Pesti Napló, 1866. május (17. évfolyam, 4809-4833. szám)
1866-05-05 / 4813. szám
103€813 Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Szombat, május 5. 1806. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. lf. évi folyam. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. Nyilt tér: 5 hasábos petit szrr 25 nj kr. Május hó 1-tól kezdve új előfizetés nyittatik PESTI NAPLÓ-ra. Ülőmetéssor: Május—június 2 hóra...........................................3 frt 50 kr. Május — septemberi 5 hóra................................8 frt 75 kr. A „PESTI NAPLÓ“ kiadó-hivatala. Pest, május 4,1866. (Fk) A legőszintébb elismeréssel vagyunk azon kitűnő trifolium ritka tehetsége iránt, melyről az osztrák államkanczellária rendelkezik. Meysenbug, Riegeleben és Altenburg oly remek tollú diplomaták, hogy azokat bármily külügyér is méltán irigyelhetné Mensdorff gróftól. — Azon okmányok, melyek újabb időben az osztrák államkanczelláriából előkerültek, az irály elegantiására, a fordulatok ügyességére, a czélzások finomságára nézve csakugyan semmi kívánni valót nem hagynak. — A régi nehézkes, sallangos, czopfos modor eltűnt, s azóta közönséges ember fia is olvashatja és meg is értheti az osztrák sürgönyöket és jegyzékeket, anélkül, hogy szellemben legalább is a múlt századba kellene magát visszahelyeznie. De várjon azok „csinálják“-e a külpolitikát, akik ez okmányokat fogalmazzák ? Köztudomású dolog, hogy ez nincs így. Ausztriában mind e napig a külkérdések csak kivételesen kerülnek a miniszteri értekezlet elé, és rendesen csak akkor, ha valamely szakminiszter hozzájárulása megkívántatik, például, ha oly rendszabályokról van szó , melyek pénzbe kerülnek. Az udvari tanácsosok pedig az eléjök rakott canevas-ra kénytelenek hímezni; a hímzés nagyon szép, nagyon művészies lehet, s ez az ő érdemök, de váljon alkalmas, és a situatiónak megfelelő-e az alapszövet, ez nem ő tőlük függ.Ezt előre kellett bocsátanunk, hogy semmi kétség ne maradjon az iránt, mint szeretnők szavunkat értetni, midőn azt mondjuk, hogy az ápril 26-kán kelt, s az imént nyilvánosságra jutott két osztrák jegyzék nem felelt meg az általános várakozásnak. (Ez okmányok kivételesen bécsi félhivatalos lapok útján tétettek közzé, de csak akkor, midőn már Bécsbe érkezett volt azon távirati tudósítás, hogy a teljes szöveg egy párisi lapban megjelent, így legalább eleje vétetett azon furcsaságnak, mely az april 18-ki osztrák jegyzékkel történt, hogy t. i. ezen, eredetileg német nyelven irt okmányt a bécsi lapok kénytelenek voltak francziából németre visszafordítani!) Az irály sima, csinos, kikerekitett, de a tartalom sok ember részéről fejcsóválással fogadtatott. Az egyik jegyzékben kijelenti Ausztria, hogy Poroszország kivonatának engedve, a lefegyverkezés dolgában az első lépést tenni kész. Ezzel teljesítve lett volna a Poroszország részéről szabott feltétel, hogy t. i. hiteles tudósítást kíván arra nézve, miszerint Ausztria csakugyan megszünteti a csehországi csapatfelállításokat és ezzel rokon intézkedéseket. Többet nem kellett tehát mondani Mensdorff grófnak, legfeljebb még azon reményt fejezhette volna ki, miszerint már most Poroszország is követni fogja Ausztria példáját. Hanem ime — az osztrák miniszter minden szükség nélkül „sincerizálni“ kezd , elmondván , hogy ígyamúgy viseli magát Olaszország, hogy ezt amazt kellett tehát elrendelni Ausztria részéről, de mindez csak Olaszország ellen céloz, nem pedig — Isten mentsen ! — Poroszország ellen. Reményli tehát ő excra, hogy Poroszország ezen Olaszország elleni fegyverkezésben nem fog bökkenőt látni, s azért nem fog késni Ausztria irányában a „rendes“ viszonyt helyreállítani . . . Hiába törjük rajta fejünket, vájjon minek kellett ennek vitatásába ereszkedni? Minek kellett Bismark úr kezéhez szolgáltatni az úgy is keresve keresett ürügyet minapi — amúgy is elég sovány — engedményeinek visszavonására ? Poroszország azt kívánta, vézessenek vissza az Éjszakán történt csapatfelállítások; ki kellett volna mutatni, hogy ez megtörtént, vagy ekkor meg ekkor történni fog, és ezzel punctum ! Az olaszországi ügyekről hallgatni kellett. Ha aztán Bismark gróf ezekre nézve kérdést akar tenni, azt lehetett volna mondani : barátom, ehhez nincs közöd; amit te „Poroszország biztossága“ érdekében kívántál, az megtörtént, már most váltsd be te is adott szavadat, melyet épen csak az általunk teljesített feltételtől tettél függővé, és semmi egyébtől! — De igy, midőn Ausztria maga bevallja, hogy legalább lehetséges a cseh- és az olaszországi készületek közt összefüggést feltenni, ha maga bevallja, miszerint Poroszországnak oka lehetne e tekintetben gyanúperrel élni, ha még annyira is megy, hogy csehországi hadi rendelkezéseit nem vonja vissza, míg a porosz kormány nem nyilatkozott arról, vájjon elegendőnek találja-e azt, amit pár nappal előbb ő maga — a porosz kormány — egyetlen feltételül szabott : akkor ne csodálkozzunk, midőn látjuk, hogy a porosz külügyér mohón ragadja meg a nyújtott ürügyet, ne csodálkozzunk, hogy az osztrák jegyzékre úgy felelt, a mint felelt, sőt hogy még az ártatlanság palástjával drapirozza magát, és a „gekränkte Unschuld“ szerepét játszván, tettetett megindulással felsől sajt: nem, ezt nem vártuk volna Ausztriától, melynek irányában annyi előzékenységet tanúsítottunk ; nem vártuk volna tőle, hogy nemcsak csehországi hadát leszállítani késkedik, hanem még a birodalom egyéb részeiben is általános hadi készültséget rendel el ; Így, persze, nem lehet vele megalkudnunk, s miután ő maga sem tartja merőben igazolhatlannak azon aggodalmat, melyet e készületekből merítünk, a lefegyverkezésből részünkről semmi sem lehet mindaddig, míg Ausztria összes hadserge nincsen ismét békelábra állítva. Igen szépen van írva az ugyancsak ápril 26-án kelt második osztrák jegyzék is, mely a schleswig-holsteini kérdés megoldására pozitív indítványokat tartalmaz, de ezen indítványok még annyit sem engedményeznek, mint amennyit Poroszország híres februári pontozata követelt ; azóta pedig Bismark úr határozottan kijelenté, hogy miután a februári követelések visszautasíttattak, azokon túl kellene mennie az annexióig. Itt ismét nagyon felesleges ürügyet szolgáltatott az osztrák kabinet a porosz miniszternek, ki nevezetesen Vilmos király irányában annak rendje szerint fogja kizsákmányolni Ausztria e hibáját. Látod, felséges uram — ezt mondhatta ő tuója — még most is, midőn a válság küszöbén látszik állni, még most sem hajlandó ez az Ausztria akár csak minimumát megadni annak, amit felséged a porosz érdekben mellőzhetlennek nyilvánított; hihető-e tehát,hogy ezen hatalommal békés után — habár csak félig meddig tisztességes transactióhoz lehessen jutni ? ! Válaszjegyzékében Bismark e második osztrák okmányt nem is érinti, csak egész átalánosságban említi, hogy míg a lefegyverkezési kérdés nincs megoldva, átalában nehezítve van minden értekezés, és ebben igaza van. Mi tehát a conclussió ? Az, hogy Bismark gróf újra kéri Ausztriát, oldaná meg ezt a lefegyverkezési kérdést, de már most nemcsak Csehországról szóló excra, nemcsak azt teszi hozzá, hogy Morvaország, Slézia, Krakkó stb. szintén oly területek, ahonnan el kell távolítani minden újabb időben oda szólított katonaságot, hanem, szerinte, Olaszország felé is meg