Pesti Napló, 1863. április (14. évfolyam, 3939-3963. szám)

1863-04-22 / 3956. szám

többi vitorlás hajó tüstént átalakítandó lesz. Ezek közt említik a 72.és 68. számú, s a „Farsigtigh­­ten“,„Gusztav den Stard“, „Prinz Oscar“, „Skan­dinavien“ sorhajókat, s a „Gatebourg“, „Jose­phine“ és „Norr-Kaping“ fregatteokat. Az ezen hadihajók alakítására szükséges munkák a fő­város hajógyáraiban tétetnek meg, a­hol az anyagszerek nagyobb bőségben vannak, mint akárhol egyebütt.“­­ A „Courr. du Dimanche“ értesíti a közön­séget, hogy a spanyol kormány is tett némi dip­­lomatiai lépéseket Péterváron a lengyel ügy­ben. Miraflores marquis a múlt már­­ciusban egy sürgönyt küldött Disz úrhoz Spanyolországnak Péterváron levő chargé d’af­­fairejéhez, a­ki O s s u n a hg távollétében az ügye­ket viszi. E sürgönyben a spanyol külügyek mi­nisztere az emberiség szempontjából indul ki, s annyival alaposabban vél barátilag hivatkozhat­ni Sándor czár kegyelmére, mivel a királyné kormánya teljes bizalmat helyez a czár érzüle­teibe, s mivel Európa maga is próbálta a forra­dalmakat. A „Courrier d. D.“ nemcsak közli kivonat­ban Gorcsakoff hgnek a spanyol sürgönyre adott válaszát, hanem jót is áll a kivonat hitelességé­ről, mely igy hangzik: Gorcsakoff hrg külügyminiszter W o­l­k o­n s­k­i hghez, Oroszország nagy­követéhez Madridban. „Sz.-Pétervár márt. 21. (április 2). A külügy­miniszter átteszi Wolkowski herczeghez Miraflo­res marquis sürgönyét másolatban. Oroszország nagykövete tanúságát látandja abban a bizalom­nak, melyet Izabella királynő Sándor czár érzü­leteibe helyez. Mind­a mellett, hogy e bizalom elegendő lett volna arra, hogy a spanyol cabi­­netnek bizonyosságot nyújtson a felől, hogy ő császári felsége nem hagy fel békítő szándékai­­val, a madridi udvar eljuttató óhajtásait Sz.Péter­­várra. „Oly baráti lépést, mint a királynő kormányáé, csakis azon jóakarattal lehet fogadni, mint a minő azt sugallta. A nevezett kormány saját tapasztalásából kétségkívül azon meggyőződést merítette, hogy egy uralkodónak első kötelessége visszaállítani a tekintély iránti tiszteletet, és a büntelen (inoffensifs) polgárok biztonlétét. „A császár kormánya egyébiránt örvend rajta, hogy a királynő kormánya igazságot szolgálta­tott az ő érzületeinek, nem kétkedvén azon lelki megelégedés felett, melylyel a császári felsége az uralkodó hatalom legbecsesebb attribútumát gyakorlandja, mihelyt azt megférhetőnek lá­tandja a pillanat szükségeivel és Lengyelország helyzetével, mely országot a legújabb eseménye­kért felelőssé tenni nem lehet. „Wolkowski­ng felhatalmaztatik e sürgönyt felolvasni Miraflores marquis előtt, s azt másolat­ban nála hagyni.(Aláírva) Gorcsakoff.“ A „France“ a fentebbi ritkított sorokat azért emeli ki, mivel világos jelenségét látja azokban, mik az uralkodó eszmék Sz. Péterváron. — A helyzet ismertetésére ide­igtatjuk „La Presse“ azon furcsa czikkét, melyben G­i­r­a­r­­d­i­n Emil azt mutogatja, hogy a „France“ po­litikája végelemzésben csak oda vezet, a hová Od. Nationale“*«4 — * i háborúra. Girardin ur a ralaisroyal lapjának általunk tegnap ismertetett czikkéből a következő két passust idézi: „A diplomatia nem fog semmire menni. Az ő dolga csak az volt, hogy a kérdést felállítsa, csupán a háború dolga azt megoldani. A császárnak jusson eszébe, mily lelkesedéssel fogadták, midőn Olaszországba indult. Határozza el magát Lengyelország mellett tenni, és mimig melegebb örömkiáltásokat ígérünk neki.“ Girardin Emil erre is ezt mondja: „Ez már más ! Mi szeretjük, hogy mindenki mondja meg világosan, a­mit világosan gondol. Az „Op. Nat.“ nak van logicája. Ő a végső kö­vetkeztetésig mer menni. Várjon a „France,“ melytől tegnap határozott feleletet kértünk, mer­t ma úgy cond­událni, mint az „Op. Nat.