Pesti Napló, 1861. május (12. évfolyam, 3366-3389. szám)
1861-05-16 / 3378. szám
112—3378. 12-ik évf folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet E lap szellemi részét illető minden közlemény K i a d ó-h i V S t 8 1 ! a szerkesztőséghez intézendő. . . , x . , B Ferencnek terén 7-dik szám földszint Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo- a lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadásat adtatnak el. körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek: Vidékre, postán: Helyben, házhoz hordva félévre . . . ■ 10 frt 50 kr. a. é. Évnegyedre . . . 5 frt 25 kr. a. é. 1861. Csütörtök, máj. 16. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Magánvita 4 hasábos petit-sor 25 ujkr. PEST, május 13. Az 1861-diki országgyűlés nagy eseménye bekövetkezett. Deák Ferencz megtette türelmetlenül várt indítványát az iránt , hogy 12 évig kénszerített hallgatás, 12 évi elfojtott panasz után mit mondjon, kihez szóljon és minő alakban beszéljen a nemzet. Akik Deák Ferenczet eddig csak híréből ismerték, azokat meglephette a nagy férfiú egyszerű, szerény, s minden keresettség nélküli föllépése. Másutt a szónokot a szószék, vagy a parlamenti terem nagyszerű berendezése is emelik; nálunk szószék nincs, s a képviselők szűk padai, a hallgatók korlátolt helye, önkénytelenül emlékeztetik a nézőt, hogy mindez csak ideiglenes, szükségből történt rögtönzés. Ezenkívül Deák Ferencz inkább államférfiú, mint szónok. Alakja nem a halvány Cassiusé, kitől Caesar remegett, hanem egy családapáé, aki oktat és tanácsol. Nem a csatába induló hős elszántságával, nem a roham szilajságával, s nem a diadal részeg örömével tekint végig a gyülekezeten, hanem a jó szándék őszinteségével, a meggyőződés himeretlen szavaival, s a jótakarás kérő tekintetével fordul hallgatóihoz. Az ő szónoklata nem vihar, mely elsodor, hanem melegség, mely termékenyig s csak szemének olykor kilövellő pillantása emlékeztet arra, hogy e szelid tekintet borulatában villámok is rejlenek. Tegnapi szónoklata közben különösen úgy látszott, mintha a nagy törvényhozó szándékosan szórta volna el magától a szónoki hatás korszerű eszközeit. Hangja a szokottnál nem volt se emeltebbre ünnepélyesebb, midőn felállt hogy elmondja, mit mondjon 12 évi nagy szenvedések után a magyar nemzet törvényes képviselete. Sőt beszédének e részén, melyet szabatosan formulázva írásból olvasott fel, látható sietséggel haladt el a pestbelvárosi képviselő, e sietséggel mintegy előre ki akarván fejezni abbeli meggyőződését, miszerint arra nézve, hogy a magyar országgyűlés a koronázásba, s koronázási egyezkedésbe bele nem ereszkedhetik mindaddig, míg Magyarország törvényes függetlensége, mely az örökös tartományokkal csak személyes uniót ismert, míg az ország területi és politikai épsége, s mig az 1848-ki törvények visszaállitva nem lesznek, mig V. Ferdinánd lemondásában azon hiány, hogy a külön kormányzat és külön közigazgatás alatt álló Magyarországhoz külön oklevél intézve nincs, utólagosan helyre nem hozatik, mig végre hazátlan vagy börtönben sínylő hazánkfiai előtt a haza, illetőleg a fogság ajtajai meg nem nyílnak — a magyar nemzet 1861-iki képviselő házában csupán egy vélemény lehet. Miért van mégis, hogy e keresettség nélküli, családias hangon elmondott beszéd hallatára a meggyőződés ihlettsége világítá meg nem egy figyelmes hallgató arcát; miért van, hogy a szónok egyegy bizonyítéka kivitelénél örömtől sugárzott nem egy két szem; miért van, hogy egyegy közjogi igazság felderítésénél önkénytelenül tapsra verődtek a kezek, s hangos