kell szüntetni a hadikészültséget, különben Poroszország nem fogná magát annyira megnyugtatva érezni, hogy ő is visszatérhetne a status quo ante-ra. Mintha pedig még ez sem volna elég, Bismark úr jegyzéke végén „sajnálatát“ fejezi ki a felett, hogy Ausztria nem akarja a kisebb német államokat lefegyverkezésre felszólítani. Ha te nem teszed, majd én fogom tenni — mondja erre a porosz miniszter — kezdeni pedig a te kedves Szászországodon fogom ! . . Nem tudjuk, vájjon fog-e ily nyilatkozat után még egyszer mozgásba tétetni Riegeleben úr tolla. Ha igenis, ebben csak annak jelét látnók, hogy Ausztria még nincsen kész a maga hadi intézkedéseivel, és még egy kis időt szeretne nyerni, mert ennél egyéb czélja a további irkafirkának semmi esetre nem lehet és nem is lesz ! — A házszabályok átdolgozására kiküldött országos bizottmány f. hó 4-kép tartó első összejövetelét a magyar akadémia kis teremében; az értekezlet ez alkalommal bizottmányelnökül ,hiczy Kálmán, jegyzőül Királyi Pál képviselőket megválasztván, a bizottmányt alakóknak nyilvánítá. Hogy a küldetése szerinti tárgyalásokat sikerrel kezdhesse meg, s folytathassa, szükségesnek tartatott elébb azon tanácskozási sorrendet állapitni meg, mely a munkálat alapjául szolgáló főelveket foglalná magában. Ezen sorrend kidolgozására egy albizottmány küldetett ki, melynek tagjaiul Csengery Antal, b. Eötvös József, Kemény Zsigmond, Tisza Lajos és Zichy Antal választattak. Mihelyt ezen albizottmány munkálatával készen leend, a bizottmányi érdemleges tárgyalások legott meg fognak kezdetni. TÁRCZA. Mexico Miksa császárig. (Báró Müller J. W., Prescott William H., Armin Tb. és mások nyomán, közli Szokoly Victor. Négy részben, tiz külünnyomatu képpel. — Emich G. tulajdona. 364 lap. Ára 3 ft.) H. k Kevés nép van, melynek oly sok és változékony története lett volna, mint a mexicóinak. Ez mutatja folytonos nyomorát. Örökös forronás, kitörés, át meg átalakulás, mintha maga a föld sem bitt volna ott még megszilárdulni. Valóban, Mexicóban sokszor fordul elő ép úgy földirati, mint történeti változás. Szokoly V. könyvének második részében — „Mexicó meghódítása Cortez által“ — a lehető legjobb kalauzt választá Prescott-ban, kinek e tárgyra vonatkozó jeles munkája épen nem tartozik a nálunk közkézen forgó könyvek közé. Ezért, bármennyit olvastunk is Cortez merész vállalatáról, e lapokon sok újat fogunk találni. Hosszú ideig a legtöbb író úgy álltta elénk a szerencsés hódítót, mint ki egyedül a kard és kereszt kettős hatalmával igázott le egy harczias vad népet. Azt már láttuk, hogy nem vad néppel volt dolga, s így roppant sikere még bámulatosabb lenne, ha nem látnók, hogy mily hatalmas szövetségeseket lelt ő a többféle törzsek viszályában, melyek teljes erejükkel segíték, a becsületes azték nép jóhiszeműségében és Montezuma császár rövidlátásában. Cortezt e könyv is úgy állítja elénk, mint egy hösköltemény kimagasló alakját. Valóban annak látszik, de — meglehet azért, hogy minket az elnyomott népek iránti részvét elfogultakká tesz, — mi, ha kiveszszük kezéből a keresztet, melyet úgy is vérbe mártott, nem látunk benne mást, mint egy merész kalandort, egy zsákmányoló hőst, ki gazdaggá tette a gazdagságával élni nem tudó Spanyolországot, de egy eltiport régi műveltség helyére újat állítani nem volt képes, s egy derék népet nemtelenül vetett oda egy, az inquisitióval szövetkezett hatalom önkényének. De bármit ítéljünk is róla, a történetek, melyeknek hőse, szerfelett érdekesek, ha nem is emelik a lelket Ötszázötven katonával, 110 matrózzal, 10 ágyúval és 16 lovassal indult ő Mexicónak, hol Montezuma százezreit csakhamar