Pesti Napló, 1861. június (12. évfolyam, 3390-3414. szám)

1861-06-23 / 3409. szám

Melléklett a „Pesti Napló“ 144—3409-ik számához, ösvényt vélte kijelölve, melyen lehetségessé té­tetett az alkotmányosság szentélyébe lépni, hol nemzet és király örök frigyre nyújthatják ke­zeiket. — Ezen diplomában mondá ki ő Fel­sége uralkodása alapjául nem a foglalást, ha­nem az alkotmányosságot, a pragmatica san­­ctiót, — abban nyilvánitó alkotmányos térre lépését, — egybehívta az országgyűlést, hogy ottan az 1848-as törvények alkotmányos uton átvizsgáltassanak; megalakultak a megyék, a tisztviselők elfoglalták alkotmányos állásukat — a haza jobb reményben ringatá magát. És ki hitte volna, hogy az októberi patens csak egy röppentyű volt Európa mulattatására, melyet alig hogy megláttunk, már­is fejünk fe­lett elpattanva enyészett el, hogy helyet adjon a február 26 -i pátensnek, mely nem nekünk szól ugyan, de azért mégis minket sújt, és mely a magyarban a hitet s reményt megtörve, a pi­­etást is, melylyel uralkodója iránt a magyar vi­seltetni szokott, meggyengítette. — Mint bomba csapott ez le a birodalom kebelére, nem hogy azt összetartsa, de hogy azt minden részeiben szétszaggassa. Nem fogadtatott el hazánkfia­inak tanácsa, hanem azon láthatatlan tanácsadóké, kik századok óta nem tanulták meg Magyarországot ismerni, annál kevésbé Magyarország-ellenes politikájukat felejteni. Ezen februári pátens, azon egyetlen kapcsot, melylyel Magyarország Ausztriához kötve érzi magát, eltép­ve,egy­ Eeichsrath találmányé­­nak áldozta fel, mely szerinte egyet­­len biztosítéka lenne a nemzetek egyenlőségének, és Ausztria jövendő jólétének. Ezen pátens megtanítja a népeket, hogy az erősebb félnek nem mindig kell megtartani a szerződéseket, sem a törvényeket; már­pedig Ausztria ezekre oly gyakran szokott Európa előtt hivatkozni. Méltóságos főrendek! Hogy képzelhető Ausztria oly különféle nemzetisé­gei nyelvének szabad gyakorlata egy teremben? Kérdem, fogja e a Bécsben lakó ausztriai császár azon 28—30 millió nem­német ajkú népképviselők végzéseit szentesí­teni ? fogják-e a német ausztriai tartományok azon Reichsrath határozatainak — a­melyben a német politikusok szerint is a magyar elem lenne túlnyomó — magukat alárendelni ? nem fogják-e csakhamar az arany, fekete és veres színeket feltalálni ? és a lengyel fogja-e múlt­ját felejteni? s mi érdeke volna a magyarnak az összetartás eszközéül szolgálni ? Vagy tán a Reichsrath nem egyéb alkotmá­nyos köpenybe burkolt eszköznél, az önkényes és minden felelősség nélküli kormány kezé­ben , mely által úszva az európai mostani ne­héz viszonyokon, a zsarnokság biztosnak hitt tévébe bennünket könnyebben bevezethessen ? Ezen Reichsrath a német tartományokra nézve nem más, mint az 1849 iki olmützi ese­mények új kiadása, Magyarországra nézve pe­dig egy trójai ló, melyet ha úgy tetszik, Schmer­ling állam­miniszter lovának nevezhetünk, és mely százados alkotmányunk megdöntésére van kigondol­t. Ugyan­ezen februári pátens a Magyaror­szágot lakó népekhez akar fordulni (talán még tágasabb népképviseletre akar országgyűlést összehívni?.) Ezen tanácsadók mily kevéssé ismerik a történetet! mily kevéssé ismerik he­­lyezetüket,­­ mily kevéssé népeiket ! Igen is, a történet mutat fel példákat már Róma és Göröghon korából, a midőn nagy fér­fiak nagy tettek után népeikhez fordulva, ezek jólétéről gondoskodtak. III-ik Napoleon , nagy előde tetteire támaszkodva, a népszavazás ál­tal a francziák császárává­lőn. Mivel fogja majd Ausztria a népekhezi szólását támogatni ? Ta­lán a 12 év örömeire hivatkozva, vagy számos meg nem tartott ígéreteivel fogja a népek von­zalmát megnyerni ? Nem ismeri a kormány állását, mert a ma­gyar nemesség és értelmiség mindig a nép élén volt, és azt elhagyni nem is fogja; és jól tudja a nép, hogy a régi feudális viszonyok