Pesti Napló, 1863. április (14. évfolyam, 3939-3963. szám)
1863-04-26 / 3960. szám
95—3960 14-ik évi folyam. Vasárnap, apr. 26.1863. Szerkesztési iroda: “"“SaXSS“" Kiadó - hivat. I: Előfizetési föltételek: I Hirdetmények «Hja: Ferencziek terén 7-dik szám földszint» Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva is 7 hasábos petit-sor egyedor hrdetésnél 7 nj kr« Ferencziek terezik szám, 1-ső emelet. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli félévre .... 10 frt 50 kr o.5. Bélyegdij külön 30 uj kr. Magánvita 5 hasábos ____________ fogadtatnak el._______________________panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Évnegyedre . . . 5 frt 25 kr o. é. petit-sor 25 uj fr. Előfizetési céLit „Pesti Naplódra május—júniusi 2 hóra 3 ft 50 kr, május—júliusi % évre 5 ft 25 kr, május—octob. */a évre 10 ft 50 kr. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. Pest, apr. 24.1863. (Fk) A napi sajtó azon része, melynek nincs alkalma hivatalos forrásokból meríteni, kénytelen minden fontosabb politikai hirt tudomásul venni, mely tekintélyesb lapok által közöltetvén, szélesebb körökben el van terjedve. E kötelesség a napi sajtót még akkor is illeti, vagy talán épen akkor leginkább, midőn oly hít forog szóban, melyről subjectív meggyőződésünk az, hogy alaptalan, mert a tévedések szétoszlatása nem kevesbbé fontos, mint az igazság terjesztése. Ily átalánosan elterjedett, és — véleményünk szerint — mégis teljesen alaptalan hír az, hogy — Oroszországból vett közlemények alapján — Ausztria hivatva érezné magát, a lengyel ügyre nézve a közvetítő szerepére vállalkozni, nevezetesen Páris és Pétervár között. Ez utóbbi hozzátétel szükséges volt, hogy"az illető hír, legalább hébebóbra, egyegy hívőre találjon, mert az a jámbor ember, aki azt hinné, hogy Ausztria Oroszország és a forradalom közt akarna közbenjárni, még nem született. Az ily közbenjárás először anyagilag lehetetlen volna, mert Langievicz dictaturájának megszűnése óta senki sem képes megmondani, vájjon kicsoda hát a lengyel nemzetnek, vagy, ha úgy tetszik, a fölkelőknek, illetékes képviselője, akivel alkudozni lehessen ? Másodszor pedig ily közvetítés erkölcsileg is lehetetlen oly hatalom részéről, mely mindig azon elvet vallotta, hogy „törvényes kormány és rebellisek közt alkudozásnak nincs helye.“.... Azt mondják tehát, hogy Ausztria Orosz- és Francziaország, vagy Oroszország és a két nyugati hatalom közt akarna közvetíteni. De a hír még ezen alakban is valószínűtlen, a következő okokból : Először, közvetítésre eddigelé semmi szükség nincsen, mert azok, kik közt közvetíteni kellene, mindeddig a legbarátságosabb viszonyban állanak egymáshoz, és köztük az egyenes közlekedés egyetlen pillanatra sem szakasztatott félbe. Aztán a közvetítésnek csak ott van értelme, ahol az egyik fél oly követelésekhez ragaszkodik, miket a másik teljesíthetleneknek tart. Franczia és Angolország azonban még semmi határozott követelést nem intézett Oroszországhoz, hanem a teendőket az orosz kormány belátására bízta, mely most szabadon teheti a maga ajánlatait. Ausztria tehát legfeljebb azt tehetné, hogy ezen ajánlatok elfogadása mellett prókátorkodik azuileriákban, vagy a londoni foreign oficeban. De még a közvetítésnek ezen nagyon szerény neme is igen nagy akadályba ütközik, mert itt a „de jure tertii“, azaz nem franczia vagy angol, hanem lengyel érdekekről van szó, mik körüli