éljenzésbe tört ki a hallgatóság még azon része is, melyet a házszabályai szerint csak a hallgatás joga illet? Mert Deák Ferencz előadását elejétől végig egy fény világítá be: a józan ész tiszta fénye ; mert ugyanezen előadást egy meleg lég lengő által: a hazafias szív melege ; mert a magyar országgyűlés évkönyvei nem mutatnak fel munkát, mely alaposabb tudománynyal, mélyebb államférfiúi bölcsességgel, s Magyarország ősz-eszes jogi helyzetét felkarolóbb éles pillantással lett volna kidolgozva mint Deák Ferencz munkája; mert végre a magyar államférfit ekként beszélni hallva, mindnyájan büszkébbeknek érezők magunkat azon gondolatra, hogy magyarok vagyunk. Nem célunk ezúttal részletes taglalásába ereszkedni e beszédnek. Mellőzzük nevezetesen annak két utóbbi részét, mely a körül forog, hogy kihez szóljunk és minő alakban beszéljünk. Ezek családi kérdések köztünk, és eltérő véleményű honfitársaink közt, melyeket a hazaszeretet világánál egymás között majd csak eligazítunk. Csupán az első, a szorosan jogi részből akarunk jelenleg egy kis lecskét tartani azoknak a mi bécsi jó barátainknak, minek a bécsi „Presse“ és hasonló színezetű társai. Ezen jóakaró barátunk (!) nevezetesen, Deák beszéde tartalma fölött, — mint mondja — rettenetesen megbotránkozik azon, hogy Deák, ő, a mérsékelt párt vezetője, szinte nem ismer egyéb köteléket Magyarország és az osztrák monarchia közt, mint a personal-uniót, s azt mondja, ilyenformán Deák mindent kíván Ausztriától, de viszonszolgáltatás fejében nem ígér semmit. Következik aztán egy kis okoskodás két oly szerződő félről, kik közül az egyik mindent megad a másiknak először , ez utóbbinak jó tetszésére bízván , mit akar ezért viszonszolgáltatásképen adni. Végül jön egy utólérhetetlen elmés illustratio , mely Magyarországot a Lajtán túl úgy tünteti fel, mint Shylocckot, s Ausztriát, mint a szegény Antoniót. Ezen furcsa beszédre igen sokat lehetne mondanunk. Megkérdhetnék mindenekelőtt, melyik Ausztria nevében beszél hozzánk a „Presse“, annak-e, mely Prágában van a csehekkel, vagy Krakóban és Lembergben a lengyelekkel, vagy Velenczében az olaszokkal; kétségbe vonhatnék azt is, vajjon a „Presse“, a „Donau-Zeitung“ s hasonló színezetű társai Ausztria becsületes jogérző népének követeléseit tolmácsolják-e? Azonban most csak egy kérdésre szorítkozunk. Nem tanulta-e meg a „Presse“ Deák beszédéből, „hogy Magyarország nem az örökös tartományokkal szerződött, hanem az uralkodó házzal szerződött nem valami szorosabb jogi kapcsolat felett, hanem az örökösödés felett, szerződött úgy, hogy a feltételben független állásának biztosítását kikötötte.“ Mit beszél tehát a „Presse“, hogy mi mindent kívánunk Ausztriától, de viszont nem ígérünk semmit. Mi Ausztriától csak annyit kívánunk, hogy a personális unió árnyékában jó szomszédunk legyen, s ennyit neki viszont ígérünk is. Ami az uralkodó házat illeti, ettől azt kívánjuk, hogy szentesített törvényeinket állítsa vissza s tartsa meg. S mit adunk mi viszont, azt kérdi a „Presse“ ? Hát nem mondta Deák Ferencz, hogy fátyolt vetünk a múlt szenvedéseire; elfeledjük, hogy tizenkét év alatt bűn volt a szabadság érzete, bűn volt ragaszkodásunk nemzetiségünkhez, bűn volt a legtisztább honszeretet is; elnyögjük amint lehet, hogy a nyomasztó rendszer emberei e tizenkét év alatt országunk erejét kimerítették, a nemzet vagyonát elidegenítették, visszanyomjuk a fájdalmat annyi élet, s annyi életöröm kioltásán is. Hát a „Presse“nek ez semmi? Mit adunk mi? Adjuk azt, hogy Ferencz József Ő Felségének, noha I. Leopoldnak nem fiágon leszármazó