Pesti Napló, 1868. szeptember (19. évfolyam, 5504–5528. szám)

1868-09-15 / 5515. szám

211-5515. Kedd, September 15 1868. 19. évf folyam* Szerkesztői iroda: Úri utcza 6. szám. II. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , h hirdet­­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők.PESTI N NAPLÓ F. évi oktober­­ től a „Pesti Napló“ naponkint kétszer jelenik meg. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. 6. Évnegyedre : 5 frt 25 kr. o. 6. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 7 uj kr. Bélyegdij külön 30 uj kr. Nyilt-tér: 7 hasábos petit­sor 25 uj kr. Előfizetési felhívás a PESTI NAPLÓ 1868-dik évi 4-ik negyedévi folyamára. Az előfizetési árak esti lappal együtt a következők: A postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva. Egész évre (1868 october 1-től 1869 october 1-ig) 22 forint- Félévre (1868 october 1-től 1869 april 1-ig . . 1­1 forint- Negyedévre (october 1-től december végéig) . . 5 frt 50 kr. Az esti lap külön küldéséért felü­lfizetés havonként 80 kr. Pest, september 10. 1868. A „Pesti Napid“ kiadó­ hivatala. Fest, sept. 12. 1868. —­— A múlt évi választásoktól az újabb választásig lefolyt kevés három évet ha tekintjük azon többségre vergődött párt nézpontjából, mely az ország értelmiségé­nek bizalmát s a külföld tetszését, daczára annyi megtámadásnak, daczára azon alap, melyen áll, szünteleni kérdésbe tételének, folyvást birta, nyugodtan tekinthetünk rá vissza. A küzdelem becsületes volt, az el­lenfél hatalmas, a győzelem mintegy a történelemtől kierőszakolva. Meg kellene tagadnunk a belátást , a lelkiismeretet attól, ki eltagadná, hogy a Deák-párt kivitte , hogy a történet nem gázolhatott rajtunk keresztül, hogy a napirendre térjen. Ellenfeleinknek, kik szüntelen szemünk­re hányják, hogy visszalépést tettünk az 1861-ki állásponttól,­­ ez­által ignoráltuk az 1848-at is, azt válaszolhatjuk, hogy ez egyfelől nem való, másfelől az 1848-at még nem tarthatjuk absolut mértéknek a mai álláspont megbírálására, mert az 1848 maga is nem tekinthető az 1825-tel kezdődő dicső reformkorszak fokozatszerű culminatiójának, hanem sok tekintetben oly helyzetnek , melynek előidézésére rendkívüli tényezők,­rendkívüli viszonyok működtek közre. A­­dicső reformkorszak culminativ pontjául az 1867-ki álláspon­tot tartjuk, melyet kikerülni sohasem le­hetett volna, s melyet csak azok vélnek ignorálhatónak, kik phantasiájuk fényes napbirodalmán kívül nem látnak egyebet, s kik most sem akarnak feledni a múltból és tanulni a jövőből. Ők Dante azon szel­lemeihez hasonlítanak, kik csak a poklok­ban élnek, s mit sem tudnak egy purga­­tórium, annál kevésbé egy paradicsomról. Szüntelen Farinata sírjának lángjait lo­bogtatják , szakadatlan Cato orthodox szellemére hivatkoznak , s e mellett bedugják füleiket , hogy ne hallhassák a távol angyali karok tengelmeit, s mivel azt tanulták roliansaikból, melyeken há­rom keserű évszázad pora nyugszik, hogy a soha meg nem orvosolt gravamenek sta­tus quoján valahogy csak mégis eltengődött a nemzet, hogy a szünteleni jajkiáltások ér­dekessé tesznek (az angol úgy ismeri a ma­gyart, mint a szenvedések nemzetét), hogy a szünteleni panaszlás negatív természeté­nél fogva kényelmesebb az újabb kor ne­héz munkáinál , nem akarnak lemonda­ni jelszavukról: semperiamotu. Közjogi oppositiónkat talán három frac­­tiora lehetne osztanunk. Első a szélső bal, melynek m­ár nem volt