eldöntésre épen csak a lengyelek illetékesek. A két nyugati hatalom a lengyeleket segítheti vagy nem segítheti, ez egészen az ő tetszésöktől, vagyis inkább érdeküktől függ, és ezen érdek parancsszavát semminemű közvetítés el nem némitandja, de a lengyelek nevében valamit elfogadni vagy visszautasítani, arra sem Angol- sem Francziaországnak nincs joga, és ily határozat a lengyelekre nézve semmi kötelező erővel nem bírna. E körülmény annál nagyobb súlylyal bír, miután eddig az orosz had a mindenünnen cserben hagyatott lengyelek felett sem bírt akár csak picinyke győzelmet is kivívni. Gallicziából érkező osztrák katonatisztek, tehát eléggé elfogulatlan bírálók, azt modják, hogy a forradalom még csak kezdetén áll , és hogy az oroszok helyzetének javulására semmi kilátás nincs, mert az orosz katona csak ottan ér valamit, ahol nagy tömegekben és tekintélyes tüzérség árnyékában működhetik. Egyenként, vagy apró rajocskákra szétforgácsolva, az orosz katona semmit sem ér; ha 60 tölténye van, fél óra alatt elpuffogtatja,akár talál vele, akárt nem talál, és aztán, ,munitió hiánya miatt*, retirál a rá nézve oly kényelmetlen helyzetből, míg a lengyel fölkelők mindegyike tudja, mi mellett küzd, és e küzdelem czélja mellett lelkesülvén, egyénileg és önállólag is tetemes latot vet a mérlegbe. Mindez oly mélyen gyökeredzik a küzdelemnek és a küzdőknek természetében, hogy e tekintetben semmi változás nem várható. Ha tehát Ausztriának Oroszország és a lengyel forradalom közt nem lehet közbenjárnia, az Oroszország és a nyugati hatalmak közti közbenjárás pedig gyakorlati értékkel nem bírhat, nem látjuk át, mi indíthatná Ausztriát ily szerep elvállalására. És várjon Francziaország megköszönné-e az ilyen közbenjárást! Tekintsük higgadtan a tényállást! Talán Napóleon akaratán kívül, vagy épen akarata ellenére jutottak-e a dolgok oda, ahol most állnak ? Nem emlékezünk-e mindnyájan arra, hogy hetekkel, sőt hónapokkal a lázadás kitörése előtt, lengyelországi tudósítások kívülről jövő izgatásokról szóltak, melyek azt sejteték, hogy a legközelebbi alkalom nyílt fellobbanásra fogja juttatni a keblekben mindinkább halmodozó gyúanyagot? Talán a franczia kormány akaratán kívül, vagy annak ellenére, szólnak-e oly harczias hangon a franczia lapok ? Talán ez akaraton kívül vagy ellenére jutott-e nyilvánosságra azon, Pétervárba menesztett franczia sürgöny, melyben Drouin de Lhuys kijelenti, hogy a franczia kormány „a közvélemény nyomásának“ ellene nem szegülhet? Az olasz háborúra talán Orsini bombái kényszerítették a franczia császárt, — legyen, ámbár azt hiszszük, hogy ezek legfeljebb siettették a már sokkal régebben határozattá vált öszszeütközést; — de mi kényszerité Napóleont azon magatartásra, melyet ő a lengyel ügyben vállalt magára? Semmi sem, — és ez azon föltevésre jogosít, hogy a császár régóta megállapított és éretten megfontolt terv szerint cselekszik, melyet váratlan nagyszerű események talán megmásíthatnának, hanem közönséges diplomatiai mesterkélés által II. Napoleon nem engedi a maga terveit elescamotíroztatni. Épen azon lassúság és óvatosság, melylyel ő egyik lépést a másik után tesz, azt mutatja, hogy fontos, és épen nem könynyen elérhető czélok lebegnek az ő szeme eőtt. Aztán ő benne a bölcsész párosul a praktikussal; a praktikus körülnéző óvatosságai számlálja meg a szírieket, mik közt keresztül kell eveznie, de a bölcsész teljes jelentősége