Pesti Napló, 1864. május (15. évfolyam, 4263-4285. szám)

1864-05-04 / 4265. szám

102-421 15. évf folyam. Szerkesztési iroda : Fe­rencziek terek 7-dik sz­ám, 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény Kiadó­hivatal. Előfizetési feltételek : a szerkesztőséghez intézendő. Ferencziek terén, 7-dik szám, földszint. Vidékre, postán ! Helyben, házhoz hordva . Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pen... kiadása körüli Félévre . . . . . 10 frt 60 kr o. é. fogadtatnak el. panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Évnegyedre • • • • 5 irt 5 o. . 1864. Szerda, május 4. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 aj kr. Bélyegdíj külön 30 aj kr. Magánvita 3 hasábos petit-sor 26 gj­ kr. Előfizethetni a PESTINAPLÚ május—júniusi 2 hóra 3 it 50 kr. május—júliusi 7* évre 5 it 25 kr. május—scpíemb. 5 hóra 8 ít 75 kr. A „Pesti Napló“ kiadósága. Pest, május 3. 1864. A londoni értekezlet második ülése, táv­írói értesítés szerint, e hó 3-án fog meg­nyittatni. Minő sorsa leend a nyugati hatalmak fegyverszüneti inditványának, ez iránt még nincs biztos tájékozás. Francziaor­­szág meghatalmazottjáról írják, hogy a szünetelés­ napok alatt szorgalmasan dol­gozott rajta, hogy a peres feleket elfo­gadható feltételek aláírására bírja; hogy azonban leend­ő fáradozásainak több s kedvezőbb eredménye, mint Russel gróf közbenjárásának, mindenesetre a ta­nácskozás folyama fogja felderíteni. Addig is azonban figyelemre méltó a táviró ama híre, mely szerint Ausztria nem lép fel hajóhadával a balti vizeken, s hogy viszonzás fejében a londoni kor­mány sem indítja oda flottáját. Tudva van, hogy Palmerston lord egy interpellációra adott korábbi vála­szában megnyugtatta a házat, midőn Angliának, mint első tengeri hatalmas­ságnak, hitele és tekintélye érdekében el nem mulasztandóknak mondá azon intéz­kedéseket, melyeket az ügyek fejlődése a balti tengeren netán szükségedlének. Az osztrák hajóhadnak közeledése, s a porosz tengeri erővel egyesült műkö­dése a Themse mellett ilyen szükségnek tekintetett, s legott jelezte is a távíró, hogy a britt flotta a balti vizekre fog vi­torlázni. Minthogy azonban a német nagyhatal­maknak nincs szándékukban a türelmes Angliát semleges helyzetéből kicsalni, s cselekvésre nyitni annak tért épen ott, hol legérzékenyebb, de legerősebb is. — igen érthető a távírói jelentés többi része is, hogy t. i. Poroszország odahagyja egész Jütlandot, nem hajtat be semmi hadi sarczot, ha Dánia szintén kiüríti Al­­sent, megszünteti a német kikötőkre ren­delt zárlatot, s visszaadja az elfoglalt jár­műveket. Ez engedékenység lenne legközelebbi eredménye először a franczia megha­talmazott magán fáradozásainak, s azu­tán ama határozott fellépésnek, melyet fentebb a londoni kormány részéről érin­tettünk. Kérdés most már az, olyanok-e ezen engedmények, melyek Dániát az alku­dozások tovább folytatására felbutt­int­­hatják. Ha végig olvassuk az okoskodásokat, melyek utoljára is n­e­m­mel záródnak, alig tehetnők fel, hogy a fegyverszünet e módosított alapon is lehetséges leend. Dánia elég engedékenységgel vélt eljárá­­srt, midőn Fridericiát kiüritteté, s az egész Jütlandot ellenfeleinek rendelkezésére hagyta. Különben is a fegyverszünet a katonai statu quo alapján van indítványozva, mi teljesen azonos az úti possideu­s fogalom­mal. Avagy nem lenne-e ellenmondás ezen fogalommal azt kívánni például, hogy az egyesült hadak