jövője, másik a közép­bal , melynek még nincs jövője harmadik a „Hon“ amphibialis pártja ; ennek múltja nem birt értelemmel, jelene nem bir jogosultsággal, jövőre maga sem igényel semmi kilátást. A szélsőbal a tudákosok, a tudatlanok, a proletárok és a 35° vérűek azon töme­géből állott, mely soha sincs megeléged­ve semmiféle rendszerrel. És miért ? Mert magával sincs megelégedve. S e párt oszlásnak indult, elzüllött, a nélkül, hogy észrevették volna, a nélkül, hogy más emléket hagyott volna hátra nyomom tehetetlensége emlékénél s az életlapok sikerült humoresejeinél. Pedig e tehetetlenség a legerősebb, a leghatalma­sabb fegyverrel harczolt. Mert míg a Deák-párt nem nyújthatott egyebet egy, még mindig kétes jövőre való kilátásnál, melyet a történetnek kellene még később igazolnia, addig a szélsőbal hősei egy név­re támaszkodtak, mely a­­dicsőség és a szerencsétlenség lángbetűivel volt a nép szivébe vésve, e nép könnyenhivőségére, jóságára számítottak, melyet könnyű volt felhasználni soha nem teljesíthető ígére­tekkel és a megszokott hízelgő phrasisok­­kal, s végre támaszkodtak, hivatkoztak egy dicső múltra, mely iránt a nép oly fogékony, hogy­ képes "miatta feledni a jövőt, is,­­ ezt akarnak áldozatul hozni,s végre-és ez leg­nyomorultabb, s egyszersmind leghatal­masabban instigáló fegyverük volt — tá­maszkodtak a megélhetés s a szereplési viszketeg szánandó ösztöneire. S három év, a teendők halmaza alatt rohamosan lefolyt három év alatt, mi ered­ményt mutattak fel ? Kossuth babérain addig rágódtak, mig végre elhervasztották, fényes nevét ka­lendáriumok kiadására használták, s az­tán jó is volt elbújni azon név mögé, melynek ragyogása homályba ejtette bű­neiket. Miként Krisztusra, úgy hivatkoz­tak rá, s ki is vitték végre, hogy Kossuth elmondhatja rájuk Krisztus szavait: divi­­serunt sibi vestimenta mea et super ves­tem meam miser­unt sortem. A nép könnyenhivőségét, egyszerűsé­gét kizsákmányolták, s nem tudták oly ügyesen nyitni a juhot, hogy ne bőgjön. A nép is megunta végre, s az előfizetők egykor oly nagy száma apad, siralma­san apad. A múlt dicsőségét is csak zsákmányul használták, mert hisz csak kellett vala­mire hivatkozni, midőn saját tehetetlen­­ségök ér­etében az érvek hiányát csak árva Miska féle phrasisokkal tudták pó­tolni ,­­ aztán még jó anyagot is adtak azon nagyszerű események jól jövedel­mező albumok, hírlapok, képes könyvek stb. kiadására. Végre kirántották maguk alól az ala­pot, melyen álltak, a megélhetés alapját, s jól meglakmározván politikai laczikony­­hájukon, feldöntötték a fazekat, melyből merítettek, s most egy szebb, tisztább asz­tal után látnak. Mi lett tehát a nagy zaj­ból, melyet annyi hánytorgatással ütöttek? Ők azt hitték vagy legalább másokkal akarták elhitet­ni, hogy a tragicai hős szerepét játszszák, holott csak az idétlen Calibant adták, a­ki részegen tapic­­kál a sárban. A „Hongról mondottuk, hogy műkö­désének egy darab idő óta sem értelme, sem czélja. Két főszereplő játszik benne. Egy zár­kózott regényíró, s egy mélabús vezér­­czikkező. Amaz regényeiben politikai ve­­zérczikket ír, ez pedig politikai vezér­­czikkeiben regényeket komponál. De komolyabb figyelmet érdemel azon ellenzék, mely feladatul tűzte ki magá­nak : szüntenül ostromolni, kérdésessé ten­ni azon közjogi helyzetet, melynek alap­ján helyét a képviselőházban elfoglalta, helyét a kormányon is elfoglalni akarja. E párt azt ígéri