Pesti Napló, 1863. április (14. évfolyam, 3939-3963. szám)

1863-04-26 / 3960. szám

95—3960 14-ik évi folyam. Vasárnap, apr. 26.1863. Szerkesztési iroda: “"“SaXSS“" K­i­a­d­ó - h­i­v­a­t. I: Előfizetési föltételek: I Hirdetmények «Hja: Ferencziek terén 7-dik szám földszint» Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva i­s 7 hasábos petit-sor egyedor h­rdetésnél 7 nj kr« Ferencziek tere­z­ik szám, 1-ső emelet. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli félévre .... 10 frt 50 kr o.­­5. Bélyegdij külön 30 uj kr. Magánvita 5 hasábos ____________ fogadtatnak el._______________________panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Évnegyedre . . . 5 frt 25 kr o. é.­­ petit-sor 25 uj fr. Előfizetési céLit „Pesti Naplódra május—júniusi 2 hóra 3 ft 50 kr, május—júliusi % évre 5 ft 25 kr, május—octob. */a évre 10 ft 50 kr. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. Pest, apr. 24.1863. (Fk) A napi sajtó azon része, melynek nincs alkalma hivatalos forrásokból me­ríteni, kénytelen minden fontosabb po­litikai hirt tudomásul venni, mely tekin­­télyesb lapok által közöltetvén, szélesebb körökben el van terjedve. E kötelesség a napi sajtót még akkor is illeti, vagy ta­lán épen akkor leginkább, midőn oly hít forog szóban, melyről subjectív meg­győződésünk az, hogy alaptalan, mert a tévedések szétoszlatása nem kevesbbé fontos, mint az igazság terjesztése. Ily átalánosan elterjedett, és — vélemé­­­nyünk szerint — mégis teljesen alapta­lan hír az, hogy — Oroszországból vett közlemények alapján — Ausztria hivat­va érezné magát, a lengyel ügyre nézve a közvetítő szerepére vállalkozni, neve­zetesen Páris és Pétervár között. Ez utóbbi hozzátétel szükséges volt, hogy"az illető hír, legalább hébebóbra, egy­­egy hívőre találjon, mert az a jámbor ember, a­ki azt hinné, hogy Ausztria Oroszország és a forradalom közt akarna közbenjárni, még nem született. Az ily közbenjárás először anyagilag lehetetlen volna, mert Langievicz dicta­­turájának megszűnése óta senki sem ké­pes megmondani, vájjon kicsoda hát a lengyel nemzetnek, vagy, ha úgy tetszik, a fölkelőknek, illetékes képviselője, a­ki­vel alkudozni lehessen ? Másodszor pe­dig ily közvetítés erkölcsileg is lehe­tetlen oly hatalom részéről, mely mindig azon elvet vallotta, hogy „törvényes kor­mány és rebellisek közt alkudozásnak nincs helye.“.... Azt mondják tehát, hogy Ausztria Orosz- és Francziaország, vagy Oroszor­szág és a két nyugati hatalom közt akar­na közvetíteni. De a hír még ezen alakban is valószí­nűtlen, a következő okokból : Először, közvetítésre eddigelé semmi szükség nincsen, mert azok, kik közt köz­vetíteni kellene, mindeddig a legbarátsá­gosabb viszonyban állanak egymáshoz, és köztük az egyenes közlekedés egyet­len pillanatra sem szakasztatott félbe.­­ Aztán a közvetítésnek csak ott van értel­me, a­hol az egyik fél oly követelésekhez ragaszkodik, miket a másik teljesíthetle­­neknek tart. Franczia és Angol­ország azonban még semmi határozott követe­lést nem intézett Oroszországhoz, hanem a teendőket az orosz kormány belátására bízta, mely most szabadon teheti a maga ajánlatait. Ausztria tehát legfeljebb azt tehetné, hogy ezen ajánlatok elfogadása mellett prókátorkodik azuileriákban, vagy a londoni foreign oficeban. De még a közvetítésnek ezen nagyon szerény neme is igen nagy akadályba ütközik, mert itt a „de jure tertii“, azaz nem franczia vagy angol, hanem len­gyel érdekekről van szó, mik körüli el­döntésre