Schleswig­ állomásaik egy­némelyéből vonuljanak ki? Viszont el­lenmondás van azon kívánalomban is, hogy Dánia három tartományát ellen­felei birtokában hagyva, hozzá még ki­bocsássa kezeiből azt is, mit a háború jo­gánál fogva szerzett. Nagyon világos, hogy ily okoskodások mellett a fegyverszüneti indítványnak nem sok kilátása van a sikerre, s hogy a helyzet mindinkább fejlődik oly irány­ban, hogy egy napon majd a nov. 5-ki párisi mottót Londonban fogják hirdetni második kiadásban. Addig végzi kiki a maga feladatát azon jóakarattal, mint az ügy nagy fontossága azt megkívánja, de egyszersmind azon keresztényi resigná­tióval, hogy — ha a legjobb akaratot nem követő legjobb siker, ezért senki se esik kétségbe, hanem inkább vigasztalja magát azzal, hogy majd — másként lesz ez valaha. Franczia lapok írnak Garibaldi újabb hadi tervéről is Róma ellen, hogy meg­mutassa, miszerint nem hiába járt Lon­donban. Elmefuttatásnak megjárja, de hadvezéri tervnek — nagyon törékeny­ — nem is hihető. Heti szemle a nemzeti színházi drámai előadások felett. Ápril 24-én : „Szentiván­­ji álom“ ismételte­­tett, tele ház előtt. A­kik a Shakespeare ünne­pélyt rendezték, s hozzá e darabot választották, s belőle a szerepeket kiosztották,úgy látszik, azon voltak, hogy benne a nemzeti színház előkelő tagjai lehetőleg mind foglalkozzanak. Ezért osz­tották Hippolita szerepét is Jókainénak. Hippo­­lita kis körre van szorítva, de Shakespeare azon néhány szóval is tud jellemezni, melyeket szá­jába ad. A komoly, férfias amazonkirálynő nem oly szerelmes, mint Theseus, ki fegyverrel hódí­totta meg, de egészen neki lelkesül, midőn Herkules és Kadmus medvevadászatáról be­szél. Midőn pedig a szörnyű vig tragoediát ad­ják elő, azt folyvást ízetlennek és unalmasnak találja. Jókainé e szerepet igy fogta fel, s igy adta elő, s a „Fővárosi Lapok“ referense csak felfogási képességét teszi gyanússá, midőn e je­les művésznőt azzal gyanúsítja, hogy e drámai nagy ünnepen szerepét „nem nagy kedvvel áb­rázolta.“ Theseust Feleki adta, azon méltóság­gal és kegyességgel, melyek e szerepnek fővo­­násai; azonkívül gyengéd szerelmét is eléggé kitüntette, melylyel meghódított kedvesének hó­dolnia kelle. Hermiát Prielle Kornélia, Helénát Lendvainé, Lysandert Lendvai, Demetriust Pau­lai adta, jól jellemezve.Ime, négy szerelmes egy­szerre. A drámaírók rendesen legegyhangúbbak szerelmeseikben. Többnyire egyiránt érzelgők, vagy szenvedélyesek azok. Ennek oka az, mert a drámaírók lyricusokká igyekeznek lenni. Öm­­­ledeznek, áradoznak ,­s a tárgyilagosságot egészen elvesztik szem elől. Pedig a drámaíró­nak erre kell törekedni. Hány hősnő fulladozott már könyer árjában, de annyira is elmerült azokba, hogy egészen láthatlanná lett. Mindenki volt szerelmes, legalább egyszer életében, de ez a szenvedély is egyéni, s így kifejezésének is olyan­nak kell lenni. Helena kétségbeesett, rajongó, árulásra is kész, s még a női szeméremmel sem sokat törődik; jelleme már a jó és rész közt oscillál, kezdi a súlyegyént veszteni, mert sze­rencsétlen, mert nem szerettetik. Hermia mély érzelmű, de boldogsága tudatában nyugodt, el­szánt, mert szerettetik. Midőn el akarják Lysan­­dertől választani, s Demetriushoz erőltetik, azt kérdi: mi büntetés vár reá, ha nem engedel­meskedik ? Halál vagy kolostor, ő elszántan kész erre is, de rögtön kész Lysanderrel is szökni. Bizalmas is, titkát közli Helennel. Helena áruló lesz, ő