választóinak, hogy ki fogja rántani a Deák-párt alól az alapot, melyen az áll, s azután a légben lebegvén ég és föld közt, mint Mahomed kopor­sója, egész új álláspontot szerzene magá­nak, melyről nagyszerű kilátást nyújt a jogaitól megfosztott magyar nemzetnek egy tejjel és mézzel folyó országra, egy új politikai édenre, hol leszen boldogság és megelégedés. S minő eszközökkel akarja e nagyfon­­tosságu ígéreteit beváltani ? Midőn a Deák-párt végre annyi férfias küzdelem után lelépett a negatív teréről, hogy elkorhadni ne lássa e hazát, midőn helyzetet teremtett, tért nyitott szívós éle­tének kifejtésére, s pozitiv ellenállási ere­jének hatványozására, midőn nem az évti­zedek, de évszázadok óta elhanyagolt bel­­ügyek reformja még csak mo­st lép szerve­ződési folyamatába, mint a tojás, melynek sárgájából már kezd végre az élet piros vére kiválni s a finom tagok alakulni, mi­dőn e vajúdásoknak kivül-belől annyi el­lenség és annyi természetszerű akadály szegül ellene, midőn az elpártolni, elsza­kadni vágyók tábora oly nyiltan csörgeti kardját, — akkor a balközép az egész egyezkedést — élőiről akarja kezdeni. Tehát újra meggyújtani a már félig kialudt üszköket, hogy láthassa: képes-e a ház még egy tűzvészt megállani ? S e mellett, híven a régi jó táblabírák politikájához, nem veszik számba a külvi­­szonyokat, melyeken erőszakot elkövetni nem lehet, az európai államcsalád külföldi tagjait, melyek bizalmukat vesztik a be­teg ily egymásra halmozott gyógyrend­­szereinek sikertelensége után, ignorálják a birodalom másik felét s annak egymás­sal haláltusában álló elemeit — s mig ők az első emeleten távcsövekkel keresnek kényelmes, k­ifogástalan kilátást, addig lenn a földszinten és pinczékben az ország életképes elemei elfonnyadnak, s más ele­­mek, melyek e fonnyasztást elősegítik, ki­túrják az alapot, kirúgják a falakat. S e bűnös vak optimismusnak még az lehet a vége, hogy a jó alásülyed a roszszal, az igazságos az igaztalannal, akkor majd nem lesz aztán bíróság, nem lesz vizsgálat, hanem csupán egy szörnyű cataclysmus. La Lajthcán túliak minő kormány formá­jával szövetkezhetnek a balközép ? A cen­­tralisationak meg kellett buknia, mert általa sem a dualisták, sem a foederalisták nem voltak kielégítve. A foederalismus minő alakjával szövetkeznének , midőn abba sem a Lajthán túli értelmiség bele nem egyezik, sem a magyart nem sikerülene rábirniok, hogy történeti múltját e végett megtagadja? A dualismust pedig e fellé­pése által veszélyezteti, holott ez a leg­­roszabb esetben is két félt elégít ki, szem­ben egy harmadik elégedetlennel. S ehhez óriási léptekkel közeledik a ke­leti kérdés, vagy már nem is közeledik, mert már nyakunkon van, s oly rázkód­­tatással fenyeget, hogy örülhetünk, ha az általános árba bele nem sodortatunk, s el nem vágatnak kezeink, melyekkel saját sebeink gyógyitgatásához foghatunk. De végre, ha el is fogadnók azt, hogy a balközép radicális programmja tökéle­tesebb helyzetet tudna teremteni, még kérdés marad keresztülvitelének sikere. Nem csupán a rendszer jóságáról van itt szó, hanem azon államszervezet minősé­géről is, melyre azt alkalmazni akarjuk. Hányszor látjuk azt nehéz betegeknél, hogy volna még orvoslás, mely segíthetne rajtuk, de a beteg maga már sokkal ki­­merültebb, hogysem azt rajta foganato­­sítani lehetne. A megyei élet egyik legnagyobb, leg­égetőbb sebünk a belreformok végtelen sorában, azt el fogja