épen csak a lengyelek illetéke­sek. A két nyugati hatalom a lengyele­ket segítheti vagy nem segítheti, ez egé­szen az ő tetszésöktől, vagyis inkább ér­deküktől függ, és ezen érdek parancssza­vát semminemű közvetítés el nem némi­­tandja, de a lengyelek nevében valamit elfogadni vagy visszautasítani, arra sem Angol- sem Francziaországnak nincs jo­ga, és ily határozat a lengyelekre nézve semmi kötelező erővel nem bírna. E kö­rülmény annál nagyobb súlylyal bír, mi­után eddig az orosz had a mindenünnen cserben hagyatott lengyelek felett sem bírt akár csak pic­inyke győzelmet is ki­vívni. Gallicziából érkező osztrák ka­tonatisztek, tehát eléggé elfogulatlan bí­rálók, azt modják, hogy a forradalom még csak k­e­z­d­e­t­é­n áll , és hogy az oroszok helyzetének javulására semmi ki­látás nincs, mert az orosz katona csak ottan ér valamit, a­hol nagy tömegekben és tekintélyes tüzérség árnyékában mű­ködhetik. Egyenként, vagy apró rajocs­­kákra szét­forgácsolva, az orosz katona semmit sem ér; ha 60 tölténye van, fél óra alatt elpuffogtatja,akár talál vele, akárt nem talál, és aztán, ,munitió hiánya miatt*, reti­­rál a rá nézve oly kényelmetlen helyzetből, míg a lengyel fölkelők mindegyike tudja, mi mellett küzd, és e küzdelem czélja mellett lelkesülvén, egyénileg és önálló­­lag is tetemes latot vet a mérlegbe. Mind­ez oly mélyen gyökeredzik a küzdelem­nek és a küzdőknek természetében, hogy e tekintetben semmi változás nem vár­ható. Ha tehát Ausztriának Oroszország és a lengyel forradalom közt nem lehet közbenjárnia,­­ az Oroszország és a nyu­gati hatalmak közti közbenjárás pedig gyakorlati értékkel nem bírhat, nem lát­juk át, mi indíthatná Ausztriát ily szerep elvállalására. És várjon Francziaország megköszönné-e az ilyen közbenjárást! Tekintsük higgadtan a tényállást! Ta­lán Napóleon akaratán kívül, vagy épen akarata ellenére jutottak-e a dolgok oda, a­hol most állnak ? Nem em­lékezünk-e mindnyájan arra, hogy hetek­kel, sőt hónapokkal a lázadás kitörése előtt, lengyelországi tudósítások kívülről jövő izgatásokról szóltak, melyek azt sej­­teték, hogy a legközelebbi alkalom nyílt fellobbanásra fogja juttatni a keblekben mindinkább halmodozó gyúanyagot? Ta­lán a franczia kormány akaratán kívül, vagy annak ellenére, szólnak-e oly har­­czias hangon a franczia lapok ? Talán ez akaraton kívül vagy ellenére jutott-e nyilvánosságra azon, Pétervárba menesz­tett franczia sürgöny, melyben Drouin de Lhuys kijelenti, hogy a franczia kor­mány „a közvélemény nyomásának“ el­lene nem szegülhet? Az olasz háborúra talán Orsini bombái kényszerítették a franczia császárt, — legyen, ámbár azt hiszszük, hogy ezek legfeljebb siettették a már sokkal régebben határozattá vált ösz­­szeütközést; — de mi kényszerité Napó­leont azon magatartásra, melyet ő a len­gyel ügyben vállalt magára? Semmi sem, — és ez azon föltevésre jogosít, hogy a császár régóta megállapított és éretten megfontolt terv szerint cselekszik, melyet váratlan nagyszerű események talán megmásíthatnának, hanem közön­séges diplomatiai mesterkélés által II. Napoleon nem engedi a maga terveit el­­escamotíroztatni. Épen azon lassúság és óvatosság, mely­­lyel ő egyik lépést a másik után tesz, azt mutatja, hogy fontos, és épen nem köny­­nyen elérhető czélok lebegnek az ő szeme e­őtt. Aztán ő benne a bölcsész párosul a praktikussal; a praktikus körülnéző óva­tosságai számlálja meg a szírieket, mik közt keresztül kell eveznie, de a bölcsész teljes jelentősége