bontako­­zásában nem a nemesség részakarata, de a né­met kormány minden jót akadályozó politikája volt jobblétünk hátránya. Nem ismerik e hazában lakó népeket. — Ezek majorennitására nem szükséges 40 év, — e nép csakhamar megkülönbözteti a jót a rosz­­tól; és ha sikerülne is a kormánynak ígéretek­kel népfajokat elcsábítani, ez csak oda vezetne, hogy megismervén hibájukat, annál inkább küzdenének közös elnyomójuk ellen. — A nép utóljára is mindig az értelmiséget követi, a vi­lág példája szerint, és oly politika, mely a né­pek elámításán alapszik, magában hordja min­dig átkos magvát, mert míg a nép értelmetle­nebb részét megnyerni óhajtja, örökre elveszíti országában létező jóravaló józan pártját. Ez kétélű fegyver, melynek nyelét mi tartjuk ke­zünkben, és úgy hiszem, hogy a nemzetek a mi példáinkat követendik. „Parva sapientia regitur mundus“ deák köz­mondás , „kevés bölcseséggel kormányoztatik Ausztria“ ez magyar közmondás, mert kérdem: mi okosság van abban, hogy midőn Európának minden jót akaró kormánya Ausztriának Ma­gyarországgal a békés kiegyenlítését óhajtja, a kormány mindent elkövet ezen kiegyenlítés le­­hetetlenítésére. Mi okosság van abban , hogy midőn a kor­mány Magyarország királya megkoronáztatását óhajtja, a magyar koronához tartozó részek el­­szakítása által ezt lehetetlenné teszi? Mi okosság van abban, hogy midőn a békés kiegyenlítésre a hazában kormánypártra volna szükség, még az országgyűlés ideje alatt tartó hatalmaskodás, az adónak fegyveres erővel­ beszedése által, az ily párt alakulását lehetet­lenné teszi? Mi okosság van abban: egy dynastia jövőjét szuronyokon akarni építeni? bajonettekkel lehet adót szedni, de nyugton kormányozni és pi­henni bajoneteken nem lehet. Kérdem mi okosság van abban, hogy azon Reichsrath ideáért, melyhez a monarchiának csak kis része járul, s melyet nagyobb rész nem óhajt, és a monarchia egyes küldöttjei csak félve járulnak hozzá , s ekép a Reichsrath keserű poharáról meggyőződhetvén, mindamel­lett az utolsó cseppig kiüríteni akarja, ha mindjárt a monarchia bizonyos vesztét okozná is. Mi okosság van abban, hinni azt, hogy Ma­gyarország százados alkotmányát egy Reichs­­rath-kísérletért szabad akarattal feláldozandja, és a bécsi tudósok német beszéde meghallgatha­­tása által nyert jutalommal megelégszik. Mi okosság van abban : Ausztriát egy kap­tára szabni akarni, mely oly különböző ele­mekből áll. Ausztria két támaszra állíttatott, melyek egyike a magyar, másika a monarchia több részei. Igaz, hogy mint a testben a láb, egyik jobbra másik balra törekszik, de az ész — a personális unió — mindig valódi irányban vezetendő. Bach, volt osztrák miniszter, a körül­ményeket felhasználva Ausztria traditionális politikája eszméjét, az ausztriai tartományok egybeolvasztását, 11 éven át erélyesen megkí­sértette , s most átkozzák őket azért Ausztria minden népei. Ezt újra megkísérteni, Ausztriát újra egy kaptára húzni akarni ? mi bölcsesség van ebben ? Mily keveset remélhetünk ily tanácsadóktól ? ezt a méltóságos főrendek is igen jól érzik. De még egy kis mostani történetecskével óhajtom felvilágosítani. Egy parlamenti tag Angolor­szágból a múlt hónapokban Magyarország meg­ismerése végett Bécsen keresztül ide utazván, a bécsi miniszterelnökkel hazánkban 14 napi mu­­latási szándékát tudatta. A miniszterelnök úr figyelmeztette őket, hogy egy oly nagy ország megismerésére, milyen Magyarország, 14 nap nem elegendő, de az angolnak azon kérdésére, hogy mennyi időt töltött a miniszter úr Magyar­­országban annak megismerése végett ? a mi­niszter­elnök úr adós maradt válaszával. Mit remélhetünk tehát oly kormány tanácsá­tól, mely nem is tartja méltónak Magyarország megismerését? Innét erednek aztán az October, februári s ezeket követett, egymással ellenke­ző s hazánkat sújtó intézkedések. Én tehát minden