szerint fogja fel azon válságot, mely Oroszországra nézve, nevezetesen Sándor czár trónralépte óta, beállott. E fejedelem átlátta, hogy a régi Oroszország számára a mai Európában nincs hely, és hogy vagy hátrább kell vonulni kelet felé, ahol az átlagos miveltségi fok nem igen eltérő az orosztól, vagy pedig Oroszországot „europaizálni,“ a szabadság és miveltség nagyobb mértéke által. Amazt nem akarván, imezzel kelle kisérletet tenni, de a jó vetés sok lábnyi mélységig befagyott földre esett; a büszke, kegyetlen, és minden franczia raffinement mellett miveletlen aristokratia, a baromtól kevéssé különböző pórnép, erős és tekintélyes középrend hiánya, mindez megannyi áthágyatlan akadály volt a czár reformterveinek valósítása ellen, úgy, hogy e reformtörekvések csak azt eredményezték, hogy a birodalom nyugati és keleti fele közti különbség még inkább kirívott, hogy nyugaton az úgynevezett kiváltságolt tartományokban, nevezetesen Lengyel és Finnhonban, az elszakadási vágy újra ébredezett, míg a tulajdonképeni Oroszországban az óoroszok haragját vonta magára a czár, anélkül, hogy ezért a nyert szabadság értékét méltányolni nem tudó nép háladatosságában lelhetne kárpótlást, így Oroszországot a korszellem egy kénytelenség és egy lehetlenség közé szokta; mindkettő ellen hasztalan küzd Sándor czár erélye és jóakarata, és épen nem a rajongók közé tartozó politikusok — főleg a svéd törekvésekkel szemben — azon lehetőségre kezdenek gondolni,hogy az orosz birodalom nyugati és közép Európa mellől tetemes darabbal hátra felé szoríttathatnék, és, legalább egy időre, megszűnhetnék európai nagyhatalom lenni. Nem ítélünk e lehetőség közel vagy távol volta felett, csak azt akartuk kimutatni, hogy e perczben nem valami szeszély-sugalla házi politikának nyilatkozmányaival, hanem nagyszerű világtörténelmi vajúdásokkal állunk szemben, miknek teljes és , alapos felfogására Francziaország koronás bölcsésze bárkinél is képesebb, és miben holmi diplomatiai közvetítés tapaszával nem lehet segíteni. Ily epochalis események irányában III. Napóleon nem szokott a semleges nézőre szorítkozni, Ausztria pedig mind fekvésénél, mind érdekeinél fogva oly közelről érintetik attól, ami Európa északkeleti részében történik vagy készül, hogy a semleges közvetítő szerepére szorítkozni —bármily forrón kivánná is — reá nézve merőben lehetetlen. Bécsi dolgok. A „Wanderer,“ a rumán congressusra vonatkozólag, megemlíti, hogy a szebeni rumánoknak nem volt meghatalmazásuk népek részéről, ennek nevében beszélni, s hogy ez okból fölterjesztésük nem fölirat, hanem csak kérvény, minőt egyesek is terjeszthetnek a trón elé. Mindemellett az idéztükt lap nem csekélyli azon tény jelentőségét, mint amely csakugyan mutatja, hogy a románság közt tekintélyes párt van, mely az octoberi diploma és februári pátens alapján kész egyezkedni. Az egyezkedés módjairól még nem ítélhet a „Wanderer“ a rövid távsürgönyök után. De a legújabb sürgönyök mutatják, hogy a románoknak kivánataik is vannak, melyeknek teljesítésére az egyezkedésben nagy súlyt helyeznek. A „Botschafter“ szintúgy örvend e kivánatoknak, mint magának a februári patens mellett tett nyilatkozatnak. S elég eszélytelen bevallani, hogy csupán azért örvend, mivel a magyar igények ellen vannak intézve. Vájjon csak a magyar igények (sic!) ellen-e? Vájjon például Erdélynek új topographiai felosztásánál nincs-e a szász föld is érdekelve ? Váljon