árulja barátnéja titkát Demetrius­­nak, jutalmul remélve köszönetét, vagy ha ezt nem nyerné is meg, legalább tekintetében fog gyönyörködni, míg az erdőbe a szökevények után fogja kisérni. Ez a leánytól kétségkívül rosz számítás, mert tulajdonképen saját érdeke ellen cselekszik ; de mit gondol azzal­­, a ki szerelmében van, a ki nem bánja, ha Demetrius üti, veri, eltapodja is, csak a kedves kéztől haljon meg. Hermia, mi­dőn megtudja, hogy az elbűvölt Lysander Helé­nához pártolt, meg nem foghatja, sokáig hinni nem akarja, csak bámul, csodálkozik ; de midőn megbizonyosul, csak ennyit mond: „fáj nekem!“ s azonnal vágytársának, Hermiának esik, a­ki használja a női fegyvert, nyelvecskéjét, s nem­sokára használná körmöcskéit is, ha a hosszabb lábú Helena vitézül meg nem futamodnék. E nagy négyes jelenetben, mely, lélektanilag vé­ve, az egész darabban a legszebb, a női hiúság kitör Hermiából. Ő elveszti Lysanderét, kivel hazulról megszökött, de e fájdalmában is, a­­ döfi Helena bábnak nevezi, mivel termetre ki­sebb Helénánál, folyvást csak ezzel tépelődik. Midőn pedig a férfiak vivni mennek Heléna miatt, ő, a­helyett hogy akadályozná, Hermiával készül harczra, s azt mondja : Ne fuss csak ! Mindez jellemkövetkezetességre mutat, s a ki a lélek , szemével az emberi lelkekbe szeret nézni, az ezen egy jelenet felett zemlélődve is több gyö­nyört­ fog találni, mint a testi szem legragyo­góbb színpadi káprázataiban. S mégis — egyik­­ lap szerint — „lehettek, a­kik e gyönyörű jele­netet unalmasnak találták.“ — Lássuk a két férfi szerelmest. Lysander a szerelem jogával lép fel, ő birja Hermia szivét; Demetrius birja az atya szavát, Lysander szerelme mily tiszta, nemes és lovagias, s minden aljas gondolattól ment, azt már előbbi szemlénkben kimutattuk ; állandó is, mig meg nincs babonázva, ellenben Demetrius szerelme hevesebb, s így mulandóbb is. Ő már azelőtt Helénának is szerelmet eskü­dött, mint Lysander szemére veti, s mint azt Helena is bizonyítja. Tehát ez is következetes jel­lem­e az állhatatlanság­nak. Ha Hermia meg­hallgatná, tán ezt is elhagyná egy harmadikért, mint Helénát elhagyta , érte Róla a bű­báj nél­kül is elhinnék, hogy magát kialudván, vissza­­pártol Helénához. Nagyon jól tette Shakespeare, hogy csak ezt nem ol­datja fel a bűbáj alól, így tán megnyughatunk, hogy hű marad hitve­séhez. A mesteremberek, kik a szörnyű víg tragoe­­diához készülnek, s azt előadják, igen jó alakok. Vaczkort Tóth, Zubolyt Szigeti, Dudást Szath­­máry, Orrondit Komáromi, Oyalut Benkő, a hol­dat Sánta adják. Tóth a prologban gyakorlati­lag megmutatja, hogyan nem kell a verseket sza­valni. Hozzá azon merev állás, s merev egyenes kézmozdulatok . Megjegyzendő, hogy ez a Vacz­­kor a társaság vezetője, a­ki tudja, hogy Ninus sírja helyett nem kell Nina sírját, s a virágok hájillata helyett nem kell hájillatát mondani, de mindamellett is köztök ő a legszerencsétle­nebb színész. Nincs ebben is igazi satyra , hogy más érteni, és más előadni valamit. Lehet valaki igen jó szinbizáló, azért ha rá kerülne a sor, jó reggelt sem tudna kivárni a színpadon. Zuboly, ki magát universal genienek hiszi, ki minden szerepet képes elvállalni, ki a társaságot min­den zavarából kisegíti leleményessége által, mi­dőn szamárfejet kap, ezen metamorphosisban az ember és szamár vegyülete lesz , és sok tekintetben vágyai és észjárása is ha­sonlókká lesznek ezen állatéhoz. Mihelyt el­hagyják