reményemet jelen felírásban fektetem és ő Felsége személyébe helyheztetem, és ezen feliratot, mely a ház asztalára le­téve van, egész kiterjedésében pártolom. — Ő Felsége octoberben kimondott alkotmányos uralkodási szándékát követve, ezen feliratból jogainkat, követeléseinket s igényeinket meg­ismerve, tűzze ki az alkotmányosság lobogóját, jőjön le hozzánk, és a monarchia többi tarto­mányainak áldása is követni fogja, mert azok jól érzik a franczia publicista jelmondata igaz­ságát: „hogy azon nemzet, mely nem tud méltá­nyos lenni, az a szabadságr­a még nem érett“.— Körünkbe érkezvén ő Felsége, válasszon ma­gának felelős minisztereket és alakulni fog kö­rötte egy párt, mely nemcsak az ország nehéz­ségeit leküzdendi, de a többi tartományokkal­ szükséges kiegyenlítésben is erélyesen segíteni fogja. Hogy Magyarországgal egyenlítse ki mi­előbb bajait, ezt tanácsolják minden euró­pai rokon-érzelmű kormányok. Csak ő Felsé­gének alkotmányos akarata bonyolíthatja ki Ausztriát nehéz viszonyaiból, és ha „viribus unitis“ jelszavához dicső előde N­­ik Leopold jelszavát kapcsolja és követi: „Opes regum corda subditorum.“ Gróf Zichy Pál Ferenci felsőházi nyilatkozata. (Jun. 20-án.) Elfogulva szóla­lok fel, mert érzem parányi tehetségeimet az előttem szólókhoz mérve, és mert felfogom az ügynek fontosságát is, melyhez szólni akarok. Ugyanazért e parányi tehetségeim érzetében előre bocsánatot kérek, hogy a mél­tóságos ház idejét én is néhány perczre igénybe veszem. Én is azon nézetben vagyok, hogy e nemzet 12 évi kínszenvedései után — midőn most elő­ször van alkalma kijelenteni, hogy alkotmányos jogaiból semmit sem engedhet, semmit engedni nem fog ; ünnepélyesen kijelentse, hogy a hongyűlés kiegészítve nem lévén, semminemű törvényeket nem hozhat, hozni nem fog; kije­lentse, hogy csak repositiót, azaz ősi alkotmá­nyát követeli vissza; követelje, hogy az 1848 ki és régibb törvényeink által is szentesített önál­lásunk elismertessék; elismertessék, hogy a magyar birodalom és az osztrák császárság közt más unió nem létezett, nem is létezhetik, mint 1715. 3. t. sz. által kimondott personal­­unio. Midőn ezeket kijelenteni óhajtom, egyúttal azt is ki kell jelentenem, hogy ezeknek elisme­rése azon conditio sine qua non, mely nélkül e nemzet a tényleges hatalommal semminemű érintkezésbe nem bocsátkozhatik, és ennél­fogva kívánom, hogy a nemzetnek e nyilat­kozata Ferencz József ő Felségének felirati alakban küldessék fel, mert az ő kezeiben van a tényleges hatalom, ő bírja az 1723. 1. t. sz. értelmében az öröködési jogot, neki áll tehát hatalmában oly helyzetet helyreállítani, melyen a nemzet akaratjával találkozhatik, és talál­kozván, a sok törvénytelenségnek véget vethet. Igaz ugyan, méltóságos ház, hogy három év­századnak szorgos tanulmányozása, a lefolyt 12 évnek szomorú tapasztalatai és a jelen idő törvénytelen tömkelege — melyből csak a tör­vénytelen adó zsarnoki behajtását említem fel, mely minden jobb kebelt méltó indignatió­­val tölt el, kevés reményt nyújtanak arra, hogy ő Felsége a tévutat elhagyja és az alkotmány áldásdús ösvényére térjen; de mégis táplálhat­juk magunkban azon reményt, hogy az ég ke­gyelme felvilágosítandja őt saját érdekében is, és belátandja, hogy egy nemzet bizalmát — és tt engedelmet kérek, hogy idegen szót haszná­lok, de valamint a magyar történetben, úgy a magyar szótárban sem találtam erre megfelelő szót — hogy, mondom, egy nemzet bizalmát, melyet a sok Justizmord által a tróntól eltávo­lítottak, nem octrogált diadalutazásokkal, sem megparancsolt bandériumok, sem Zwangs-ilu­­minatiók, sem törvényeinknek csak pro hic et nunc visszaállítása által, hanem csupán őseink­től öröklött sarkalatos törvényeink állandó és tartós tiszteletben tartása által lehet visszasze­rezni. Remélem, hogy ő Felsége belátandja, miszerint trónjának