Pesti Napló, 1864. április (15. évfolyam, 4238-4262. szám)
1864-04-22 / 4255. szám
92—4255 15. évf folyam. Szerkesztési iroda: EVrencziek terek 7-dik sem, 1-s8 emelet. EUp TtletSSt Szülemény Kiadóhivatal: Előfizetési feltételek : Ferencziek terén, 7-dik szám, földszint, Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva : Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől Alap Anyagi részét illető közlemények (előfizetési paiti, kiadása körüli Félévre . . . . 10 írt 50 kr o. é. fogadtatnak el. panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Évnegyedre . . . . 5 irt 25 kr o. é. 1864. Péntek, április 12. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 nj kr. Bélyegdij külön 30 nj kr. Higánvita 5 hasábos petit-sor 26 nj kr. Pest, április 21. 1864. Maeemle. A düppeli sánczok bevételét ugy tekinti a nyugati sajtó, mint a dán-német háboru befejező pontját. A katonai reputatiónak elég van téve, Schleswig is tettleg elfoglalva ; — az épig összeülő conferentia előtt tehát uj tények állnak a szerződések ellenében, melyek felett hideg vérrel, s nyugodtan tanácskozhatik, nem tartva attól, hogy csendjét ágyú moraj, s tilátkört lőporfüst és vérgőz borítsa. Nehéz hinni, hogy a düppeli sánczok véráztatta romjaiból oly gyorsan s oly váratlanul csiádzanék ki a béke, mely újabb időben igen hasonlít a beteghez, kit túlságosan sok orvos környez, s minden változatra consilium tárgya. A hősök ama kis csapatja, mely a hűségére bízott bástyákat vérével és életével védelmezte, s minden elhagyott talpalatnyi tért drága áron engedett át, nem teheti le rögtön a kardot csak azért, mert egyik védállomása az erősebb ellenség birtokába jutott ; ellenben azon ügy, mely miatt az ellenségeskedés kezdődött, sem megnyerve, sem elvesztve még nincs. Bátran lehet hasonlót feltenni a győző porosz hadseregről is, mely a düppeli sánizok birtokáért nem azért áldozott oly drága árt, hogy azok omladványaira lenyugodva, dicsősége fénykörén ábrándozzék ; szemben áll vele még Alsen, ez is Schleswig földje, ez is Németország része, avagy egész lenne-e a diadal, ha a nagy Németország azzal üdvözölné a visszatérőket: tetteitek hősiesek és szépek, de nem befejezettek ; német hazánk mutató ujjáról hiányzik a gyűrű, melyet a dánok tulajdonául hagytatok ! Hogy e vélemény nem puszta gyanítás, mutatja a porosz hadsereg vezényletének amaz intézkedése, mely szerint legott a sánczok kivívása után a porosz királyi hadak egy tetemes része éjszak felé indíttatott, azon utasítással, hogy az egész Jütlandot hódítsák meg, s Fridericiát zárolják el. Ha a most érintettekhez a hajóhadak újabb mozdulatait, s némely távolabb eső német kikötők zár alá vételét hozzá értjük, tévedés nélkül véljük következtethetni, miként a düppeli ostrom nagyhírű sikere jeles katonai tény, de a háborúnak befejezője, a békének megalapítója — még nem. Az azonban mégis tagadhatlan, hogy a háborúnak e fordulata némileg megkönynyíté a conferentia eljárását, s különösen azon hatalmak törekvéseit, melyekről jelenték, hogy Dániának a most már elvesztett düppeli sánczok, s az egész Alsen kiürítését fogják javasolni. E törekvés, mely eredetileg Angliától származott, s Oroszország részéről hatályosan gyámolittatnék, eddig Dánia részéről kevés elfogadási hajlandóságra talált; de a helyzet legújabb változásai után, midőn ahhoz értők az alseni állomást csak igazolatlan áldozatok árán vélik rövid időre tarthatónak, valószínű, hogy ha a nevezett hatalmak eme javaslatukkal komolyan előállnak, Dánia szorult viszonyai