leigázta, előbb a képmutatás, s aztán a kegyetlenség fegyverével. — Minket is benső örömmel tölt el mindenfelé és minden időben a keresztyénség terjedésének látványa, de épen vallásunk magasztos szelleménél fogva azt óhajtanék, vajha a felebaráti szeretet e hitelveit sehol se terjesztették volna tűzzel és vassal. Arra volt ez hivatva, hogy termékenyítő szelídséggel áradjon szerteszét, mint a nap fénye, nem pedig pusztító dühhel, mint egy-egy kitörő vulkán izzó lávája. Kiszállván Cortez 1519. nagypéntek napján (Vierrez de la Cruz,) az első várost napról nevezték el Villa rica de la Veracruznak (a kereset gazdag városának), mely nevet ma is viseli. A „felfedezés! expeditió kapitányának“ viselt dolgait, melyek öt nagy ívén igen érdekesen vannak itt leírva, még csakutólagosan sem említhetjük meg, miután erre ezúttal nincs terünk. Magára a könyvre utaljuk az olvasót, melyben Cortez bámulatos bevonulása Mexicóba, Montezuma fényes udvara, mulató helyei, állatkertje, az udvari czifra szertartások, az ágyuhangok hatása az aztékekre, a város tarka élete és gazdagsága élénken rajzolvák. Le van írva itt, hogy egy koponyahelyen az áldozatok fejei vigyorogtak a spanyolokra, kik a karókon és terraszsorokon 136,000 halálfőt számláltak meg, mely iszonyatosságokra a szerző is elborzad, mondván, hogy „Mexicó meghódításával az emberiség ügye végre is nyert.“ De részüikről szerettük volna, ha szerző nem ad ily könnyen hitelt a spanyoloknak, kik az efféléket valószínűleg nagyon eltorzíthatták, s a világ szemében poklot kellett festeniök, hogy annak rémes lángja mellett az ingusitio máglyáinak tüze istenáldásként tűnjék fel. Bizonyára az aztékeknek lehettek és voltak isrut szokásaik, de egy, a művészetet, zenét és ipart kedvelő népről alig tehetjük fel azokat a kegyetlenségeket, melyek előttünk úgy tűnnek fel, mint a hódító fehérek önigazolásra szánt koholmányai. Szokoly annyi szép vonásban ismerteté e népet, hogy azok legkevésbé sem vezethetők arra az ítéletre, melyet ezúttal kimond. Montezumát és gyermekeit, kik előkelő családok alapitói lettek, úgy hogy Brasseur abbé III. Napoleon nejét is Montezumától származtatja; az 1524-ben Mexicóba érkezett hittérítőket — egy pápai vicariust és 12 ferencz-rendi szerzetest ; azon alattomos gyilkosságokat, melyeket Corteznek tulajdonítottak, és nézetünk szerint nem alaptalanul; a hódító főkapitány baleseteit, elkedvetlenedését mind csak futólagosan említve, ez élénk rajzok sorából „a borzalmak éjszakáját említjük meg, e szörnyű éji harczot, midőn a kétségbeesett aztékok az elvonuló Cortez csapatát vadul megtámadák. Ez valóban olyan, mint egy hősköltemény rémítő éneke. A leírás elevensége és a kidomborodó részletek, dicséretére válnak az író tollának. Cortez, miután 1547-ben Szevilla közelében meghalt, hamvait az „Új Spanyolország“ nak keresztelt Mexicóba szállíták. 1794-ben a „Názáreti Jézus“ kórházba helyezék el, s ott feküdt 1823-ig, midőn egy mexicói népcsoport fel akarta törni sírját, hogy hamvait a szeleknek szórja; néhány bátor férfi azonban éjjel elszálltta azokat e meggyaláztatás elől. A hódító e földi maradványai jelenleg Olaszországban vannak , a spanyol hős utolsó ivadéka , Terra- Nouva-Monteleone herczeg birtokán. Kétségkívül Cortez mindenben a világtörténet egyik kimagasló alakja marad a bátorság és szerencse folytán, mely vállalatát sikerre vezeté; de a valódi nagyok sorába nem emelkedhetik, mert az eszme, mely vezérelte, az eszköz, melylyel czélját érte, és a végeredmény, mely hódításából származott, nem tartoznak azok közé, a mik az emberiség igazi dicsőségét képezik. A könyv második részét Corteznek egy Hondurából