társai, s magára marad, félni kezd, s énekel, a szamár ilyenkor ordítani szo­kott. Ő édes szénára, zabra, szárított borsóra vágyakozik; a kakukról elmélkedik, hogy ki merné e madarat hazugnak mondani, mikor mindig azt kiáltja, hogy kakuk ! Aztán nem ta­­lál ki az erdőből, s csak annyi eszet kíván, hogy abból kitaláljon. Zuboly ébredvén, mindent, a­mi vele történt, álomnak hiszi. Felette töpren­­kedvén, még magában is restelli kimondani, hogy hosszú fülei voltak , de győznek színészi hajlamai, felteszi m­gában, hogy Vaczkornak el­mondja, az majd versbe szedi, s ő elénekli vala­hol szerepében, mert annak nagy hatása lesz. Rohan is Vaczkorhoz, s nagy sebbel lábbal el akarja beszélni; de eszébe jut, hogy akkor meg kell mondania, hogy szamárrá lett: hirtelen el­hallgat, s a beszédet másra fordítja. A víg tra­­goedia igen jól sikerült, nem hiányzott sem a humor, sem a leleményesség. — Szigeti, mi­dőn meghal,­­ el akar esni, előbb a padlót meg­­törli, nehogy elpiszkolja ruháját; Szathmáry pedig átszúrván hóna alját, meghajtja magát, s a kardot a heroldnak adja. Aztán beszél egész nyugodtan, de midőn már mindjárt el kell esnie, szivéhez kap jobb felől, feljajdul, s háttal Szi­getire veti magát, de Szigeti, a halott, a terhet viselni nem akarván, lelöki magáról. — Az is jó gondolata Szathmárynak, hogy midőn az oroszlántól meg kell ijednie, előbb letekeri fe­jéről a fátyolt, elveti, s csak aztán ijed meg és fut el. Oberont Egressy, Titaniát Szigligeti Anna, Puckot Szerdahelyi adta. — Ezen tü­ndérnépet már előbbi szemlénkben ismertettük. Van egy paródia, s abban egy Habakuk inas, ki kész jó helyet elhagyni, kész meghalni, ha minden lép­ten el nem mondhatja: „két esztendeig voltam Párisban.“ Némely szindizáló ugyancsak ezt mondhatná el m­­áról: két hétig voltam Páris­­ban, nyolc­ napig Londonban­­ — de az mind­egy ! Neki — midőn a nemzeti színház előadá­sáról beszél — ez döntő argumentum. — Íme, a „Fővárosi Lapok“ színi referense megtámadja Gregusst, mert Egressyt Oberonban, Szerdahe­lyit pedig Puckban megdicséri. Továbbá azt mondja: „Greguss világbeli jártasságának kevés jelét adja, mert azt állítja, hogy e tündérjátékot nálunk oly díszes és vonzó kiállítással, oly ügyes berendezéssel adták elő, mint azt Lon­donban, Berlinben, s aztán Bécsben adják.“ Folytatja: „Greguss valószínűleg nem látta sem a „Covent Garden“ vagy „Princesse-színház“, sem a berlini ballet csodás, gépezetben dús szín­padjait, hol a varázslatok egész megfoghatatlan módon folynak, s egész ámulatba ejtenek. De azért, hogy valaki valamit nem látott, nincs jo­gosítva, hogy nagyokat mondjon.“ Szegény Greguss, mért nem is állsz elő visált útleveleiddel, hogy te is voltál Berlinben és Londonban ! ? Hiszen ez a kritikusnál fődolog ! S ha nem voltál két ízben Londonban, még pe­dig két különböző időszakban, egyszer, mikor e tün­dérjátékot a „Covent Garden,“ s egyszer, mikor a „Princesse színházban“ adták , hogy mersz te nagy dolgokat mondani ? hogy mersz hisz és vonzó kiállításról s ügyes berendezés­ről beszélni, mikor te azon színpadok gépeit nem láttad ! ? Az fel sem tehető rólad, hogy olyanokkal beszéltél, kik ez előadást másutt is látt­ák ! A fődolog pedig az : mert nem segítsz a nemzeti színház ezen előadását devaliválni, miután a budai „Babhus ünnep sokkal elbűvö­­lőbb, mint ez álomképek így előállított bárme­lyik jelenete ?