közt azt visszautasítani alig fogná. De még ez engedékenységgel is van-e biztos kilátása a conferentiának, hogy ha teljes sikert nem is, de legalább olyat érhet el, mint a porosz hadak Düppel alatt ? És e kérdésnél ismét Clarendon lord missiójánál látjuk magunkat, kiről a brüsseli lap azt írja, hogy megbizatása értelmében teljes eredménynyel járt el, s hogy e szerint Anglia és Francziaország a megkezdődő európai tanácskozmányban szövetséges egyetértéssel fognak haladni , ellenben a berlini lapok titkolhatlan kárörömmel hirdetik, hogy a lord híjába járt Párisban, a londoni miniszterek kétértelmű politikája a tuilleriák kritikájának élét nem állta ki. Igen kevés az, mit Anglia ajánl, és igen sok, amit a kevésért cserébe kíván. Ily alkut, ha idő és ok van rá, megengedhet a nagylelkűség, de a nemzeti érdek, mely ezúttal napirenden van, nem ajánlhat. Felesleges lenne fürkészni, melyik feltevés helyes, vagy melyik közelíti meg legalább a valószínűséget. Tényeket egyik se hoz fel; tervrajzot egyik se közöl. A belga a lap azt hiszi, hogy a két kormány legott a tanácskozások kezdetén együttesen fogja indítványozni a fegyverszünetet, mely indítványt Orosz- és Svédország szintén támogatnak, és mihelyt e bajon, de mely egyszersmind kiindulási pont lenne, a tanácskozmány átesett, Anglia indítványozza, hogy a conferentia alakíttassák át congressussá. Más szóval, hivassák meg egész Európa tanácskozni a béke érdekei felett, mely minden államot egyaránt illet. Vájjon e második javaslatot is támogatja-e Oroszország, vagy — mint a másik oldalról jól sejteni vélik—Ausztria és Poroszország részére állva, erélyesen ellenezni fogja — könnyű belátni. Nagyon természetes itt a kérdés : quid tunc? Egyébiránt lehetőnek mondják azt is, hogy Anglia nem indítványozza a congressust, hanem a helyett Francziaország kívánni fog olyan megoldást, mely a bonyodalmat ne csak ideiglenesen, hanem végleg hárítsa el, s ez nem lenne más, minthogy a kérdéses herczegségek lakosai maguk, minden külgyámkodás nélkül, határozzanak tartományaik politikai kötelékei felett, mégpedig akár egyenesen, azaz fejenként, akár — ha ez a szokásnak inkább megfelelne —választott képviselők közvetítése által. Mindkét esetben pedig szükséges, hogy a peres tartományokból úgy a dánok, mint a németek, kivonuljanak. A közelebbi napok bebizonyítandják, melyik, és mennyi igaz e feltevésekből ? és Oroszország interveniálni akarnának a dunai fejedelemségekben. Mindemellett újabban több lap adá azon közleményt, hogy ha Ausztria nem is, egy másik szomszéd állam fogja létesítni azon intervenciót. A „Wiener Abendpost“ veszi át most a szót, s félhivatalos jegyzékében határozottan kijelenti , hogy más állam is ép oly kevéssé gondol ily interventióra, mint Ausztria, vagyis — az ő szavai szerint — arra, hogy „a dunai fejedelemségekben tagadhatlanul uralkodó bajokért az egyenes önsegély útját válaszsza.“ Magyar Tudományos Akadémia. [(Folytatása és vége.) Ellenvetőink azt is vitatják, hogy a 2-ik ének semmi összefüggésben sincs az elsővel ; hogy több részében késleltető irány látszik, mely az epos minél előbbi kifejlését hátráltatja ; hogy Ulysses beszéde olyan szavakat tartalmaz, melyek az egész Iliasban többé nem fordulnak elő; a görög és trójai hadak jegyzéke pedig oly száraz tárgy, hogy az nem lehetet eredetileg a 2-ik ének kiegészítő része. Mindezekből az tűnik ki, hogy a 2-ik ének különféle dalnokoktól származó énekek összevegyítéséből keletkezett. Ezek merő alaptalan okoskodások. Az 1-ső énekben Jupiter