legbiztosabb támaszát a népek szeretetében, megelégedésében kell ke­resnie, nem pedig a szuronyok százezreiben, melyek a roskadozó épületet darab ideig fen­­tarthatják ugyan, de összeomlástól meg nem mentik. Remélem, hogy ő Felsége belátandja, miszerint a­ magyar alkotmányos felelős minisz­terekben jobb és hivebb tanácsadókra talál, mint a­minőt az alkotmányos báránybőrbe bur­kolt absolut reichseinheitlich miniszter ő excel­­lentiájában talált. Azért óhajtom pedig, hogy a nemzetnek e kivonata és követelése Ferencz József ö Felsé­géhez felküldessék, hogy ne mondhassák, hogy mi bontottuk el azon átmeneti hidat, mely az álalkotmány ösvényéről az igaz alkotmány ál­dott útjára vezethette volna ő Felségét; meg lévén győződve a felől, hogy e nemzet, mely alkotmányosan élni tud, minden áldozatra kész,­­ hogy öröklött alkotmányát magának és utódai­nak épen megtartsa. Pártolom gr. Cziráky Jánost. Vlajláth György főtárnokm mester zárnyilatkozata a felsőházban. (Június 20.) Igen nehezemre esik a szólási jogról lemon­dani, miután sok mondatott e teremben, mit hall­gatással mellőzni alig lehet. Történt különösen az okt. 20-diki határozványokra vo­natkozás, mely kötelességen ül tenné ez ügyben tüzetesen nyilatkozni, ha a m. f. Rt. figyelme a hosszas tanácskozás által nem volna ennyire kimerülve. Remény­em, hogy erre még leend alkalom, miu­tán a felelősséget, mely erre nézve mindazokra hárul, kik ebben részt vettek, nem szándékunk elhárítani, sőt azért felelni mindenkor készek vagyunk. Az egyet azonban kijelentjük, miként azon a reopágból, mely felettünk ítélni lesz hi­vatva, mindazokat eleve recusáljuk, kiknek pu­ritanismusa okt. 21 től számít. A szőnyegen fekvő felírásra áttérőleg, igen sajnálom, hogy a nemzetnek, mely hallgatag egyetértésében oly nagy volt, első felszólalása nem gyakorolja azon hatást, melyet p. o. kö­vetkezetesen átgondolt, egyhangúlag elfogadott, egyértelműleg támogatott, egyöntetű mit fogott volna előidézni. Erőnk az egyetértésben rejlik, és ez okiraton a meghasonlás nyomait észlelni. Látom ezt a czím változtatásán, mely midőn jo­got nem biztosít, ingerlékeny hatással lehet, és­pedig arra, ki egyedül bír segíteni bajainkon, ki egyedül képes törvényes úgyon megszüntetni panaszainkat, kinek épen ezért hajlamát meg­nyerni, ész és szív egyiránt javasolnák. Észle­lem továbbá a trónváltozás kérdését, mely szerintem, miután a bár alakjában hiányos le­mondás bevégzett tény, épen a magyar állam­jog alapelveinél fogva nem kérdés többé. A fe­jedelemnek, kit örökösödési joga az uralkodásra felhív, koronázása feltétel iránt lehet kérdés, de az uralkodásrai joga épen azon törvények erejénél fogva nem vonatkozik kétségbe, a me­lyek helyreállítása képezi e hongyűlés fő fel­adatát. Egyébként tudom méltánylani azon indoko­kat, melyek a m. fő Rv.ket arra bízták, hogy e felíráshoz járuljanak, kívánatosnak tartván min­denek­előtt, hogy harmadfél hónapi vitatkozás után az első lépés történjék a törvényes rend biztosítására, mely eredményt eredve várja e hon, és ez okból én sem ellenzem a felírás­nak, bár általam nem egészben helyeselt felter­jesztését. A képviselő­házi beszédek a tör­­vénykezés tárgyában. ■I­orvát Boldizsár beszéde. (Június 20-án.) A felirati viták befejezése után fontosabb, de egyúttal nehezebb kérdés nem kerülhetett volna a tanácskozás szőnyegére, mint a törvény­kezési. Ezt eléggé tanúsítják már azon számos kérvények, a­melyek e tárgyban az ország tör­vényhatóságai részéről a házhoz beérkeztek. Általános a meggyőződés, hogy oly törvények uralmát és érvényét, a­melyekhez a nemzeti akarat nem járult, egy alkotmányos nemzet el nem ismerheti; de érezik egyszersmind a hazá­ban azt is, hogy egy 10 évi interregnum, habár törvénytelen, de tényleges nyomait és hatályát rögtön eltörölni, s a korábbi magyar jogot min­den átmeneti