örököse, fejére teszszük a pragmatica sanctio értelmében Szent István koronáját, s ezzel magyar királyságát törvényesítjük. Hát ez a „Presse“ előtt semmi? Adjuk végre azon biztosítást, hogy, ha az uralkodó törvényeinket megtartja, és magyar népe szeretetét megnyeri, akkor a vész beálltával mint Mária Terézia alatt újra fel fog kiáltani a magyar nemzet: Mariamur pro rege nostro. Vagy a „Presse“ előtt ez is semmi? A „Times“ nem úgy vélekedett, midőn legközelebb azt mondá, hogy a megelégedett Magyarországgal az ausztriai császár megint hatalmas uralkodó lesz. X. (Fk.) Az angol parlament ezidei sessiója épen nem tartozik az érdekesebbek közé és ritkán van alkalmunk az e parlamenti ház falain belül előforduló eseményekkel tüzetesebben foglalkozni. Május 10-re azonban kivételesen érdekes volt mind a két házban; az alsóban Russel lordnak Magyarországot és Velenczét illető nyilatkozatai, a felsőben pedig a keleti kérdés körüli vita által. Azon távirati sürgöny, melyet néhány nap előtt Russell lord nyilatkozatára nézve vettünk, a bécsi Carresp. Bureau hatalmasan „redigálta.“ Ez t. i. a terminus technicus azon műtét megjelölésére, amidőn valamely kellemetlen közleményt akként nyirbálnak meg, hogy se füle se farka nincs, ami pedig megmarad, azt nem lehet ugyan egyenesen meghamisítottnak mondani, de aztán ember legyen ám, aki ezen csonka tudósításból kitalálja, hogy mi történt vagy mi mondatott tulajdonképen ? Russell lord nem mondta, hogy mi elavult intézményeket kívánunk, hanem csak régi intézményeinkről szólt. De hagyján! A tanító tán nem tudja a különbséget az „alt“ és „veraltet“ közt. Hanem még ezen lapsus valamit is megbocsátván,"meg kell botránkoznunk azon csonkításokon, miken a nemes lord nyilatkozata keresztül esett. Ha a bécsi Corr. Bureau 30—40 sornyi sürgönyöket tud szerezni Konstantinápolyból vagy Hátsó Indiából, ha egész részletességgel elő tudja adni, hogy Rusci pasa ide ment, Rusci pasa meg amoda, hogy Gwalihorban egy angol matróz deresre lön fektetve, vagy Lucknowban Mixtedpikle lord sétalovaglást tett, akkor tudhatna ám kimerítő távirati tudósításokra szert tenni; akkor is, midőn a világ első parlamentje előtt oly dolgok jönek szóba, melyek bennünket közvetlenül érdekelnek. Most, midőn a terjedelmes tudósítás birtokában vagyunk, mégis megtudjuk azt, amit Russell lord mondott, és a Corresp. Bureau patrónusai legfélebb azt eszközölték ki, hogy a világ kétszer 24 óráig — nem hogy a bécsi közleménynek hitelt adott volna, de legalább bizonytalanságban volt az iránt, hogy mit szóltak hát rólunk az alsóházban! Ily 48 órai bizonytalanság bizony nem érdemes arra, hogy a bécsi urak, kik ama sürgönyöket „redigálják“ hitelöket annyira koczkáztassák. Russell beszédjének velejét kevés szóba foglalhatni össze és még e kevés szót is szabatossággal mondja ki a Times, hogy alig tehetünk jobbat, mint egyszerűen idézni a city lap nyilatkozatát „Magyarország Ausztriához csatlakozzék-e vagy pedig Ausztria Magyarországhoz ? ez a nehézség.“ És mit felel e kérdésre a Times? Azt hogy neki bizony mindegy, csak úgy intézzék el a dolgot, hogy Ausztria „szabad nemzeteknek erős és jól összeillesztett szövetsége“ legyen, mert ha nem az, akkor Anglia az osztrák barátságnak semmi hasznát nem vehetné; hozzáteszi aztán a Times, hogy Ausztria a fentebbi czéltól még igen messze van.... Nem ugyanezt mondja-e — habár más szavakkal és valamivel több reménynyilvánítással spékelve — az angol külügyminiszter is? In fine finali , előtte is tökéletesen közömbös az, hogy miképen rendeződnek itt benn a dolgok, csakhogy mennél előbb rendeződjenek. Tanácsotó lordsága nem ad és nem adhat, de elég érthetően tudatja, hogy Ausztria a maga nagyhatalmi állását Európában csak úgy nyerheti vissza, ha a magyar ügy békés után rendezgetik. Midőn a Donau Ztt. a „Magyar Sajtó“ minapi kérkedései ellenében nagy hetykén azt mondá: „ne várjatok csak, ha majd a Times a részletes tudósítást hozza, majd fogtok aztán bámulni!