megígéri Thetisnek, hogy kérelme teljesülend. Azért küldi a 2-ik énekben Agamemnonra az álmot, melylyel ámítani akarja. Vájjon ez nem összefüggése az 1-ső énekkel ? — Ami a 2 ik ének késleltető irányát illeti, az csak annyiban áll, amennyiben minden epikai költemény főeseményének folyamát közbelépő episodok feltartóztatják. Hiszen különben nem is volna epos, hanem egyszerű elbeszélés. S így ezen ellenvetést az Aeneistől kezdve minden epikai költeményre lehetne alkalmazni, a nélkül mégis, hogy szerzőik egységéről kételkedhetnénk. — Mit nyomjon ama védv, hogy Ulysses beszéde szavakat tüntet fel (összesen hamat), melyek az Iliasban másutt nem fordulnak elő, az valóban megfoghatlan. Nincsen író a világon, kinek szerzőségét e védvnél fogva nem lehetne kétségbe hozni. — Hasonló joggal mondhatnák, hogy az az imádságát is, a Mi Atyánkot, többen szerkesztették, mivel atya, ország, kenyér stb. csak egyszer fordul elő benne. A görög és trójai hadsereg jegyzékéről pedig azt mondhatjuk, hogy ha valamely más költő szükségesnek tartotta azt beleigtatni, miért nem igtathatta azt oda maga Homer ? Hiszen itt volt a legjobb alkalom, mielőtt az első csatát leírná, élénkbe adni a két ellenséges tábor erejét. Vájjon minő érdeke lehetett volna valamely költőnek a két had jegyzékét száraz versekbe foglalni ? A jegyzéknek csak úgy van észszerű oka az Iliasban, ha az egész költemény szerzőjétől származik , mert alkatrésze az egésznek. Ellenfeleink folytatják, hogy a 3 ik ének 121 —244. versei más szerzőtől származnak, mint ezen ének többi részei, mert Helena, ki itt Priamusnak a görög hadvezéreit mutatja, nem találja közöttük fivéreit Kastort és Polluxot; nagyon hihetlen pedig, hogy ő ne tudta volna, mi történt legyen velük. Az is valószínűtlen, hogy Priamus a háború tizedik évében ne ismerje meg a görög had vezéreit. Ilyen képtelenségek nem származhatnak ugyanegy szerzőtől. Hogy Helena nem látja fivéreit a görög táborban, annak okát maga Homer mondja meg (243—244. v.), mivel t. i. Lacedaemonban voltak. Hogy Helena ezt nem tudta, abból nem következik a szerzők többsége , mert ha ő Trója várában volt, nagyon könnyen felfogható, hogy fivéreiről nem lehettek tudósításai. Ha én valakinek levelet írok, s azt mondom benne : A jó egészségnek örvend, B mindennap vadászni jár, C betegeskedik, de két testvéremről, kik az ellenség táborában vannak, semmit sem tudok , várjon kicsoda fogja józan észszel következtetni, hogy én írhattam ezt az egész levelet? — Hogy Priamus csak a háborúnak 10 ik évében tanulja ismerni az ellenség vezéreit, az egyrészről azért hihető, mivel ő sohasem vett tettleges részt a háborúban, másrészről pedig, mivel Homer nem énekli meg azt, hogy mi történt Trójánál kilencz évig, hanem csak az e város bukását legközelebb megelőzött eseményeket. Az 5-ik énekben (így okoskodnak ellenfeleink) Diomed harczol Mars ellen, s a 6 ik ének 129-ik versében mégis azt mondja, hogy ő nem akar istenek ellen harczolni. Innen világos, hogy e két éneknek két külön szerzője van. Ez is el van hamarkodva. Diomed az 5-dik énekben Minerva oldala mellett, s az ő biztatására harczolt Mars ellen (825—841. v.) A 6-ik énekben pedig nem akar egyedül, isteni segítség nélkül, síkra szállni valamely isten ellen. Hol van itt ellenmondás ? Hasonló hibás következtetés ez is : Sarpedon oly nehezen megsebesül, hogy csak atyja, Jupiter, menti meg őt a haláltól, s mégis másnap már részt vesz a harczban. — Származhatott-e ilyen ellenmondás ugyan egy szerzőtől ? Valóban, ezek az urak