intézkedések nélkül visszaállítani alig lehet; érezik a hazában, hogy egy részről az idegen törvények megszüntetése, más rész­ről a magyar törvények restitutiója a minden­napi élet ezernyi érdekeivel jön súrlódásba, épen azon érdekekkel, a­miket megvédni a jus privatum feladata. Ha e tudat, e meggyőződés nem volna szintoly alapos, mint általános; ha a restitutiohoz nem kellene több,mint a ránk erősza­kolt húsz­ezer paragraphust Bécsbe visszakül­deni s helyettük ismét a régi jó Werbőczyt he­lyezni a biró asztalára, akkor a beérkezett kér­vényeknek nem volna sem értelmök, sem czél­­juk, akkor fölösleges volna minden intézkedés s a bírót csak egyszerűen saját alkotmányos érzületéhez kellene utalnunk, a­mely tiltja, hogy nem alkotmányos törvények szerint ítéljen. (Helyes.) Elmondhatjuk tehát , hogy a közszükség egyetemes érzete szülte azon előttünk fekvő ja­vaslatot, mely ideiglenes intézkedéseket tartal­maz azon időre, a­míg egy rendszeres codifica­­tio a magán­jog élet­szabályait véglegesen meg­állapíthatná. Sokan e javaslat mellett, mások ellene harczolnak, de mindkét párt kiindulási pontja — a törvényesség. — Noha én az elsők közé tartozom, de lehetetlen az ellenvélemény indokai előtt is tisztelettel meg nem hajolnom. Azon aggályban, hogy az országgyűlés jelen abnormis helyzetében törvényhozásba bocsát­kozva , hazai közjogunk egyik alapelvét tá­madná — meg, a törvények iránti ragaszko­dásnak, kegyeletnek oly fényes tanúsága nyi­latkozik, mely akkor is tiszteletre gerjeszt, ha a túlzás körébe lép. De mielőtt e közjogi aggályokról szólnék, nem mulaszthatom — el azon vélemény-ár­nyalat tarthatlanságát kimutatni, mely az egész javaslatot fölöslegesnek tekinti, s a magyar törvényeket minden átmeneti intézkedések nél­kül is visszaállíthatóknak vitatja. Megvallom, irigylem ezen urak meggyőződését s nagyon szerencsésnek érezném magamat, ha azt maga­mévá tudnám tenni s általa megmenekülhetnék hazafias aggodalmaim legnagyobb részétől. Szí­vesen megválnék saját gyötrő meggyőződésem­től, ha ezen urak véleménye kulcsot nyújtana nekem a legegyszerűbb mindennapi jogesetek megoldására. Tán nem fogok e ház türelmével visszaélni, ha egypár ily gyakorlati jogkérdést hozok fel. Mit tennének azon urak például az esetben, ha az örökhagyónak sem gyermeke, sem test­vérei, sem unoka­testvérei nincsenek ? várjon az örökséget kinek és mely törvény szerint ítélnék oda? Mert az 1848. 15. t. sz. az ősiség eltörlése által minden korábbi öröklési törvé­nyeinket megszüntető, ideiglenesen csak az 1836. 14. t. czikkben foglalt plana successiona­­lis eljárást hagyván fen, a mely azonban az unoka­testvéreken túl álló oldalrokonokról már nem rendelkezik. Ott van ugyan törvényes örö­kös nem létében a fiscus, de már minden tisz­teletem mellett is a szent korona iránt, annak jogait a magán­tulajdon körében ennyire kiter­jeszteni nem volnék hajlandó soha. Mit tennének továbbá azon esetben, ha valaki az elhunyt magtalan testvér után az örökséget követeli azért, mivel ez ősi javakból áll s a róla alkotott végrendelet semmis ? Ha elvetik a keresetet, mivel az ősiség el van törölve, akkor megszegik az 1836. 14 t. ez. 7-ik szakaszát, melyet az 1848. 15. t. ez. fentartott; ha pedig félre teszik a végrendeletet, akkor megsértik az 1848. 15. t. ez. szellemét,melynek értelmében ősiség nincs. Vegyünk más esetet elő. A végrendelet nél­kül elhalt apa vagyonából a fiú kizárja a leányt, mivel a javak fiági természetűek, a melyekből a leányág az utolsó osztály alkalmával nem ré­szesült. Akár beeresztik, akár pedig kirekesztik a leányt, megsértik a törvényt; első esetben az 1836. 14. t. ez. 3-ik §-át, utóbbi esetben pedig az 1848. 