“ Majd meglátjuk ma este. „Guéroult úrnak igaza van, midőn utánunk ismétli, hogy a diplomatia nem fog semmire menni. Hiszen mi mindjárt az első nap ezt mondtuk. Hogy ezt előrelássuk, elég volt visz­­szaemlékeznünk. „Hogy előrelássuk, hogy a diplomatiai inter­­ventio a tehetetlenség lejtőjén (pente) katonai interventióra vezet: erre meg elég volt ismernünk a lejtők törvényét, s kiszámítanunk azt. Ugyan­azért minden időben ellene voltunk minden diplomatiai interventiónak.“ Furcsa a különböztetés, melyet Girardin az Angol- és Francziaország közt tesz e részben. „Angliában, úgymond, a diplomatiai interven­­tió kevés veszélylyel jár, mivel ott ritkán veszik azt komolyan, s az ott majd mindig inkább lát­szólagos, mint valódi. Oly kápráztató (simulaire) az, melyhez leginkább a parliamenti viták tekin­tetéből nyúlnak. — Anglia nem elegyíti point d’honneurjét abba, a mibe Francziaország a ma­gáét helyezi. Az elégtételek, melyekkel Anglia beéri, nem olyanok, a minek Francziaországnak kellenek. A mily sokba kerül Francziaországnak visszavenni szavát, miután valamit megígért, s hátrálni, miután már előre ment, épen oly ke­vésbe került az Angliának. Láttuk a mexikói ex­­peditióban, a­hol Anglia nem volt kevésbé érde­kelve, mint mi. Tétovázott-e visszavonni szavát és hátrálni ? Tétovázott-e visszavonulni, midőn ott maradni, mielőttünk kötelességnek tűnt fel ? Anglia nem ismeri az álszemérmet. Anglia jegy­zékei őt nem kötik. Nem így áll a dolog Fran­­cziaországgal. Jegyzékei ezt kötik ; ez nem bo­­csátaná meg kormányának, ha nem tartana meg oly szót, melyet adott; hanem sújtana akkor, midőn fenyegetett, habár nem volt is igaza. — Ezért veszélyesek, nagyon is veszélyesek az olyan emberek, mint de la Guéronniére Ar­túr ur; ők az olyan embereknek, mint Gué­roult Adolf ur, ugyanaz, a mi a felhő a villám­nak, a mi, gyutacs a tölténynek, a mi a lejtő a zuhatagnak. „Lagueronniére ur bekötött szemmel vezeti azokat, a­kik követik ; G­u­é­r­o­u­lt úr le­veszi a szembekötőt. Guéroult ur e szerint ke­vésbé veszélyes, mint Lagueronniére ur. Gué­roult úrral mindjárt tudja az ember, hová megy; Lagueronniére úrral csak akkor tudja meg, mi­kor már késő.t­kező évre (1860—1865), a kisebb selyemte­­nyésztők számára szólanak, a következő feltéte­lek alatt: 1. Az 1860—1865-dik években, évenkint ösz­­szesen 2000 forintra menő pályadijak 5, 10, 15, 20, 25 és 50 forintos jutalmakban osztatnak ki a nép között. 2. Ezen jutalmakérti pályázásra első­sorban a kis termesztők vannak hivatva, s e mellett kü­lönös tekintet leend : a) oly pályázókra, kik kimutatják, hogy se­­lyembogaraik etetését saját termesztésű eperfa­levelekkel eszközük; b) oly népiskolatanítókra, kik a selyem- és eperfatenyésztés emelése, vagy az ezen téren­ oktatás körül dicséretes működésüket kimu­tatják. 3. A jutalmakra pályázóknak ki kell m­utat­­niok : a) illető lelkészeik bizonyítványa által a ter­melt selyemgubók, s a nevelt eperfák és bokrok számát; b) az eladott gubóknak a beváltó által bizo­nyított mennyiségét s minőségét, a beváltási áraknak bejelentése mellett; c) oly népiskolatanítóknak, kiknek érdemük főleg oktatás-adásban áll, ezt illető lelkészeik bi­zonyítványa által kell igazolniok. 4. A pályázóknak fentebbi kimutatásokkal ki­sért (bélyegtelen) kérvényeiket, minden évben October 15-dik napjáig Pesten, a magyar gazda­sági egyesülethez kell beküldeniök. 5. A jutalmak kiosztása a magyar gazdasági egyesület által történik, s a jutalmazottak nevei nyilvánosan közzététetnek. A másodrendbeli jutalomdíjak a terjedelmes epreskertek ültetésére, és a selyem­tenyésztésnek kitűnő módonf­űzésére tűzettek ki a következő feltételek alatt : I. A nagyobbszerű eperfaültetvé­­nyekre vonatkozólag összesen 500 darab arany jutalom tűzetik ki, következő 37 díjra felosztva, u. m. egy dij 100, két dij 50, négy dij 25, tíz dij 10, és húsz díj 5 db aranynyal. 