egészen megfeledkeznek a homeri istenek mindenhatóságáról. Ha Jupiter képes volt távol tartani Sarpedontól a halált, miért nem gyógyíthatta volna meg sebeiből is úgy, hogy rögtön harczképes legyen ? Íme, Apollo nem volt oly hatalmas, mint Jupiter, s ő mégis egy perez alatt megszünteté Glaucus sebeit, s erőt önte tzivébe. (XVI. 527.) Azt mondják továbbá az ellenvetők : az Ilias 14 ik és 15-ik éneke oly feltűnő ellentétben áll a 16-ikkal, hogy e három ének nem tartozhatott eredetileg egy egészhez. A két előbbi énekben maguk az istenek keverednek a harczoló filek közé , de a 16-ikban az istenség, mint pártonkívüli hatalom áll az emberi szenvedélyek és ellenségeskedések felett. Ott a vigelemmel határos derültség; itt komoly magasztosság. Ott az isteniség rajza szindús, szemlélhető, s érzékiségbe merült; itt mint érzékfeletti, alaktalan, mindenütt jelen és határtalan irgalmú hatalom. Az Idán tartózkodó Jupiter gyönge, zsarnoki, érzéki, elámítható, haragra gyúló, s azonnal kibékülő ; a 16-ik ének Jupitere szent mérleggel határozza meg az emberek sorsát; rendezi a világot; mindenható az akaratban, s mégis telve szelídséggel. Bármi szépen hangozzanak is ezen ellenzek, még nem bizonyíthatják be, hogy a kérdéses énekek különféle szemzéktől erednek; különben meg kellene engednünk, hogy ugyanegy művész nem véshet vagy nem festhet ugyanegy tárgyat különféle helyzetben s különféle szempntból. Ismeretes dolog, hogy például Phidiasupiternek és Minervának több szobrát készítette, mindig eltérő alakban, így az élisi Olympiust nem terjeszté elő mint a mennydörgőt, mint az istenek és emberek atyját, hanem mint az olympiai játékok előjáróját s harezbiráját. Azért olajágkoszorút tett fejére, noha más szobrain cserfakoszorút viselt. Jobbjában pedig a szokott villám helyett győzelem istennő volt. Miután tehát Phidias több Jupitert faragott s mindegyiket külön helyzetben, alakban, következik e, hogy ezen többféle Jupiterszobrokat nem készíthette ugyanegy Phidias? Ugyanez áll tehát Homer isteneiről is. Ő úgy rajzolja őket, amint a helyzetek megkívánják, majd emberiesítve, s majd tisztán isteni magasztosságukban, anélkül, hogy ez feljogosítna szerzői többséget felállítani, így czáfolja meg értekező a többi ellenvetéseket is, számra nézve harminczat, melyekből kiderül, hogy minő ingatag alapon nyugszik azok véleménye, kik az Iliast több szerzőnek tulajdonítják. Érveik gyönge voltát abban is látja értekező, hogy midőn az Ilias szerzőinek számát kellene meghatározniok, egymást ostromolják, s mindegyikök másképen állítja össze Iliasnak állítólagos önálló dalait, így Zachmann szerint (Betrachtungen Uber Homers Ilias. Berlin, 1847.) az Ilias tizennyolcz nagyobb önálló dalból illesztetett össze, s legalább 18 szerzőtől származik. Grote (History of Greece, 2-dik köt. Lodon, 1846.) a 2—7., s a 9 ik és 10-ik énekeket más szerzőknek tulajdonítja, mint a többi részeket, s a 23. és 24-ik énekeket is idegen hozzáadásnak tartja. Szerinte tehát az Iliasnak csak öt vagy hat szerzője volna, nem pedig tizennyolca. Bernhardy (Grundriss der grichischen Litteratur. I. Theil. Halle, 1852.) ismét azt vitatja, hogy a 18—22. énekekben, melyeket Grote Homernek tulajdonit, sok idegenszerű anyag és gondolát találkozik szellemi bágyadtsággal, s hogy ezek nagyon elütnek a többi énekektől, azért más szerzőktől erednek. Cauer (Über die Urform einiger Rhapsodien der Ilias. Berlin, 1850), ki szintén önálló dalokra bonczolta fel az Iliast, mindjárt a 10 ik dalra nézve czáfolgatja Zachmannt, mivel