15. t. czikket, melynek szellemével a fi és leányág közti különbség meg nem fér. Még egyszerűbb esetet hozok fel. Az apa vég­rendeletet alkot, a melyben minden vagyonát egyik fiának hagyományozza. A másik fiú, ki az örökségből minden törvényes ok nélkül ki tagadva jön, mely törvény alapján kér orvosla­tot? Ha nincs ősiség , úgy az apa szabadon ren­delkezhetett vagyonáról s a fia köteles részt sem követelhet, minthogy ezt a magyar törvény nem ismeri. És még­is megvan sértve a magyar törvény szelleme, minthogy hazai törvényeink, mielőtt az ősiség eltöröltetett volna, csak azért enged­tek a szerzeményekről korlátlan rendelkezést, mivel a vagyonnak egy részére, t. i. az ősire nézve, a gyermekek már virtute­legis úgy is biztosítva voltak. Íme tisztelt ház, ezek oly esetek, a­melyek mindennap előfordulhatnak s a bírót oly za­varba ejthetik, hogy kénytelen vagy a törvényt, vagy saját jogérzetét megtagadni. Egyik ro­­szabb a másiknál. A törvényt mellőzve, kivet­kezik alkotmányos jelleméből, a jogérzet nél­kül pedig a biró a magán­jogélet zsarnoka, a ki megfojtja az igazságot s a törvény élettelen hulláját veti elénk. (Tetszés.) De ha a restitutio in integrum jövőre nézve lehetséges volna is, kérdem: mi történjék a múlttal, a bukott rendszer alatt keletkezett új jogokkal ? A szigorú törvényesség szerint a nemzet akaratának befolyása nélkül hozott tör­vények, alkotmányos országban nem bírnak kötelező erővel. Ha ez elvhez minden következ­ményeivel együtt szorosan ragaszkodunk, ak­kor nem tagadhatjuk, hogy mindazon bírói íté­let, mely a törvénytelen törvények alapján, tör­vénytelen bírák által hozatott, szintén ér­vénytelen , akkor minden jog és birtok, mely ezen ítéleteken alapul, ingataggá vált; minden osztály, szerződés, adóslevél, a­mennyiben ezek a magyar törvények kellékeinek meg nem fe­lelnek, megtámadható. És tudjuk, miszerint már csak az adóslevélre nézve is a német és a ma­gyar törvények közt, mily lényeges eltérés van. Például a német törvények szerint kifogástalan az adóslevél, ha az idegen kézzel irt szöveget az adós aláírja s két tanú által ellenjegyezteti; a­mig a magyar törvények már szigoruabbak s ez esetben a numeratio pecuniae, a pénz leolva­sását is bebizonyíttatni kívánják. Egy szóval, akkor minden jogcselekvény, a­mely a lefolyt évtized alatt történt, érvényére mérve kétes. Ide vezetne bennünket a merev törvényesség logikája, azon határig, a­hol a merő törvény­telenség, egy végetlen jogi anarchia sötét cháo­­sza föd el mindent, s azért meg kell ismer­nünk, hogy a törvényesség fogalmának is meg­vannak természetes korlátai, miket maga a czél, t. i. az igazság, a kor szükségei, a helyzet kény­szerűsége szabnak neki. Ennélfogva még azt is, hogy a restituált ma­gyar törvényeknek visszaható erőt adni nem akarunk, hogy a német törvények uralma alatt szerzett jogok hatályát érintetlenül kívánjuk hagyni, nyíltan, világosan és határozottan ki kell mondani, mert különben a törvénykezés a­helyett, hogy a jogsérelmek orvoslását nyúj­taná, épen az ellenkezőve, a szerzett jogok megtámadására, felforgatására fogna kizsák­­mányoltatni. Azt pedig én, mint szigorúan al­kotmányos ember, nem ismerhetem el, hogy a bíró, mint nem a törvényhozó hatalom részese, hanem csak a végrehajtó hatalom közege, fel­jogosítva volna oly törvényeket ítélethozás ál­tal sanctionálni, a­melyeknek hatályát, legalább a múltra nézve, a nemzet nem érvényesíti. Ezt tehát, tudniillik a visszahatlanság elvét, nem mondhatja ki más, mint maga az országgyűlés. (Helyeslés.) Itt vagyunk tehát azon kényes kérdésnél, a­mely annyi nemes és kínos hazafiús aggály for­rásául szolgál. Tudjuk, hogy az ország törvé­nyeket követel, de félünk, hogy törvényt hozva, megsértjük ama másik törvényeket, a­mik közjogaink megszentelt alapjait képezik. Érez­zük az égető sebet, de félünk azt behegeszteni, nehogy az másutt veszélyes­ alakban üssön ki. Remegünk, hogy a midőn a magán­jogot meg­menteni akarjuk, a közjogot vngjuk el lábaink alól. — Tiszteletre