1. Versenyezhetnek községek és egyesek, minden oly kiterjedésű eperfa-ültetvénynyel, melynek egységül kifejezett minimuma egy ka­taszteri hold, vagy annak megfelelőleg kiültetett 100 darab nagy fa, vagy 1000 futó ölnyi sövény. 2. Ezen ösztöndíjak az eperfa-tenyésztésben 1861-dik évtől kezdve 1866-dik évig bezárólag felmutatott hat évi eredményekre szólnak, s csak 1866-ik évben lesznek kiosztandók, minélfogva a versenyezni akarók az említett időszak alatt az eperfatenyésztés körül kifejtett szorgalmukról az illető megyei bizottmány által kiállított bé­lyegtelen bizonyítványt tartozandnak előmutatni, számszerinti kifejezésével annak, hogy a ver­senyző hány eperfát, vagy hány öt sövényt ülte­tett ki évről évre, s mily karban tartja eperfa­­ültetvényeit, mely alkalommal megjegyeztetik, hogy a versenyző által a lefolyt hat év alatt ala­pított epreskerteket és ültetvényeket egy, e vég­re a helyszínére kiküldendő kir. biztos, az orsz. magyar gazdasági egyesületnek általa a czélból kijelölendő képviselője közbenjöttével vizsgá­­landja me­g. Ezen eljárásról részletes jelentés alapján történend azután a jutalmak utalványo­zása s kiosztása. 3. Az 1861-dik év előtti eperfa-ültetvények tu­lajdonnod­a­lm­arsonviiitit akarnak, szintén a megyei bizottmány bélyegtelen bizonyítványá­val tartozandnak kimutatni nemcsak a régi ül­tetvény létszámát, hanem azt is, hogy az 1860s­ évi időszak alatt évről évre mennyivel szaporí­tották, s mily mivelési állapotban tartották ültet­vényeiket. 4. A jutalmazásoknál elsőséggel fognak bírni: a) az esetek egyenlősége mellett az új eperfa­­ültetvények a régiek fölött; b) a nemesített ültetvények a természeti vad állapotban levők fölött; c) a terméketlen és egyéb gazdasági miveletre alig használható tereken állított ültetvények, úgy­szintén a tagok körül s­zülő­utakon, tehát a föld­nek minden más mivelési ágtól való elvonása nélkül eszközlött eperfa ültetések és sövénye­­zések. II. A kitűnő módon űzött selyemte­­nyésztésre vonatkozólag. Összesen 2000 darab arany jutalom tűzetik ki, nevezetesen egy 1000, egy 500, egy 300 kettő pedig 100-100 darab arany­nyal, szintén hat évi időszakra, t. i. az 1861-ik évtől kezdve 1866-ik évig bezárólag felmutatott eredmények­re s hasonlóan csak 1866 ban lesznek kiosz­tandók. A versenyzési feltételek a következők : 1. A 100—100 darab aranyból álló két juta­lomra a selyemtenyésztési üzlet legkisebbike a 6 évi saját tenyésztés után összesen 8 mázsa gu­b­ó. 2. A 300 darab aranyra a selyemtenyésztési üzlet legkisebbike a 6 évi saját tenyésztés után összesen 14 mázsa gubó. 3. Az 500 darab aranyra a selyemtenyésztési üzlet legkisebbike a 6 évi összes termés után 70 mázsagubó, és 4. Az 1000 darab aranyra az üzlet legkisebbi­ke ugyancsak 6 évi összes termés után 140 m­á­­z­s a gubó. Megjegyeztetvén e helyütt, hogy a 100 és 400 darab aranyra csak saját te­nyésztésű gubókkal lehetene versenyez­­n­i, — ellenben az 500 és 1000 darab aranyból álló jutalmakra azon selyemtenyésztők is ver­senyezhetnek, kik a kívánt gubó-mennyiséget részint saját tenyésztéssel, részint a fa­lu vagy környékbeli nép által te­nyésztett és beváltott gubókkal ál­lítják ki. 5. Azon tenyésztők, a­kiknek a gubó bevál­tással összekötött saját filandájuk van, a jutal­mazásnál — többi körülmények egyenlősége mellett — elsőséggel birondnak. 6. A versenyzők az 186­­-ik évi időszak alatt a selyemtenyésztésben nyert eredményeket az illető megyei bizottmány bélyegtelen bizonyítvá­nyával tartoznak igazolni, kimutatván évről évre a saját tenyésztéssel előállított, valamint a falu vagy környékbeli nép által tenyésztett, névsze­­rint, kiktől és mi áron beváltott gubómeny­­nyiségét. 