikor 1851-ben Ausztria a drezdai con­­ferenciákban azon tervvel lépett fel, hogy a német szövetségbe, minden országaival, ide értve Magyarországot is, bekebelez­­tessék, felzúdult ez ellen egész Európa, mert a német szövetség ilyetén megnöve­kedésében Európa egyensúlyának felfor­gatását, tehát a közbéke veszélyét látta.­­ De ha sikerülne a bécsi kormánynak honunkat illető beolvasztási és megsem­misítési terve, mellékes, de annyival biz­tosabb úton létesítve volna amaz egyen­súlyt zavaró terv, akár ki volna mondva, akár nem, hogy Magyarhon a német szö­vetséghez tartozik, miután Magyarhon szabad institutiói romjai fölött az egysé­ges Ausztria uralkodnék — az pedig a német szövetség tagja volna s tettlegesen Magyarhon is ahhoz tartoznék — habár jogi szempontból nem is. A dolog neve­zetesen világos: a­ki a német szövetség­nek Magyarhonrai kiterjedését nem akar­ja, azt sem akarhatja, hogy Magyarhon Ausztriába belé­olvadjon, annak Magyar­hon alkotmányos állami függetlenségét lehetlen nem óhajtania.­­ Ha pedig Némethon való érdekeire ve­tünk tekintetet, lehetlen meg nem győződ­jünk arról, hogy azok is független alkot­mányos Magyarországot kivánnak, mely­­ Ausztriától külön államot képezzen. Nem szóllok én egyes uralkodói házak családi érdekeiről,absolut kormányok pár­tolóiról , azokról, kik némethon nemzeti s alkotmányos politikai fejlődését szűk és önző tekintetekből gátolni kívánják. E­­zekre nézve, természetes, nincs kívánato­sabb, mint — mi eddig fájdalom gyakran történt — ho­gy valamint német hadsereg idegen földön, úgy német földön idegen katonaság használtassák a jó rend és köz­béke helyreállítására, a mint azt ők értel­mezik. De hiszen az ilyen emberek semmi nemzetiséghez nem tartoznak — s ezek voltak azok, kik a németek nemzeties politicai átalakulását hódoltatói, s világ­uralmi kecsegtetések által gátolták. Ezek független Magyarh­oz természetesen nem kívánhatnak. — De azon németek, kikben igaz hazafias szív lakik, — azok, kik a mostani oly meddő szövetség helyébe — mi nem egyéb mint az egészre nézve nyűg, a szabadelvüség ellen pedig biztos fegy­ver, korszerűbbet kívánnak állítani, mely ne csak az udvari diplomatának nyisson tért, hanem népképviseleti egyen egyik legfőbb tényezője — lehetlen, hogy Ma­gyarhon alkotmányos függetlensége el­ismerését és létesítését, lelkek mélyéből ne óhajtsák, — lehetlen, hogy be ne lás­sák , hogy ugyanazon bécsi kormány, mely nemzetiségünket és alkotmányos jogainkat folytonosan ignorálja, egyszers­mind a német nemzetiségnek is legna­­gyobb s legveszélyesebb ellensége. Tudjuk, hogy eddig is Ausztria volt a német szövetség átalakulásának a nép­képviselet alapján a legnagyobb ellensé­ge. Nem volt készen reá. Hogyis volna ilyesmire készen az egy­séges Ausztria, annyi idegen nemzetiség­gel küzdve, egyiknek igényeit sem kie­légítő festett alkotmányával — hogyne irtóznék egy ajtajánál fölállított valódi al­kotmányos élettől, melyben mint szövet­séges hatalom ő is tartoznék részt venni, hogy ne félne,hogy a valósággal élő s tény­legesen működő, német alkotmány na­ponta inkább elidegenítné bizalmának szövetséghez tartozó népeit a Bécsben fölállított alkotmányos fictiotól, hol lé­nyeg­i alap hiányzik. Mellőzve a részletességeket, a német alkotmányos élet barátainak már azért is barátainak kell lenniök a magyar alkot­mányos függetlenségnek, mert az osz­trák tartományoknak a német szövetség­hez tartartozó részeire mindazt kell óhaj­­taniuk, hogy azok a német hazai érdekek körül centralizálódjanak, s annálfogva valami egyéb idegen külhoni centrális a­dót reájuk nézve nem akarhatnak. Nekik azon kell lenni, hogy minden idegen be­folyástól, autonómiájukat gátló kapocstól mentül inkább függetleníttessenek Né­­methon minden részei, s így az osztrák német tartományok is. Mi lehet pedig azok függetlenségének nagyobb biztosítéka, mint Magyarhon függetlensége. Azonkívül lehetetlen, hogy minden alkotmányos országnak egyik legfőbb óhajtása az ne legyen, miszerint nemzeti hadsereggel bírjon, az idegen katona­ság ki legyen szorítva határaiból; ez ha­talmának szintúgy, mint nemzeti jólé­tének és szabadságának legfőbb