méltó, de túlságos aggo­dalom ! Az én felfogásom szerint a közjog és a ma­gánjog sem ellentétben, sem pedig oly felold­­hatón kapcsolatban nem állanak egymással, hogy egyiket a másik nélkül rendezni, megol­dani nem lehetne. A közjog a hatalom viszo­nyait, a magánjog pedig a polgárok egymás­közti viszonyait szabályozza. Egyáltalában nem értem tehát, miért kellene nekünk, a hatalom függő kérdései miatt saját házi viszonyainkat rendezetlenül hagynunk ? E mellett nem szabad felednünk egy fontos körülményt. A közjog bukhatik a­nélkül, hogy a magánjognak is bukását szükségkép maga után vonná. Tanúsítja ezt ezer éves történe­tünk , mert annyi ellenséges uralom közben és daczára is, magánjogrendszerünk egész 1849-ig épen, illetetlenül maradt. Ellenben a­hol a ma­gánjog alapjai megrendülnek, a­hol az enyém és tiéd fölötti jogfogalmaknak zavara áll be, ott oly erkölcsi sülyedés veszélye fenyeget, mi ellen semmiféle közjog nem ad orvoslatot. És ebben igen nagy ok fekszik, nem arra, hogy a magánjog kedvéért a közjogot elhanya­goljuk, hanem arra, hogy közjogi aggályaink­nak a magánjog életét áldozatul esni ne hagyjuk. Nagyon fájlalom én is tisztelt ház, a tényle­ges hatalom azon törvénytelen eljárását, mi miatt az országgyűlés maiglan sincs kiegé­szítve; nagyon fájlalom, hogy nem vagyunk oly helyzetben, miszerint az alkotmányos törvény­­hozás rendes működését megkezdhetnék. Ámde legszentebb érdekeink védelmét nem akarnám az ellenfél kegyelmétől függővé tenni. A poli­tikai ildom tiltja e perezben visszapillantanom a múltba, a­hol több csonka parlamenttal talál­kozhatnánk, a­melyek rendkívüli helyzetben rendkívüli eszközökhöz folyamodtak, é­s a nemzet engedelmeskedett. Elég az hozzá, hogy most a nemzet akarata s a körülmények hatalma a mi kezünkbe téve le e kérdés megoldását, a­melytől milliók jóléte és nyugalma függ é s én azt nem merem magamtól elutasítni. Ha a megoldás jogát máshonnan nem meríthetem, a nemzet akaratából, az önfentartás ösztönéből merítem azt. (Helyeslés.) Rendkívüli körülmé­nyek magukkal hordják a jogot is: rendkívüli intézkedésekhez nyúlni. Egyébiránt úgy hiszem, a magyar közjog nem veszt vele semmit, ha azon elvet, mely a sző­nyegen forgó javaslat első soraiban ki van fe­jezve, mely szerint a magyar törvények hatálya visszaállíttatik, mi, a nemzet képviselői, mond­juk ki. Ellenben igen sokat vesztene vele köz­jogunk, ha ez elvnek épen ellenkezőjét a tör­vénytelen hatalom mondaná ki, s ha ennek kö­vetkeztében alkotmányos bíróságaink feloszla­­nának. Mert azt nem tehetem fel róluk, hogy a nemzet képviselőinek beleegyezése n­é­l­k­ü­l keletkezett vagy keletkezendő bármely rendelet végrehajtására fognának vállalkozni, így állván a dolog, az alkotmányos bírósá­gok tétele és fennmaradhatása e kérdéssel áll­ván kapcsolatban, azt merem állítani, hogy nem csak a magánjog, hanem közjogunknak is egy lényeges része forog veszélyben, s ez a hazai törvény­kezés függetlensége. Ezt megvédeni, fönntartani szerintem oly köte­lesség, mit maga a közjog érdeke is komolyan szívünkre köt Ezeknél fogva én a kérdéses javaslat egy­szerű elfogadására szavazok; nem azért, mintha azt tökéletesnek ismerném, hanem azon okból, mert a benne rejlő hiányok megvitatása, s ki­javítása, vagy egy tökéletes mű előállításai könnyen elkésetté tehetné a gyógyszert, a­melyre a nemzet oly epedve várakozik. Ha az én felfogásom netalán eltérne a szigorú törvényesség fogalmaitól, a tisztelt háztól bo­csánatot remélek, mert lelkem előtt a főczél, polgártársaim nyugalma és jóléte, s bár­meny­nyire szeressem a törvényességet, de még in­kább szeretem azt, a­mi nálam nem abstract eszme, hanem élő és szenvedő polgártársaim összesége, igen, mert mindenek fölött szeretem a hazát. (Éljenzés.) Kubinyi Radó alsóházi beszéde. (Június 20.) Tisztelt ház! Elcsapongás nélkül szárazon