“ — De mi még csodáljuk, hogy e színi ref. itt megállapodik követeléseivel. Ke­vésbé merész fantasiával is méltán kívánhatná, hogy a tündérek nem „csodás gépezetek“ ál­tal virágokból, hanem még „megfoghatatla­­nabb módon“ makkopáncsból tünjenek elő, főkép , miután költő maga mondja , hogy a tündérek , Oberon és Titania czivódásán megijedve, mind makkopáncsba bújnak. — Kívánhatná azt is , hogy Titania első jele­netében ne a tetőn és lábain lépjen fel, hanem mikor az egyik tündér azt mondja, hogy a ki­rályné menete mindjárt jó, eleinte csak egy pic­t fénypontnak látszassák, mely lassanként mindig nő, a szivárvány minden színében vál­takozik, abbi­­ aztán, mindig nagyobbodva, fej- A tiszai vaspálya-társulat közgyűlése. A tiszai vaspályatársulat múlt hó 30-kan tartá rendes évi közgyűlését Bécsben. Az elnöki széket gr. Andrássy György, betegsége miatt, meg nem jelenhetvén , Szőgyéni László foglalta el, s néhány be­vezető szóban azon óhajtást fejezte ki,vajha az. erdélyi vasutügy mielőbb a tiszai vas­pályatársulat érdekében döntetnék el. Ezen pium desiderium kijelenté­se után, mely, az oláhországi kamarák vasút­ügyi intézkedései folytán ma már csakis egy törpe és kapcsolkozást kereső pályatöredék kiépítésére van irányozva, Schimke igazgató állott fel, hogy felol­vassa a múlt évi üzletforgalmi jelentést. Az újonnan történt építkezések csekély jelentőségűek. A trach­ozási és tervezési költségek azonban növekedtek az építési költségkimutatásban, a­mennyiben az erdélyi vaspályavonal tervezési előmun­kálatai a múlt évben erélyesen folytat­talak. A múlt év üzleteredménye a következő: bevétel: 2,638,279 ft 88 kr. kiadás : 1,579,902 ft 80 kr. tiszta jövedelem: 1,058,377 ft 8 kr. Habár az üzleti kiadások 126,435 frt 36 krral kevesebbek, mint az előző múlt évben, a tiszta jövedelem az előbbi évhez képest mégis 87,668 ft 70 krral csökkent. A múlt év tiszta jövedelmét , mely 1,058,37­7 ft 8 krig van kimutatva, össze­vetvén a vasútba fektetett tőkealappal, mely 42,114,266 forintra van téve, kitű­nik, hogy a tiszai vaspálya építési tőke­alapja a múlt évben csak 2,­1 percentet jövedelmezett, holott az előző évben az építési tőke majdnem 2% kamatozott. A jelentés szerint az üzletforgalom csökkenésének indokaiul a kereskedelmi pangás, az ipar élettelensége, főleg a vas­ipar folytonos tespedése, továbbá a több vidéken pus­ztító marhavész, s az aszályos­­ság szülte közönség említtetnek. Szóba jött az üzletforgalmi jelentés fel­olvasása után az államsubventió kérdése, mely a múlt évben is heves vitákra szol­gáltatott alkalmat. A pénzügyminiszté­rium ugyanis nem akarja előbb kifizetni a biztosított kamatjárulékot, míg a szám­adások meg nem vizsgáltatnak, továbbá a jövedelmi adóilleték közvetlen levoná­sát, s a szelvénybélyeg megfizetését kö­veteli a szelvény beváltásánál. A­mi a számadások revisióját illeti, az igazgató­tanács még márt. 12-én benyújtotta a kész évi számadást, mely ápril­ió első felében meg is jön vizsgálva. A vizsgálóbizottság a pénzügyminisztérium részéről 420,000 forintot kitörölt az üzleti kiadások tételé­ből, úgyszinte az építési alaptőke összegé­ben 800,000 frtnyi differenciát állapított meg, mely változtatásokról jelenleg vitat­kozni, elnök szerint az idő nem alkalmas. Az igazgató tanács, hogy a legközelebbi szelvényeket beválthassa, 42.000 ftnyi előleget kért az államkormánytól, mi megtagadtatott. Az igazgató tanács azonban ismé­telte a kérést, a pénzügyminisztérium vá­lasza megérkezett, melyben