biztosí­téka. Látjuk mi történt Némethonban az urult Ausztria uralkodása alatt. Idegen sergek küldettek Hessenbe, Schleswig-Holsteinba s most is nagyobbrészt idegen, magyar s olasz katonaság képezi a német szövet­ségi várak őrseregét. Mi történt Ausztria részéről a német birodalomra nézve régebben is azon tör­vényeink megnemtartása miatt, mik se­regeinknek országbeli kivitelét tiltják a itthon alkalmazását rendelik. *) Olvassuk a történelem lapjait a II. és III. Ferdinánd alatt — a 30 esztendős háború alatt Némethonban idegen kato­naság használtatott a német szabadság elnyomására. — Magyar katonaság. — Furcsa eszmezavar — a moriamur pro Rege nostro egyrészről sem magasztalta­­tik annyira, mint Némethon részéről pedig Némethonra nézve, mi volt ez egyéb, mint idegen avatkozás, magyar hadsereg avat­kozása német dolgokba. Ebből ugy­e világos, hogy Némethon­nak mily különös érdeke van azt kivánni, hogy Magyarhon alkotmányos törvényes igényei, ideértve mindent, a hadügyet is, elismertessenek, és életbe léptessenek. Lé­tes kérdése ez a német szövetségre nézve szintúgy, mint hazánkra nézve. Ezt Né­­methonban érti a nemzeti párt, a­mint működik is ; továbbá, tudja azon felül az egész polgárisult Európa, melynek szint­úgy szívén fekszik a korszerű haladás, mint a rend, hogy egy alkotmányos füg­getlen Magyarország az, melynek békés fejlődése és elöhaladása a jogegyenlőség és nemzetiségek közti testvériség alapján, valamint, azon megyei municipális szer­kezeténél fogva, mely — egyesek, vala­mint közönségek szabadságát szintúgy, mint a nagy egészet egyaránt biztosítja, keleten a civilisatiónak legjobb őre, s a török birodalom betegsége következtében támadható forrongások esetében Európá­nak a forradalom ellen legjobb gátja leend, a míg az új és egységes Ausztria a kül- és belhoni bizalmatlanság és elégü­­letlenségnél fogva, melyet rendszere ger­jeszt, ily esetben a forrongásnak csak gyúanyagul szolgálhatna. Másfelől pedig a török birodalom határain belől lakó ke­resztyén nemzeteknél azon alapos meggyő­ződés vert gyökeret, hogy soha semmi for­rongások esetében sem válhatnék egy erős alkotmányos magyarhon határainál hely­zetük az ő nemzetiségük függetlenségére nézve veszélyessé, sőt épen az volna e rész­ben őket külföldről fenyegethető veszély ellen a legjobb biztosíték, amíg az egy­séges Ausztriáról épen az ellenkezőt hi­szik, s e véleménynek minthogy a keleti kérdés nem pusztán helyiségi, hanem fő diplomatiai és polgárisulási kérdés, kiha­tása van az egész európai közvéleményre.­­ Még továbbá azok kívánalmainak, kik el­lenei a forradalmaknak, de baráti a rend­del párosult békés haladásnak, mi felel­het meg inkább, mint olyan ország minő a miénk, mely ősi históriai alapokon nyugszik, egyszersmind pedig alkotmá­nyos is és jogegyenlőségi reformjai által a kor minden alapos igényeinek eleget tenni soha nem késett — egyaránt óva­kodva a vakrohamtól szintúgy mint a tespedéstöl, mint egy oly ezredéves al­kotmány, melynek jótéteményét rang, osztály és nemzetiségi különbség nélkül az országnak minden lakói élvezik. — Ha maradt még e tekintetben teendőnk eddigi irányunk egész Európa szemében szintúgy, mint itthon mindenki előtt, jövő irányunknak legjobb biztosítéka. Végre — és ez fontos Európára nézve — egy független Magyarország arról bizto­sítaná a világot, hogy ezentúl soha ma­gyar katonaság népjogellenes s nemze­tek függetlenségét gátló politika védel­mére nem használtatnék. —Nem képzel­hető független alkotmányos ország, mely csak belügyekkel foglalkoznék, kü­lü­­gyekkel pedig nem. Országgyűlésünknek annyi törvények adják meg azon jogot, hogy külügyeink annak ellenőrködése alól ne vétessenek ki! Miként is ne ra­gaszkodnánk valamint minden egyébhez, úgy alkotmányos jogaink ezen ágához is. *) Idegen katonáknak az országból kivitele 1563. 34., 36., 37., 1597., 28., 1608. k.e. 12- Külföldre ne vitessék a magyar katona, 1647.65., 1655 19. Kivitessék 20. Magyar tisztek 25.1659. külföldi ki. Executióra is magyar. — 1662.2 né­met ki. 1681. 8-ki s fékeztessenek (18., 20 zsa­rolás kártétel) 1715. 33. a nádor legyen a magyar haderő kapitánya.

Next