7. A selyemipar fejlődésének figyelemmel kí­­sérhetése végett ezenkívül a versenyzők a meny­­nyiségről kinyert bizonyítványnyal (6-ik pont) egyszersmind minden évben October havában selyemgubókat és legombolyított selymet és pedig minden osztályból küldeni fognak az orsz. m. gazdasá­gi egyesületnek Pestre mutatvá­nyul s mintegy állandó kiállitásra. 8. A versenyző selyemtenyésztési vállalatok szintén kir. biztos által, s a m. gazd. egyesület kiküldöttje kíséretében fognak a hely­szinén megvizsgáltatni, hogy az igy nyert meggyőző­d­ő cs. kir. apostoli Felsége 1860. évi jan. 10-kén kelt legfelsőbb határozatával a selyemte­­nyésztők serkentésére két rendbeli jutalomdija­kat kegyeskedett kitűzni. Az első rendbeli jutalomdijak, 2000 forintnyi összegben, hat egymásután követ­­és alapján annál igazságosabb ítéletet lehessen hozni. Végre megjegyeztetik, miszerint a bejelenté­sek, illetőleg a bizonyítványok mind az eperfa­­ültetvényekre, mind pedig a selyemtenyésztésre nézve 1866. év oct. 15-ik napjáig Pestre, az or­szágos m. gazd. egyesülethez lesznek halaszthat­­lanul beküldendők. Mely legfelsőbb határozatok azon figyelmezte­téssel hozatnak újólag és ismételten az illetők tudomására, hogy az eddigi tapasztalatok sze­rint a selyemtenyésztésre a fehér eperfa (morus alba) legczélszerűbbnek mutatkozott, továbbá, hogy külföldi selyemhernyó-tojásnak több éve­ken keresztül, országos közköltségen eszközlött beszerzésére s a tenyésztők közötti ingyen be­osztása jövőre foganatosítható nem lévén , az il­letők a szükségelt mennyiségű tojásnak megsze­­déséről, illetőleg kellő időben leendő beszerzé­séről eleve gondoskodjanak, mert a selyemro­­var-magnak négy éveken át ingyen, bőven tör­tént kiosztása által a gondos tenyésztőnek mag szerzésére elég mód és alkalom adatott. Kelt Budán, apr. 14-én 1863. Román lapszemle. A „Concordia,“ hivatkozva a „Független“ egyik közelebbi számában megjelent vezérczikk­­re, melyben annak szerzője többek közt Erdély­­ország ügyének megoldását, különösen a romá­nok által követendő bölcs politikától föltételez­vén, megvárja tőlük, hogy az eldöntő perekben, multjukkal s jövőjükkel számot vetve, érdekeik­nek fontosságát belássák, miután, úgymond, a sors szeszélye azt akarja, hogy ők — a románok — ezúttal fontos érdekeket kezeljenek, s lépé­seik mindenesetre nagy következésnek leend­­nek mindkét testvérországban lakó románokra stb. a következőkben nyilatkozik: „Mi — úgymond a „Concordia“ — nagyon csudálkozunk, midőn a „Független,“ mely kö­zelebbről az állitá, hogy a birodalom újjászüle­tését nem várhatja a nemzetiségek kielégítésé­től, már ma azt mondja, hogy a birodalom ér­deke követeli a hatalmas panslavismus félkörét elválasztó vonal fenntartását, avagy — kérdi ne­vezett lap — lehetséges-e azt fenntartani a nél­kül, hogy a nemzetiségek kielégítetnének ? Mi ilyesmit fölfogni képesek nem vagyunk. Mi a két testvérnemzetet, t. i. a magyar és román nem­zet hivatásának azonosságát illeti, részünkről ki­jelentjük, hogy mi már rég ismerjük helyzetün­ket, s azt igen helyesen körvonalazta a „Búcsú­mul“ bukaresti lap, midőn azt mondotta, hogy mi egy latin szigetet képezünk a nagy szláv óczeánban ; de ismerjük a magyar nemzet hely­zetét is, mely sem közelében, sem a távolban nem bir rokon elemekkel; épen ebből kiindul­va, nem tudjuk eléggé csodálni, hogy e két nem­zetiség közötti szövetség, a „Független“ beval­lása szerint, nem hagyott mást maga után, mint szomorú emlékeket; s váljon ki okozta legyen, hogy e szövetség emlékei reánk nézve szomorúk legyenek ? Némelyek a feudális rendszer kifo­lyásának fogják mondani e roszat, s mi magunk is hajlandók lennénk szinte ezt hinni, ha nem látnók azon t. czikkeket, melyekben nemcsak a nép, de a román, mint nemzet, örök rabszolga­ságra volt kárhoztatva. — Bennünket megnyug­tat azon öntudatunk, hogy soha olyasmit nem .A