az országoknak tisztán topographiai és nemzetiségi területek szerinti felosztása oly elv-e, melynek alkalmazását, végső eredményéig veszélyes államférfiak Ausztriában elvállalhatják ? Valóban, amenynyire természetesnek tartjuk, ha a román congressus nyilatkozatát a februári alkotmány mellett megelégedéssel jegyzik föl a „Donau Zeitung“, „Presse“ stb., úgy viszont a „Botschafter“ utóbbi czikkében egy mákszemnyit sem tudunk fölfedezni azon politikai veszélyességből, mely annak, amit mond és tesz, következményeit is számba szokta venni. A szélső központisítás eszméi miként találkoznak a szélső bomlasztási törekvésekkel , kimutatja közelebb a „Független.“ Legyen elég itt arra utalnunk. Mi ezúttal még csak egy helyét idézzük a „Ratschafter“ czikkének. Ez a „majoritások törvények oly föltétlen proclamálása, mely szerzett jogokat, szentesített jogviszonyokat, kötéseket számba nem véve, a jogeszme uralkodása ellenében proclamálja a sokaság akaratának egyeduralmát. Itt is találkoznak a szélsőségek. Az anexio politikája a szétbontáséval. Az államok alakításában egyedüli tényezőnek véve föl a suffrage universel. Szeretnék hinni, hogy gyermekek szerkesztik a „Botschaftert“,kik nem ismerik a tűz hatását, melylyel játszanak. Hogy nem értik az eszmék horderejét , minden szavuk mutatja. Jó akaratú emberek lehetnek, de bizonyára az öszbirodalomnak nem tesznek hasznos szolgálatot az eszmék, melyeket hirdetnek. Láthatja az olvasó, hogy csupán eszmék fölött vitázunk, mellőzzük a tények bírálatát, építése már vagy el van határozva, vagy pedig a kétség alá nem eső kiépíttetés stádiumában áll, lehet ugyan polemizálni, de egyelőre felesleges az , főleg ha oly combinatiók állíttatnak fel ellensúlyul, melyek egyes vidékek érdekeit képviselik ugyan, de az előzmények által túlhaladott álláspontokká váltak. Kivételt csupán az országos vonalak képeznek, melyeket tervben levő vonalakkal szemben is czélszerű védeni. A vitatkozás vonatkozhatik ily esetekben az elfogadott vonalirány körül tapasztalható hiányokra, egyes,eléggé nem méltányolt szempontok kiemelésére, magának az ügynek érdemleges tárgyalására, hiányok feszegetésére, de nem egészen újdonsült tervek ajánlgatására, melyeknek vége-hossza nincs. Másodszor kívánatos, hogy országos vonalak vitatásakor ne szerepeljenek oly nagy mértékben azon kisebb érdekek, melyeknek hivatása inkább oda simulni a főérdekekhez, semmint az országos érdekek közt dilettánskodni. Ezen szempontok kijelentésére az alább következő czikksorozat indított, mely bizonyos tekintetben már eldöntött combinatió ellen melegít fel oly vitát, melyben újonnan fellépő vidéki érdekek erőlködnek országos hangon szóllani. A tett ígérethez képest azonban közöljük e czikket, a jelenleg kijelölt kellékeket csak ezutánra kívánván meg a hozzánk beküldött czikkektől. Főleg óhajtjuk, hogy a meddőn szapora tervelgetések ellensúlyozása végett az e téren foglalkozók fűzzék tárgyilagos okoskodásaikat az országos vonal-combinatiókhoz és országos érdekekhez, s ne szorítkozzanak egy vidék érdekeinek vagy egy érdeknek láthatárára, mert az ily hírlapirodalmi előcsatározás még oly országokban sem otthonos, hol tőkékben nincs oly hiány, mint nálunk. Ezen irányban fogunk megbírálni ezután minden, a nevezett szakmát érdeklő czikket. Pest, apr. 24.1863. (B) Több ízben volt alkalmunk kijelenteni, hogy a közlekedési ügyek terén bő képviselését óhajtjuk a legtávoliabb