bár, de szoro­san a kérdéshez szólok. Miután a törvényke­zési kérdés részint indítvány alakban, részint megyei peticiókban a ház szőnyegére került, el nem mellőzhető, hogy a ház nyilatkozzék. Sze­rintem, nyilatkozatának következő módjai le­hetnek : egyik, hogy a bizottmánynak véle­ményét módosítással vagy a­nélkül, a ház ha­tározatává emeli; másik, hogy a magyar törvé­nyek visszaálltának kimondása mellett, az ezen törvények által el nem ítélhető pörökre morató­riumot mond ki; végre, hogy semmi intézkedés­nek szükségét nem látja. Hogy ez utóbbit tehesse, a felől kell tisztába jönnie : 1 szer. Hogy a régi törvények vissza­álltából pótolandó hézag nem maradt. 2 szer. Hogy a törvénykezési intézkedés, a hézagok pótlásának szüksége átalában nem létezik és országosan el nem ismertetik. Nem szükség eseteket felhordanom, mert előttem már meg­­említtettek,melyek a törvényes intézkedés hiá­nyát igazolják, már csak azért sem, mert ezt határozottan senki sem tagadhatta. Hogy pedig a törvényes intézkedés szüksége erősen és or­szágosan éreztetik, nem szükség egyebet fel­hoznom, mint a január 16- diki leiratra kelt me­gyei nyilatkozatokat, melyek a törvénykezés rendezésének óhajtását és szükségét hangosan kifejezték és azon petitiókat, melyek e részben már az országgyűlést is sürgetik. Végre azon indokokat, melyeket a bizottmány javaslatának­ elején az égető szükséget beismerve, felhozott. Kimondom tehát, hogy törvénykezési intézke­désnek szüksége nem létezik, merőben lehetet­len annyival inkább , mert a ház az intézkedés szükségét már az indítvány elfogadása és bi­zottság kinevezése által kimondta, most tehát az ügyet elintézés nélkül hagyni igazolatlan visszalépés volna. A feleletnek második módját, hogy a régi törvények visszaállván, bizonyos ügyekre mora­tórium mondassék ki, épen azon okoknál fogva tartom lehetetlennek, melyeket az intézkedés szüksége mellett felhoztam, mert ez sajátképen szinte nem intézkedés, hanem a jelen állapot szentesítése volna; a régi törvények tudniillik a hol alkalmazhatók, már visszaállottak, a­hol pedig nem alkalmazhatók,már a moratorium de facto létezik. Úgy, de épen ez ez,a­mi a nemzetnek nem kell, ez a jelenlegi állapot az, melyből kibontakozhatás végezt az intézkedést, melynek égető szükségét a ház beismerte, köve­teli. Az orvoslást kérőt pedig annak megrende­lésével akarni megnyugtatni,a­minek épen meg­szüntetéséért esedezik, közel állana a gúnyhoz. Nem marad tehát egyéb hátra, mint a tör­vénykezés kérdésében ideiglenesen határozatilag intézkedni. Nem mondom az ajánlott munká­latot tökéletesnek, bár — mint szintén emberi mű — az legyen olyan, mely codificatió útján készülni fog. S különben is ha kielégítő mun­kával bírhatnánk, a codificatiora utalnunk sem kellene, ha pedig a codificatiót elhalasztjuk, részletes taglalást mellőz­nünk kell; most nem ott van a baj, hogy a törvény talán rész, mert lehet rész a visszaállítottak között is, hanem ott, hogy bizonyos esetekre törvényünk nincs, csak törvényt tehát mindenek előtt, azután, hogy az a lehető legjobb lehessen. Hogy az ajánlott munka conferentia műve, az ignorálható, előttünk úgy áll, mint egy az or­szággyűlés által választott s a törvénykezés ideiglenes rendezésének tervezésére kiküldött bizottmány által ajánlott munkálat Szerzője iránt nem kereskedem, a kérdés nem ki, de mit? Jogelvet, melynek hasznos és üdvös voltát beismerem, nem tagadhatom vagy taszíthatom el azért, mert másutt is uralkodik, vagy ellenem is beismeri. A sanctio, melytől némelyek félnek, a­hol helye nincs,ha meg nem gátoltathatik is, de sem nem árt, sem nem használ, különben is van an­nak megszabott felterjesztési módja, a­mire a sanctio kívántatik. Ha vannak, kik attól tartanak, hogy az or­szággyűlés ezen határozata az ország által nem respectáltatik, azt hiszem, az ország jobb érző

Next