bazo­ttságok jogait sértené, itt értjük a jogot, s nem a suprematiát, a mit a románok 1848-ban kértek, ugyanazt kérik ma is ; s ezen követeléseket illetőleg a magyar nem­zet értelmiségének nagyobb része már ma azt mondja, hogy azok igazságosak s kielégítendők ; meglátandjuk, mint fogják ezt a jövő országgyű­lés alkalmával tettleg is bebizonyítani, mert csu­pán üres és biztató szavak ki nem elégíthetnek. Ha czikkíró a magyar nemzet által már eddig bő mértékben tanúsított őszinteséget s igazságos­ságot figyelembe veendi, s azt minden szenve­dély nélkül tanulmányozza, bizonnyal meg fog győződhetni, miszerint az, az egységes Magyar­hon eszméje alapján, minden nemzetiségek, s igy a románok irányában is méltányos leendő­k igazságosságát nem puszta kifejezésekben, ha­nem, mint ezelőtt, tettekben is fogja bebizo­nyítani. (g) tartomány földbirtokosai, hogy a teendőkről ta­nácskozzanak. Ezen ügyet különben nagy ho­mály fedi. A Galiczia irányában behozott szigo­rúbb eljárásnak is fontos okának kell lenni. A déli lengyel határszél fölkelői folyvást uton­­crozzák magukat az osztrák krakkói kerület ön­­kényteseivel.­­ Más felől azonban az oroszok is már erősebb csapatokkal rakják meg a déli határt Olkuszban, Szlomnikiban, Volbramban, Szkalában s különösen Miechowban, mely az e vidéki orosz tábor főhelye, tetemes erő áll.­­ A­mi a fölkelők táborhelyeit e vidéken illeti, arról nem tudni bizonyost, de annyi áll, hogy a fölke­lőknek gyálhelyök van ezen részekben. A csatatérekről nem érkeztek hírek új ütkö­zetekről. Kalisból jelentik, hogy ápril 12-ike óta az egész kormányzóság lázadásban van. A sok ezerre menő önkénytesek 10 csapatra oszolva erős állásokat foglaltak el. Az oroszok mintegy be vannak zárva helyőrségi városaikba s nem mernek a védő ágyú lövésén túl menni.­­ A „Czas“ írja, hogy idegen tőkepénzesek kölcsönnel kínálták meg a lengyel titkos kor­mányt, de ez elutasította egyelőre, míg az or­szág pénzügyei jobban állhatnak. Az oroszok és némely csellzövök kivételével az egész or­szág elismerte a nemzeti kormányt. Ugyanazon tudósítás szerint fa parasztok mindenütt csatla­koztak a fölkeléshez. Különösen Podlachiában, a lublini kormányzóságban a gosztini és son­­ezoni kerületben, a Zamojski-féle birtokon a parasztok a fölkelők táborába sietnek.­­ Az augusztovói kerületből egy ütközetről tudósítják a „Czast“, mely Lokajczienél történt 700 orosz és 140 lengyel közt apr. 9-kén. Utób­biaknak 12 halottjuk és sebesültjök van, az oro­szok 50 embert vesztettek. Lengyelországi csenttagek. Az orosz központi parancsnokok Lengyelor­szágban a következendő rendeletet vették : Ex­­cellentiád nem fogja kihirdetni az amnestiát ille­tő sürgönyt, valameddig nyomtatott példányban nem veszi a szöveget s részletes utasítás nem érkezik kezéhez. Az eddig elfogott egyé­neket nem kell szabadon bocsátani. A környéken az őrködést s fegyveres bandák üldözését nem kell félbeszakasztani. Továbbá a varsói belügyi kormány­bizottság Berg­­bink egy parancsára következendő kör­levelet bocsátott a királyság minden polgári kor­mányzójához : 1) A kormányzók jelentéseikben ne használják többé e kifejezést : „fölkelő-ban­­dák“, hanem „lázadó-bandák“. 2) A csapatok által történhető rablásokat és gyilkolásokat, me­lyek csak igazságot tesznek, s a lázadókat érde­mük szerint büntetik, nem kel­l barbár tények­nek nevezni, és atalán a kormányzók jelenté­seikben ne támaszkodjanak polgári, hanem ka­tonai értesülésekre. A „Czas“-nak ápr. 17-kéig terjedő varsói le­velei nem mutatnak semmi változást a helyzeten. Az amnestia kihirdetése után is folyton tart a katonai rémkormányzat. Az 1832 óta folyvást a varsói várban székelő kárhozatos állandó vizsgáló-bizottmány, mely a po­litikai vétségekben ítélt, újabban ismét sok tag­gal szaporittatott. Elnökül egy