szerint fogja fel azon válságot, mely Oroszországra nézve, neve­zetesen Sándor czár trónralépte óta, be­állott. E fejedelem átlátta, hogy a régi Oroszország számára a mai Európában nincs hely, és hogy vagy hátrább kell vonulni kelet felé, a­hol az átlagos mi­­veltségi fok nem igen eltérő az orosztól, vagy pedig Oroszországot „europaizálni,“ a szabadság és miveltség nagyobb mér­téke által. Amazt nem akarván, imezzel kelle kisérletet tenni, de a jó vetés sok lábnyi mélységig befagyott földre esett; a büszke, kegyetlen,­ és minden franczia raffinement mellett miveletlen aristokra­­tia, a baromtól kevéssé különböző pór­nép, erős és tekintélyes középrend hiá­nya, mindez megannyi áthágyatlan aka­dály volt a czár reformterveinek valósí­tása ellen, úgy, hogy e reform­törekvések csak azt eredményezték, hogy a biroda­lom nyugati és keleti fele közti különb­ség még inkább kirívott, hogy nyugaton az úgynevezett kiváltságolt tartományok­ban, nevezetesen Lengyel és Finnhonban, az elszakadási vágy újra ébredezett, míg a tulajdonképeni Oroszországban az ó­­oroszok haragját vonta magára a czár, a­nélkül, hogy ezért a nyert szabadság ér­tékét méltányolni nem tudó nép hálada­­tosságában lelhetne kárpótlást, így Orosz­országot a korszellem egy kénytelen­­ség és egy lehetlenség közé szok­­­ta; mindkettő ellen hasztalan küzd Sán­dor czár erélye és jóakarata, és épen nem a rajongók közé tartozó politikusok — főleg a svéd törekvésekkel szemben — azon lehetőségre kezdenek gondolni,hogy az orosz birodalom nyugati és közép Eu­rópa mellől tetemes darabbal hátra felé szoríttathatnék, és, legalább egy időre, megszűnhetnék európai nagyhatalom lenni. Nem ítélünk e lehetőség közel vagy tá­vol volta felett, csak azt akartuk kimu­tatni, hogy e perczben nem valami sze­­szély-sugalla házi politikának nyilatkoz­­mányaival, hanem nagyszerű világtör­ténelmi vajúdásokkal állunk szemben, miknek teljes és , alapos felfogására Francziaország koronás bölcsésze bárki­nél is képesebb, és miben holmi diploma­tiai közvetítés tapaszával nem lehet segí­teni. Ily epochalis események irányában III. Napóleon nem szokott a semleges né­zőre szorítkozni, Ausztria pedig mind fek­vésénél, mind érdekeinél fogva oly közel­ről érintetik attól, a­mi Európa északke­leti részében történik vagy készül, hogy a semleges közvetítő szerepére szorítkozni —bármily forrón kivánná is — reá nézve merőben lehetetlen. Bécsi dolgok. A „Wanderer,“ a rumán congressusra vonatkozólag, megemlíti, hogy a szebeni rumánoknak nem volt meghatalmazásuk népek részéről, ennek nevében beszélni, s hogy ez okból fölterjesztésük nem fölirat, hanem csak kérvény, minőt egyesek is terjeszthetnek a trón elé. Mindemellett az idéztükt lap nem csekélyli azon tény je­lentőségét, mint a­mely csakugyan mu­tatja, hogy a románság közt tekintélyes párt van, mely az octoberi diploma és februári pátens alapján kész egyezkedni. Az egyezkedés módjairól még nem ítél­het a „Wanderer“ a rövid távsürgönyök után. De a legújabb sürgönyök mutatják, hogy a románoknak kivánataik is van­nak, melyeknek teljesítésére az egyezke­désben nagy súlyt helyeznek. A „Botschafter“ szintúgy örvend e kivánatoknak, mint magának a februári patens mellett tett nyilatkozatnak. S elég eszélytelen bevallani, hogy csupán azért örvend, mivel a magyar igények ellen vannak intézve. Vájjon csak a magyar igények (sic!) ellen-e? Vájjon például Erdélynek új topographiai felosztásánál nincs-e a szász föld is érdekelve ? Váljon