írt levele V-dik Károlyhoz, mely egy száraz jelentést tevő katonatiszt képét tünteti elénk, s Mexicóban 1629-ben történt eltemetésének leírása egy azonkori író sorai után fejezi be. A harmadik rész: „Mexico története Miksa császárig,a folytonos zavarok szövedéke. Spanyolország meghódító és kizsákmányolta az amerikai földeket, de nem bírta azokat virágzóvá tenni. Helyesen mondja a szerző: soha nép nagy gyarmatok szerzésére képesebbnek, megtartásuk és igazgatásukra nézve pedig képtelenebbnek nem mutatkozott. A benszülöttek elnyomatás közt pusztultak, a hódító családok adósaivá lett aztékok rabszolgákká lettek, s a jövevények önkénye elnyomott minden jogot. A spanyol bevándorlók a mellett egyre gazdagodtak és erkölcstelenedtek. A kereskedést spanyol kalmárok monopolizálták kormánypártolás mellett, s többi közt, hogy a cadixi szemüveg-kereskedőknek jobb vásárjuk legyen, legfelsőbb helyről ráparancsolták az indusokra, hogy pápaszemeket viseljenek. Szóval, az anyaország oly embertelen nyomást gyakorolt e szerencsétlen földre, hogy egy pápai bullának kellett kinyilatkoztatnia, miszerint az aztékek is emberi lények. Egész a franczia forradalomig tartott ez alávaló nyomás, mely nemcsak az aztékeket, hanem az új-spanyolokat is (kreolokat sat.) elkeserítő. E lázas nyugtalanságú történeteket még fővonásaikban sem kívánjuk követni, kivált miután ez a rész úgyis átalánosabban ismert. Hidalgo a hatvan éves hazafias lelkész, ki a szőlőültetvények erőszakos kihányatása után a sanyargatott nép ére állt, s utóbb elfogatván, agyonlövetett; a felkelők többi vezérei, a vitéz Iturbide, ki a spanyol uralmat megtörő ; a terv, hogy Új Spanyolország trónjára az asperni győzőt, Károly főherczeget nyerjék meg; az Iturbide által alapított, s máig is létező „guadeloupei boldogaszszony“ nevén hivott lovagrend felállítása, e viszontagságos életű császár bukása, Európába történt menekülése és nagyravágyása, hogy viszszatérjen szülőföldjére, ahol végre is agyonlövetett; a respublika kihirdetése, a rabszolgaság i posták reformja, s a vidéki postamestereknek a távirdákkali egyesítése. Az oktoberi diploma a postákat és távírdákat is a közös ügyek keretébe vonta. Megmaradnak-e ott ? Szükségesnek fogja-e találni a képviselőház ezeket ezen keretben hagyni ? — nemsokára megválik. De ha ott is hagyatnak, nem következik abból az, hogy azért a magyar minisztérium hatásköréből kiszakíttassanak. Közös ügyek. Ez elnevezés alkotmányos szótárunkban eddigelé egészen ismeretlen volt, s hogy minő értelme van, vagy hogy minő értelmet kell tulajdonítanunk e két szónak, még mindeddig sajátképen ismeretlen. E két szónak sajátlagos értelmét és jelentőségét képviselőházunk van hivatva, hogy meghatározza, és teljes bizalommal tekinthetünk a közelgő jövő elé, hogy annak a képviselőház kebeléből kiküldött és jelenleg működő 67-es bizottmánya csak oly értelmet és jelentőséget fog adni, azokat akként meghatározni és körvonalazni, hogy alkotmányunk és szabadságunk csorbátlan, és elvitázhatlan jogaink megvédve maradnak. Igenis két önálló, s egy fejedelem alatt élő független országoknak lehetnek közös ügyei. Miért nem ? Ha közös uralkodónk van, miért ne legyenek ez uralkodó alattvalói is testvéries barátságban ? Miért ne könnyítsenek belső háztartásuk némely ágaiban egylásón, viszonyos és kölcsönös megállapodás útján? Miért ne igyekezzenek egyenlő ügyvitelt hozni a háztartás bizonyos intézményeiben, ha az a kölcsönösség alapján mindegyiknek előnyére és könnyítésére szolgál? Igen, ez mind megtörténhetik, de azért nem szükséges az, hogy ezen, úgynevezett közös ügyek vezetését az egyik fél egészen magához rántsa. E