zsandarin-ezre­­des, Vitkovszki neveztetett ki, ki a lublini kormányzóságban sok önkényű embertelenséget követett el. Mondják, hogy nemsokára ezt teszi meg kormánya varsói rendőrfőnökké. — Lithvániában az orosz katonaság ép oly féktelenül viseli magát, mint a tulajdonképi Len­gyelországban. — A gárda túltesz a többi csa­paton. — A titkos lengyel kormánynak egy, ápr. 10. kelt rendelete a nemzeti adót illetőleg ezt tartalmazza : Az ingatlanok birtokosa 10 pretet fizet a tiszta jövedelemből; ugyanannyit a tőke­pénzesek és iparosok, ha 10,000 lengyel finál (4 lengyel fr. egy osztr. ft) több jövedelmök van. Kiknek tiszta jövedelmök csak a 4000 ftot haladja meg, ennek csak 5 percentjét adják, stb. A nemzeti adó beszedése e rendelet kiadása után 22 nappal kezdődik. Az izgatottság növekedőben van nemcsak ma­gában Lengyelországban, hanem a szomszédos tartományokban is. Mint az „Alig. Zig“-nak Berlinből írják, Posenben gyűléseket tartanak , egykor Lengyelországhoz tartozott minden a Magyar Tudományos Akadémia. A magyar nyelv szótára első kötete 104 ívnyi tartalommal immár megjelent. Ebben foglalta­tik élőbeszéd is ezen szótár keletkezéséről, to­vábbá az akadémiai utasításról és a szerzők ve­zérelveiről annak készítésében. Ezen élőbeszéd­ből láthatni, hogy az akadémia mindjárt eleinte az egész társaság közreműködésével oly nagy szótár készítését tűzte ki c­­­lul, melyben minden egyes szóról el vala mondandó, mit róla nyelv­tudósnak tudnia lehet. Az 1840 é­s következő években megkezdett felolvasások­ és mutatvá­nyokból az tűnt elő, hogy miután az egyes dol­gozók természet szerint saját nyelvészeti elveik­­vagy nézeteikből indulának ki, az igy késziten­­dett mű a legkülönnemübb, sőt egymással ellen­tétben álló felfogások halmaza fogna lenni , mi­hez képest 1844-ben elhatároztatott, hogy a szó­tár készíttetése egyelőre csak az érteleme­zésre és még a nyelvtani s szókötési viszo­nyok előadására szoríttassék , s ezek egy­öntetű kivitelével két tag bizassék meg. — A megbízott szerkesztők, vagyis inkább szerzők, két évi munkálkodás után azt jelenték az akadé­miának, miszerint ők, korlátolt megbízatásuknál tovább menendők, készek, ha az akadémia jóvá­hagyandja, munkálataikba mind a szófejtést, mind a nyelvtudomány akkori állásához képest a többé kevésbé rokon nyelvekkel hasonlítást is fölvenni, mely kibővítése a tervnek, miután több rendbeli ekkép kidolgozott szóczikk felol­vastatott vala, közhelyeslést nyelvén, az a nagy gyűlésnek ia bejelentetett , a következő időkben pedig nemcsak a szótári munkálatok el­haladtá­­ról évenként, hanem több ízben az iránt is kül­dött ki kebeléből az akadémia szakférfiakat, hogy a dolgozatokat belső tartalmuk és minősé­gük tekintetében is vizsgálják meg, jelentési teendők. Mi mindenkor teljes méltatás kíséretében meg is történt. Maguk a szerzők időnként több czikket és értekezést közlöttek az ülésekben, melyek a jegyzőkönyvek tanúsága szerint, álta­lában helyeslést nyertek, sőt az évi munkálatok sorában jutalmakra érdemesíttettek. Szerzők törekvése vola ezek szerint munkála­taikat az értelmezésen túl az egyes szók eleme­zésére, családosítására, s némely rokonnyelvek­­beliekkel mind anyagi, mind alaki tekintetben összehasonlítására is kiterjeszteni, s fölvevék dolgozataik közé nemcsak az élő és közdivatu szókat, hanem a régi nyelvemlékekből s táj­be­szédekből kiszedegetett érdekes beszédrészeket, sőt a magyar szók alkatrészeit, u. m. a gyökö­ket, képzőket és ragokat is ; szóval, igyekezé­­nek, a­mennyiben két embertől telik, az akadé­mia eredeti szándékát már most megközelíteni, egyedül a szorosan vett, s a közéletbe át nem ható műszak rekesztetvén ki, mi szintén akadé­miai utasítás következtében történt, Így fejezte­tett be, a zavaros idők kivételével, mintegy tizen­öt év múlva az egész