“ Pedig bámulunk ám, de nem azon nekünk szóló leczkén, melyet — a fentebbi szavak után — az angol parlamenti tudósításban vártunk volna, mert ilyennek nyoma sem lehető, hanem bámulunk azon — no, hogy is mondjuk hamarjában, hogy sértők ne legyünk ! — bámulunk azon biztosság-érzeten, mellyel Rechberg gróf lapja a majd megérkezendő részletes tudósításra utalt, midőn neki vagy legalább kegyelmes urának már tudnia kellett, mi lesz ama közleményben ! őszintén szólva, mi nem kicsinyeljük ugyan a külföld, nevezetesen Anglia közvéleményét, de azért támaszaink közül első sorba nem állítjuk : jogunk szilárdsága, és önkitartásunk az, amire főleg támaszkodunk, de azért jól esik azon részrehajlatlanság és azon jóakarat, melylyel Russellord a magyar ügyről nyilatkozott. Ha ő egy külön magyar külügy- (?) és financzministérium fennállását Austria szétdarabolására czélzó rendszabálynak mondja, ez oly nézet, mely mellett eddigelé semmi gyakorlati tapasztalás nem szól, sőt Russell lord — ha alaposabban értesülne a dologról — kénytelen lenne azt mondani, hogy azon miniszter, kit ő külügyminiszternek nevez, ki azonban az 1848-ks törvények szerint, csak az országon kivül ő felsége körül időző miniszter — hogy mondjuk, ezen miniszter nemcsak a szétdarabolást nem segíti, hanem épen megfordítva még szorosabb kapcsot képez a birodalom két része közt, oly szorosát, amilyen 1848 előtt nem is létezett, mert akkor „közös“ ügyekről törvényhozásunkban sehol nem volt szó. Velencze és kelet ügyeire visszatérünk! Ezúttal csak azt akartuk constatkrozni, hogy — a míg jogaink terén mozgunk, míg oldalunk mellett a törvény szentsége áll — addig Európa mivelt nemzeteinek rokonszenvéről, sőt még a kormányok jóakaratáról is biztosak lehetünk. A közvélemény e tekintetben hatalmasabb a dynastikus politika minden csábítgatásainál; az elnyomási coalitiók ideje végképen lejárt és akik ilyenekre szoktak támaszkodni, nagynehezen, de elvégre mégis át fogják látni, hogy sokkal jobb a nemzetek szabadsági törekvéseinek és jogos igényeinek engedni, mint úgyis hasztalan harczot folytatni ellenök, melyre szövetséges társat sehol nem találhatni. Teleky László utolsó műve. (Beszéd-töredék). (Vége.) Mikor 1851-ben Ausztria a drezdai conferenciákban azon tervvel lépett fel, hogy a német szövetségbe, minden országaival, ide értve Magyarországot is, bekebeleztessék, felzúdult ez ellen egész Európa, mert a német szövetség ilyetén megnövekedésében Európa egyensúlyának felforgatását, tehát a közbéke veszélyét látta. De ha sikerülne a bécsi kormánynak honunkat illető beolvasztási és megsemmisítési terve, mellékes, de annyival biztosabb úton létesítve volna amaz egyensúlyt zavaró terv, akár ki volna mondva, akár nem, hogy Magyarhon a német szövetséghez tartozik, miután Magyarhon szabad institutiói romjai fölött az egységes Ausztria uralkodnék — az pedig a német szövetség tagja volna s tettlegesen Magyarhon is ahhoz tartoznék — habár jogi szempontból nem is. A dolog nevezetesen világos: aki a német szövetségnek Magyarhonrai kiterjedését nem akarja, azt sem akarhatja, hogy Magyarhon Ausztriába beléolvadjon, annak Magyarhon alkotmányos állami függetlenségét lehetlen nem