ismerni mindenki. A „Hazánk“ rept. 10-ki számában ismét menyet-földet igér a balközép nevében az országnak, sa programmját elfogadja. S mi történik ? Míg Ghiczy, áthatva bajaink tudatától, keresztülvinni segíti megyéjé­ben az ujonczozási törvényt, addig egy másik pártvezér, Tisza Kálmán, ismét a vis inertiae eszközéül használja, sokkal gyöngébb lévén, hogysem az ország nyu­galmának feláldozza saját ellenzéki, sze­replési viszketegét. A parl­amentben te­hát megszavazza a törvényt, s a megyén anathemát mond reá. íme, így nyújt ke­­­­zet a balközép a Deák-pártnak a belre­formok keresztülvitelében. Ha valaha érezni lehetett, hogy a me­gyék csak eszközök voltak, hogy a sociá­­lis szükségleteket s az energikus tettvá­gyat beszédekben és végtelen vitatkozá­sokban destillálhassuk, úgy ma súlyosan érezzük ezt. Minő pártokból állnak a me­gyék ? Két reactionarius pártból. Egyik oldalon áll egy álnok, a szabadság álar­­cza alá bujt reactio, másikon egy olyan, mely az erőszakoskodástól sem tartózko­dik. S ez elemek egymással is harczban állnak, s egymást hurczolják a sír felé. De bármelyik győzzön is, a győzelem nem fog részekre eldőlni. Mindaz, a­mire kilá­tásuk lehet, nem több néhány napi lázas handabandánál. Az élet kényszerű szük­sége majd segíteni fog rajtuk. Mert a tör­ténetnek is me­g­van a maga ötödik fel­vo­nása, s ha Hamletet elvérzeni látjuk is, ott van helyébe az ifjú Fortinbras, kivel egy új aera veszi kezdetét. Mióta a balközép alakult , program­­mot állított fel, s működött a közélet te­rén : mi eredményt mutathat fel ? Meddő­séget. Minden életrevaló politikai párt indokolását, garantiáját tudja nyújtani existentiájának. A balközép külföldön semmi rokonszenvet sem tudott maga iránt kelteni, a Lajthán túl pártokra nem számíthat, vagy ha akad ilyenre, egy új compromissum által compromittálhatja az egész ügyet; a belügyi reformok terén csak nagyhangú progr­ammal bír, mely­nek megvalósítására az eszközök mind megvannak a Deák-párt kezében, mert ki fog minket megakadályozni, vagy csak késleltetni is a törvénykezés, a tanügy, a megyék rendezése , a nemzetiségekkel való egyezkedés, az ipar, kereskedés és közlekedésügy realizálásában, kivéve a balközépet, mely az ellenkezés, a vitatko­zás meddőségével szüntelen hátráltat, s mely maga sem tehet többet e téren, mint a Deák-párt, és mégis azon ígéretet teszi, hogy az ő programmjának határai kö­zött található meg csupán az ország el­játszott boldogsága, a nemzet jövője. Minderre azt fogja mondani a „Ha­zánk“ szokott nyugodt bonhomiájával: ime , az öndicsekvés gyermekparipája, melyen a kormánypárt annyiszor nyar­gal, s melylyel az országot és pártunkat rémíteni akarja. Ők fényes palotát ígérnek a nemzet­nek, míg mi csak azon egyszerű építke­­­­zésre hivatkozhatunk, melynek kényel­mét, világosságát, szilárdságát, a gondvi­selés segítségével, talán csak unokáink­­ fogják élvezni, ítélje meg a közvélemény melyik itt a kettő közül az öndicsekvés.