vidékeknek is, s hogy a jelen vasúti tervekre vonatkozó czikkeknek megnyitjuk lapunk hasábjait, kölcsönös érdeklődést, eszmetisztázást s felvilágosításokat várván ezen iránytól, ami mindenesetre tanulságos előzmény lehet a foganatosítás bekövetkezhető időszakában. Ezen iránytól, azt hiszszük, nem térünk el, ha körvonalazzuk azon határt, melyek közt a vitás czikkeknek forogniok kell. Először is, a tárgy természeténél fogva, már első kellék, hogy nyílt, függőben lévő kérdések ventilláltassanak, mert csak így lesz elérve azon czél, hogy a hírlapirodalmi felszólalások ne csak felvilágosítólag hassanak, hanem az érdekek kiemelése által Útmutatásul is szolgáljanak mindazoknak, kiktől a foganatosítás függ, kiknek közreműködése vagy közvetlen csatlakozása a kivitelnél nélkülözhetlen. Oly vonalak ellen tehát, melyeknek ki Néhány észrevétel Reviczky Sz. urnak az alföldi vasút folytatását tárgyazó czikkeire. Reviczky úr szerint az alföldi vasút Zombortól Eszéknek, innen, Zágrábot mellőzve, Károlyvárosnak vezetendő, honnan aztán bekigyóznék a Fiumaráig; Vukovár pedig egy szárnyvonal által csatoltatnék az eszéki indóházzal. E folytatási terv lenne tehát az alföldi vasút építésének fő feltétele; vagy így fejeztessék be, vagy ne is építtessék, miután minden más terv csak töredékes közlekedés, minden egyéb javaslat csak egyes vidék érdeknyüzsgölődése, s eltörpült falutoronybeli láthatár, mely mellett egy jó kénti rendszer alig szégyelhetné el magát. Ezek körülbelől a praemisiák, melyekből R.ur deducál, s eddig hat czikkben sok állítást hoz fel következtetéseinek támogatására. Mindez azonban engem nem volt képes meggyőzni, s miután még vitás az ügy, magam is megkísértem az olvasó közönség elé terjeszteni azon érveket, melyek engem oly erősen gátolnak abban, hogy R. úr tervét elfogadjam, s daczára az általa fölhozottaknak, még mindig falutoronybeli láthatárom közé szorítanak. Igaz, az én nézetem nem bir oly történeti alappal, minővel R. úré dicsekszik, bár eddig nem tudtam, hogy valamely nemzetgazdászati érdeknek történeti alappal kell bírnia , de azért mégsem új, hogy parvenüként csak amúgy félvállól tradtáltassék, és a nyújtózkodó provinciális érdekek kapaszkodó törekvései közé relegáltassék. Vegyük szemügyre egy kissé. Az én tervem tehát ez : az alföldi vasút Baja vagy Zombortól a Dunáig, innen, ennek áthidallása után, vagy Mohács vagy Villányon át Pécsnek, innen Szigetváron és a Dráván át Zágrábig vezetendő, honnan, Károlyvárost érintve, bekigyóznék a Fiumaráig. Eszék pedig egy szárnyvonal által csatoltatnék össze a villányi indóházzal. — Mindenek előtt pedig a pécs-kereszturi vonal mielőbb kiépítendő. Ebből látszik, hogy mi távol járunk egymástól, következőleg érveimnek is egészen különbözőknek kell lenniük R. úrétól, de hogy melyek erősebbek, ítélje meg a közönség. Azt mondom: mindenek előtt a pécs-kereszturivónál kiépítendő. Nem kétlem, R. urat főleg azon óhajtás indította czikkei írására, vajha az alföldnek, Magyarország e gabnakamrájának, s nemzeti gazdagságunk erőforrásának mielőbb nyujtatnék alkalom arra, hogy terményeivel a világpiacon megjelenve, ott az eddiginél könnyebben versenyezhessen a külföld hasonterményeivel, s így élénkebb nemzetközi kereskedelmünk hasznát mielőbb élvezhessük, mégpedig nagyobb előnnyel, mint ez mostaniig történt, meglevén Rura felől győződve, hogy a verseny a buda-trieszti vonalon , drágasága