óhajtania. Ha pedig Némethon való érdekeire vetünk tekintetet, lehetlen meg nem győződjünk arról, hogy azok is független alkotmányos Magyarországot kivánnak, mely Ausztriától külön államot képezzen. Nem szóllok én egyes uralkodói házak családi érdekeiről,absolut kormányok pártolóiról , azokról, kik némethon nemzeti s alkotmányos politikai fejlődését szűk és önző tekintetekből gátolni kívánják. Ezekre nézve, természetes, nincs kívánatosabb, mint — mi eddig fájdalom gyakran történt — hogy valamint német hadsereg idegen földön, úgy német földön idegen katonaság használtassák a jó rend és közbéke helyreállítására, a mint azt ők értelmezik. De hiszen az ilyen emberek semmi nemzetiséghez nem tartoznak — s ezek voltak azok, kik a németek nemzeties politicai átalakulását hódoltatói, s világuralmi kecsegtetések által gátolták. Ezek független Magyarhoz természetesen nem kívánhatnak. — De azon németek, kikben igaz hazafias szív lakik, — azok, kik a mostani oly meddő szövetség helyébe — mi nem egyéb mint az egészre nézve nyűg, a szabadelvüség ellen pedig biztos fegyver, korszerűbbet kívánnak állítani, mely ne csak az udvari diplomatának nyisson tért, hanem népképviseleti egyen egyik legfőbb tényezője — lehetlen, hogy Magyarhon alkotmányos függetlensége elismerését és létesítését, lelkek mélyéből ne óhajtsák, — lehetlen, hogy be ne lássák , hogy ugyanazon bécsi kormány, mely nemzetiségünket és alkotmányos jogainkat folytonosan ignorálja, egyszersmind a német nemzetiségnek is legnagyobb s legveszélyesebb ellensége. Tudjuk, hogy eddig is Ausztria volt a német szövetség átalakulásának a népképviselet alapján a legnagyobb ellensége. Nem volt készen reá. Hogyis volna ilyesmire készen az egységes Ausztria, annyi idegen nemzetiséggel küzdve, egyiknek igényeit sem kielégítő festett alkotmányával — hogyne irtóznék egy ajtajánál fölállított valódi alkotmányos élettől, melyben mint szövetséges hatalom ő is tartoznék részt venni, hogy ne félne,hogy a valósággal élő s ténylegesen működő, német alkotmány naponta inkább elidegenítné bizalmának szövetséghez tartozó népeit a Bécsben fölállított alkotmányos fictiotól, hol lényegi alap hiányzik. Mellőzve a részletességeket, a német alkotmányos élet barátainak már azért is barátainak kell lenniök a magyar alkotmányos függetlenségnek, mert az osztrák tartományoknak a német szövetséghez tartartozó részeire mindazt kell óhajtaniuk, hogy azok a német hazai érdekek körül centralizálódjanak, s annálfogva valami egyéb idegen külhoni centrális adót reájuk nézve nem akarhatnak. Nekik azon kell lenni, hogy minden idegen befolyástól, autonómiájukat gátló kapocstól mentül inkább függetleníttessenek Némethon minden részei, s így az osztrák német tartományok is. Mi lehet pedig azok függetlenségének nagyobb biztosítéka, mint Magyarhon függetlensége. Azonkívül lehetetlen, hogy minden alkotmányos országnak egyik legfőbb óhajtása az ne legyen, miszerint nemzeti hadsereggel bírjon, az idegen katonaság ki legyen szorítva határaiból; ez hatalmának szintúgy, mint nemzeti jólétének és szabadságának legfőbb biztosítéka. Látjuk mi történt Némethonban az urult Ausztria uralkodása alatt. Idegen sergek küldettek Hessenbe, Schleswig-Holsteinba s most is nagyobbrészt idegen, magyar s olasz katonaság képezi a német szövetségi várak őrseregét. Mi történt Ausztria részéről a német birodalomra nézve régebben is azon törvényeink megnemtartása miatt, mik seregeinknek országbeli kivitelét tiltják a itthon alkalmazását rendelik. *) Olvassuk a történelem lapjait a II. és III. Ferdinánd alatt — a 30 esztendős