munka, s 1861. év utó hónapjaiban nyomatni megkezdetvén, az első kötet­e az egésznek, mintegy ötödrésze — a közönség kezében forog s a többi kötetek nyo­­matása is, ha csak a szerzőknél emberileg lehető akadályok nem jőnek közbe, szakadatlanul foly­­tattatni fog. Minthogy azonban ekkorig az egész tulajdon­képen csak a két szerző munkája, kívánatos, hogy az jövendőben az egész magyar nemzet közös nyelvkincsévé váljék. Ehhez képest felszóllittatik mind az akadémia kebelében, mind azon kívül a két magyar hazá­ban minden, a kit nyelvünk ügye érdekel — s melyik magyar embert nem érdekelné az ! — és a ki ezen kivül ily működésre magában hiva­tást érez, hogy ha akár pótoláskép, akár meg­­igazítólag, akár a szerzőkével ellenkező nézet­ből indulva, bármely egyes szótári czikkre, vagy állításra észrevétele volna, azt tétovázás nélkül tegye írásba, s az ekkép czikkek szerint rendezett észrevételeit akár együtt, akár idősza­konként, de minden esetre a szótár nyomtatása bevégeztével a nyelvtudományi bizottság jegy­zőjéhez, Hunfalvy Pálhoz, küldje, hogy a bekül­dött észrevételek majdan egy pótlék kötetben szintén felhasználtathassanak. A további kivi­telre a nyelvtudományi bizottság ruháztatott fel olyképen, hogy a beküldött észrevételeket vizs­gálja, illetőleg két-két tag által vizsgáltassa meg az iránt : vájjon azok nyelvi és tudományos te­kintetben kellő alappal és érdekkel bírnak-e ? Ha valamely esetben a két vizsgáló különböző véleményt adna, még egy harmadik véleménye is megkivántatván, sőt ha a szótárkészítők néze­tével egészen ellenkező észrevételek merülnének fel, ezek bizottsági ülésekben is megvitatandók lévén. Minden egyes beküldő neve, elfogadott észre­vétele után, minden egyes czikknél kinyomatni rendeltetett. Kelt Pesten, a magyar tudományos akadémiának folyó évi mártius 30-án tartatott üléséből. Szalay László, titoknok. Szek­ödvény és államigazgatás és bank kösz (Folytatás.) Szabályzat. Hl. A bank hivatalnokairól. 9. §. A bankigazgatóság határozza el, mely hivatalnokok tegyenek le biztosítékot, és mily összegben, 10. §. A főtitkár, az igazgatóság felügyelete alatt, a fennálló utasítások szerint viszi az ösz­­szes üzletágak fővezetését, a pénztárak s szá­madási ügyek fölötti őrködésben a pénztárigaz­gató s a főszámvevő állanak oldala mellett. A főtitkár a közeg, mely által a bankigazga­tóság minden határozatát végrehajtatja, és a vég­rehajtások fölött őrködik. A bankigazgatóság és a bizottmány minden tanácskozásában részt vesz, azonban döntő szavazat nélkül. Köteles­ségében áll a bankigazgatóságnak pontos tudó­sításokat és czélszerű javaslatokat tenni, véle­­mény-nyilvánítását az irományokban szintén lát­hatóvá teendő, 11. §. A pénztárigazgató és főszámvevő min­den beadványt és összeállítást a főtitkár által juttatják a bankigazgatósághoz, ugyanez után érkezvén hozzájuk az igazgatóság végzései is. Kétséges esetekben, melyek gyors intézkedést igényelnek, mindig egyetértésbe teendik magu­kat a főtitkárral. IV. A részvényekről. 12. §. A részvények nevekre szólnak, szelvé­nyekkel s vételjegyekkel vannak ellátva és a mellékelt minta szerint készíttetnek. Átruházá­suk forgatmány által történik, az első lap túlsó oldalán, a bank azonban nem kezeskedik a for­gatmány valódiságáért. 13. §: Minden részvényes biztosíthatja tulaj­donjogát saját részvényére. E czélból aláírással ellátott nyilatkozatokat kell beadni, a­mely a részvénykönyvben és magán a részvényen is elő­­jegyeztetik, minek következtében az vagy újon­nan kiállítandó, vagy a benyújtó nevére már előbb kiállított, vagy reá forgatott részvények csak akkor fogadtatnak el a bank által át­írás végett, ha az átengedés rendszerüleg van hitelesítve. 