az országoknak tisztán topographiai és nemzetiségi területek szerinti felosztása oly elv-e, melynek alkalmazását, végső eredményéig v­eszélyes államférfiak Ausz­triában elvállalhatják ? Valóban, a­meny­nyire természetesnek tartjuk, ha a ro­mán congressus nyilatkozatát a februári alkotmány mellett megelégedéssel jegy­zik föl a „Donau Zeitung“, „Presse“ stb., úgy viszont a „Botschafter“ utóbbi czik­­kében egy mákszemnyit sem tudunk föl­fedezni azon politikai veszélyességből, mely annak, a­mit mond és tesz, következmé­nyeit is számba szokta venni. A szélső központisítás eszméi miként találkoznak a szélső bomlasztási törekvésekkel , ki­mutatja közelebb a „Független.“ Legyen elég itt arra utalnunk. Mi ez­úttal még csak egy helyét idéz­zük a „Ratschafter“ czikkének. Ez a „majoritások törvények oly föl­­tétlen proclamálása, mely szerzett jogo­kat, szentesített jogviszonyokat, köté­seket számba nem véve, a jogeszme ural­kodása ellenében proclamálja a sokaság akaratának egyeduralmát. Itt is találkoz­nak a szélsőségek. Az anexio politikája a szétbontáséval. Az államok alakításában egyedüli tényezőnek véve föl a suffrage universel. Szeretnék hinni, hogy gyermekek szer­kesztik a „Botschaftert“,kik nem ismerik a tűz hatását, melylyel játszanak. Hogy nem értik az eszmék horderejét , minden szavuk mutatja. Jó akaratú emberek le­hetnek, de bizonyára az öszbirodalomnak nem tesznek hasznos szolgálatot az esz­mék, melyeket hirdetnek. Láthatja az olvasó, hogy csupán esz­mék fölött vitázunk,­­ mellőzzük a té­nyek bírálatát, építése már vagy el van határozva, vagy pedig a kétség alá nem eső kiépíttetés stádiumában áll, lehet ugyan polemizál­ni, de egyelőre felesleges az , főleg ha oly combinatiók állíttatnak fel ellensúly­ul, melyek egyes vidékek érdekeit képvi­selik ugyan, de az előzmények által túl­haladott álláspontokká váltak. Kivé­telt csupán az országos vona­lak képeznek, melyeket terv­ben levő vonalakkal szemben is czélszerű védeni. A vitatkozás vonatkozhatik ily ese­tekben az elfogadott vonalirány kö­­­rül tapasztalható hiányokra, egyes,eléggé nem méltányolt szempontok kiemelésére, magának az ügynek érdemleges tárgya­lására, hiányok feszegetésére, de nem egészen újdonsült tervek ajánlgatására, melyeknek vége-hossza nincs. Másodszor kívánatos, hogy országos vonalak vitatásakor ne szerepeljenek oly nagy mértékben azon kisebb érdekek, melyeknek hivatása­­ inkább oda simulni a főérdekekhez, semmint az orszá­gos érdekek közt dilettáns­­kodni. Ezen szempontok kijelentésére az alább következő czikksorozat indított, mely bizonyos tekintetben már eldöntött combinatió ellen melegít fel oly vitát, melyben újonnan fellépő vidéki érdekek erőlködnek országos hangon szóllani. A tett ígérethez képest azonban közöljük e czikket, a jelenleg kijelölt kellékeket csak ezutánra kívánván meg a hozzánk bekül­dött czik­kektől. Főleg óhajtjuk, hogy a meddőn sza­pora tervelgetések ellensúlyozása végett az e téren foglalkozók fűzzék tárgyila­gos okoskodásaikat az országos vo­­nal-combinatiókh­oz és orszá­gos érdekekhez, s ne szorítkoz­zanak egy vidék érdekeinek vagy egy érdeknek láthatárára, mert az ily hírlap­­irodalmi előcsatározás még oly orszá­gokban sem otthonos, hol tőkékben nincs oly hiány, mint nálunk. Ezen irányban fogunk megbírálni ez­után minden, a nevezett szakmát érdeklő czikket. Pest, apr. 24.1863. (B) Több ízben volt alkalmunk kije­lenteni, hogy a közlekedési ügyek terén bő képviselését óhajtjuk a legtávoliabb