háború alatt Némethonban idegen katonaság használtatott a német szabadság elnyomására. — Magyar katonaság. — Furcsa eszmezavar — a moriamur pro Rege nostro egyrészről sem magasztaltatik annyira, mint Némethon részéről pedig Némethonra nézve, mi volt ez egyéb, mint idegen avatkozás, magyar hadsereg avatkozása német dolgokba. Ebből ugye világos, hogy Némethonnak mily különös érdeke van azt kivánni, hogy Magyarhon alkotmányos törvényes igényei, ideértve mindent, a hadügyet is, elismertessenek, és életbe léptessenek. Létes kérdése ez a német szövetségre nézve szintúgy, mint hazánkra nézve. Ezt Némethonban érti a nemzeti párt, amint működik is ; továbbá, tudja azon felül az egész polgárisult Európa, melynek szintúgy szívén fekszik a korszerű haladás, mint a rend, hogy egy alkotmányos független Magyarország az, melynek békés fejlődése és elöhaladása a jogegyenlőség és nemzetiségek közti testvériség alapján, valamint, azon megyei municipális szerkezeténél fogva, mely — egyesek, valamint közönségek szabadságát szintúgy, mint a nagy egészet egyaránt biztosítja, keleten a civilisatiónak legjobb őre, s a török birodalom betegsége következtében támadható forrongások esetében Európának a forradalom ellen legjobb gátja leend, a míg az új és egységes Ausztria a kül- és belhoni bizalmatlanság és elégületlenségnél fogva, melyet rendszere gerjeszt, ily esetben a forrongásnak csak gyúanyagul szolgálhatna. Másfelől pedig a török birodalom határain belől lakó keresztyén nemzeteknél azon alapos meggyőződés vert gyökeret, hogy soha semmi forrongások esetében sem válhatnék egy erős alkotmányos magyarhon határainál helyzetük az ő nemzetiségük függetlenségére nézve veszélyessé, sőt épen az volna e részben őket külföldről fenyegethető veszély ellen a legjobb biztosíték, amíg az egységes Ausztriáról épen az ellenkezőt hiszik, s e véleménynek minthogy a keleti kérdés nem pusztán helyiségi, hanem fő diplomatiai és polgárisulási kérdés, kihatása van az egész európai közvéleményre. Még továbbá azok kívánalmainak, kik ellenei a forradalmaknak, de baráti a renddel párosult békés haladásnak, mi felelhet meg inkább, mint olyan ország minő a miénk, mely ősi históriai alapokon nyugszik, egyszersmind pedig alkotmányos is és jogegyenlőségi reformjai által a kor minden alapos igényeinek eleget tenni soha nem késett — egyaránt óvakodva a vakrohamtól szintúgy mint a tespedéstöl, mint egy oly ezredéves alkotmány, melynek jótéteményét rang, osztály és nemzetiségi különbség nélkül az országnak minden lakói élvezik. — Ha maradt még e tekintetben teendőnk eddigi irányunk egész Európa szemében szintúgy, mint itthon mindenki előtt, jövő irányunknak legjobb biztosítéka. Végre — és ez fontos Európára nézve — egy független Magyarország arról biztosítaná a világot, hogy ezentúl soha magyar katonaság népjogellenes s nemzetek függetlenségét gátló politika védelmére nem használtatnék. —Nem képzelhető független alkotmányos ország, mely csak belügyekkel foglalkoznék, külügyekkel pedig nem. Országgyűlésünknek annyi törvények adják meg azon jogot, hogy külügyeink annak ellenőrködése alól ne vétessenek ki! Miként is ne ragaszkodnánk valamint minden egyébhez, úgy alkotmányos jogaink ezen ágához is. *) Idegen katonáknak az országból kivitele 1563. 34., 36., 37., 1597., 28., 1608. k.e. 12- Külföldre ne vitessék a magyar katona, 1647.65., 1655 19. Kivitessék 20. Magyar tisztek 25.1659. külföldi ki. Executióra is magyar. — 1662.2 német ki. 1681. 8-ki s fékeztessenek (18., 20 zsarolás kártétel) 1715. 33. a nádor legyen a magyar haderő kapitánya.