az ő összeállítása szerint ellenmondásokat foglalna magában. Más részekben is visszautasítja Zachmannt, nem tudván megegyezni az általa körülírt önálló dalok tartalmával. Miként lehetne tehát, kérdezi értekező, igazuk ezen és hasonló tudósoknak ? Hiszen mindegyik másképen darabolja fel az Iliast! S minő elv vezérli őket ebben az eljárásban? Csupán alannyi felfogásuk! Innen van, hogy egyikök homerinek tartja azt, amit másikuk elvet, mert különbséget vél látni a nyelvezetben, az ecsetelés élénkségében, az elbeszélés lánczolatában s más mindenfélében. De ők meg nem gondolják, hogy eljárásuk szerint majdnem minden munkának szerzői egységét kétségbe lehetne vonni. Nem olvassuk-e mindennap a bírálatokban, hogy e vagy ama drámában nincsen elégedően okadatolva a cselekvény, hogy a cselekvő személyek hibásan vannak jellemezve, hogy az egyik felvonás remekül van kidolgozva, holott a másik bágyadt és untató? De következik e innen, hogy az egész munka nem származik ugyanegy szerzőtől? Ha e következtetés nem érvényes a jelen korban, miért volna tehát érvényes az Iliasra nézve? Hiszen a logika szabályai örökké ugyanazok. Ha Vörösmarty hőskölteményeinek mindegyikében vannak külön sajátságok, ha Arany Toldija és Buda halála között sokszerű különbséget találunk, a nélkül, hogy e munkák szerzőinek egységét tagadnék, észszerűe-e ugyanilyen okoknál fogva az Ilias szerzőjének egységét tagadnánk? Bécsi dolgok. A félhivatalos „Gen. Coll.“ merőben alaptalannak nyilatkoztatá azon hirt, mintha Ausztria A magyar képzőművészeti társulat közgyűlése. E szép czélu és virágzásnak indult társulat ápril 17-én tartá 1864 ik évi közgyűlését, elnöke, Andrássy Gyula gróf elnöklete alatt, szépszámú közönség jelenlétében. Jelen volt a többek közt Andrássy György gróf országbírói excellentiája, a városi hatóság részéről Fesz Ágoston városi tanácsnok úr jelent meg, mint hatósági biztos. Az elnöklő gróf a következő beszéddel nyitá meg az ülést : „Tisztelt közgyűlés! A képzőművészeti társulat megalakulása egy, mindenki által érzett hiányt van hivatva pótolni haladásunk történetében. Voltak e hazában egyesek, kik több vagy kevesebb sikerrel, de többnyire kétségtelen önfeláldozással törekedtek a hazai művészeket az e tekintetben előre haladottabb országok színvonalára emelni. Volt hazánkban művész és műkedvelő , de nem ismerő egymást, s igy történt, hogy míg a művészek a külföldön voltak kénytelenek műveiknek elismerést és maguknak életmódot keresni , addig a viszonyainknál fogva még úgy is csak csekély számú műkedvelők is csak a külföldre lőnek utalva, ha kitűnőbb művek birtokába kívántak jutni. Mit az egyesek működése el nem érhetett, a művészek és műkedvelők erejének öszpontosítása által — a művészetet emelni és terjeszteni az országban — ez volna társulatunk legközelebbi feladata. Hivatva van e társulat még egy, már nem csekélyebb hiányt pótolni, mely abból áll, hogy a magyar művész vagy kénytelen hazáján kívül keresni alkalmat még első kiképzésére is, vagy saját magának kell úgyszólván feltalálnia mindazt, mit mások czélszerű útmutatása mellett ezek tapasztalásaiból készen vehetne át. E tekintetben a képzőművészeti társulat feladata volna eszközölni azt , hogy habár a művész még sok ideig lesz is kénytelen a külföldön keresni magasabb kineveltetését, de legalább az első czélszerű oktatást nyerhessen a hazában. Szóval, hogy habár a művészet egyetemét sokáig künn bel end is keresniök művészeinknek, legalább a művészet gymnasiumát találhassák fel egy hazai festő