vidékeknek is, s hogy a jelen vasúti ter­vekre vonatkozó czikkeknek megnyitjuk lapunk hasábjait, kölcsönös érdeklődést, eszmetisztázást s felvilágosításokat vár­ván ezen iránytól, a­mi minden­esetre ta­nulságos előzmény lehet a foganatosítás bekövetkezhető időszakában. Ezen iránytól, azt hiszszük, nem térünk el, ha körvonalazzuk azon határt, me­lyek közt a vitás czikkeknek forogn­iok kell. Először is, a tárgy természeténél fogva, már első kellék, hogy nyílt, függőben lé­vő kérdések ventilláltassanak, mert csak így lesz elérve azon czél, hogy a hírlap­­irodalmi felszólalások ne csak felvilágosí­­tólag hassanak, hanem az érdekek kieme­lése által Útmutatásul is szolgáljanak mindazoknak, kiktől a foganatosítás függ, kiknek közreműködése vagy közvetlen csatlakozása a kivitelnél nélkülözhetlen. Oly vonalak ellen tehát, melyeknek ki­ Néhány észrevétel Reviczky Sz. urnak az alföldi vasút folytatását tárgyazó czikkeire. Reviczky úr szerint az alföldi vasút Zombortól Eszéknek, innen, Zágrábot mel­lőzve, Károlyvárosnak vezetendő, honnan aztán bekigyóznék a Fiumaráig; Vu­­kovár pedig egy s­zárnyvonal által csa­­toltatnék az eszéki indóházzal. E folytatási terv lenne tehát az alföldi vasút építésének fő feltétele; vagy így fe­jeztessék be, vagy ne is építtessék, mi­után minden más terv csak töredékes köz­lekedés, minden egyéb javaslat csak egyes vidék érdeknyüzsgölődése, s eltör­pült falutoronybeli láthatár, mely mellett egy jó kénti rendszer alig szégyelhetné el magát. Ezek körülbelől a praemisiák, me­lyekből R.­ur deducál, s eddig hat czikk­­ben sok állítást hoz fel következtetései­nek támogatására. Mindez azonban en­gem nem volt képes meggyőzni, s miután még vitás az ügy, magam is megkísértem az olvasó közönség elé terjeszteni azon érveket, melyek engem oly erősen gátol­nak abban, hogy R. úr tervét elfogadjam, s daczára az általa fölhozottaknak, még mindig falutoronybeli láthatárom közé szorítanak. Igaz, az én nézetem nem bir oly törté­neti alappal, minővel R. úré dicsekszik, bár eddig nem tudtam, hogy valamely nemzetgazdászati érdeknek történeti alap­pal kell bírnia , de azért mégsem új, hogy parvenüként csak amúgy félvállól tradtáltassék, és a nyújtózkodó provin­ciális érdekek kapaszkodó törekvései kö­zé relegáltassék. Vegyük szemügyre egy kissé. Az én tervem tehát ez : az alföldi vas­út Baja­ vagy Zombortól a Dunáig, in­nen, ennek áthidallása után, vagy Mohács vagy Villányon át Pécsnek, innen Szi­getváron és a Dráván át Zágrábig veze­tendő, honnan, Károlyvárost érintve, be­kigyóznék a Fiumaráig. Eszék pedig egy szárnyvonal által csatoltatnék össze a villányi indóházzal. — Mindenek előtt pedig a pécs-kereszturi vonal mielőbb ki­építendő. Ebből látszik, hogy mi távol járunk egymástól, következőleg érveimnek is egészen különbözőknek kell lenniük R. úrétól, de hogy melyek erősebbek, ítélje meg a közönség. Azt mondom: mindenek előtt a pécs-kereszturivónál kiép­í­ten­dő. Nem kétlem, R. urat főleg azon óhaj­tás indította czikkei írására, vajha az al­földnek, Magyarország e gabnakamrájá­­nak, s nemzeti gazdagságunk e­rőforrá­sának mielőbb nyujtatnék alkalom arra, hogy terményeivel a világ­piac­on meg­jelenve, ott az eddiginél könnyebben ver­senye­zhessen a külföld hasonterményei­­vel, s így élénkebb nemzetközi kereske­delmünk hasznát mielőbb élvezhessük, még­pedig nagyobb előnnyel, mint ez mostaniig történt, meglevén R­­ur­a felől győződve, hogy a verseny a buda-trieszti vonalon , drágasága miatt, el nem ér­hető. Kettőre van tehát főleg szükségünk, gyorsaságra és olcsóságra. Gyorsaságra t. i. abban, hogy a világ­­piac­on minél előbb megjelenjünk, s ne engedjük a tért mások által elfoglaltatni, főleg most, midőn arra kedvezőbb alka­lom mutatkozik. Olcsóságra pedig a te­kintetben, hogy ott képesek legyünk a majd velünk szembeszálló concurrentiá­­val előnyösen megküzdeni. Ez, úgy hiszem, elvitáz­atlanul áll. Vessük össze a két tervet, melyik felel meg inkább e követelményeknek. Az alföldi gabna, R.