közös ügyeket, az ügyvitel egyenlősége, a kölcsönös egyezkedés és concessiók daczára is, kiki saját háztartásában külön vezetheti, és kell is, hogy külön vezesse, mert ha külön nem vezettetnek , akkor az egyik fél előbb vagy utóbb magának hozzá jogot formálva, mint kizárólagos tulajdonát tekinthetné. És ha az oktoberi diploma értelme szerint kezeltetnének és tekintetnének a közös ügyek, a legsarkalatosabb jogainkból és elvitázhatlan tulajdonainkból lennénk ilyszerűen kiforgatva, s következnék folytatása azon gazdálkodási rendszernek, mely a múlt 17 év alatt a birodalmat majdnem insolvenssé tette; következnék a népek további elszegényedése és elégületlensége; következnék a bureaucratismus ujongása és mindenhatósága; következnék a birodalom elpusztulása; sőt következhetnék végre a nagyhatalmi állás veszélyeztetése. De mindezek nem fognak bekövetkezni, fejedelmünk atyai szíve és szeretete meg fogja hallgatni hű magyarjait, s az őszinte, nyílt és bizalomtól áthatott jogos kérelmüket teljesíteni is fogja. E hit és reménytől van áthatva az egész nemzet, e hit és reményben minden eddigi csalódást és szenvedést oly készségesen akar és el fog feledni, e hit és reményben sóvárogva várja az egész haza az ige megtestesülését, az alkotmány teljes helyreállítását, a koronázás nagy napját, s az ezt követő teljes és őszinte kibékülést. Ezek természetszerinti következményeinek egyike leend az, hogy a felelős magyar minisztérium is kinevezve legyen. E minisztériumok egyikében különös osztálya leend a posták és távírdáknak. Miként minden egyebeknél, úgy ezek szervezését is gyökeres reformmal és korszerű, a czélnak megfelelő átalakítással fog kelleni megkezdeni. A távirdák szervezete előttem ismeretlen, azért azok taglalásába csak annyiban ereszkedhetem, amennyiben azoknak a vidéki postamesterségekkel való összeolvasztását óhajtom. Ezáltal a távirdai hálózat igen kevés költséggel, a jelen huzal mellett is, sokkal nagyobb kiterjedést nyerene, de ezen hálózat még nagyobb mérvbeni kiterjesztése is — a postákkali egyesítés által — majdnem csak a sodronyhuzalok felállításába kerülne. A távirdászatot minden postatisztviselő legfeljebb hat hét alatt igen könnyen megtanulhatja, s a vidéki csekélyebb postaügylet mellett a távirdai ügylet is könynyen ellátható lenne — közösen. Tudjuk, hogy a jelen kormány sok helyütt csak azért nem akar távirdai állomásokat állítani, mert az illető községek a hivatal és hivatalnok részére ingyen szállást adni nem képesek, vagy vonakodnak. Valóban furcsa neme a zsarolásnak, de szükségfeletti lenne ez azonnal, ha a postákkal egyesittetnének. Ennyi a távírdákról. Hadd forduljak tulajdonképen a szakomhoz, a postákhoz. Ha visszatekintünk a múlt 17 évre, s ha ott akarnék kezdeni, midőn 1849-ben a számtalan postamestereket saját jogú postáikról elűzték, midőn a magyar kormánynál alkalmazásban volt postahivatalnokokat elbocsátották, vagy legkegyelmesebb esetben degradálva alkalmazták; ha felszámítanánk azon sok proletáriust, kiket a postamesterségekre alkalmaztak; ha felszámítanánk azon sok idegen népséget, melylyel az úgynevezett állami postahivatalokat betöltötték; ha mindazon egyebekről akarnánk megemlékezni, melyek titkon és nyíltan voltak elkövetve , kötetekre menő könyveket kellene írnunk. Mindezekről hallgatok. Nem lehet ugyan tagadni, hogy e sanyarú idők alatt a posták szervezetében nem történtek volna hasznos és előnyös változtatások , de mindaz, ami történt, nem teljes, és magán hordja a félszegség s a félrendszabályok bélyegét. Avagy nem félrendszer-e az is, hogy amidőn legközelebb a levelek dijját 5 krajczárra leszállították, a sze