a pénzügy­miniszter kijelenti, hogy a társulat szá­mára az állami pénztárnál három hónap­ra szólló, két kereskedelmi c­ég által alá­­írott váltás­ra, 5 % leszámítolás mellett, 420.000 forintot utalványozott. A leszá­mítolási költségeket azonban a társaság­nak kell viselni. Némi vita után azon indítvány fogad­tatott el, hogy fogadtassák el ugyan az ajánlott összeg, de csak azon kikötéssel, hogy ha a kamatbiztosításban részesülő vasutakat illető azon kérdés, ki fedezze a leszámítolás költségeit, a vállalatokra nézve kedvezőleg döntetnék el: ezen há­ti­­rozat a jelen esetre is érvényes legyen. Igazgató - választmányi tagokká vá­lasztottak Andrássy, Apyonyi és Barkó­czy grófok — m­indmegannyian társulati alapító tagok és — dr. Jacques. Az igaz­gató - választmány végre a viszonyok jobbra fordultáig lemond a tant­emről." A részvényesek megköszönték. A köz­gyűlésnek vége volt. S most, addig is, míg hazai vasutaink jelen állapotára visszatérhetnénk, egypár megjegyzést. A tiszai vaspályatársulat alapító tagjai közt a magyar aristocratia nagy számá­val találkozunk, úgy, hogy a tiszai vas­pályatársulat nemcsak azért belkoni vál­lalat, mert magyar területet érint csu­pán, hanem alapítói neveinél s a főigaz­gatás szervezeténél fogva is. Az igazgató választmányban magyar aristocraták ül­nek ; s íme , az egész társulat köz­pontja és székhelye még sem Pesten, hanem a hazán kívül van. Még e te­kintetben annyi kedvezményben sem részesül a magyar főváros, a­mennyit az államvaspályatá­ulat alapszabályai Pá­­risnak megadnak, fiókválasztmányt állít­ván fel ott, tekintettel az állam­vasút fran­czia részv­ényeseire. Továbbá tudjuk, hogy a tiszai vaspá­lyatársulat még évekkel ez­előtt enge­délyt nyert egy, Má­ramarosba vezető vas­útra Naménynak Máramarosig 21 mért­­földnyi hosszúságra, melynek kiépítésére, ha jól vagyunk értesítve, a pénzügymi­nisztérium 10 milliónyi tisza­pályai rész­vényt fizetett be a hitelintézetnek, mely pénz azonban a kassai vonal építésére fordíttatott. A vasúttársaság azonban nem építvén ki ezen, a kamara sóaknáihoz ve­zető vonalat, most a máramarosi vonal helyett az arad-szebeni terv mellett mili­­táló hitelintézet mértéktelen pressiója alatt oly pályavonallal akarja teljesíteni kötelességét, mely a testvérhaza országos főérdekeivel merő ellentétben áll: értjük az arad-szebeni combinatiót. Nem szeretnők, ha e hazai vaspálya­társulatot azon váddal illetné a történet, hogy eszköz volt az osztrák hitelintézet kezeiben egy, Erdély­ és Magyarország közlekedési főigényeivel ellenkező határ­széli vaspályavonal (arad-szebeni) létre­hozásában. REVICZKY SZEVER: A pesti szegény gyermekkórház egylet ápril 28-án tartotta közgyűlését méltóságos Ürmén­yi József kamarás úr elnöklete alatt. Az elnök ur érzékenyen tolmácsolta az egy­let tagjai által közösen érzett azon veszteséget, mely ez egyletet, magas pártfogónőjének, Hil­de­g­a­r­d­e főleg asszonynak elhunytával érte, mely gyászos alkalomból részvevő feliratot in­dítványozott Albrecht cs. kir. főleg ő fensé­géhez, mely inditvány a közgyűlés által elfogad­tatott, s még azon napon felterjesztetni rendel­tetett. Ezután az igazgató választmány jelentése ol­vastatott fel, melyből kitűnt, hogy az intézet a közelebbi időben 2400 ft adóssággal kénytelenít­­tetett napi szükségleteit fedezni, s hathatós sza­vakkal hívja fel a kö­özgyű­lés figyelmét apadó jö­vedelmi forrásainak bővítése, s a lankadni