­ur terve szerint normális esztendőket véve, mint nagyob­­szerű kereskedelmi czikk, előbb meg nem jelenhetne a tengeren, mig az eszék fiu­mei vonal ki nem építtetik, következőleg az alföldi vasút is, Eszéknek vive, mind­addig csonka és czéltalan, mig e folyta­tás nincs bevégezve, azaz, az alföldi ter­ményeknek az alföldi vasút elkészültével is vagy Zomborból Tétényen át kell ki­­szállittatniok, vagy otthon kell várniok, mig valakinek kedve és pénze van Lippe­­g 3 milliójához még legalább 27 milliót hozzá adni, s igy az eszék-fiumei vonalt kiépíteni. Hogy e két alternatíva közül az alföldi terményekre, s igy az alföldi vasútra nézve, egyik se kecsegtető, könnyen ki­mutatható. Hogy az első nem előnyös, mutatja a mindennapi tapasztalás, melyből látjuk, hogy gabnánk kivitelre nem kerestetik, és pedig nem azért, mintha a tenger melletti piaczokon a gabnát egyálta­lán nem keresnék, hanem egyedül csak azért, mert olcsóbb gabnát keresnek, mint mi azt Tétény-Triesten át oda szál­lítani képesek vagyunk, és csak az 1861. év volt ránk nézve oly szerencsés, hogy a drágább vitelbért is mások fizették meg. Ebből önkényt foly a második, hogy te­hát gabnánknak otthon kell várnia, mig az olcsóbban szállító eszék-fiumei vonal elkészül; mindkettőnek corollariuma pe­dig az , hogy az alföldi vasút építésébe bele­kezdeni addig czélszerűtlen lenne, míg az eszék-fiumei vonal, vagy már ki nem épült, vagy legalább azzal egyide­jűleg ki nem építtetik. És várjon ez időköz érdemel-e figyel­met? — Lássuk : Eszék Filmétől, B. úr utján men­ve, mintegy 51 mföld; Zágrábot is érintve, még több. Tekintve már most, hogy az 51 mföld igen nagy részén folytonos aka­dályokkal kell küzdeni, melyek ugyan nem legyőzhetlenek, de legyőzésükre idő és pénz kívántatik, s még az eszék-buda­­miczei rész is több munkát igényel, mint az alföldi vasútnak legterhesebb darabja, mikor készülhetne el e vonal? A legjobb esetet véve, kell az előmun­kálatok engedélyezése s elkészítésére 2 Va esztendő, a vonal kiépítésére legalább 5, s így összesen 77­ év, mondom, a legjobb esetben, ha t. i. pénz van bőségben, s pe­dig olyan pénz, mely az államtól kamat­­biztosítást nem igényel, mert ha még ez is szükségeltetnék, bátran­­. arra bizha­tom e görög kalendák tartamának meg­határozását. Ez idő alatt gabnánk a külpiaczokról száműzve van, a szükséglet másonnan fedeztetik, mi ezen termelőknél azt fogja eredményezni, hogy productiójukat sza­porítsák, s ezzel állandó helyet foglalja­nak el, melyből igen bajosan lehet majd őket kimozdítani. Addig az amerikai vi­szonyok is rendeztetnek, s az előbbi gab­­nakivétel megkezdődik ismét, sőt, valószí­nű, miként a francziák ama törekvése, hogy a gyapot­termelést Afrikában s a keleten is meghonosítsák, továbbá a rab­szolga­kérdés végkifejlődése, azt fogja eredményezni , miként legalább is az unióval határos tartományok a gyapot­termelést gabna-termeléssel fogják fölcse­rélni, s így az amerikai gabna kivitel

Next