akadémiában. Ezt én nem sokáig halasztható szükségnek tartom, mert ha el akarjunk foglalni azon tért, melyet helyzetünknél fogva elfoglalni hivatva vagyunk, a művészet terén sem szabad elmaradnunk a többi művelt nemzetek mögött, sőt feladatunk , a civilisatio egyéb eszméivel egyetemben a művészetet is terjeszteni a világ ezen részén. Ezen czélok elérése felé sikeresen haladni — nehéz feladat. Annál nehezebb, mert míg más gazdagabb országokban a pártfogás teremtette a művészetet, nálunk a művészetnek kell teremtenie a pártfogást. A művészeti társulat — mint minden vállalat e hazában — hivatva van arra, hogy kiküzdje magát saját erejével. Feladata nehéz, de nem lehetetlen , s ennek tudata nekünk, kik megszoktuk akadályokkal küzdeni, mindenkor elégséges arra, hogy ne csüggedjünk. Részemről nem akarok a sikerben kételkedni, s ha azon jeles tehetségekhez, melyeket hazánk már eddig is mind a festészet, mind az építészet, mind a szobrászat terén előmutatott, még a mindehhez szükséges kitartás is hozzájárul, nem kétlem, hogy teljesülni fog a társulat végczélja, mely nem lehet kevesebb, mint „elérni azt, hogy egykor Pest kebelében láthassuk felállani a művészet utolsó iskoláját a kelet felé.“ Hogy a társulat, a mostani nyomasztó körülmények között, mi módon igyekezett az említett czélok felé haladni , az igazgató választmány jelentéséből fogja a társuit tapasztalhatni.“ Az általánosan tisztelt elnök beszédét a közgyűlés lelkes éljenekkel fogadta. Ezután Harsányi Pál igazgató választmányi elnök terjedelmes beszédében elősorolá, miszerint, mint 9 hóval ezelőtt, a múlt közgyűlés alkalmával megjósolá, a társulat örvendetes haladást tett. Részleteie terjedvén ki, elősorolja például, hogy míg akkor 30 alapító tagja volt, ma már 71 van, mely 14,200 fő tőkét képvisel, és 22- ről 540-re emelkedett a részvényesek száma. Kiemeli, hogy ez igen örvendetes jelenség, a mostani ínséges időt véve tekintbe. Az igazgató elnök beszéde után Telepi Károly társulati titkár felolvassa a társulat ügyállásáról szóló évi jelentést. Andrássy Gyula gróf általános megegyezéssel fogadott és nyilvánított azon javaslatot teszi, hogy a választmánynak buzgó fáradozásáért a közgyűlés köszönetet szavazzon. Felolvastatik ezután a múlt évi közgyűlés jegyzőkönyve. Felolvastatik a folyó évi költségveté melyből kitűnik, hogy a társulat Bevétele: Tagdíjak és alapítványok kamatjaiból összesen.......................... 6632 ft 62 kr. Kiadása: Műcsarnoki szállás, személyzet fizetése, nyomtatványok, műlapok s más egyéb szükséglet díjazása fejében.......................... 6208 fd6kr. És igy felesleg marad a társulat javára.................... 424 ft 46 kr. A költségvetés a közgyűlés részéről általános helybenhagyással találkozott. Az elnök erre 30 választmányi póttag megválasztását ajánlja, hogy a választmányi ülésekben szükséges határozási szám annál könnyebben kikerüljön, továbbá társulati szerkesztő és főügynök választására hívja fel a közgyűlés figyelmét; a szavazati ívek kiosztottak és megállapíttatott, hogy a szavazati ívek és eredmény számbavételére és kihirdetésére szerdán (ápril 20.) a társulat műcsarnoki helységeiben a közgyűlés folytattatni fog. Végre a számadási bizottmány munkálatainak megvizsgására a közgyűlés kebléből kiküldendő bizottmány kinevezettén, a gyűlés eloszlott. Jövő számunk részletesebben fogja megismertetni a gyűlést s a választások eredményét. (Magyar Képzőművész.) Pénzügyminiszteri kibocsátvány 1864. ápril 37-ről, mely által az uj 10 ftos bankjegyek kiadása