lát­szó részvétnek felébresztésére. Hogy mi okozhatta a részvét ezen ernyedé­­sét ? azt a választmány jelentéséből kitudni nem lehetett, s“a kórházi főorvos úr jelentése végén előjövő azon nyilatkozat, hogy az általa kimu­tatott tények és eredmények mellett is voltak az egyletnek oly tagjai, a­kik az eredménynyel elégedetlenek, kíváncsiságunkat még jobban felébresztette. A választmány, jelentése mellett,egy alapsza­bály-tervezetet is mutatott be, melyet a közgyű­lésnek megvizsgálás és elfogadás végett sürgő­sen ajánlott. Úgy látszott tehát, hogy a választmány az egylet díjainak egyik okául, s előmenetelének akadályául a régi alapszabályokat tekinti. Az alapszabályok változtatását Várady Károly választmányi v­od elnök szóval adta elő, s előadásából e következőke­t jegyeztük meg : Az alapszabályokat 1839. aug. 1- től, ami­kor a kórház megnyittatott, több évesen módo­sították és változtatták, mígnem azokat 1845- ben a magyar királyi helytartó- tanács jóvá­hagyta. Ezen sok változtatás miatt a régi alapszabá­lyok elvesztették azon öszhangzást, mely egy jótékony intézet szerves működésére okvetlenül szükséges, sőt maga az intézet is hamis alap­zatot nyert, a mennyiben az 1. 2. §§-ok évi járulékok útján alapított kórház­nak nyilvánítják az intézetet, s fel­­oszlás esetében az évi járulékos tagokból álló közgyűlést jogosít­ják fel, meghatározni azon jóté­kony őzést, melyre az egyesület va­gyona átszálland, holott az intézetnek 1­5—68,000 ftnyi összes vagyonából 51,475 ftot az alapító­k adtak, kiknek azo­ban a régi alapszabályokban semmiféle kezelé­s és rendel­kezési joguk nincsen, úgy annyira, hogy a fen­tebbi §§-ok esetében sajnosan kellett volna az alapítóknak látniok, miként rendelkezik 40 évi járulékos jog, a­kik 5 ft 25 krral összesen 210 ftot fizetnek a kórház pénztárába, azon 51,475 ft alapítványról,a­melyet az alapítók, a legneme­sebb szándékkal, kizárólag csak a sze­gény gyermekek gyógyítására aján­dékoztak. Ezen viszás helyzet szülte azt,hogy az 1848-ik évi júniusban az igazgató­választmány felaján­lotta a kórházat a kormánynak, hogy azt orszá­gos intézetté emelje, s alapítványait vegye át. Majd 1848. júliusban a kórház sz. kir. Pest vá­rosának lett ajánlva lelenczházul. 1850-ben a miniszteri biztos a kórház átvéte­lét sürgette. 1852-ben a kormány szülőházzá akarta átala­kítani a kórházat, s annak átadását ismételve szorgalmazta. Ezek szerint tehát az intézet tételének és fenn­maradásának szempontjából is meg kell változ­tatni az alapszabályokat, s ki kell mondani, hogy az intézet vagyona legnagyobb részben alapítványokból állván, az intézet vagyona felett az alapítók tudta és beleegyezése nélkül rendel­kezni sem a választmánynak, sem a közgyűlés­nek nem lehet. De a be­rendezés és igazgatás miatt is meg kell változtatni a régi alapszabály­okat, a­meny­nyiben azokban ellentéti­s viszonyok állapíttat­tak meg, így például a 12. pont szerint „a vá­lasztmány az alaptőkék rendes ke­zeléséért kezeskedik,“ — a 15. pont szerint „az intézet kórháza a választ­mány főfelügyelése alatt áll,“ és mégis a 49. pont szerint „a kórházi főor­vos függetlenül és önállólag mű­ködik.“ Ezen, és még több, a rendszeres beligazga­­tást gátló intézkedések felsorolása után, a vá­lasztmányi másodelnök az elavult régi alapsza­bályok helyett a mostani viszonyoknak és szükségleteknek megfelelő új alapszabályokat a választmány tervezete szerint megállapíttani

Next