­­ Azt pedig követelhetjük az ellenfél loja­­litásától, hogy ne áltassa a nemzetet, ne tagadja hazánk még rende­­tlen elemei­­­­nek h­acsát, ha már nem is segít az elosz­latás nehéz m­unkájában, ha már nem is akarja megvárni, mig minden rész és használhatlan a nagy árban felolvad, s­­ irányt vetett bárka szilárd alapra talál. Egy égető társadalmi kérdés. Átok nehezedett szegény hazánkra az egész Bach- és a provisorium korszaka alatt, s azon átok súlya alatt szenvedett minden köz-, minden nemzeti érdek. A Deák-párt mondá ki a mentő szót, midőn a transactió terére lépett, s állami tételünket bizto­sítván, lehetővé tette a társadalmi reformok lét­rehozását. Voltak, kik a kiegyezkedést, mint azt a Deák­párt eszközölte, nem helyeselték, s csak azon remény fejében nyugodtak bele, hogy végre valahára megnyervén az alapot, melyen erélyes munkálkodás által helyre üthetjük a múlt és kö­zelmúlt megszámlálhatlan mulasztásait, a legis­­lativ hazánk anyagi és szellemi tekintetben egy­aránt siralmas állapotán segíteni fog czélszerű belreformok által. S mindenki, kinek ép szeme van, tudhatja, hogy az említettek száma nem csekély az or­szágban. Vájjon megfelelt-e a Deák-párt a működéséhez kötött reményeknek ? Nem feladatunk ezt fejte­getni, mert arra felelnek az országgyűlési jegy­zőkönyvek. De másrészről áll az is, hogy még annyi fon­­tos kérdés vár elintézésre, hogy az ülésszakban az országgyűlés mindazokat el nem végezheti. Megkívánja a méltányosság, de még az ildo­­mosság is, hogy mindenekelőtt azon kérdések tüzettessenek ki napirendre, melyek a legége­tőbbek, s ilyennek tartjuk az elemi tanügy kérdését is. Mert­ míg a társadalom minden terén az al­kotmány visszaállítása élénk és buzgó üdvös czélokra való törekvést szült; addig csupán a tanügy maradt meg ama tespedésben, melyre az absolutismus kárhoztatta legyen, mivel nemcsak a világi, de még inkább az egyházi önkény mondhatlan nyomást gyakorolt reá, mely utóbbi még most is gyakoroltatik. Mig a koronzás napjától fogva minden intéz­mény magyarabb jön, addig épen a nemzet legfőbb és legnagyobb horderejű társalmi intéz­ménye, a népiskola még mindig a Thun-Hohen­­stein-féle elvek és szervezet szerint létezik, mű­ködik és vezéreltetik. Míg hazánkban az új korszak beálltával min­den intézmény visszanyerte az őt illető hatás­kört, s mindjárt annak tényleges gyakorlatába is lépett; addig csak a népiskola nem nyert sem­mit, hanem alárendeltje maradt azoknak, kik azt addig is, bizony nem örvendetes eredménynyel, vezérelték és igazgatók. Csak az elemi tanügy viszonyaiban nem ve­szünk észre semmi változást, semmi javulást; megmaradt az a régi szervezet mellett, az absolut korszakból ránk származott főigazgatók és igaz­gatók kezében. Több mint két esztendeje már, hogy ismét szabad nemzet vagyunk, de tanuló ifjúságunk ezen egész idő alatt nem alkotmányos, hanem absolut, nem nemzeties, hanem nemzetellenes szellemben alkotott népiskolákban neveltetett. Ki fogna majd a magyar nemzet geniusának színe előtt arról felelni, ha ez még tovább is így marad ? Mióta csak meg­van a felelős magyar minisz­térium, szorgalmazták mások, szorgalmaztuk mi is az elemi oktatásra vonatkozó tör­vényjavaslat előterj­es­z­t­ését.*)E ja­vaslat végre megvan, a tanügyér úr teljesítette kötelességét, és teljesítette azt minden szabadelvű honpolgár óhajtása szerint. Most az országgyűlésen van a sor bebizonyí­tani, hogy az elemi tanügy neve, mely nélkül maga a képviseleti rendszer absurdum — oly nagy fontosságot tulajdonít, mint azt a tanügyér úr tette, ki az említett törvényjavaslat előterjesz­tése alkalmával elmondott szónoklatával — úgy hiszszük — a nemzet lelkéből beszélt. És bizton reméljük, hogy bölcs törvényhozóink e fontos kérdést nem fogják továbbra is elhalasz­tani, hogy még a jelen ülésszakban rendbe hozzák. Bizton reméljük azt, mert a törvényjavaslat szabadelvű szellemben van