iránti határozatok tétetnek közzé, érvényes az egész birodalomra. A szab. ausztriai nemzeti bank 1864. május 2-án osztrák értékre szóló 10 ftos uj bankjegyek kiadását kezdendi meg, „1863. jan. 15. kelettel, s a jelenleg forgalomban levő 10 frtos o. é. bankjegyeket, 1858. jan. 1. kelettel, azonnal visszahuzandja. Az államkormány az 1863. bankszabályok 18. §. alapján a nemzeti bankkal egyetértőleg elhatározá, hogy a visszahúzás az ausztriai nemzeti bank igazgatóságának mellékelt hir Hirdetmény az 1863. jan. 15. keletű 10 frtos uj bankjegyek kiadása iránt 1864. máj. 2-án Bécsben, s a bank fiókpénztárainál is, meg fog kezdetei az 1863. jan. 15. keletű 10 frtos uj bankjegyek kiadása. Ezen uj bankjegyek leírása külön tétetik közzé. A most forgalomban levő és osztrák értékre szóló 10 írtos bankjegyek, 1858. jan. 1. kelettel, visszahuzatnak. A magas államigazgatás ez iránt a bankkal egyetértőleg következőket határozott: 1. A most forgalomban levő 10 ft o. é. bankjegyek, 1858. jan. 1. kelettel, valamennyi bankpénztárnál 1865. ..pr. 30 -ig fizetés, illetőleg felváltás utján elfogadtatnak. 2. 1865. máj. 1 től kezdve 1865. sept. 30-ig a visszahúzásra kijelölt 10 ft o. é. bankjegyek, 1858. jan. 1. kerettel, csak Bécsben, a bankpénztáraknál fogadtatnak el. 3. 1865. oct. 1-től kezdve e bankjegyek beváltása iránt írásban kell a bankigazgatósághoz folyamodni. 1871. oct. 1-től kezdve a bank nincs többé kötelezve (1863. szabályok 19. §■) a visszahúzásra kijelölt 10 ft o. é., s 1858. jan. 1. keletű bankjegyeket beváltani. Bécs, ápr. 7. 1864. Pipitz, bankkormányzó. Python, bankigazgató. A szab. ausztriai nemzeti bank 1863. jan. 15. keletű 10 ftos bankjegyeinek leírása. A papiros fehér sajátságos szövete és különös szilárdsága által különbözik más papirnemektől. Világos vizjegyeket foglal magában, még pedig felső részén arabeskeket, melyeknek végei balra és jobbra húzódnak le. Az arabeskek közepében e szó „Zehn“ nagy góth betűkkel, s két oldalt a „10“ számokkal van alkalmazva. A bankjegy alsó részén, az arabeskek végei közt, e szó „Gulden“,szintén nagy góth bellikkel foglaltatik. A nyomás fekete, helyenként zöld fölülnyomattal. A bankjegy felső részét arabeskekkel körülövedzett s fa-ágakból álló körzet képezi, a felső rész közepén a császári sas áll a czimerrel, és közvetlenül ez alatt a bankjegy értéke : „Zehn Gulden“ nagy a góth betükkel, valamint a szöveg :„Die privilegirte Oesterreichische Nationalbank bezahlt dem Ueberbringer gegen diese Anweisung Zehn Gulden Silbermünze Oesterreichischer Waehrung“ kicsi, s fekvő fraktur betűkkel, melyeknél azonban e szavak : „Zehn Gulden“ nagy betűkből (Versalien) vannak összeállítva. Erre következik a czég: „Für diepriv. oesterreichische National-Bank“ középnagyságú álló fraktur betűkkel. A czég alatt balra áll deák betűkkel: „Wien den 15. Jäner 1863.“ jobbra az aláírás: „Ig. Ferster Dassendirector“. A szövegtől két oldalt vannak a számok. A bankjegy felső szögleteiben van két oldalt, arabeskektől körülvéve arabs számokkal a „10“. A császári sas és a 10. szám közt balra van a bankjegy sorozata, jobbról pedig a szám, arabs jegyekkel, mindkettő zöld színben. E 10. szám alatt a bal oldalon, egy egyszerű vonallal bekerített tojásdad alakú körben, egészen kicsi góth betűkkel e szavak állnak : „Die Nachmachung und Verfälschung der von der privilegirten österreichischen Nationalbank aus gefertigten Noten wird nach den Bestimmungen des allgemeinen kezményben megállapított határozatai szerint történjék. Ploner s. k.