14. §. Épen igy biztosíthatja magának min­den részvénytulajdonos a fölveendő osztalékot is azon részvények után, melyek vagy nevére szól­nak, vagy rendszerüleg reá forgatják. Az e czél­ból benyújtott nyilatkozvány a részvénykönyv­ben előjegyeztetik és ezen előjegyzés magán a részvényen bizonyittatik, minek az lesz követ­kezése, hogy az osztalék azután csak rendszerü­leg hitelesített nyugtákra fizettetik ki. 15. §. Ha a részvények csőd, kiegyezkedési vagy hagyatéki tömeghez, árva- vagy gyám­va­­gyonhoz tartoznak, a banktól az illetékes bíró­ság által megtudandó, vájjon történhetik-e átírás és mikor, valamint a lejárt osztalékok mily elő­vigyázat mellett adatnak ki. Ez áll hasonlóan a szabad rendelkezési jog korlátozását tekint­ve is, a­mennyiben az helyettesítési, biztosítéki vagy hitbizottmányi i­ntézkedések által van meg­állapítva. V. A bankjegyekről. 16. §. Uj bankjegyek kiadása alkalmával a bank azok pontos leírását közzéteszi. 17. §. Valahányszor az államigazgatás kíván­ja, és valahányszor a császári biztos, a bankkor­mányzó vagy pénztárigazgató személyében a hi­­vatalból kilépés által változás történik, a bank­jegyek állása a legpontosabban vizsgáltatik meg, a lehet az előjegyzésekkel összehasonlíttatik, és a vizsgálati okmány valamennyi ezen üzletág fő­vezetésére kijelölt egyének által aláíratik, s az­tán a levéltárban őriztetik. VI. A letéteményekről. 18. §. A letétemények átruházhatók. A for­gatmányok a letevő aláírásával s pecsétjével (ha a letevő kereskedelmileg bejegyzett czég,­a bank által ismert s bejegyzett czég, vagy ezégvezető aláírásával) ellátandók és a banknak felj­en­tendők. 19. §. A bank letéteményi osztályának szigo­rúan meg van tiltva, a nála letett tárgyak tulaj­donosai, száma, minősége vagy értéke felől érte­sítést adni; a letéteményezett bárminemű érté­kek csak a tulajdonos tudtával s beleegyezésé­vel a letét­irat mindannyiszori felmutatása mel­lett, tiltathatnak le bíróságon kívül, vagy adathat­nak az eredeti letevőn kívül másnak. 20. §. Ha a letevő csőd alá esik, vagy vagyo­na fölött kiegyezkedési eljárás nyittatott, s ez iránt a bank bíróilag értesittetett, köteleztetik ez a nála letett tárgyakat a csőd, vagy kiegyez­kedési eljárás számlájára további őrizete alatt tartani, és azokat a megfelelő illeték befizetése mellett csak a bíróság, illetőleg a kiegyezkedési eljárás vezetői, valamint a követelés megállapí­tása után az intézet végzése folytán szolgáltat­hatja ki. 21. §. A­ki a banknál letett tárgyra végrehaj­tás útján igényt támaszt, ki kell eszközölnie, hogy a végrehajtás jóváhagyása az illető bíróság által hivatalosan közöltessék az intézettel, és így a letéteményt a megfelelő illeték befizetése, a le­téteményi okmány visszaadása, vagy megsemmi­sítése (amortisatio), és egy formaszerű vevény sajátkezű aláírása mellett veheti át. 22. §. Ha egy harmadik számlájára történik letéteményezés, a letevő ama tárgy iránt a beje­lentett tulajdonos felhatalmazása nélkül nem ren­delkezik, valamint a tulajdonos oly esetekben, midőn a letett tárgyakat személyesen veszi igény­be, személyének ugyanazonosságát köteles az intézet által elégségesnek tartandó módon iga­zolni. 23. §. Ha a letétemény halál­eset folytán egy harmadik személy vagy több egyén közös bir­tokába megy át, ez iránt a bank a hagyatéki ha­tóság által lesz értesítendő, valamint tudatandók vele azon egyének nevei is, a­kik jogosítják a letéteményezett tárgyak fölött rendelkezni. 24. §: A bank köteleztetik a nála letett tár­gyak gondos őrizetére, és ezek száma, valamint minősége iránt kezes, azonban csak sikkasztás vagy elidegenítés esetében, nem pedig oly eshe­tőségekre nézve is, melyek az átalános törvé­nyes intézmények szerint kizárólag csak a tulaj­donost érik. VH. A leszámítolási és kölcsönüzletről. 25. §. A bankigazgatóság határozza meg az összeget, mely a leszámítolási s kölcsönüzletre fordítandó.

Next