miatt, el nem érhető. Kettőre van tehát főleg szükségünk, gyorsaságra és olcsóságra. Gyorsaságra t. i. abban, hogy a világpiacon minél előbb megjelenjünk, s ne engedjük a tért mások által elfoglaltatni, főleg most, midőn arra kedvezőbb alkalom mutatkozik. Olcsóságra pedig a tekintetben, hogy ott képesek legyünk a majd velünk szembeszálló concurrentiával előnyösen megküzdeni. Ez, úgy hiszem, elvitázatlanul áll. Vessük össze a két tervet, melyik felel meg inkább e követelményeknek. Az alföldi gabna, R.ur terve szerint normális esztendőket véve, mint nagyobszerű kereskedelmi czikk, előbb meg nem jelenhetne a tengeren, mig az eszék fiumei vonal ki nem építtetik, következőleg az alföldi vasút is, Eszéknek vive, mindaddig csonka és czéltalan, mig e folytatás nincs bevégezve, azaz, az alföldi terményeknek az alföldi vasút elkészültével is vagy Zomborból Tétényen át kell kiszállittatniok, vagy otthon kell várniok, mig valakinek kedve és pénze van Lippeg 3 milliójához még legalább 27 milliót hozzá adni, s igy az eszék-fiumei vonalt kiépíteni. Hogy e két alternatíva közül az alföldi terményekre, s igy az alföldi vasútra nézve, egyik se kecsegtető, könnyen kimutatható. Hogy az első nem előnyös, mutatja a mindennapi tapasztalás, melyből látjuk, hogy gabnánk kivitelre nem kerestetik, és pedig nem azért, mintha a tenger melletti piaczokon a gabnát egyáltalán nem keresnék, hanem egyedül csak azért, mert olcsóbb gabnát keresnek, mint mi azt Tétény-Triesten át oda szállítani képesek vagyunk, és csak az 1861. év volt ránk nézve oly szerencsés, hogy a drágább vitelbért is mások fizették meg. Ebből önkényt foly a második, hogy tehát gabnánknak otthon kell várnia, mig az olcsóbban szállító eszék-fiumei vonal elkészül; mindkettőnek corollariuma pedig az , hogy az alföldi vasút építésébe belekezdeni addig czélszerűtlen lenne, míg az eszék-fiumei vonal, vagy már ki nem épült, vagy legalább azzal egyidejűleg ki nem építtetik. És várjon ez időköz érdemel-e figyelmet? — Lássuk : Eszék Filmétől, B. úr utján menve, mintegy 51 mföld; Zágrábot is érintve, még több. Tekintve már most, hogy az 51 mföld igen nagy részén folytonos akadályokkal kell küzdeni, melyek ugyan nem legyőzhetlenek, de legyőzésükre idő és pénz kívántatik, s még az eszék-budamiczei rész is több munkát igényel, mint az alföldi vasútnak legterhesebb darabja, mikor készülhetne el e vonal? A legjobb esetet véve, kell az előmunkálatok engedélyezése s elkészítésére 2 Va esztendő, a vonal kiépítésére legalább 5, s így összesen 77 év, mondom, a legjobb esetben, ha t. i. pénz van bőségben, s pedig olyan pénz, mely az államtól kamatbiztosítást nem igényel, mert ha még ez is szükségeltetnék, bátran. arra bizhatom e görög kalendák tartamának meghatározását. Ez idő alatt gabnánk a külpiaczokról száműzve van, a szükséglet másonnan fedeztetik, mi ezen termelőknél azt fogja eredményezni, hogy productiójukat szaporítsák, s ezzel állandó helyet foglaljanak el, melyből igen bajosan lehet majd őket kimozdítani. Addig az amerikai viszonyok is rendeztetnek, s az előbbi gabnakivétel megkezdődik ismét, sőt, valószínű, miként a francziák ama törekvése, hogy a gyapottermelést Afrikában s a keleten is meghonosítsák, továbbá a rabszolgakérdés végkifejlődése, azt fogja eredményezni , miként legalább is az unióval határos tartományok a gyapottermelést gabna-termeléssel fogják fölcserélni, s így az amerikai gabna kivitel