szerkesztve, te­hát megfelel mindenesetre az országgyűlés óhaj­tásának ; a felekezeti jogokat nem sérti, noha az állam jogait is érvényesíti, s a bizottmány kezé­ből még tökéletesebben fog a ház elébe kerülni. A tanügy szabadelvű szervezése nem lehet pártkérdés, mert nemzeti szükséglet, tehát követelés, és e szerint hosszú vitákra a tör­vényjavaslat aligha fog alkalmat adni, néhány napot pedig az országgyűlés bármily sürgős teendők közt szentelni fog az oly szerfelett fon­tos tanügyi törvényjavaslat tárgyalására. A Deák-párt vetette meg újra alapját hazánk törvényszerű fejlődésének , vajha tetézné e tör­vényhozói érdemét a fent említett javaslat minél előbbi tárgyalása és elfogadása által. A „Hazánk“ I. évi augustus 30-án 191. szám lapjában „Lukács Béla“ névaláírással egy czikk jelent meg, melyben a kormány arról vádoltatik, hogy múlt évi aug. havában Zalathnán tartott bányagyűlési határozatait megsemmisítette, s egy új gyűlést hirdetett ki Abrudbányára, noha az előbbi gyűlésben Erdélyországnak kitűnőbb bá­nyaiparosai részt vettek. Ezen vád a tényállás ferde felfogásán alapszik. A zalathnai bányagyű­­lés jegyzőkönyve nemcsak hogy félre nem téte­tett, sőt inkább, valamint már eddig is alapul szolgált többféle, az erdélyi bányászat emelésére c­élzó intézkedéseknek, úgy az új bányatörvény megalapításánál is, mint az erdélyi összes bányá­szat kívánságait tartalmazó bizonyítvány fog te­kintetbe jönni. Minthogy azonban utólag egy 43 névaláírás­sal ellátott kérvény adatott be a kereskedelem­ügyi ministériumhoz, melynek aláírói, részint bányaigazgatóknak , részint bányabirtokosok­nak nevezvén magukat, azt kérték, hogy mivel nem voltak képesek a zalatonai gyű­lésen részt venni,­­ nekik is nyújtatnék al­kalom, a bányatörvényre nézve kívánalmaikat kifejezni, annál kevésbé lehetett ok ezen kér­vényt visszautasítani, minél inkább kötelessége a kormánynak kinek-kinek szabad tért engedni arra, hogy kívánalmaival megismertesse. Ezen alapelvből kiindulva, engedtetett meg a kért gyűlés megtartása, és az ezen gyűlés ered­ményét tartalmazó jegyzőkönyv annyiban fog tekintetbe vétetni, a­mennyiben azt az erdélyi bá­nyászat valódi érdekei igényelni fogják. Bécsi dolgok. A nyavalya kezd har­apódzni: már a dalmát­­országi szlávok is elhagyták a gyűlést Kr­a­­­c­s vezérsége alatt. A secessió okát a reáliskolákról szóló törvényjavaslat szolgáltatta. Az olasz párt Lapenna vezérsége alatt, az illető országos nyel­vet és a németet kötelezőnek kívánta elismerni, ellenben a szlávok a német nyelv kizárását követelték. A cseh nemzeti párt­szakadás mindinkább nyilvánvalóvá lesz , azonban, mint látszik, még­sem igen fognak, ha csak egyes tagjai is, ez idény­ben a gyűlésen megjelenni. E szerint 52 új vá­lasztás fog kihirdettetni, a­mi majd kideríti, hány fejre számolhatnak a csehek. Igen nevezetes azon kis intermezzo, mely a gácsországi tartománygyűlésen játszódott le a minap. Tárgyalás alatt volt ő­felségük utazása, illetőleg az e czélra megszavazandó 25.000 ft. Smolka és Borko­wszki, a két nemzeti democrata, az ország kárvallásaira hivatkozván, ellene szóltak ez összeg megszavazásának; ellen­ben két pár követ melletti­ és Smolkáék el­len beszélt. Meglehet, tán Smolka és pártja nem sokat vár az utazástól, a mi­t tekintve csak beval­*) Tettük azt Sincerna álnév alatt az „1848“ cimü pol. napilap és folyóiratban,a „Népnevelők Liap­­ában“,a „Szegedi Híradóban“ stb.

Next